Kritika

Könyvkritika/Ajánló: Tóth Krisztina: Fehér farkas

(Cseklye Balázs írása)

Tóth Krisztina méltán a posztmodern magyar próza egyik leginkább tisztelt úttörője, akinek újabb és újabb műveit már évtizedek óta állandó lelkesedéssel fogadja a közönség. Egyedülálló az a találékonysága, amellyel ezerféle módon megközelíti az ember egyéni és társadalmi szintű válságát, úgy, hogy a széthulló, elidegenedő világ valamennyi erre nyitott lakója megpillanthatja saját tekintetét az általa elé tartott tükörben. Az a néha már-már természetfelettinek ható képessége arra, hogy minden befogadót személyesen megszólítson, vitathatatlanul Ady, József, Radnóti, illetve sok más megkerülhetetlen klasszikus irodalmi alak örökösévé teszi. Vajon a maga nemében ugyanolyan nagyszerű, mint ők, csupán a huszonegyedik század búgó információs zaja tompítja a kultúrakedvelők fülét?

A kérdést viszonylag friss, 2019-ben megjelent, Fehér farkas című novelláskötetén keresztül vizsgáltam, mely tizenhat kisepikai alkotást vonultat fel. Túlnyomó többségük a modern kori Magyarországon játszódik, amelyen belül is kiemelten fókuszba kerül a hétköznapok bemutatása a budapesti külső lakóövezet sivár paneldzsungelében. Lélekközpontú történetek ezek, gyönyörűen megjelenik bennük a szív tevékeny dilemmája, máskor pedig tehetetlen szemlélődése, amikor belátja, hogy az élet olykor, inkább gyakran képtelen helyes feleletet adni egy-egy súlyos, félelmetes talányra. Tóth Krisztina ráébredt, hogyan lehet kihámozni az abszurd esztétikumot a bőrt égető borzalmaknak a könyvben képtelenül játékosan fénylő lángjaiból. 

Olvasás közben korunk Gonoszát legrémisztőbb, legvisszataszítóbb alakjaiban szemlélhetjük: családok, barátságok darabokra hullása, rákbetegség, halott gyermekek, megcsalás, szexuális tárgyiasulás, nemi erőszak, pedofília, valamint a mindezt átható, érthetetlen közöny. Fel kell készülni rá, hogy a végkicsengés milyensége a legkevesebbszer rokonítható a „pozitív” kifejezéssel, inkább csak a megoldás hiányára kénytelen lemondóan rávilágítani. Dohos, sötét lakások, nyomasztó ifjúkori emlékek, elmúltnak gondolt konfliktusok, könnyfakasztó önzőség és torz elmék fullasztó erdejében bóklászunk, felszabadulást pedig talán csak a szöveg hátborzongató valószerűsége, továbbá irigylésre méltóan precíz megszerkesztettsége kínál. Jelenünk tragikus balladája így emelkedik az író tollából elegánsan kiömlesztve ódai magasságokba.

A fentieknek látszólag ellentmondva mégis elsősorban vigaszszerzés céljából ajánlanám a könyvet mindazoknak, akik szeretnek elgondolkodni azon teher miértjén, amelyet századunk emberének már a legkorábbi éveitől fogva hordoznia kell. Belőle táplálkozva megerősíthetjük magunkat abban a tudatban, hogy nem vagyunk egyedül, a szenvedőket sem a tér, sem az idő nem kényszerítheti elzártságba. És talán épp ez volna a legfőbb ok az egyéneket és csoportokat elválasztó mentális korlátok lebontására. Ideje véget vetni a gyilkos érzéketlenségnek; néhány percre, órára figyeljünk csak a másikra, hallgassuk meg, méghozzá önzetlenül átvéve látásmódját! Önmagunkon ekképpen túllépve talán az elidegenedés napjainak lenge szépségét is előbb-utóbb szilárd formába önthetjük, az levetheti illanó, illuzórikus jellegét. Ezen lehetőség hirdetésében áll Tóth Krisztina számomra egyértelműen beigazolódott létjogosultsága szépirodalmunk Olümposzán.

