Irodalom

Eleven lélegzet

(Cseklye Balázs verse)

Ma örülni kell az újdonságnak.

Velem te többé sosem leszel vak.

Köszöntlek, mint régi, igaz eszmét,

Szemedben csillan nekem a zöld rét.

Áruld el, mi vonzott nagyon bennem!

Hogy egy angyal cirógatja kezem.

Tökéletesnek születtél, kedves,

Mindig kacsints, pirulj, sikolts, nevess!

Édes állandóság rád gondolni,

Én érted élek, bárki kérdezi.

Légy a ringató öl, hogy aludjak,

Ahol ketten vagyunk: otthonalak.

Szeretsz? Azt mondod, igen, elhiszem,

Lelkem lényedbe titkos fűszert csen.

Ha te vagy a test, leszek benned vér,

Szellem vagyok, ki nálad helyet kér.

Bódító tündérlány, a lét titka,

Akaratom az emléked óvja.

A remény megtestesülése vagy,

Kézfogásunk vágyat zárva nem hagy.

Életet adtál, bár nem haldokoltam,

Tüdőmet illatossá tevő balzsam!

A lábad nyomában jár minden utam.

Mosolyod fogantatásom győzelme,

Meghódol előtted anyag és elme,

Hogy ne fázz, takarjon lágy, égkék kelme!

Mesélj magadról, amennyit csak lehet,

Duzzassz fel szívemben sok apró eret!

A végben látom, te voltál a kezdet!

Világom, virágom, csillagom, napom,

Nézd, pár óra múlva átölel karom,

Csendben pengő hangszálaid hallgatom.

Megértesz valaha? Nem is számít már!

A józan boldogságban semmi nem kár!

Hajtsd reám fejedet, mert neked ez jár!

Mi utazók vagyunk, hiszen ismersz engem,

Illetve ismered magad, ezt nem kétlem.

A te hűs tenyered az én lételemem.

Szép hajadba merülni hív a szerelem,

Estében szólítalak: sétálj el velem!

Mit érnek neked szavaim? Adj egy jelet!

Összes esdeklő lélegzetem úgy szeret!

Meg fogsz menteni, ha megölne az élet.

Vegyen körbe minket oltalmazó keret!

Halk beszédem kertedbe rózsamagot vet.

Megjött az óra,

Pillants rám, Drága!

Vigyázz rám nagyon,

Érints e napon!

Kézcsókot adok,

Új létet kapok.

Új virágot szed,

Ölel Kedvesed,

Te eleven lélegzet! 

Nyugalomszigetem 

A dombon lassan sétálva

Hirtelen a szellő rámtámadt. 

Mely ellopta fekete kalapomat

S összefújta göndör hajamat. 

De végre a csúcsra érve

Megpillanthattam a szép Bécset. 

Hol szívem örök szabadságra lelt, 

Emiatt testem útra indulni nem mert. 

Csak ültem a csodás város előtt oly meredten, 

S elmélyedtem a gondolattengerben. 

Agyamat átjárta az ihletek hulláma, 

Mintha egy múzsa csókolt volna meg máma. 

Nem maradhatok itt örökre... 

Pedig úgy éreztem, minden gondom elröppent. 

Vissza kell térnem, 

Örömömtől el kell lépnem. 

S mire a hazámba értem, 

Hirtelen lebetegedtem. 

Oly bús szívem bánja, 

Hiszen átszövi a boldogság hiánya... 

2024.04.14. Timmy

A szótlan keresztrefeszítés

(Cseklye Balázs verse)

"Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák..."

Vasas véríz és ecetszag
Tapad rád, mint szóra a rag.
Még hiányzik a bor íze,
Fulladok hő porba nézve.

Sikolyok súrolják bőröm,
Számban szétolvad az üröm.
De két fülem süket marad,
Elmém a halálhoz túl vad.

Ám azért is elpusztulnék,
Volnék ős tutajon a lék.
Többet ér a munkásszívem,
Mint költői vérkör bennem.

Függnél szép Megváltód mellett?
Tüdőd beomlik, már megvet,
Fossz meg nevemtől, ruhámtól,
Nem vagyok disznó, nem kell ól!

Szenvedni akarok, rögtön,
Átlátni mámoros ködön.
Te tudnál szeretni ezért?
Amennyiben nem: sosem sért.

Mégis érted kívánok sírt,
Mely fölött csakis anyám sírt.

