Könyv 

Könyvkritika/Ajánló: Tóth Krisztina: Fehér farkas

(Cseklye Balázs írása)

Tóth Krisztina méltán a posztmodern magyar próza egyik leginkább tisztelt úttörője, akinek újabb és újabb műveit már évtizedek óta állandó lelkesedéssel fogadja a közönség. Egyedülálló az a találékonysága, amellyel ezerféle módon megközelíti az ember egyéni és társadalmi szintű válságát, úgy, hogy a széthulló, elidegenedő világ valamennyi erre nyitott lakója megpillanthatja saját tekintetét az általa elé tartott tükörben. Az a néha már-már természetfelettinek ható képessége arra, hogy minden befogadót személyesen megszólítson, vitathatatlanul Ady, József, Radnóti, illetve sok más megkerülhetetlen klasszikus irodalmi alak örökösévé teszi. Vajon a maga nemében ugyanolyan nagyszerű, mint ők, csupán a huszonegyedik század búgó információs zaja tompítja a kultúrakedvelők fülét?

A kérdést viszonylag friss, 2019-ben megjelent, Fehér farkas című novelláskötetén keresztül vizsgáltam, mely tizenhat kisepikai alkotást vonultat fel. Túlnyomó többségük a modern kori Magyarországon játszódik, amelyen belül is kiemelten fókuszba kerül a hétköznapok bemutatása a budapesti külső lakóövezet sivár paneldzsungelében. Lélekközpontú történetek ezek, gyönyörűen megjelenik bennük a szív tevékeny dilemmája, máskor pedig tehetetlen szemlélődése, amikor belátja, hogy az élet olykor, inkább gyakran képtelen helyes feleletet adni egy-egy súlyos, félelmetes talányra. Tóth Krisztina ráébredt, hogyan lehet kihámozni az abszurd esztétikumot a bőrt égető borzalmaknak a könyvben képtelenül játékosan fénylő lángjaiból. 

Olvasás közben korunk Gonoszát legrémisztőbb, legvisszataszítóbb alakjaiban szemlélhetjük: családok, barátságok darabokra hullása, rákbetegség, halott gyermekek, megcsalás, szexuális tárgyiasulás, nemi erőszak, pedofília, valamint a mindezt átható, érthetetlen közöny. Fel kell készülni rá, hogy a végkicsengés milyensége a legkevesebbszer rokonítható a „pozitív” kifejezéssel, inkább csak a megoldás hiányára kénytelen lemondóan rávilágítani. Dohos, sötét lakások, nyomasztó ifjúkori emlékek, elmúltnak gondolt konfliktusok, könnyfakasztó önzőség és torz elmék fullasztó erdejében bóklászunk, felszabadulást pedig talán csak a szöveg hátborzongató valószerűsége, továbbá irigylésre méltóan precíz megszerkesztettsége kínál. Jelenünk tragikus balladája így emelkedik az író tollából elegánsan kiömlesztve ódai magasságokba.

A fentieknek látszólag ellentmondva mégis elsősorban vigaszszerzés céljából ajánlanám a könyvet mindazoknak, akik szeretnek elgondolkodni azon teher miértjén, amelyet századunk emberének már a legkorábbi éveitől fogva hordoznia kell. Belőle táplálkozva megerősíthetjük magunkat abban a tudatban, hogy nem vagyunk egyedül, a szenvedőket sem a tér, sem az idő nem kényszerítheti elzártságba. És talán épp ez volna a legfőbb ok az egyéneket és csoportokat elválasztó mentális korlátok lebontására. Ideje véget vetni a gyilkos érzéketlenségnek; néhány percre, órára figyeljünk csak a másikra, hallgassuk meg, méghozzá önzetlenül átvéve látásmódját! Önmagunkon ekképpen túllépve talán az elidegenedés napjainak lenge szépségét is előbb-utóbb szilárd formába önthetjük, az levetheti illanó, illuzórikus jellegét. Ezen lehetőség hirdetésében áll Tóth Krisztina számomra egyértelműen beigazolódott létjogosultsága szépirodalmunk Olümposzán.