Filmkritika/Ajánló: Dűne

(Cseklye Balázs írása)

         A Csillagok háborúja, a Vissza a jövőbe, a Mátrix és az Alien előtt már jóval korábban ott volt a Dűne, Frank Herbert 1965-ben megjelent regénye (melyhez a későbbiekben még öt folytatást is írt), mint a tudományos-fantasztikus műfaj megkerülhetetlen, meghatározó ékköve. Talán a hihetetlenül precízen megalkotott szövegében elrejtett, szerteágazó filozofikus utalások, illetve a sci-fi helyett sokszor inkább a fantasy vonásait mutató elemei tartották vissza arról, hogy a korábban említett művekhez hasonló népszerűségre tegyen szert. Jó hírét első, 1984-es filmfeldolgozása sem éppen erősítette, ezt mindenképpen az egyébként elismert rendező, David Lynch gyengébb alkotásai közé sorolják; tény, hogy valóban megosztotta a közönséget. Herbert története az ezután következő évtizedekben elkerülte a nagyvásznat, mígnem 2017-ben a Fogságbannal és az Érkezéssel már bizonyító kanadai direktor, Denis Villeneuve elvállalta egy újabb nagyszabású adaptáció elkészítését, mely végül 2021. október 22-én kerülhetett bemutatásra.

         Tekintélyes, két és fél órás játékideje ellenére csupán az első regény nagyjából kétharmadáig kalauzol, alapvetően híven követve az eredeti cselekményt, ugyanakkor azt elképesztő vizuális látványelemekkel kiegészítve. Párhuzamosan mutatja be a viharos, hullámzó politikai és magánéleti küzdelmeket egy univerzumban, egy bolygón, egy családban és egy ember lelkében, amely titokzatos módon eggyé válik a mindenséggel, hogy egyszer maga döntsön annak sorsáról, méghozzá egy elképzelhetetlen áldozatot meghozva. Mintha a Homérosztól a Gyűrűk Uráig ívelő nyugati epikusság keveredne benne az örök egyensúlyt hirdető keleti bölcseletekkel; az egészet átjárja ez az egzotikus, ugyanakkor határtalanul vonzó kettősség.

         Egyértelműen karakterközpontú drámáról beszélünk, a főhős az ifjú Paul Adreides, akit átütő erővel varázsol képernyőre Timothée Chalamet. Rá szokás, mint az új generáció Leonardo DiCapriójára hivatkozni: elbűvölő férfi, viszont hamar megmutatkozik, hogy fényévekkel több van benne az ügyeletes szépfiúnál, bámulatosan sokoldalú, egyelten pillantása magán viselheti a világ összes fájdalmát, avagy a pokol minden dühét. Megformáltja egy herceg tizenéves fia, trónörökös, uralkodásra, a csillagközi Impérium bürokráciájában folyó intrikák, leledző hatalmi hálózatok átlátására, kikezdésére nevelték, illetve mindenekfelett arra, hogy ha kell, puszta kézzel (vagy pengével) védelmezze az igazságot és a rendet.

Ebben pártfogója apja, I. Leto (Oscar Isaac, aki teljesen levedli az új Star Wars-filmek laza Poe Dameronját, megfontolt, népét, valamint családját féltőn szerető államférfivá válva), továbbá bizalmas főemberei (a talán legkönnyebben a Marvel-univerzumból ismerhető Josh Brolin és a DC Aquamanjét alakító Jason Momoa). Azonban a kezében lévő erő egy másik, természetfeletti oldala is megmutatkozik számára édesanyján (a tehetségéhez képest talán kevéssé elismert svéd művésznő, Rebecca Ferguson) keresztül, aki az okkult energiák használatát a legmagasabb szinten űző, titokzatos boszorkányrendjének képességeire tanítja. Rövidesen pedig Paul belátja, hogy a szörnyű ár ellenére erre lesz a legnagyobb szüksége, amikor a világegyetemet uraló, mindenható Padisah Császár aktuális kegyence, Harkonnen báró (az átalakulás mestere, Stellan Skarsgard, unokaöccsét pedig Dave Bautista alakítja) keze által a halálba szándékozik küldeni trónját fenyegető, ősi dinasztiáját.