(Idézet: József Attila: Téli éjszaka)

Kortárs

(Cseklye Balázs verse)

A padlózat veled együtt facsarodott új alakjába,
Hő mindenséged koponyám mennyezetére írta: drága!
Gyümölcsöző hőséghalmaz, ki enyémet borrá erjeszted,
Szavaim ideghálója táplálja vad szívüregedet!

Imádlak, te lángoló acélisten!
Te csillagokon ugrándozó, kék szeráf, ki ízével jó, ha elkever!
Elmém, hangszalagjaim, nyelvem, lelkem, erezetem szikkasztó sóvá omlik, mely úgy feloldódna benned!
A halál csaló, kit kegy nélkül megütök, hisz rád gondolva kínlódásom boltozata már nem fed!

Bár világon ne látnál más kedvest, csakis, egyedül engem!
Mindannyiuk üvöltését sommázza egyetlenegy versem!
Énértem mozdultál a teremtett, örök formádból ki,
Fodros tested vélném fát nevelő aranyhüvelynek lenni!

Egyazon vakmerőség rendel minket a másikhoz,
Őszinte kimondás, szégyentelenség lázálmaink durva, kavicsos lagúnáján napoz.
Hiányzol nekem, két kezem elszakadna tőlem, hogy cirógassa az ájer ötvösmű-ösvényét, életemet kiizzadó nyakadat!
Szemhéjaid ruganyosságában mindentudó gúny,  nevetés titkomról, szerelmemről kivallat!

Nevedben kiáltok a telő, homályos, krémszínű Holdra,
Szemléletes őrültség, viszont el kell, hogy érjelek még ma.
Ha egy pillantás elég lehet, arra biz', tegnap került sor,
Teáltalad kiszínesedhet a szürke, ködös jelenkor.

Tüdőm felfújódik már,
Szárad a magányos sár.
Sötét szemed eleven,
E helyről máshová csen.
Jóllétedre gondolok,
Áldjanak az alkonyok!
Most mozdul fej, kéz és láb,
Véled táncolok. Tovább.

Éjszakai kocsikázás

Filippo Tommaso Marinetti és a futurista költők tiszteletére, illetve modorában írta:

Cseklye Balázs

(Az idézetek Marinetti Óda a verseny-autómobilhoz című verséből)

"Te, egy acélfaj szilaj istene,

Nagy messzeségtől részeg autó!

Ki rémülten zörömbölsz

És vicsorogva harapod a zablád...!"

Vigyél el nagyon messzire innen!

Szememre süvítő szél mámoros fátyla lebben.

Végre egyedül lehetek a te sikoltó csendedben.

Szólok a sofőrnek, taposson erősebben!

Minden szalad, nem várnak rám többé.

Ennyit ér az élet? A tárgyak nem teszik egésszé!

Az emberekre csak várhatnék örökké...

Menekülök, de elétek is vágok, hé!

"Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen, vigyél!

Süket a föld, a nesz hiába rezzen.

Vak az égbolt, csillag hiába lobban,

Sarkantyúzom a lázam és a vágyam!"

Túl lassú nekem ez az élet, változást akarok,

Tömörségben porladjanak a nappalok!

Millió Napként ragyog az utolsó hegyfok,

Ezerszer annyi halál és újjászületés nem is sok!

Csendesnek látszom, de belső hangom rikolt,

Futótűz lettem, langyos tengervíz el nem olt!

Mert én így tudok szeretni, ha a lánc elold!

Ne könyörüljön az értetlenség, a zord!

"Én állom a versenyt tivéletek, én csillagaim!

Gyorsabban! Még gyorsabban! Előre! Hajrá!

Lazítsd a féket! Nem bírod? Törd le!

Hadd zúgjon a motor, vágtasson a gépem!"

Boldogabb vagyok, mint valaha!

Elmegyek, nem baj, hogy nem tudom, hova.

Leolvad rólam az értelmetlen élet sara,

Az öröm forrásához érkezem, rohanva!

Már közel a hangsebesség,

Robban a levegő, nincs rá mentség!

Leheletnyi üvegfal csupán a felhő, nem elég,

Emelkedünk, csak ezt vártam oly rég!

"Hurrá! A mocskos földet elhagyom!

Szabad vagyok, az űrbe repülök

Az ég arany ágyán,

A csillagok szikrázó végtelenjén!"

