Jegyzet: Kiskunfélegyháza 250 éves!
(Cseklye Balázs írása a Városalapítók Hetére)
1774. február 4. Egy olyan dátum, amelyet bár nem tudnak fejből a történelemből érettségizők, mint például a mohácsi csata időpontját vagy a D-napét, nekünk, félegyházi diákoknak nem más, mint lokális gyökereink szimbolikus eredője. Mária Terézia királynőnk ugyanis ekkor látta el mezővárosi ranggal településünket, ahol azóta már a sokadik nemzedék tagjaiként gyerekeskedhettünk, s itt lépjük át lassan-lassan a felnőttkor küszöbét is. Megrendítő a tudat, hogy egy negyed évezrede zajló folyamatba születtünk bele a Kiskunságban, illetve, hogy rajtunk áll majd, hogy hogyan, sőt meddig élhet közösségünk ezen a helyen tovább.
Tamási Áron írta, „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Szeljünk bár át kontinenseket és óceánokat, a Földön hiba nélküli Paradicsomra sosem fogunk találni, a „jó”, „jobb” fogalmak összezavaró relativitása pedig kizárja, hogy az anyagi, szórakozási lehetőségek és hasonlók segítségül hívásával rendezzünk valamiféle versenyt lehetséges szűkebb hazáink között. Hiszen az ezekkel kapcsolatos ízlésünk pillanatról pillanatra változik, egyszer még az elegáns éttermek a fontosak, ahová új párunkkal randevúzni mehetünk, nem sokkal később már egy tágas park az elsődleges, hogy ott sétálni vihessük leendő gyermekeinket, akik zöld környezetben tiszta levegőt szívhatnak.
Az emlegetett szempontoknál tehát, úgy hiszem, messzemenően nemesebb lehetőség első lakóhelyünket, ahol szüleinkkel éltünk, szívünkben örök otthonként hordozni, ahová legalább lélekben időről-időre visszatérünk lepihenni, feltöltődni. Természetesen érdemes kilépni innen; mi végzősök legtöbben magunk is különböző egyetemi nagyvárosokba távozunk. Itt fogjuk tölteni időnk jelentős részét, nagy valószínűséggel karrierünk, akár családunk szintén máshová köt majd bennünket a diplomaszerzés után. Mindenki azonban mégsem mehet el, hiszen akkor előbb-utóbb véget ér, elhal mindaz, amit városalapító őseink szívük töretlen reményével és kezük buzgó munkájával felépítettek egykor.
250 esztendős múltunk képlékeny fogalomnak tűnhet, amely sokkal megfoghatóbbá válik, amennyiben még jelenbeli megtestesülésére pillantunk: szüleinkre, nagyszüleinkre, a szerencsésebbek dédszüleinkre. Biztatóan ránk tekintenek és integetnek nekünk, mindebben azonban az elképzelhető összes jókívánságon és szereteten kívül megbújik a gyakori viszontlátás vágya is. Hozzájuk kell hazatérnünk, hogy közelről lássák, az, akit a legjobban szeretnek, kiteljesedik az életben, eléri a régóta áhított eredményeket, társra talál, családot alapít. Elsősorban ezzel köszönhetjük meg gondoskodásukat, hogy részt kínálunk nekik magunkból a fészekből való kirepülés után is. Hogy nem azt várjuk, hogy majd keresnek bennünket, ha akarnak, hanem magunktól lépünk feléjük.
És amikor gyermekeink beléjük csimpaszkodva sétálnak a Városháza és az egycsövű templom árnyékában, eszünkbe jut, hogy egyszer mi is apró lábainkat kapkodva próbáltuk ugyanitt tartani a lépést a nagymamával, valamint, hogy már előre hálásak vagyunk azokért a percekért, amelyeket idős korunkban a saját unokáinkkal fogunk tölteni; ki tudja, talán szintén Kiskunfélegyházán. Az emlékek és a jövőre vonatkozó kilátások végtelen tengerei ennél a foknál találkoznak egymással, ebben találjuk meg az otthon valódi csodáját. Valljuk be, mindannyiunkat eltölt a szomorúság, ha arra gondolunk, az ismerős terek, utcák, épületek, szobrok majdan senkinek nem jelentik többé ugyanezt a varázst! Csakis mi, akik már kötődünk ide, tehetünk érte, hogy ne így legyen.
Városunk egy nagy család, számunkra közeli kép a nemzetről, az emberiségről, különleges osztályrészünk mindezekből, amelytől senki meg nem foszthat, valamint le sem mondhatunk róla. Felmenőink, saját múltunk determinál arra, hogy szívbéli, erkölcsi kötelességként ragadjuk meg a lehetőséget, hogy ezt a települést akaratunkkal, tetteinkkel mindinkább a magunk és leszármazottaink szűkebb hazájává formáljuk. Kívánom, hogy valamennyi helyi élje meg a negyed évezredes szülőhelyhez való tartozás borzongató örömét, történelmi dicsőségét, továbbá édes felelősségét! Isten éltessen, Félegyháza!
Kele Nikol Léda: Kell eper?
- Igen.
Ezzel a gondolattal keltem fel péntek reggel. Az izgulásom tudattalanná tett, de ez
szerencsére nem volt feltűnő, hiszen gyakran vagyok ilyen állapotban, ha valamit nagyon várok.
Bár, nem számítottam semmiféle eredményre, de még különdíjra sem, sőt, hangsúlyoztam magamban, hogy bármi is lesz ennek a Mezgé suli és a Kiskun Múzeum által meghirdetett vers- és prózaíró versenynek az eredménye, én büszkén fogom kitenni a Petőfi Emlékházból a lábam, ahol maga az eredményhirdetés zajlott.
De ha már eper…
A millió rúzsomat és szájfényemet beleborítva a mosdókagylóba találtam meg nagy nehezen az eperpiros ajakíremet, amelyhez ma mindenáron ragaszkodtam.
- Tökéletes.
Valami rockzenét hallottam meg a jobb fülemben, egy csapat másnapos gimis igyekezett a buszmegálló felé, az ő hangszórójukból szólt. Egy gúnyos mosoly futott át az arcomon, mert eszembe jutott, hogy én ma nem a suliba megyek be, mint ők, hanem mint egy tiszteletteljes felnőtt, aki sokat dolgozik azért, hogy jó legyen a művészetében, a jól megérdemelt, kulturális elismerésem felé tartok, egyenesen.