Mindeközben látomások gyötrik, melyekben rendre felbukkan egy rejtélyes lány (az előbb énekesnőként híressé vált Zendaya) új birtokuk, az Arrakis sivatagbolygó (hagyományos nevén csak Dűne) egy, a forró pusztaságban bujkáló törzséből, amely a legendás és hatalmas homokférgek közt él (a törzsfőnök szerepében Javier Bardem). Ám nem kérdés, hogy útjuk előbb-utóbb a valóságban is összetalálkozik, ahogy a mindenség sorsa egyre gyorsuló ütemben fordul…

         Villeneuve képességeit dicséri, hogy ezt a még olvasva is elég nehezen befogadható történetet egy teljesen világos, egyáltalán nem túlzsúfolt, kellően komótos cselekményvezetéssel adaptálta, tökéletes színészeket szerződtetve. Herbert regénye végre egy vitathatatlanul méltó hollywoodi emlékoszlopot kapott a 2021-es Dűnével, melyet csak értékesebbé tesz a szakmabeli legjobb címért John Williamssel vetélkedő géniusz, Hans Zimmer zenéje. Igazi klasszikus született, melyben látom a potenciált egy újabb, egész generációkat megszólító űrfranchise létrejöttére, miután a Csillagok háborúja egyelőre kifulladni látszik. Az építkezés már javában folytatódott, hisz a rendező a premier után sebtében második részt jelentett be, amely hazánkat idén február 29-én éri el.

         Amennyiben képes lesz megugrani az első által felállított mércét (és nagy eséllyel nem jelent majd neki problémát), akkor bizton állíthatom, hogy a 2024-es év egyik csúcsáról beszélünk a filmivilág tekintetében. Feltételezésemre ráerősít, hogy az eredetiek mellett a stábhoz csatlakozott Austin Butler (most már mindenki Elvise), Florence Pugh, valamint a 70-es évek óta a vásznon remekelő óriás, Christopher Walken, aki az eddig csak hallomásból ismert Császárt formálja meg. Néhány héten belül a sci-fi és az általános magas szintű mozgóképművészet valamennyi kedvelőjének ajánlom, hogy keresse fel a mozit, miután persze felfrissítette (avagy szükség esetén bepótolta) az előzményt.

Utazási élmény: Adventi anziksz Ausztriából

(Cseklye Balázs írása;

 magyar és német nyelven is közöljük)

2023. december 15-én, az adventi időszak utolsó kanyarját bevenni készülve mintegy száz Mórás tanuló kereste fel az Osztrák Köztársaság fővárosát, Bécset egy hajnali indulással kezdődő és éjféli érkezéssel záruló egynapos kirándulás keretében. Öt órán át tartó buszos utazásunk a Habsburg császárok egykori székhelyének szívébe vezetett, délelőttünket pedig a történelmi uralkodói rezidencián, a Hofburgban berendezett Sisi Múzeumban töltöttük kulturális kikapcsolódással. A kiállítások bevezették a látogatót Wittelsbach Erzsébet királyné életének legérdekesebb titkaiba; számos szempontból közelebb kerülhettünk I. Ferenc József feleségéhez, megismerhettük úgy, mint érzékeny lelkű magánembert vagy mint költőt.

A múzsák csarnokában tett körséta után mindenki örömére hosszú szabad foglalkozás következett: kisebb-nagyobb összetartó csoportokra osztódva magunkba szippanthattuk a központban vibráló karácsonyi légkört a vásárokon, kávézókon, cukrászdákon és üzleteken keresztül. Megízleltük a fűszeres forralt bort, az egészen pikáns ginnel kevert puncsot, a Sachertortát, valamint a legendás osztrák csokoládét, illetve kávét. A legnehezebb volt kiválasztani, hogy végül mely programokat hagyjuk nehéz szívvel ki, ugyanis az idő rövidsége a lehetőségek valóságos kincsesházához képest meglehetősen szűkre szabta lehetőségeinket.

Kirándulásunk során gyakorlatban tudtuk alkalmazni a német nyelvet, e térén az autentikus környezet képességeinkre fejlesztőleg hatott, ahogy eladókkal, pincérekkel, avagy az utca emberével folytattunk mindennapos kommunikációt. Többek között ezért is a mielőbbi viszontlátás reményében távoztunk este hat körül. Személy szerint én már második alkalommal láthattam a decemberi Bécset; tapasztalatból mondhatom, valódi álomvilág, melyet mindössze néhány óra erejéig is felejthetetlen élmény megérinteni.