Félni a szerelemtől

Bármennyire is akarom, már nem tudom letagadni, hogy szerelmes vagyok. Voltam már szerelmes, belekóstoltam a mámor ízébe, de sose hittem volna, hogy egyszer majd félek újra megkóstolni ezt a mézédes nektarint. A szerelmet rengeteg helyen vonják párhuzamba a tűzzel. Igaz, hogy heves és szinte lángol a testedben az érzés, de ahogy a tűznek is, a szerelemnek is megvan a pusztító, mindent felőrlő árnyoldala is. Egy nagyobb fokú égési sérülés sose gyógyul be. Eltelhet akármennyi év, kenegetheted a sebet akármilyen gógykrémmel, a heg mindig ott marad. Az izzó seb egyre kihűl, a fájdalom napról napra, a seb szövetregenerációról szövetregenerációra gyógyul, de heg az örökre ott lesz egy bőrpír emlékeztetőként neked, hogy mindig eszedbe jusson kitől és hogyan kaptad. Elég egyszer megégetned magad durvábban a kelleténél és örökre rettegni fogsz a tűztől. Lehet az akármilyen kellemes, akármennyire imádhatod, hogy felmelegíti a bensődet, hogy felizzítja a porcikáidat, ha közben arra is emlékszel, hogy milyen elsöprően fájdalmas ereje van. Nem vágyok a tűzre, sőt félek tőle. De miután már csak az emlékeztető bőrpír marad, kihűl a szíved és nem is dobog, csak unottan veri a mindennapok ritmusát. Ez neked kellemes, megnyugtató tempó, de egy idő után te is ráunsz és elkezdesz egy apró, pislákoló parázs után nézni, hisz a lelked méllyén nem akarod, hogy végleg kihűlj. Igaz az, hogy a szerelem a legváratlanabb pillanatokban érkezik. Míg egyik pillanatban szerencsétlen szíved nyugodtan dobog, a másik percben egy akkora dopamin adagot kap, hogy ijedtében defibrillál. Ha még sosem volt igazi kapcsolatod, csak olyan egyhelyben toporgós fajta, akkor az első igazi olyan hirtelen, hogy fel sem fogod mi történik. Olyan nagy lépteknek érzed az egyszerű lépcsőfokokat, mintha a Himaláját próbálnád megmászni, pedig más szemével nézve ez csak egy átlagos méretű, átlagos dolog. Olyan érzés, mintha az első úszásleckédet nem a tanmedencében kezdenéd, hanem az edző rögtön a több méteres mély vízbe dobna. Ilyenkor nem a kapcsolattól, hanem a félelemtől fuldokolsz és nem tudod, hogy mi legyen a mentőöved. Mi ösztönösen az első dolog ha fuldokolsz? Természetesen próbálod menteni az életed. Próbálsz menekülni, kijutni a partra, lassabban elkezdeni a dolgot és először megtanulni úszni! Menekülsz. Miután sikerül észhez térned, kievickélni a partra, majd eldönteni, hogy hogyan folytatod tovább, újult erővel próbálod újra, hisz már megvan benned a parázs és nem akarod elengedni. Ahogy tanulsz úszni, ahogy eltanulod a különféle mozdulatokat, az életben maradáshoz szükséges kulcsfontosságú dolgokat, egyre jobban megnyugszol. Ilyenkor elkezd pislákolni a láng. Már nem csak parazsad van. Itt még nincs olyan nagy félelemérzeted. Ez az a köztes állapot, amikor még nem lobbant fel a tűz, nem félsz attól, hogy újra lángra gyulladsz, olyan lángra, ami majd felemészt, ez még egy nyugodt, biztos állapot, amikor kellemesen pislákolsz, kellemesen bizseregsz a melegtől, de még nem félsz a következményektől. Bár mind tudjuk, hogy mennyire tud fájni az is, ha egy egyszerű öngyújtóval megégetjük magunkat, nem kell ahhoz tűzvész és tragédia, hogy fájjon. Mivel táplálod hétről hétre, napról napra ezt a lángot, elkezd növekedni. Egyszer csak eléri azt a mindent elsöprő méretet, azt az energiát, azt a hőfokot, amitől kezdve nincs visszaút. tudod, hogy ezt már nem lehet eloltani. Vagy örökké égve hagyod, vagy felemészt. Itt bepánikolsz! Rájössz, hogy mennyire beleszerettél valakibe, hogy akármennyire próbáltál gátat szabni az érzéseidnek, a tüzednek, azok a kedves szavak, gesztusok, a kellemesen együtt töltött idő és egyéb borzasztóan jóleső dolgok miatt túlnőtt az akaratodon. Tudod, hogy akármennyire akarod, akármennyire félsz, már ezt érzed. Annyira rettegsz attól hogy újra megégsz. Tudod, hogy ez a láng sokkal nagyobb mint az előző és tudod, hogy ebbe nem csak a lelked, hanem az egész tested is bele fog fájdulni. Elérkezel arra a pontra, ahonnan nem tudsz elmenekülni, ahonnan nem akarsz már elmenni, ahol minden túl szép és túl bizonytalan egyszerre. Ez a szerelem. Egy olyan fájdalmas kötelék, ahol szükséged van a másikra, ahol olyan létfontosságú számodra valaki, mint a tűznek az oxigén. Hisz oxigén nélkül nincs égési reakció, és tűz nélkül, nélküle te sem tudsz létezni lassan.