Aztán az anyám aggódó hangja zökkentett ki a szigorúan titkos ábrándjaimból, hogy el fogok késni, úgyhogy igyekezzek.
A felemás tornacipőmnek még csak az egyik fele virított a lábamon, odacsoszogtam a másik feléért a ház túloldalába, és miközben azt kerestem, hogy hol hagyhattam el, a táskámban kutattam, hogy vajon az írós füzetem megvan-e még.
Miután mindkettőt megtaláltam, átszaladtam a nagymamámhoz, hogy hátha kapok tőle egy utolsó önbizalomnövelő csomagot, és, hogy elmondja, hogy nagyon szurkol nekem. Merthogy tudom, ő az, aki bizonyosan a tv előtt ül imába kulcsolt kézzel, és ráncos mosollyal az arcán mantrázza magában, hogy nekem kell nyernem.
Én még mindig nem mondtam ki efféle ábrándokat, mert sosem azért írok, hogy elküldhessem megmérettetni a megfogalmazott érzéseimet, hogy aztán abban reménykedjek, hogy mindenki közül én fogalmazom meg a legjobban őket, de azért valljuk be, az eredményhirdetés napján még az ilyen felfogású embereknek is megfordul a fejükben, hogy mi van, ha.
Bianka a piactéren várt egy virággal a kezében, amit az előző napi, költészet napja alkalmából előadott színdarab miatt adott nekem, mondván, hogy lenyűgöző voltam.
Ekkor azt éreztem, hogy nem is kell a napomba több jó, mert már így is elronthatatlan. A lelki csipkémet az utóbbi idő után már egy szál virág is rendbe tudta szedni, hát még egy doboz eper mennyi mindent tudna adni.
- Te, ez mi? Nem hegedű, az nem ilyen.
- Nem, ez a citerás bácsi, a piac bejárata előtt. Megnézzük? – kérdezte Bia hunyorogva, mikor
megálltunk az ótemplom előtt a simogató napfényben.
- Van még időnk kilencig? – érdeklődtem, mire a barátnőm egy biztató mosollyal bólintott.
A jólszituált citerás bácsi játékát csodálkozva hallgattuk, miközben az idős emberek kivirult, péntek reggeli, nyugalommal elárasztott tekintetével találkoztunk, mikor eszembe jutott valami.
- Nincs kedved bemenni a piactérre? -. kérdezte Bia, mielőtt én tettem volna ugyanezt.
- De! Pont ezt akartam kérdezni. – feleltem, miközben romantikusan belekaroltam, és
elindultunk befelé.
- Szerinted árulnak már epret?
- Hm… Oda nézz! – mondta, és a csuklómnál fogva odahúzott a szűkös helyeken át egy sarki
asztalhoz, ahol hatalmas szemű, piros eprek tetszelegtek egy hozzájuk méltatlan műanyagdobozban.
- Kell.
Fogalmaztam meg hangosan, mire a kendős eladó néni nevetve egy szatyorba tette nekünk a szerzeményünket, majd a pénzt elrakva a háta mögé kulcsolta a kezeit, és kedvesen elköszönt.
Mielőtt a csíkosszatyros eperrel a kezünkben az emlékházba vettük volna az irányt, az utcában jóval messzebb lévő kék kúthoz sodort minket a reggel.
Én ráhasaltam a kútra, hogy Bia meg tudja mosni a kis, piros, mennyeinek látszó falatkákat. Történetesen csak akkor gondoltunk bele, hogy mindezt a Mezgével szemben műveljük, valószínűleg rengeteg ember szórakoztatására.
Ennek tudatában igyekeztünk az emlékházba, ahol már ott várt minket Iza.
- Izgulsz? – kérdeztük tőle egyszerre.
- Egy kicsit. Ti?
- Á, engem nem érdekel annyira. – hazudtam egyértelműen.
A lányok ismernek már annyira, hogy tudják, hogy érdekel és reménykedem, mint mindenki más, csak nem akarom mutatni, ezért nem kezdtek el nyaggatni, csupán egy sunyi mosollyal az arcukon elindultak befelé, én pedig egy epret csenve a szatyorból utánuk mentem.
Az udvarra műanyag fehér székek voltak elhelyezve, az utolsó sorban foglaltunk helyet a feltűnés elkerülése érdekében. Nézelődni kezdtem. Szállingóztak az ismerős arcok, innen-onnan még köszöntek is, hatalmas plakátokon mindenféle kulturális esemény tátongott, városi programok, zenés estek, miegymás.
Aztán megakadt a szemem két hatalmas kupán. Kicsit kihúztam magam, hogy jobban lássam a feliratot az alján.
- Az év diákköltője. – suttogtam.
- Micsoda? – kérdezte Iza.
- Ja, csak a kupán lévő feliratot olvastam.
- Az év diákírója. – dünnyögte ezúttal Iza.
- Én a másikat olvastam, odáig nem láttam el. Tehát ezeket ma valaki hazaviszi. –
mondtam, amiből egyértelműen látszott az, amit mind idáig tagadtam: izgulok.
Egy kicsivel később ismertették a programtervet, de hát úgyis tudtuk, hogy ez mindig másképp történik, mint ahogy azt eltervezni szokták. Egy rövid köszöntő után egy kifejezetten nekünk, pályázóknak írt levelet olvastak fel az egyik zsűritag tollából, aki nem tudott eljönni a díjátadóra. Bianka nevét többször is kiemelte az irományában, amiért nagyon büszke voltam rá és biztos is abban, hogy fog valamit nyerni, tán nem is akármit.
Bár, mind nyertünk akkor valamit.
Először elmondták, amit ilyenkor mindig: mindenki színvonalasat alkotott, mindenkinek köszönik, meghökkenve néztek, mikor százon túli mű érkezett be a pályázatra, nagyon nehéz volt dönteniük, ésatöbbi.
Már csak az eredményt akartam hallani.
Talán ilyenkor az összes alkotóban felmerül az a dolog, hogy meg akar felelni, és hogy a saját gondolatait meg tudja-e úgy fogalmazni, hogy értsék mások, hogy mit akar ezzel mondani.
Tehát: valóban elég jó?