Óriási köszönet a szervező, koordináló munkáért Dobó Aliz Tanárnőnek, továbbá valamennyi kísérőnek!

Ausflug in Wien

Am 15ten Dezember 2023 hat das Ferenc-Móra-Gymnasium mit cirka 100 SchülerInnen begleitet von Lehrern die österreichische Hauptstadt, Wien besucht. Unsere Fahrt, die 5 Stunden lang dauerte, endete in der Innenstadt von Wien. Am Vormittag hatten wir ein schönes kulturelles Erlebnis, d.h. auf dem Gebiet der Hofburg haben wir das Sisi-Museum besichtigt. Die Ausstellung präsentierte die besonderen Geheimnisse des Lebens von der Königin. So kam sie, als Privatperson immer mehr näher zu uns.

Am Nachmittag hatten wir die Möglichkeit, das Zentrum, die Weihnachtsatmosphäre durch die schönsten Wiener Weihnachtsmärkte, durch Cafés, Restaurants und Geschäfte zu entdecken. Wir konnten den würzigen Glühwein oder eine Tasse heißen Gin- Punsch, Sacher-Torte und die legendäre österreichische Schokolade und einen Wiener Kaffee ausprobieren. Es fiel uns am schwierigsten auszuwählen, welches Program soll vernachlässigt werden, nähmlich hatten wir so kurze Freizeit in dieser Traumwelt.

Während unseres Aufenthaltes in Wien konnten wir unsere Deutschkentnisse üben und verbessern, als wir uns mit Verkäufern, Kellnern und Leuten auf der Straßen unterhielten. Um 18 Uhr sind wir nach Hause, nach Ungarn abgefahren, aber wir hoffen auf ein baldiges Wiedersehen.

Vielen Dank Frau Aliz Dobó für die Organisierung des Ausfluges!

Színházi kritika: Krum

(Cseklye Balázs írása)

Mi végre élünk a világon? Kinek kell megfelelnünk? Létezik ideális hely, helyzet, ahol, amelyben önmagunkra találhatunk? Lelhetünk-e lényegre az értelmetlenségben? Kimondva-kimondatlanul, az említett kérdések ott munkálnak az emberi lélekben, néha tompa, kellemetlen bizsergésként, máskor pedig elviselhetetlen, égető fájdalmat okoznak a szívnek. Kihívás elé állítják az egyént, aki, mint azt az elnevezés is mutatja, csupán egyetlen apró tégla a társadalom falában, hogy a Pink Floyd klasszikusára utaljak. Szóval létezik megoldás? Ha igen, mi volna az? Hogyha pedig nem, érdemes-e a lehetetlennel dacolva mégis keresni, kutatni, méghozzá bolondulásig (avagy a végső összeroppanásig)?

Nagy kihívás röviden összefoglalni mindazokat a gondolatokat, amelyeket a Pesti Színház darabja elültet a befogadóban; a fenti bekezdés csupán a teljesség igénye nélküli kivonat az én személyes szemüvegemen keresztül közvetítve. Dicséretre méltó, hogy a társulatnak mégis sikerült egy rendkívül egyszerűen, világosan követhető cselekményvezetéssel átadnia kemény üzenetét: az előadás során mindig egyértelmű volt a karakterek által képviselt szociológiai zsáner, illetve a formuláktól történő elszakadásra irányuló törekvéseik milyensége. Alkalmat nyújtottak arra, hogy mindenki ráismerjen, ő leginkább melyik embercsoportba tartozik, milyen megszokássá vált hibákkal kell szembenéznie. Az első felvonás humoros szárnybontogatásának a második rész filozófiai mélyrepülése hibátlan, esztétikus kontrasztját jelentette, mely a katarzist nyomatékosította.