Antal Bianka 2024.02.29.  

Szépség Rém

Esőcseppek kopognak,

másik szobában horkolnak.

De a csapadék mégis fejemben képet ad,

egy patakról, mi bennem nyugalmat hagy.

Így a külvilág elől agyamba menekülhetek,

hol szépség vár és végtelen szeretet.

Ahol egyedül lehetek,

s más nem sebesíthet meg.

Most is a képzeletembe kerültem

és látok egy lányt játszani egy hangszeren.

Ez a tárgy a zongora,

Melyen ujjai lassan mozognak.

Arcát nem látom, hisz szemembe süt a Nap,

de lehet ez a teremtmény, mi fényt ad?

Világosságot hoz magányos fejemben

s színnel tölti meg azt hirtelen.

Hosszú, világos haja szinte derekáig ér,

-Ki ez, Aranyhaj? -kérdem én.

Hisz ilyen érdekes lényt ritkán lát szemem,

vajon közelebb kéne mennem?

Havas a táj, testem didereg,

de lehet, az izgalom miatt remegek?

Hát mitől félek én, ki fejemet irányítja,

idebenn nem eshet semmi bántódása.

Lassan közeledek az ismeretlenhez,

emiatt szívem oly hevesen ver.

Majd megérintem vállát,

hogy fejét fordítsa s láthassam arcát.

A félelem nyila lőtt belém,

testem megfagyott, hisz ez egy rém!

Ruhája véres,

s bőre a sápadtságtól oly fényes.

De miért is ijedtem meg olyan hirtelen?

Mert ennek a lénynek arca nincsen...

2024.02.15. Timmy

Szokatlan érzések

Nem könnyű kapcsolatban élni.

Bízni kell a másikban, nem szabad félni.

Ha eddig nem kaptál semmi jót,

Nem engedsz közel magadhoz egy fickót.

De tudod, hogy benne megbízhatsz.

Tudod, hogy az ő karjai közt sírhatsz.

És hogy nem kell magad akkor sem szégyellned,

Ha mégis elkapnak a bizalmatlan félelmek.

Olyan egy kapcsolat, amiben önmagad lehetsz,

Amiben fogadat mutatva, önfeledten nevetsz. 

Bármikor megölelheted, a nyakába borulhatsz,

Ahol illatától mámorosan kivirulhatsz.

Ha úgy érzed, hogy keresve se találnál jobbat,

Ha másra sem vágysz, csak arra, hogy láthasd,

Ha gondolataid csak körülötte forognak,

Ne hazudj tovább magadnak!

Valld be, hogy szerelmes vagy.

Antal Bianka 2024.02.11.

Jáspisvirág

(Az Omega Gyöngyhajú lány c. dala alapján írta: Cseklye Balázs)

A hangzás sötét,

Zene szakít szét.

Megborzongok tőle,

De testem hív, ülj le!

Elbódít a szépség,

Kottám szava a vég.

Számomra a világ

Te vagy, Jáspisvirág!

Jáspisvirágom, édenkertem Andromédája,

Embernek lenni magházadban többé nem fájna.

Elevenségtől rezdülő márványisten, Édenlány,

Acélcsókod ízénél nincsen savanyúbb hiány!

Lehetek elnök, próféta vagy költő,

Nélküled buktat lépcsőfok: az első!

Veled, érted többet ér a szenvedés,

Mint az Olümposz Szívébe mártott kés.

Serceg a ceruzám,

Az író ma vidám.

Övé a kalandvágy,

Várja az álomágy.

Munka, öröm egyek,

Mennyországba megyek.

Nagy vágyam mégis rág,

Kellesz, Jáspisvirág!