Miközben elkezdték sorolni az oklevelesek neveit, bekaptam egy epret, bízva abban, hogy a bajszos fotós úrnak nem az lesz az első dolga miután észrevette, hogy végig szemmel tart, hogy meg tudja örökíteni az újabb ilyen attrakciómat.
Mire feleszméltem, Bianka nevét mondták. Hogy mi?
Egy pizzásdobozzal a kezében jött vissza a helyére, átbukdácsolva a lábainkon, amelynek elejére rányomtatták a Carpe diem című versét. Az utolsó sorban lévő három szék alig bírta tartani magát a rajtuk ugráló három, kicsit sem gátlástalan lányt.
Régen örültem már valakinek ennyire, és mindig emlékeztetnek a barátaim arra, hogy milyen jó is ez. Örülni nekik, teljes szívből.
Aztán felsorolták a helyezettek neveit, Iza második lett a prózaíró versenyen A 7-es című novellájával, ami nekem személyes kedvencem tőle.
Ezután eszembe jutott: én nem kaptam semmit.
- Nyugi, tutira különdíjat fogsz kapni.
- Aha, biztos. – dünnyögtem, miközben belegondoltam, hogy a különdíjak és a
hatalmas serlegek még az asztalon pompáznak.
Ne, ne, ne, csak ne én kapjam. Nem tudnék mit kezdeni azzal a dicsőséggel, ami akkor zúdulna rám, ha azt a kezemben tarthatnám. Félek.
De közben mindennél jobban akartam, hogy kimondják akkor a nevem.
- Az év kiskunfélegyházi diákköltője nem más, mint…
Én.
- Mivan? – kérdeztem a szék kartámláját fogva, de a mellettem ülő lányok sikítozásától
nem hallatszott.
- Léda, menj már ki! – állított fel Bia boldogan és hangosan, mert magamtól biztos ott
maradtam volna. Mindenki engem nézett.
A mellkasomat fogva szaladtam ki a zsűrik elé, akik átnyújtották a serleget és az ajándékcsomagot, amit mellé kaptam.
A többire már nem is tudtam figyelni. Sokaknak ez talán nem jelent semmit, sőt, lehet, hogy még rám nézve sem jelent ez semmit a későbbiekre tekintve, de három dologban voltam biztos: egy, büszkén fogok innen távozni, kettő, hogy ezt sosem fogom elfelejteni és mindig hálás leszek ezért és három, sosem fogom abbahagyni az írást.
- Most menjünk be, szeretnénk nektek mutatni egy videót. Ebben egy népszerű zenekar frontembere által kiválasztott és megkomponált verset hallhattok majd, de nem áruljuk el, hogy kiét. – közölte sejtelmesen a zsűri.
Egymás kezét fogva nyomorogtunk be egy félkörbe a kis terembe, ahol a kivetítőn megjelent egy férfi egy szintetizátorral, és üdvözölt minket.
- A hölgy, akinek a versét választottam…
Én. Megint én.
Ennél meghatóbb pillanatban csak nagyon ritkán és kevésszer van része az embernek. A barátaim, akiknek tehetsége mind megmutatkozott a mai nap, velem örültek a számomra hihetetlen élménynek. Ez nem csak élmény, ez egy elismerés, talán felismerés is, és reméltem, hogy nem csak nekem, hanem másoknak is. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy hogyan jutottam el idáig, és mit tettem azért, hogy megérdemeljek ennyi minden jót, ráadásul egyszerre. Talán ez is megfordul minden ember fejében, aki alkot, aki akar valamit tenni, azért, hogy jobb legyen. Nem csak neki, mert leírja a gondolatait és megkönnyebbül, hanem másoknak is, azoknak, akik ehhez nem elég bátrak.
Mindez újra átfutott a fejemben, miközben közösen megettük az utolsó epret, és amikor A Lónyai-utcában című versem immár dallammal megfűszerezve csengett mindenki fülében…”
2024.04.12.
Jegyzet: Jelenetek a kiskunfélegyházi egyházi közösségek és vezetőik életéből
(Cseklye Balázs írása)
Sarlós Boldogasszony Főplébánia (római katolikus): Geszler Péter plébános:
Lendületes tempóban következtek egymás után Péter Atya vasárnapjának eseményei, egyebek mellett sor került négy szentmisére, illetve egyik paptestvérének a névnapját is ünnepelték. Egy meglehetősen nagy létszámú egyházi közösség vezetői posztjáig vitte el azon útja, amely 1995 körül kezdődött, amikoris a kiskunhalasi református gimnáziumba beiratkozva katolikus hittant kezdett tanulni. Néhány évvel később emellett egy templomi ifjúsági csoportnak is tagja lett, itt részesült a bérmálás szentségében, majd 17 esztendős korára biztossá vált benne az érzés, hogy Isten a papi szolgálatra szólítja, mely hivatását akkori káplánja hathatós segítségével neki is látott kibontakoztatni.
Keresztényi szeretete a nem túl nagy, ám annál szorosabb kapcsolatokat ápoló családjában gyökerezik: húgával ketten testvérek, volt szerencséje három déd-, valamint mind a négy nagyszülőjét személyesen ismerni, egyik nagymamájával még most is együtt lehet. Rokonaihoz kellemes emlékek fűzik, a velük közös ünneplések gyerekkora óta változatlanul jó hangulatban telnek. Ezenkívül emberként meghatározzák a gimnáziumban és a szegedi papneveldében kötött barátságai, továbbá azon tudás, melynek az általa szeretett iskolákban a birtokába került.
Káplánként első szolgálati helye településünk, Kiskunfélegyháza Óplébániája volt 2006-2009 között, kezdőpont jellege miatt ehhez a helyhez azóta erős szálakkal kötődik. Ezután a kalocsai főszékesegyházba áthelyezve bontogathatta szárnyait, szerezhetett mind értékesebb tapasztalatokat iskolalelkészként, érseki szertartóként. Később Tompán plébánosi beosztást kapott, ahol lelki és fizikai értelemben is komoly építkezéseket bonyolított, vállalva híveiért azon komoly felelősséget, mellyel szembesült, mikor először vezethette a nagyszombat esti feltámadási körmenetet. Örömmel, reménnyel, bizalommal töltötte el az ottani gyarapodó, buzgó közösség.