A mondanivaló számomra nem vitás: itt és most kell elkezdeni igazán élni! Most állunk a legfontosabb pillanat, a legnagyobb lehetőség előtt. Mert a lét lüktetése bárhol, bármikor megragadható, a dekadencia, a letargia pedig maga a visszalépés, a befékezés. Tökéletes, simára taposott ösvény tényleg nem létezik, mégsem éri meg keseregni avagy az élvezetekbe menekülni. Az irányjelző a szép és a jó felé mutat, rejtezzen akár egy hajléktalannak átadott szendvicsben, akár egy vigasztaló szóban, akár egy mástól átvállalt, apró feladatban. És aki keresi, az tényleg, tényleg találni fog.

Megtisztelő lehetőség volt iskolatársaimmal együtt részesülni mindebben, óriási köszönet érte Kovácsik Zita Tanárnőnek! A közös színházlátogatás a gimnáziumi évek egyik elmaradhatatlan, kiemelkedő eleme, olyan, ami elmét derítő emlékként táplál és vezet.

Filmkritika: Némaság

(Cseklye Balázs írása)

Ez a 2016-os alkotás újabb, csalhatatlan bizonyíték a rendezőóriás, Martin Scorsese fantáziájának lehengerlő sokszínűségére. A Keresztapát idéző klasszikus gengsztertörténetektől kezdve (Casino, Az ír), az idegeket felborzoló pszichothrillereken (A rettegés foka, Viharsziget) és a Biblia parafrazálásán (Krisztus utolsó megkísértése) keresztül a jelenleg tárgyalt, kora-közép újkori történelmi műfajig minden “jól áll neki”, rendkívüli kifinomultsággal képes érzékelni, mi az, ami feszültséget, végül pedig katarzist kelt a nézőközönségben. Ráadásul a fejében összeálló komplex, lenyűgöző képeket szilárd valósággá is tudja formálni a mozivásznon, mely magához vonz, a szereplőjévé tesz, valamint (egyesek számára talán túlságosan) komolyan elgondolkodtat.

Cselekményünk szerint az 1600-as évek második felében járunk, amikor a portugál katolikus egyház nyugtalanító híreket kap Japánból, melyek szerint egyik ottani jezsuita misszionáriusuk, Ferreira atya (a leginkább talán a Schindler listájából ismert, legendás Liam Neeson) küldetésével ellentétben maga tért át az ottani buddhista hitre, sőt teljesen elvesztette európai identitását, betagozódva az ázsiai kultúrába. A történtek felderítésére önként jelentkezik a szerzetes-tanár két egykori diákja, Rodrigues (Andrew Garfield) és Garrpe (az azóta Oscar-díjra jelölt Adam Driver), vállalva a hosszú, veszélyes utat egy olyan országba, ahol felekezetük tagjai ugyanolyan üldöztetéssel szembesülnek, mint régen az ókori Római Birodalomban.

Megérkezve megrendíti őket annak a megtapasztalása, hogy a sóguni állam szegény rétegébe tartozó keresztények minden halálos fenyegetés, a szamurájrend gyakorolta, olykor terrorba átcsapó elnyomás, valamint műveletlenségük ellenére Európában is ritka buzgalommal képesek a reményteli istenszeretetre. Korábbi mentoruk felkutatása mellett feladatuk lesz kiállni értük, valamint viszontagságos körülmények között megőrizni a saját lelküket. A legnagyobb küzdelmek tehát mindvégig a szereplők szívében zajlanak, akik olyan dilemmákba ütköznek például, hogy rosszabb-e egy szimbolikus káromló gesztussal identitásukat letagadni, mint pártfogoltjaikat szörnyű mártírhalálba küldeni.

Bár a papok valamennyi megmozdulását a jószándék vezérli, csupán a tettekre váltásának hogyanjában bizonytalanok, a történet végére a szívtelennek és számítónak ábrázolt keleti mentalitás látszólag diadalmaskodik felettük, rábírva a nyugati embert gyökereinek feledésére. A kudarcérzet okozta feszültséget a legutolsó jelenet enyhíti bizonyos fokon: sejteti, hogy létezik az a belső, szent meggyőződés, amelyet semmiféle kínzás, próbatétel vagy kísértés nem képes megtörni. Ez azonban nem változat a zavarodottságot, bizonytalanságot sugárzó végkicsengésen, ugyanis a film számos kifejezetten sokkoló, a nyugalom megzavarására is alkalmas elemmel operál, amelyek az egész kompozíciót sűrűn átszövik.