Jáspisvirágom, édenkertem Andromédája,

Akaratom, kitartásom egyetlen bálványa!

Orvos vagy nővér helyett te gyógyíts meg, Édenlány!

Éjfekete úton járok, de maradsz az irány!

Lehetek magányos bölcs, mindentudó,

Nélküled zárt az ajtó, az utolsó!

Tavirózsákon futva siess hozzám,

Legyél az én halhatatlan, örök hazám!

Ember, hallasz? Ne félj!

Hű, könnyű szívvel élj!

Ha véreztet bánat,

Bűntudat nem hallgat,

Keresd meg önmagad,

És lelkedbe ragad,

Hogy nő rajtad egy ág,

Hol van Jáspisvirág!

Hív pénz, bál és siker,

Önvalóm folyton ver.

Hát mindezt eldobom,

Elérve Ezüstpartom!

Veszített a halál,

Győz, ki mellettem hál!

Távozott a kórság,

Éltetsz, Jáspisvirág!

Jáspisvirágom, édenkertem Andromédája,

Hogy múlhat el valaki tégedet nem kívánva?

Óh, erősíts, fürdess, etess, szeress meg, Édenlány!

Tagadásod szívszaggató, vak, sötét koholmány!

Jáspisvirágom, édenkertem Andromédája,

E sebzett, ifjú Tengerész rád száz évig várna!

Csakis szemedre figyelek; mondd, ki vagy, Édenlány!

Világvégi megváltáshimnuszt daloló Sármány!

Jáspisvirágom, édenkertem Andromédája,

Maradj itt az emberek legszebb álmává válva!

Egyetlen dicsekvésem, hogy ismerlek, Édenlány,

Hálából zengjen Néked ezen néma kiáltvány!

Legszebb álom

De szar napom volt! Belépek a kis lakásunkba, Ő ott ül a foltos, kopott kanapén és épp valami focimeccset néz a TV-ben. Leveszem a kabátomat és oda fekszek a kanapéra, a fejemet az ölébe hajtom és bámulni kezdem az arcát. Lenéz rám, elmosolyodik, majd elkezdi simogatni az arcom, birizgálni a hajam. Csak ülünk csendben, bámuljuk egymást és…….. Nem is bámuljuk, LÁTJUK egymást. Nem csak a szemébe nézek, hanem a lelkébe látok és jajj! Olyan jó érzés, hogy ő is a lelkembe lát. Tudja, hogy hogy érzem magam, hogy miért lehetek ma is ilyen hihetetlenül kimerült és tudja, hogy hogyan kell kezelnie a helyzetet. Egyszer csak lehajol és megcsókol. Ugyan olyan minden csókunk. Szenvedélyes, érzéki, és legfőképp szerelmes. Megsimítja az arcom, ad egy csókot a homlokomra is és felültet, az ölébe vesz. Vele szembe ülök, a combjain és megint egymás lelkét vizsgáljuk szavak nélkül. A nyakamhoz bújik és megkérdezi, hogy mi a baj. Én teljesen felszabadultan elkezdem neki sorolni a mai napon történt viszontagságokat, amikor egyszer csak felkel velem, úgy hogy még mindig az ölében vagyok és megindulunk a konyhába. Imádok a karjai között lenni. Tudom, hogy úgy sem ejt el, ezért teljes biztonságban érzem magam. Ő és a karjai az otthonom. Tényleg imádom. Mire a konyhába érünk befejezem a problémáim felsorolását. Ő olyan közel hajol hozzám, hogy a levegőt is elszívja előlem, majd ismét megcsókol. Felültet a konyha asztalra, majd ellép tőlem, oda megy a pulton lévő rádióhoz és bekapcsolja azt. Egy kellemes, lassú melódia csendül fel, ami betölti az egész helyiséget. Visszasétál hozzám, újra a karjaiba vesz, leemel az asztalról és alig érinti a lábam a talajt, de már táncpozícióba rendeződik a testünk és elkezdünk valami szerelmes táncot, mely a lassúzás és a keringő furcsa keverékeként néz ki. Mindig tudja, hogy mire van szükségem. Tudja, hogy egy hosszú nap után mire vágyom. Rá. Rá és a figyelmére, közelségére, szeretetére. Az imádatára. Egymáshoz bújva totyorgunk a konyha kövön. A szám lassan véget ér, és ez az egész a homájba vész. Felébredek. Sós könny folyik végig az arcomon, mikor realizálom, hogy ez csak egy újabb álom volt. A legszebb álom. 

