Film 

Filmkritika/Ajánló: Dűne

(Cseklye Balázs írása)

         A Csillagok háborúja, a Vissza a jövőbe, a Mátrix és az Alien előtt már jóval korábban ott volt a Dűne, Frank Herbert 1965-ben megjelent regénye (melyhez a későbbiekben még öt folytatást is írt), mint a tudományos-fantasztikus műfaj megkerülhetetlen, meghatározó ékköve. Talán a hihetetlenül precízen megalkotott szövegében elrejtett, szerteágazó filozofikus utalások, illetve a sci-fi helyett sokszor inkább a fantasy vonásait mutató elemei tartották vissza arról, hogy a korábban említett művekhez hasonló népszerűségre tegyen szert. Jó hírét első, 1984-es filmfeldolgozása sem éppen erősítette, ezt mindenképpen az egyébként elismert rendező, David Lynch gyengébb alkotásai közé sorolják; tény, hogy valóban megosztotta a közönséget. Herbert története az ezután következő évtizedekben elkerülte a nagyvásznat, mígnem 2017-ben a Fogságbannal és az Érkezéssel már bizonyító kanadai direktor, Denis Villeneuve elvállalta egy újabb nagyszabású adaptáció elkészítését, mely végül 2021. október 22-én kerülhetett bemutatásra.

         Tekintélyes, két és fél órás játékideje ellenére csupán az első regény nagyjából kétharmadáig kalauzol, alapvetően híven követve az eredeti cselekményt, ugyanakkor azt elképesztő vizuális látványelemekkel kiegészítve. Párhuzamosan mutatja be a viharos, hullámzó politikai és magánéleti küzdelmeket egy univerzumban, egy bolygón, egy családban és egy ember lelkében, amely titokzatos módon eggyé válik a mindenséggel, hogy egyszer maga döntsön annak sorsáról, méghozzá egy elképzelhetetlen áldozatot meghozva. Mintha a Homérosztól a Gyűrűk Uráig ívelő nyugati epikusság keveredne benne az örök egyensúlyt hirdető keleti bölcseletekkel; az egészet átjárja ez az egzotikus, ugyanakkor határtalanul vonzó kettősség.

         Egyértelműen karakterközpontú drámáról beszélünk, a főhős az ifjú Paul Adreides, akit átütő erővel varázsol képernyőre Timothée Chalamet. Rá szokás, mint az új generáció Leonardo DiCapriójára hivatkozni: elbűvölő férfi, viszont hamar megmutatkozik, hogy fényévekkel több van benne az ügyeletes szépfiúnál, bámulatosan sokoldalú, egyelten pillantása magán viselheti a világ összes fájdalmát, avagy a pokol minden dühét. Megformáltja egy herceg tizenéves fia, trónörökös, uralkodásra, a csillagközi Impérium bürokráciájában folyó intrikák, leledző hatalmi hálózatok átlátására, kikezdésére nevelték, illetve mindenekfelett arra, hogy ha kell, puszta kézzel (vagy pengével) védelmezze az igazságot és a rendet.

Ebben pártfogója apja, I. Leto (Oscar Isaac, aki teljesen levedli az új Star Wars-filmek laza Poe Dameronját, megfontolt, népét, valamint családját féltőn szerető államférfivá válva), továbbá bizalmas főemberei (a talán legkönnyebben a Marvel-univerzumból ismerhető Josh Brolin és a DC Aquamanjét alakító Jason Momoa). Azonban a kezében lévő erő egy másik, természetfeletti oldala is megmutatkozik számára édesanyján (a tehetségéhez képest talán kevéssé elismert svéd művésznő, Rebecca Ferguson) keresztül, aki az okkult energiák használatát a legmagasabb szinten űző, titokzatos boszorkányrendjének képességeire tanítja. Rövidesen pedig Paul belátja, hogy a szörnyű ár ellenére erre lesz a legnagyobb szüksége, amikor a világegyetemet uraló, mindenható Padisah Császár aktuális kegyence, Harkonnen báró (az átalakulás mestere, Stellan Skarsgard, unokaöccsét pedig Dave Bautista alakítja) keze által a halálba szándékozik küldeni trónját fenyegető, ősi dinasztiáját.

Mindeközben látomások gyötrik, melyekben rendre felbukkan egy rejtélyes lány (az előbb énekesnőként híressé vált Zendaya) új birtokuk, az Arrakis sivatagbolygó (hagyományos nevén csak Dűne) egy, a forró pusztaságban bujkáló törzséből, amely a legendás és hatalmas homokférgek közt él (a törzsfőnök szerepében Javier Bardem). Ám nem kérdés, hogy útjuk előbb-utóbb a valóságban is összetalálkozik, ahogy a mindenség sorsa egyre gyorsuló ütemben fordul…

         Villeneuve képességeit dicséri, hogy ezt a még olvasva is elég nehezen befogadható történetet egy teljesen világos, egyáltalán nem túlzsúfolt, kellően komótos cselekményvezetéssel adaptálta, tökéletes színészeket szerződtetve. Herbert regénye végre egy vitathatatlanul méltó hollywoodi emlékoszlopot kapott a 2021-es Dűnével, melyet csak értékesebbé tesz a szakmabeli legjobb címért John Williamssel vetélkedő géniusz, Hans Zimmer zenéje. Igazi klasszikus született, melyben látom a potenciált egy újabb, egész generációkat megszólító űrfranchise létrejöttére, miután a Csillagok háborúja egyelőre kifulladni látszik. Az építkezés már javában folytatódott, hisz a rendező a premier után sebtében második részt jelentett be, amely hazánkat idén február 29-én éri el.

         Amennyiben képes lesz megugrani az első által felállított mércét (és nagy eséllyel nem jelent majd neki problémát), akkor bizton állíthatom, hogy a 2024-es év egyik csúcsáról beszélünk a filmivilág tekintetében. Feltételezésemre ráerősít, hogy az eredetiek mellett a stábhoz csatlakozott Austin Butler (most már mindenki Elvise), Florence Pugh, valamint a 70-es évek óta a vásznon remekelő óriás, Christopher Walken, aki az eddig csak hallomásból ismert Császárt formálja meg. Néhány héten belül a sci-fi és az általános magas szintű mozgóképművészet valamennyi kedvelőjének ajánlom, hogy keresse fel a mozit, miután persze felfrissítette (avagy szükség esetén bepótolta) az előzményt.