Megtisztelő, egyben nehéz feladatként fogadta a vezetőként való visszatérést Ótemplomunkba 2022 júliusától, némi ijedtség is munkált benne, hiszen tisztában kellett lennie azzal, hogy az eddigiekhez képest a hívek egész tömegének életét igazgatja majd a továbbiakban. Kinevezése óta a plébánián újabb és újabb közösségek alakultak, sikerült egy nyugodt, biztos alapokra helyezett környezetet teremtenie. Emberek élő, szorgalmas, őszinte testvérisége tartozik a keze alá, mely sokszínű együttműködési, találkozási lehetőségek közül válogathat, mint gitáros, avagy orgonás liturgiák, gyermekek és az idős korosztály foglalkoztatására működő, nyitott lelkületű csoportok, s mindez méltóságteljes, békés mederben folyik.
Egy adott napjának középpontban álló, elengedhetetlen része a szentmise, emellett fontos a rendszeresen, kapkodás nélkül elvégzett magánjellegű imádság, illetve az elegendő pihenés. Igyekszik minél több minőségi időt tölteni munkatársaival, a teendőket állandó napirendi pontként reggeli meetingeken egyezteti velük. Hatásköre változatos: lelkipásztorként, tanárként is jelen van a félegyháziak életében, temet és különböző szentségeket szolgáltat ki. Célja az Úrra szegezett tekintettel folytatni a megkezdetteket, ehhez megbízható háttér áll a rendelkezésére, melynek oszlopos tényezője a templomba frissen érkezett kántor. Úgy érzi, gondnoksága alatt a helyi viszonyok egyértelműen a fejlődés irányába mozdultak, szándékozik figyelemmel, törődéssel megőrizni mindazt, ami ezt biztosítja.
Időnkénti küzdelmes pillanataiban példaképek segítik, vezetik, ennek kapcsán emleget egy híveiért minden áldozatra kész falusi plébánost, valamint egy olyan barátját az egyházi rendből, akit jellemez, hogy bármilyenek is legyenek a körülmények, nála csak a legutolsó lehet, hogy saját, önös céljaira gondoljon. A mindennapokban legfőbb öröme annak megtapasztalása, hogy Isten szeretete az emberek által befogadásra talál úgy, hogy képesek hinni, lemondani, vigasztalni, kiállni a másikért, összefoglalva a szeretet apostolainak lenni. Különösen szép ezt érzékelnie, mikor tudja, a világban látható jóhoz az ő munkája, törekvése is hozzájárult.
Szent István Egyházközség (római katolikus): Hajagos Gyula plébános:
Gyula Atya ma reggel szokás szerint reggel fél hat körül kelt, templomi szolgálatot teljesített, mely hol a szentmiseáldozat bemutatását, hol a gyóntatás feladatának ellátását jelenti számára. Ezután éppen Alsómonostorra utazott, egy ottani egyházi épület festésével kapcsolatosan tárgyalt az illetékes vállalkozóval. Mivel ezen a napon nem került sor temetésre, aktuális munkarendje viszonylag laza, a plébánián tartózkodik és fogadja az őt különböző ügyekben felkereső híveket. Immár hosszú évtizedek óta papként tevékenykedik, hivatását olyan ajándékként írja le, amely csupán érezhető és tapasztalható, egyébként megfoghatatlan, körülírhatatlan. Az embernek pedig szabad döntése, hogy elfogadja, avagy a bibliai gazdag ifjúhoz hasonlóan inkább a világi életben próbál boldogulni. Ő az előbbi utat választotta. Felhőtlen, illetve nehezebb pillanataiban állandóan mellette áll a négygyermekes család, amelybe született, amely gyermekkora óta biztos pont neki. Testvéreivel rendszeresen találkoznak, támogatják egymást szóban és tettben.
Általános iskoláját Nyárlőrincen végezte, később ipari tanuló lett, végezetül Szentesen tett érettségi vizsgát, amelyre fizikai munka végzése mellett készült fel, a két tevékenység összeegyeztetésének nehézségeit átvészelve. Tizennégy esztendős kora óta, immár több, mint fél évszázada állandó munkaviszonnyal rendelkezik. Sorsa valamivel később a szemináriumba vezette, az itt töltött időszak életre szóló, nélkülözhetetlen tapasztalatokkal ruházta fel, elöljárói példaképekké emelkedtek szemében. Emellett kispaptársaival is összetartó közösséggé kovácsolódtak, végzés óta évenkénti rendszerességgel rendeznek „osztálytalálkozót”.
Felszentelésétől fogva valamennyi lelkipásztori állomáshelyére szívesen emlékszik vissza; káplánként először Dányban szolgált, majd itt, Kiskunfélegyházán. Ezt követően az Érsek Úr már a kerekegyházi, később a kiskunmajsai plébánia irányítását is rábízta, hogy végül 2002-ben városunk Szent István Egyházközségének élére helyezzék és mind a mai napig újtemplomi közösségünk pásztora lehessen. Kinevezésekor befejezetlennek tartotta korábbi helyi munkáját, beteljesítésének szándékával érkezett, azonban rövidesen rájött, hogy az eltelt évek már egy újfajta hozzáállást követelnek meg tőle, különösen úgy, hogy tulajdonképpeni beosztottként távozott, de már irányítóként tért vissza.
Úgy gondolja, a félegyházi légkör mintegy jó hatással van az emberi kapcsolatokra: eddigi hat volt itteni káplánja mind meglátogatja időnként egy-egy baráti beszélgetésre, illetve a jelenlegivel, Márton Arnold Atyával is gyümölcsöző paptestvéri-kollégai viszonyban vannak. Első számú feladatának nem a kézzelfogható eredmények felmutatását, hanem a gondnoksága alatt lévő közösség összetartását tekinti, valamint a gyarló indulatosságból fakadó problémák kizárását annak mindennapjaiból. 2017-22 között a kerületi esperes tisztségét is betöltötte, büszke arra, hogy a helyi papság körében megvalósulni látta a felhőtlen kooperációt. A szintén városunkban működő Óplébániával a legkevésbé sem jellemző egyházközségének rivalizálása, állítja, bármelyik templomba is járjon a hívő, az Úrral találkozik. Ugyanakkor helytelennek érzi, ha valaki puszta sértődöttségből plébániát vált, mert bizonyos önző érdekei nem teljesülnek.
