Máté Angi: Volt egyszer egy ablak

Olvasd el a következő mesét!

Máté Angi: Volt egyszer egy ablak

Volt egyszer egy ablak. Ez az ablak egy házon volt. Nyitható lett volna, ez az ablak, aztán csukható, ha lett volna, aki megbillentgesse rézkilincseit. Igen ám, de ebben a házban nem lakott senki, így hát nem volt, aki rézkilincseket billentgessen, ablakot nyisson, csukjon. Pedig az ablak azért ablak. No, meg azért is, hogy, ha átnéznek az üvegén, látszódjon a világ. De ez az üveg poros volt. Minek látszódjon a világ, ha nincs, aki nézze?

Állt az ablak a házon a fehér havazásban. Éppen tél volt, Karácsony közeledett,

más házakban nyüzsgés volt és mézespogácsa illat. Gondolt egyet, s ráírta az üvegére:

Kedves Angyal!

Hozzál ebbe a házba valakit,

bármilyen aprót is, csak hozzál!

Hadd legyen, ki benne éljen, nyüzsögjön,

süssön pogácsát. Hadd legyen, ki átnéz rajtam

világot nézve,

billentgesse a rézkilincseimet,

nyisson, csukjon engem.

Míg írta a levelét, térdig érő hó nőtt a földre, aztán másnapra elolvadt. Teltek a napok, nőttek és olvadtak a havak. Az ablak már kívülről fújta, hogy :

– A Karácsony akkor szép, mikor fehér hóba lép...

Végül valóban Karácsony ideje lett: mély havú, mély álmú éjszaka. A ház előtt megállt egy angyal. Az ablakig lépkedett, s lebegő köntöse zsebéből elővett egy gyufaskatulyányi dobozt, kibontotta a recsegős-fényes papirosból, s előengedett belőle néhány pöttöm, mozgó valamit. A pöttöm, mozgó valamik bementek az üres házba, lebogozták hátukról a mézeskalácsmorzsákat, az asztalra tették, tálba, gyertyát gyújtottak, majd nyüzsögni, szőni, sodorni kezdtek, kalimpáltak kezükkel, lábukkal, s máris rátekerték pókszálukat – mert mondanom sem kell, pöttöm pókok voltak – az egyik rézkilincsre. Aztán egy másik pókszálat a másik rézkilincsre, az összesre, majd húzták a szálat, billentgették a kilincseket. A legapróbb pókok pönögtették a szálakat,

mint a hárfán a húrokat, olyan szépen muzsikáltak. Épp azt muzsikálták, hogy :

– A Karácsony akkor szép, mikor fehér hóba lép...

Az ablak nemrég még mély álmú fejébe alig fért bele ez az egész: hogy billentgetik a kilincseit, hogy mézeskalács illat, nyüzsgés, szép muzsika. Alig értette mi történik, csak azt érezte, hogy nyílik.

– Álmodom – szólt hunyorogva, nyekeregve.

Később a pókok behúzták szálukon a kilincset, akkor azt érezte, hogy csukódik.

– Nem álmodom – mondta szemét kerekítve.

Nyílott, csukódott, mint egy igazi ablak.

– Elhozta, elhozta az angyal, amit kértem!

Juhhéééé! Lettek lakói a háznak, de jó! Pók-lakók, lók-pakók, juhhhéééé! – és fényesre kacagta magát az ablak.

A pókok pedig leültek az ablakpárkányra, eszegették a mézespogácsát, nézték a világot az ablakon keresztül. A látott világban pedig nagy hó volt, benne angyallábnyomok.

Milyennek képzeled el az ablakot a mese végén? Rajzold le!