A súlyos üzenet kissé háttérbe szorítja a díszlet- és jelmeztervezők által végzett precíz munkát, mellyel részletesen kidolgozott, hiteles történelmi környezetet tárnak a befogadó elé: a maga módján élete virágjában pompázó japán kultúrát. Ez azonban a gátlástalan, pogány erőszak megtestesülésévé válik, gőgösen hirdetve magáról, hogy nincs szüksége európai értékekre. Burkoltan így egy afféle „civilizációk összecsapása” is megjelenik, akár komoly aktuálpolitikai problémákat eszünkbe juttatva. Vagyis a nézőre erőteljes pszichológiai nyomást helyez Scorsese műve, amely mind közösségi, mind magánemberként messzire vezet gondolatban.

Eddigi megállapításaimat summázva a Némaság alátámasztja, hogy noha a történelmi filmek Ben-Hur-féle aranykora már réges-régen lezárult, a műfaj a huszonegyedik században változatlanul fejlődőképes, ha például egy zseniális rendező előveszi és összedolgozza egy bőr alá hatoló lélektani drámával. Ennélfogva képessé válik arra, hogy rengeteg újat mutasson, olyan magvakat ültessen el a közönségben, amelyekből bár lehet, hogy csak lassan nő fa, ám az hosszú ideig virágozni fog. Megtekintéséhez szükséges a nyitottság, nem árt egy enyhe baráti viszony a filozófiával, továbbá egy kis testi-szellemi értelemben is vett gyomor. Remekműről beszélünk, aki bátran vállalkozik rá, szerintem nem marad elvihető értékek nélkül.

Filmkritika: Megfojtott virágok

(Cseklye Balázs írása)

A Megfojtott virágok (eredeti címén Killers of the Flower Moon) western és krimi elemekkel megspékelt, húsbavágó történelmi-lélektani dráma, melynek direktori székébe a legendás Martin Scorsese ült, akinek többek között a Nagymenőket, a Krisztus utolsó megkísértését vagy a New York bandáit köszönheti a közönség. A főhőst, Ernest Burkhartot Leonardo DiCaprio személyesíti meg, neki egyébként a 2021-es Ne nézz fel! óta ez az első nagyjátékfilmes megjelenése. Lily Gladstone, a frissen Oscar-díjat nyert Brendan Fraser, valamint a rangos elismerést már kétszer bezsebelő, szakmájában vitathatatlan, párját ritkító tekintéllyel bíró Robert De Niro pedig mellékszereplőkként tűnnek fel. 

A „nagyjátékfilm” összetett szó előtagját itt annak legszorosabb értelmében kell venni, hiszen az alkotás pár perc híján három és fél órás hosszúságú, vagyis aki mozis megtekintésére vállalkozik, jól teszi, ha okosan gazdálkodik a kólával közben. Odafigyelése persze megtérül, ugyanis egy jelenetét sem érdemes elmulasztani Hollywood idei évének egyik csúcsmomentumából, mely sejtelmes, sötét, egyben mégis valahogy megnyugtató, az emberi lény legmélyebben fekvő gyökereit megszólító atmoszférával szól a befogadóhoz. Rögvest kijelenteném, hogy a hangulat a kezdő kockáktól a stáblistáig magával ragadó: a mű üresjáratoktól mentes, nincs unalmas pillanata. A monumentális játékidő önmagában ne ijesszen tehát senkit se el!

Cselekménye az 1920-29 közötti évtizedet csaknem teljes egészében felöleli, a helyszín az akkori Amerikai Egyesült Államok, azon belül is Oklahoma állam, ahová főszereplőnk az első világháborúban letöltött katonai szolgálatán, illetve egy súlyos sérülésen túlesve érkezik, hogy nagybátyja, William „Bill” Hale üzletember (De Niro) szolgálatába álljon, aki színleg egy jószándékú, törvénytisztelő, közkedvelt és jól ismert nagypolgár, valójában azonban a helyi alvilág csak a Királyként emlegetett, gátlástalan, könyörtelen cézárja. Célja pedig, hogy a térségben élő, a föld alól kinyert olajból rövid idő alatt mesésen meggazdagodott indián törzs vagyonára rátegye a kezét.