Jellemzi idejének szigorú beosztása, amelynek szükségességét már ifjúkorában elfogadta, amikor rendszeresen vonattal ingázott, hogy aztán késés nélkül beérjen a gyárba. Az emlegetett fél hat körüli kelést nála imádság, olvasás követi közvetlenül, ezekkel készíti fel magát lélekben munkanapjára, melynek legfontosabb programpontjai a templomi szolgálat, a hitoktatás, továbbá a temetés. Szorgalmasan dolgozik, célja a megőrzése mindannak, ami az egyházközségben eddig felépült. 2033-ban betölti hetvenötödik életévét, a kánonjogi szabályok értelmében ekkor kötelezően kérvényeznie kell majd nyugállományba helyezését. Ekkor az Érsek Úr belátása szerint felkérheti arra, hogy folytassa tovább a szolgálatát, ám ő ezt jelenlegi álláspontja szerint inkább nem fogadná el, hiszen szerinte egy bizonyos kor felett már nem volna képes teljes értékűen ellátni megbízatását. Nyugdíjas napjait azonban nem tervezgeti, mint mondja, először el kell jutni odáig.
Egyik legfőbb, állandó öröme a hittanórák tartása, a túlnyomórészt 6-18 év közötti fiatalokkal való foglalkozás, amely a tanteremben megvalósíthatókon túl magában foglalja többek között a közös focizást, kirándulások szervezését. Óriási értékként tiszteli, ha valaki képes az idejéből áldozni a másik javára, tapasztalatai alapján ezt megteszik az általa ismert hívek is. Igyekszik mindig és mindenben a szolgáló szeretet megvalósítója lenni, ez pedig egy olyan dolog, amelyből tényleg nem vonulhat senki nyugállományba. Illetve egyáltalán nem érdemes: ezt hosszú és tartalmas élete, elért eredményei egyértelműen tanúsítják.
Egyesült Protestáns Egyház (református, evangélikus): Hatvani Zsófia lelkész:
Lelkész Asszonynak ma viszonylag könnyebb napja volt, hétköznap délelőttjei jellemzően azzal telnek, hogy akár személyes, akár telefonos kapcsolattartás útján igyekszik figyelemmel kísérni gyülekezete azon tagjait, akik bármilyen értelemben segítségre szorulnak; illetve központi szerepet tölt be életében az is, hogy szüleit támogassa. Óriási kincsként fogja fel, hogy hívő családba születhetett, történetesen harmadik generációs lelkipásztor: nagyapja, édesapja és édesanyja is ezt a hivatást választotta. Tolna megyében töltött gyermekkorának szerves részét képezte a rendszeres imádság és bibliaolvasás, a hitet egész környezetével együtt már akkor teljesen természetesnek vette, nem emel tehát ki magával kapcsolatban egy látványos megtéréstörténetet; mindazonáltal ez egészen átmosta a létét, érett döntése arra vezette, hogy tartson ki Krisztus mellett, akivel állandó, bensőséges viszonyt épített ki. A szeretet a mindene, különösen becses emléke, ahogy ezt a felfoghatatlan értéket nagyszülei megosztották vele.
Első iskoláit falun végezte, különösebb lehetőségek nélkül a tehetséggondozásban való részvételre, középiskolába előbb Tamásiban járt, majd Tolnán érettségizett le. Világlátása miatt olykor-olykor kilógott a sorból, valamint kevésbé jó osztályközösségbe is bekerült, alapvetően mégis mindig voltak megbízható barátai, könnyen szerzett új ismeretségeket. Humán beállítottságából következett, hogy kedvenc tantárgyai között szerepelt a magyar és a történelem, ezek mellett a biológiához is gyengéd szálak fűzték, összefüggésben azzal, hogy egy időben egészségügyi pályára készült. Végül azonban a budapesti református teológiai karra jelentkezett, ott egy nagyszerű évfolyamnak lehetett tagja, amelyet mind tudásukért, mind személyiségükért tiszteletre méltó, komoly gyülekezeti tapasztalatokkal bíró, a klasszikus értelemben vett professzorok képeztek; több tanulótársával máig kiváló kapcsolatot ápol.
Ötéves egyetemi tanulmányait befejezve 1997 szeptemberében rögtön Kiskunfélegyházára került egyesztendős segédlelkészi (kápláni) szolgálatra, hivatali elődje meghívására érkezve. Ő azonban tragikus szörnyűséggel mindössze két hónappal később elhunyt, ezzel egy nagyon küzdelmes időszak köszöntött rá: mintegy újoncként egyedül maradt híveivel. Fontos tapasztalatokat szerezve ideiglenes ügyvivőként szolgált tovább, hogy aztán 2000-ben állandó jelleggel megbízzák a helyi Egyesült Protestáns Egyház vezetésével, melynek sajátossága, hogy a reformátusokat és az evangélikusokat is magában foglalja, templomuk is a két felekezet összefogása nyomán épülhetett fel 1907-ben, együttműködésük azóta fennakadásoktól mentes. Feladatát hálával és örömmel a szívében, az emberek iránt érzett bizalommal vállalta, továbbá teljesíti mindmáig. A gyülekezetében sikerült családias légkört teremtenie, ahol mindenki ismer mindenkit, önmagára pedig inkább együtt gondolkodó tervezőként tekint, semmint hatalommal bíró irányítóként.
Visszatérő napirendi pontjai a lelki beszélgetések, a jegyespárokkal való foglalkozás, a temetések, a rendszeres közösségi alkalmak, melyek mind komoly felkészülést igényelnek. A fiataloktól a legidősebbekig bárkinek a rendelkezésére áll. Újdonságként hozta létre a koronavírus borzalmait tapasztalva a hívek gyászfeldolgozó csoportját, amelynek szerepe kiemelten fontos az elidegenedés korában: szükséges odafigyelni azokra, akik egy felfoghatatlan veszteségtől megsebezve bizonytalan, képtelen helyzetbe kerültek. Nyugdíjba legfeljebb adminisztratív értelemben szándékozik valaha menni, a mások szolgálatától lehetetlennek látja a visszavonulást. Hivatásában példaként állnak előtte felmenői, valamint a vármegyén belül számos korabeli kollégájára is felnéz. Mindennapjaiban a legfőbb öröme a családja: szülei mellett húgával, illetve két keresztgyermekével is rendkívül közel állnak egymáshoz. Emellett Kiskunfélegyházát is hihetetlenül megszerette, valódi otthonná emelkedett a szemében. Nyitott szívvel közeledik a többi keresztény felekezethez. Állandóan hálát ad gyülekezetéért, továbbá azért, hogy az Úr folyamatosan erőt ad neki a készséges, hiteles, áldozatkész lelkipásztorkodáshoz.