Antal Bianka. 2023.01.20. 

Emlékszel?

Emlékszel? Mikor pár évvel ezelőtt úgy vártad a karácsonyt?

Mikor a család még a kincset jelentette, s nem az átkot?

Mikor gyermeki szelídséggel a fához rohantál,

S izgatott hangon kántáltad: Anya, gyere már, gyere már!

Mikor még minden a boldogságot jelentette, az ünnepre való készülést,

S nem egy-egy vizsga utáni, tehetetlen végkimerülést.

Mikor édesapád gyenge szelídséggel karon ragadott,

S pirospozsgás arccal, nevetve a hóba dobott?

Akkor még hó is volt, pedig mindez csak pár éve történt,

Vagy oly régen lett volna kétezer-hét?

Amikor nagymamád lelkesen sütötte a
mézédes zserbót,

Te pedig oly' bőséggel etted, hogy azt mondták rád: Te behemót!

Persze csak vicceltek, együtt nevettetek,

Azután huszonnegyedikén közösen ünnepi lakomát rendeztetek.

Azok voltak ám az igazi, régi szép idők,

Mikor fejünk felett nem gyűltek vaskos, szürke felhők.

De ennek is el kellett jönnie, felnőttünk,

Az évek során egyre, egyre csak vénültünk.

A fa alatt most már jellegtelen ajándékok hevernek,

Nyoma sincs a vidám gyermeki kezeknek.

(A versben a "lírai én" beszél!)

Kiss Izabella tollából.

Sírmegmentő

  November elsején már piros fényekben világítanak a temetők, sárgán pislákolnak a gyertyák fényei a fehér szirmú virágokon az algás szélű virágtartókban. A hideg már csípi az ujjaim végeit, sálat tekerek a nyakam köré.

Miközben a konyhaasztalon gyászos koszorúkat gyártok a kertből szedett tujákból és a piacokon vett virágokból, elmegy az áram.

  Gyertyákkal világítva baktatok végig a temetőn, a kabátom ujja vizes a koszorúkhoz fel nem használt virágcsokroktól. A kavicsok zenélnek a lábam alatt, a sötétben véletlen nekem jön valaki. Derékszögeket lejárva a sírok közt eljutok végre oda, ahova szeretnék. Az égre nézve látom a szeretteim simogató tekinteteit, és ez megnyugvást ad. Búcsúzásképp mosolyogva bólintok, és a kezemben maradt, felesleges virágcsokrokkal egy hosszabb útvonalon indulok haza, valami új célt keresve. 

  A gondolataim szánalommal tartanak önreflexiót, miközben néhány üresen tátongó sír mellett megyek el nyomtalanul. Már a név sem látszik rajtuk, a borostyán benőtte őket, a tetejük beomlott. Egy mécses sem világít ott, a sötétbe vesznek, mint az összes erős lélek ereje ma este. Számtalan ilyen nyughellyel találom magam szembe, és ez elkeserít. Az éjszakában kóvályogva végigmegyek a temetőn, és a csokorból virágszálakat szakajtva, pár békéltető gondolattal a fejemben az elfeledett sírokra teszem őket.

   Hazafelé az égboltot figyelve láttam magam előtt azt a valódi létemet, amiből csak egy van, amiből szemlélhetem az eget, amelyen végtelen csillagnyi lehetőség ragyog, amikről máig megemlékeznek, és amiket az emberek sosem felednek.

Írta: Kele Nikol Léda

Novemberben 

A hideg már szúr,

az arcomra piros foltok ülnek,

szép színesek.

A hangom még fog,

a szavak olykor belém fagynak, mint

amikor látlak.

Egy gomb leesett,

a kabátomat összegombolni

nem fogom tudni.

Az esték illata más,

dér ül az orromra reggelente,

én csak az öledbe.

Az ablak párás,

a kedvem csapong az idő után,

szívem utánad bután.

A sírokon ülnek,

a virágokat gyertyákra cserélik,

hullanak könnyeik.

A falevelek sárgák,

csúsznak a föld felé némán,

kissé lassacskán.

Mama kendőt húz,

nyakán a ráncok fehérek, mert

a téltől félnek.

Este nem látlak,

az utca szürke fénye alatt

mással talállak.

A rózsa kókadt,

a lelkem fáj érte csendben,

oly reménytelen,

akár a szerelem.

Írta: Kele Nikol Léda