Központi konfliktusunk társadalmi, továbbá magánéleti vonalon is feszül: a néző szemtanúja lesz a fehéreknek a „rézbőrűekkel” szemben tanúsított általános megvetésének, hogy hogyan teszik el őket bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül az anyagi gyarapodás érdekében láb alól, egy rutinmunka elvégzésének természetességével. Míg a karhatalmi védelem teljes hiányát szenvedő, kétségbeesett kisebbség óriási akadályokat leküzdve próbálja hallatni a hangját, mely végül elér az USA elnökéhez, aki a frissen megalakult FBI első ügynökeit küldi a helyszínre, hogy a rendszerszintű gyilkosságokra a más könyvekben és filmekben már annyiszor látott gyakorlatias, ellentmondást nem tűrő, minden apró részletre odafigyelő profizmussal derítsenek fényt. Mindeközben megismerjük az indián kultúra természetközeli, a spiritualitást hangsúlyozó hagyományait, értékeit (köztük például azt, mit jelent az angol címben emlegetett Virághold), valamint az ezeket lábbal tipró, vérbe fojtó, érzéketlen kapitalizmust.

Az említett két világ, meggyőződés DiCaprio karakterének lelkében is kemény küzdelmet folytat. Pártfogó rokona ugyanis arra utasítja, hogy érdekből kezdjen szerelmi kapcsolatot Mollie-val (Gladstone, akinek az alakítása szerintem könnyen elképzelhető, hogy jövőre Oscart fog érni), az egyik legjómódúbb törzsbéli család örökösnőjével. Ez arra fut ki, hogy miután összeházasodnak, az ádáz Király a nő valamennyi még életben maradt hozzátartozóját meggyilkoltatja, ráadásul Ernest tevékeny részvételével, hogy végül a férfit arra bírja rá, hogy a saját feleségét próbálja halálra gyógyszerezni. Így az indián família teljes vagyona a Hale-klánra szállna, melynek fejéről egyébként kiderül, hogy unokaöccsét ugyanígy, szemrebbenés nélkül feláldozná a haszonszerzés oltárán, ha úgy kívánná a helyzet. Az általa koordinált öldökléssorozatnak az FBI közbelépése vet véget, ők mindkét rokont letartóztatják. Burkhart ekkor ébred csak rá, mennyire szereti nejét, akinek a meggyilkolásán fáradozott ezidáig, illetve a közös gyerekeiket, akik közül az egyik betegségben elhalálozik, amíg fogságban van. Az ifjú ezen a ponton törik meg teljesen pszichológiailag, óriási bűneire ráébredve pedig a végső dilemmával szembesül: tanúskodjon-e nagybátyja, így önmaga ellen a bíróságon. Döntése meghozatalát nehezíti többek között a Hale által felbérelt, tenyérbemászó, az érzelmeit erősen manipulálni akaró ügyvéd (Fraser).

A megoldás, melyre a történet kifut, ugyan a legfontosabb kérdéseket nem hagyja nyitva, mégsem nevezném egyáltalán megnyugtatónak, hiszen a főhős sem nyer egyértelmű megváltást, a főgonosz sem méltó büntetést, ugyanígy az indiánok kollektíve szintén megfelelő igazságtétel nélkül maradnak. Az első jelző, melyet az alkotásra aggattam, miután kiléptem a moziból, a szomorú volt. Ezt a szomorúságot viszont végtelenül elegáns, hangulatos, izgalmas, elgondolkodtató, esztétikus formában kell elképzelni pazar színészi játékkal, díszlettel és fordulatokkal. Ajánlom mindazoknak, akik vevők korunk számos tekintetben vett legmagasabb szintű mozifilmművészetére, ezzel együtt nem riasztja el őket a több mint 200 perces hossz, valamint nem feltétlenül arra vágynak, hogy a happy endtől feldobódottan távozzanak a vetítőteremből, ellenben inkább a komoly mondanivalóról elmélkedve. Izgatottan várom továbbá a 2024-es Oscar-gálát, eddigi élményeim alapján különösen örülnék, ha a Megfojtott virágokat jutalmaznák a fődíjjal. Idáig egyértelműen az év remekműve!