Jegyzet: Húsvét előtt (avagy üzenet a végzősöknek)
(Cseklye Balázs írása)
„S ha kiszakad ajkam, akkor is”, mondta ki Babits Mihály azonos című versében, kifejezve szíve legmélyéből jövő tiltakozását az első világháború ellen. Vele együtt kell protestálnunk, úgy érzem, nekünk, végzős gimnazista tanulóknak is, akik számára a feltámadás ünnepe idén az érettségi vizsga eseményének bő egy hónapon belüli bekövetkeztét is jelzi. Mellkasunkat már össze-összeszorítja az izgalom, az aggódás az eredmények, a felvételi pontok, a jövő egyelőre megválaszolhatatlan kérdései miatt. A leválás folyamatát éljük, szüntelenül azon jár az eszünk, milyen lesz beilleszkedni az új közösségekbe, vajon tényleg megtaláljuk-e hivatásunkat a választott szakban. A Móra Ferenc Gimnázium, sok esetben Kiskunfélegyháza is lassan csupán a hotel recepciójának érződik távozás előtt, ahol „egy szürke taxi vár az üvegajtón túl”, ezúttal Horváth Charlie szavait idézve.
Nincs az a kitűnő bizonyítvány, különleges tehetség, amely akármelyikünket is fel tudná menteni a bizonytalanság terhe alól. Mindannyian útkeresők vagyunk, telve ezerféle elképzeléssel, próbálva rájönni arra, végül is melyik megvalósítható. A döntésben segítenek tengeren hullámzó életünk megkérdőjelezhetetlen, szilárd támpontjai: a család, a barátok, mindaz, ahová tartozni valljuk magunkat. S ezekhez csatlakozik a küldetéstudat, melyet Babits versével szándékoztam szemléltetni. Ő békét akart adni egy nemzetnek és a világnak. Ez számunkra is állandó feladat és cél, mely értelmet ad az oly gyakran egymásba folyó, kilátástalan mindennapoknak, hovatovább, a benne rejlő jobb jövő reménye hihetetlen erővel vértez fel, ha néha nagyon fájna.
Nem lesz egyszerű vagy problémáktól mentes, ám a nemzedékek tapasztalata azt mutatja, hogy ez nem is feltétele a boldogságnak, sőt az öröm éppen akkor a legédesebb, amikor megharcoltunk érte. Igyekezzünk tehát a lehető legtöbb pillanatunkat a küzdelmek közepette is vidámmá tenni a vizsgákig hátralévő rövid időszakban, valamint azokon túl szintúgy! A megmaradást, a kitartást, a fejlődést demonstráló, a gyilkos kétségbeeséssel szemben mitegy tiltakozó mosolyaink ekképpen építőkövei lesznek egészséges közösségeinknek, végső soron a harmonikusabb, békésebb társadalomnak. Ilyen, látszólag apró dolgokon múlhat az egyetemes sors jobbra fordítása, mely egyrészt a felnőtt ember komoly felelőssége, másrészt remény, a szívet élő lángokkal elborító szikra. A fentieket tudatosítva szerintem könnyebben megélhetjük az elkövetkező hetekben a nagybetűs Mórás lét teljességét, megbecsülve, hogy egy kicsit még együtt lehetünk egymással, illetve alsóbb évfolyamos diáktársainkkal. Továbbá adjanak ezek a gondolatok erőt nekünk a megpróbáltatásokhoz és az új világ küszöbén való átlépéshez!
Jegyzet: Mórás Bál 2023
(Cseklye Balázs írása)
A végzős fiúkon arany nyakkendő, ugyanolyan díszzsebkendő látványos, dupla hajtással, a lehető legjobban kihúzva, hogy minél kisebb részét takarja el a zakó kékje. Az alsóbb évesek és a lányok iskolai egyenruhát viselnek. Öt óra van, a szervező tanárnőkkel nagyjából egyszerre érkezünk meg. Hattól fogadjuk a vendégeket, megpezsgőztetjük, a ruhatárhoz invitáljuk, majd helyre kísérjük őket. Fél nyolc után megnyitó, majd az iskolai zenekar rövid, ugyanakkor elképesztően színvonalas műsort ad, ezt bizonyítja, hogy a háromszáz ember jelentős hányada nyomban, még vacsora előtt táncra perdül. A felfokozott hangulat persze rövidesen leülepszik a svédasztalos étkezés idejére. Csak azt követően beszélhetünk valódi, sejtelmes-érzelmes báli környezetről, amikor is a villanyok nagy részét lekapcsolják és játszani kezd a szerződtetett előadó.
Innentől a mulatság elmaradhatatlan eleme a lassúzás, a vonatozás, a körbeállás. Minket is beinvitálnak egybe időnként, ezt készségesen elfogadjuk. Közben a mozgás igencsak kimelegít bennünket, hát felvisszük az öltöny felsőrészét az öltözőbe, a továbbiakban ingujjban intézkedünk. Időnként, aki megszomjazik, jéghideg frissítőt rendel a büfében. Közben érezzük ennek az éjszakának a szépségét, különlegességét. Hiába, az ember sosem tudhatja, mi vár rá a jövőben, érdemes tehát maximálisan megélnie, ha egyszer barátokkal körülvéve szolgálhatja mások kényelmét és szórakozását.
Mikor a naptár pontban átfordul január 21-re, segítünk a tombola főnyereményeinek kiosztásában. Ez körülbelül negyven percet vesz igénybe. Hozzáteszem, egy-egy azonnali kisdíjjal páran közülünk is gazdagabbak lesznek, például egy pár liter Jar mosogatószerrel. Hasznos dolog, ezt el kell ismernem, persze a négynapos ausztriai útnak jobban örülnénk. Miután véget ér a sorsolás, egyetlen további feladunk a helyzet élvezése.
Az egész rólunk szól, a mi iskolánkról, illetve azokról, akik valamilyen módon kötődnek hozzá. Negyven segítő diák őrködik a gondtalan tömegen, mely hangtalanul kiált felénk, hogy váljunk valahogy a részévé. Hangulatunkat felfokozzák a jól ismert, klasszikus zeneszámok, mint az Omega Petróleumlámpája. Egyszer-egyszer mindenkit felkérnek egy közös fotó elkészítésére, hogy a vidám pillanatoknak évek, évtizedek múlva is nyoma legyen. Alkalom nyílik hosszasan beszélgetni kedves, közlékeny ismerősökkel, sőt, idáig ismeretlenekkel is: talán csak annyi szükséges egy világító lélekbe való bepillantáshoz, hogy megszólítsuk a másikat. Bátorság és jóindulat, ezeken rengeteg múlik. A rendes lezárás kedvéért: kettő körül a legtöbben hazaindulunk, kimerülten, de egy hasznosan töltött, számos szempontból értékes éjszaka élményével a szívünkben.
Jegyzet: Szalaggal a szívünkön
(Cseklye Balázs írása)
Vasárnap reggel. Szombat valahogy most nem is volt. A friss emlékek végtelen áradatától még mindig nem tudjuk, hová is pillantsunk. Vissza a múltba? A távoli jövőbe? Vagy talán itt az ideje egy kicsit leállni, mentális szabadságra vonulni, semmire sem gondolni? Mindenki fejében más kérdések fogalmazódnak meg máshogyan, de egy biztos: alattunk megkezdődött a hullámzás. Hajók vagyunk, melyeket péntek este vízre bocsátottak. Jelenleg komótosan vitorlázunk ki a tengerre, a kikötő legvégét jelző világítótorony pedig a júniusi érettségi bizonyítványosztással egyenlő. Azon túl a nyílt víz húzódik a maga egyszer csendes, máskor viharos, nagyhatalmú állandóságában. Az igazi élet, ahol már nem lehet többé kibújni a felelősségvállalás alól. Egy kicsit élvezhetjük még a Gimnázium termeiből és folyosóiból felénk áradó, megszokott, óvó szeretetet, azonban már a leválás folyamatát éljük. A vég felé cammogó idő megállíthatatlansága jut eszünkbe, akárhányszor a szívünk fölött ékeskedő szalagra pillantunk a kabátunkon.
Sorsunk megfoghatatlansága rémisztőnek tűnhet, viszont az éppen most megtapasztalt, egymás közötti egység stabilitást adhat nekünk. A fiúk osztályokon belül azonos ballagási öltönyei, illetve a lányok uniformisa mára sokkal többet jelentenek, mint ruhadarabok. Rámutatnak az eltelt négy, avagy hat év erejére, melyek néha túl naiv, néha meg éppen a kelleténél inkább borúlátó gólyákból már lényegesen tisztábban látó, józanabb, komoly elképzelésekkel és elszántsággal bíró végzősökké érleltek. S bár tudjuk jól, nehezek lesznek az előttünk álló hónapok, amikor társaink mosolygó arcára pillantunk, máris reménytelibb lélekkel tudunk készülni a kihívásokra, ugyanis mint az oroszlánok és farkasok, falkában sokkal nagyobb esélyekkel vághatunk bele küldetéseinkbe. Hogy az adventi időszakra is utaljak és Keresztelő Jánost idézzem, a csapatszellem széthordja a halmokat, feltölti a völgyeket: az egyéni erősségek, gyengeségek kisimulnak, elmosódnak, így mindannyian fontosnak, nélkülözhetetlennek érezhetjük magunkat azzal a feltétellel, hogy a másikról ugyanezt tartjuk.
Merengjünk tehát kicsit el azon a nagy, örök igazságon, hogy az iskola nem csak a Pitagorasz-tétellel való számolásra és hasonlókra nevel, ellenben emberségre is! Megtanít a társunkra ráhagyatkozni, rávezet arra, hogyan kell önzetlennek lenni. A bécsi keringő ennek egy gyönyörű kifejeződése, amikor a táncos minden figyelmét, egész akaratát a partnere felé fordítja, célja, hogy a műsor számára a lehető leggyönyörűbben sikerüljön. Semmit sem ér azzal, ha saját magát állítja a középpontba, csupán kitűnik a tömegből és megbontja a harmóniát. És sokszor milyen igaz ez az életre úgy általában; az önző hozzáállás, a pillanat uralmának hajszolása pusztán pünkösdi királyságokat szül, míg a másikkal való szeretetteljes törődésből maradandó, létünk útját jelzőtüzek lángjával megfestő emlékek fakadnak.
Így, kéken ragyogjanak a ránk tűzött szalagok! Színük a tengeré, melyre éppen hajózunk kifelé, egyúttal a békét is szimbolizálja. Azt pedig akkor érhetjük el, ha megtanulunk a többiekért, a nagyobb jóért cselekedni. Jó hír, hogy az erre való készség fejlesztésére májusig még rengeteg lehetőség adódhat a Gimnázium keretein belül. Ha odafigyelünk erre, hiszem, hogy eddig kialakult közösségeinket még szorosabbá, tartósabbá tehetjük, hogy az érettségi banketten túlra is elkísérjenek bennünket, valamint e módon szebb lelkű emberekké válhatunk, akiknek az értékét bárhol, bármilyen időben lesznek is a jövőben, a körülöttük lévők megérezhetik. Legyünk végtelenül hálásak a múltért, forduljunk egymás felé a jelenben, a később következő dolgokat pedig aggályoskodás nélkül, saját emberségünkben bízva, ugyanakkor ne elbizakodva közelítsük meg! Szalagjaink juttassák eszünkbe, mennyire büszkék lehetünk Mórás mivoltunkra, az iskolára, amely menedék, találkozási pont, a tudás forrása, második otthon, végül bízzunk abban, hogy aki innen kilép, a teljes fegyverzettel felszerelve indulhat az élet csatájába, békével a szívében!
A csapatsport ajándéka
(Cseklye Balázs írása)
Múlt szombaton abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Budapesten szakmai előadást hallgathattam Dr. Freund Tamás neurobiológustól, a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. Összetett mondanivalójából az egyik legmegragadóbb kijelentésnek azt találtam, hogy „a rendszeres örömérzet szükségeltetik az egészséges élethez, ugyanakkor fontos, hogy annak fenntartható forrásából táplálkozzunk”. Amellett, hogy szigorúan elítélte a tudatmódosító szereket, illetve az internet világa által kínált hamis szabadságot, menekülőutat, megfelelő útként tört lándzsát a művészet, a közös tánc, éneklés, no és persze a csapatsportban való részvétel okozta katarzis mellett.
Hozzáfűzte, hogy a belső világ fent említett módokon történő gazdagítására a középiskolás kor tökéletesen ideális időszak. Erre annyiban erősítenék rá ezúttal, hogy amióta gimnazista vagyok, a testnevelésórák legalább háromnegyedén mindig adódott lehetőség, hogy a fiúk a labdarúgás, a kosárlabda, a röplabda vagy a kézilabda szenvedélyének hódoljanak ezeket az alkalmakat pedig általánosságban áthatotta a felszabadultság, a vidámság, nevetések, az ösztönző izgalom. Elfáradtunk, viszont egész másképp, mint egy tanóra, egy dolgozat közben. A mozgás, a játékélmény, a valahová tartozás, a mindenki számára megfelelően kiosztott szerepkör (mint kapus, hátvéd, csatár) tudatosulása megnyugtatott, valamilyen szinten visszatöltötte belénk a megelőző, tanteremben eltöltött, hosszú percek által elvett energiát.
Csodálatos ilyenkor tapasztalni, hogy az egyén saját képességei, erősségei és gyengeségei alapján tölt be pozíciót, az előbbiekkel a többieket segíti, az utóbbiakat meg társainak másfelé orientálódó tehetsége kompenzálja. E módon a résztvevők között valódi egyenlőség áll fenn, a csapat akármelyik tagja nélkül értékveszteséget szenvedne el. Külön öröm, hogy a versengés gyakorlatilag soha nem fordul át valódi ellenségeskedésbe, pályáról történő lelépés után elképzelhetetlen az öltöző, mint veszekedések, gúnyolódások színtere, ellenben jókedvűen pacsizgatunk, megköszönjük az élvezetes pillanatokat a másiknak, érkezzen bármelyik térfélről. Kedvenceim mindig is a péntek délelőtti „duplatesik” maradnak, ekkor, a fárasztó hét végéhez közeledve már komolyan érzem belül, hogy valami efféle „lazább” tevékenységre szomjazom: egy fizikailag és szellemileg karbantartó, terhes feszültségektől mentes, a barátaimmal közös mókázásra.
Végül kiemelném, hogy noha nem állíthatom magunkról a szabályok mindenkor pontos, precíz betartását, a sportszerűség meccs közben is elhagyhatatlan elem. Mikor valaki elesik, eltalálja a labda, leállítjuk a játékot, felsegítjük, megkérdezzük, jól van-e. Az egészséges, egyetemes szórakozás nagyobb cél, mint gólok vagy kosarak; ez olykor a szabadidősport előnyére szolgálhat a versenysporttal szemben: az eredményközpontúság hiánya valódi kikapcsoló társas tevékenységgé emeli, mely hozzájárul a boldogságunkhoz gimnazistaként. Kívánom, hogy ezt mindenki tudatosan élvezze és használja ki!
Szalagavatóra készülve
(Cseklye Balázs írása)
Múlt hét kedden vették le rólunk a méreteket, hogy elkészülhessen a végzős öltöny, melyben először a december 8-i szalagavatón fogunk nyilvánosan bevonulni. Hogy milyen legyen, azt a fiúk a távollétemben döntötték el, hiszen akkor éppen külföldön tartózkodtam. Ám nem hiába bíztam a jóízlésükben: kék zakót és nadrágot, fehér inget, illetve arany nyakkendőt és díszzsebkendőt választottak. Elképesztően jól fog kinézni, ebben teljesen biztos vagyok. Már szinte magamon érzem a ruhadarabokat, melyeket a ballagáson, az érettségi vizsgákon, a bizonyítványosztáson és a banketten is ugyanúgy viselni fogok. Egy év múlva már túl leszek mindezen, ráadásul egyelőre fogalmam sincs, hogy akkor hogy s mint fogok élni.
Egyet tudhatok biztosan: máshogyan. Nem fogok napi kétszer végigsétálni a számomra oly kedves félegyházi utcákon, melyeket az elmúlt tizennyolc év alatt színről-színre megismertem. Eltűnnek a tesiórákat bearanyozó, vidám focimeccsek a srácokkal. Azokkal, akik az elmúlt közel négy esztendőben a mindennapjaim elengedhetetlen részeivé váltak, június után lehet, hogy csak évek múlva találkozom ismételten, hogy beszélgessünk egy jót. Valakivel talán soha, mert kiutazik mondjuk az Egyesült Államokba, hogy ott tanuljon. Vagy esetleg én kapok állást valahol Olaszországban. Nem lesz több lyukasórás kávétorta a Koronában. Ugyanis valami véget ér, letelnek gimnáziumi éveink, az osztályunk egyszerűen megszűnik létezni, a hozzá kapcsolódó emlékáradat egy mozdulatlan, merev, a többi között elvesző tablóra ég, mint az életben látott utolsó kép a haldokló retinájára a régi hiedelmek szerint.
Addig azonban még mintegy nyolc, igencsak sűrű hónap hátravan. Ezeket kell kihasználni, megélni, kiélvezni, magunkba szippantani mindazt, ami mórás diákká tesz bennünket. Az egyik legjelentősebb ilyen identitásjelző momentum a szalagavató ünnepség, éppen ezért tesz boldoggá az ötlet, hogy a lányok lehetséges, hogy fehér ruhájukat elvegyítik majd egy kis kékkel, mely ugye az iskolánk hivatalos színe. Érzem, mennyire impozáns, esztétikus pillanat lesz az a bécsi keringő, nem számít, hogy már a harmadik gimis pályafutásom során. Attól még ugyanúgy teljes szívemet át szeretném adni a pillanatnak, mely minden eddiginél inkább a sajátom lesz. December nyolcadikán kapok a sorstól valami előre nem láthatót, valami csodálatosat, hogy magamba építhessem, továbbvihessem, soha el ne veszítsem, a Móra rövidesen esedékes elhagyása után sem.