Így állunk: Az emberünk lepakolja az ácsszerszámokat, a fűrészport kifújja a gallérja mögül, a gyalut elteszi a helyére, aztán rálép a rollerre, s végiggurul a vasútállomásra, hogy elérje a Bécsből Sopronba tartó személyt. Fut, rohan egész héten, izzad az ácsműhelyben, mégsem érzi, hogy egyről a kettőre jutna ezen a kerek e világon. Hazaér a negyedik emeleti soproni lakásba, a mirelit pizzát beveti a mikróba, langyosra melegíti, beledobja magát a nappali foteljébe, és bekapcsolja a tévét.
A képernyőn pedig megindul a romantika – a csoportos szellemi étkezdék előre csomagolt, műanyagba hegesztett drámája.
A sötétzöld szemetes nylonzsák komédiája
Az egész egy dunakanyari, aranyfényű szeptemberi délutánon kezdődött, azon a fülledt, szőlőillatú órán, amikor a visegrádi kompról felszálló pára úgy borította be a hegyeket, mintha egy francia filmrendező lágyította volna el a horizontot. Eszter állt ott a mólón – a haját még az északi szél borzolta –, Zoltán meg, kezében két pohár langyosodó fröccsel, úgy bámult rá, mintha a lány mögött nem a menetrend szerinti szárnyashajó, hanem maga a megtestesült, örök nőiesség emelkedne ki a habokból. Egymásba habarodtak, de nem ám valami óvatos, hivatali beosztással, hanem mindent elsöprő lendülettel: félévnyi száguldás, éjszakába nyúló világmegváltások, a budapesti éjszaka sűrű ritmusa – látszott rajtuk, szerelmük statikája szilárd, azon még a gravitáció sem talál fogást.
Hat hónap telt el, amikor elhatározták, hogy végleg feladják az eldobott kávéspoharakkal, magányos fagyasztott pizzákkal meg az elviselhetetlen éjszakai csenddel teli, csóró szingli életüket, és Eszter beköltözött Zoltán harmadik emeleti, nagypolgári lakásába. A stukkós mennyezet alatt, a recsegő, sárgára lakkozott tölgyfa parkettán, az ódon kőfalak között hirtelen megállni látszott az idő: a lakás minden szeglete a megérkezés, a véglegesség és az örök otthon bizakodó, édeskés melegét sugározta.
Nappal együtt vadászták a bolhapiacokon a rusztikus, régi fabútorokat meg a rézkilincseket, esténként pedig a félhomályban, a takaró alá bújtatott, meleg lábfejek kényelmében szőtték a nagyszabású terveiket. Közös balatoni nyaralásokról álmodoztak, ahol a nádtetős présházak sárga fényei elnyúlnak a víztükrön; a nagyívű felújításról susogtak, ahol a belvárosi lakás falait majd csillogó gipszstukkók és Tadelakt-vakolat ékesítik. A szombat reggeli kávégőzben, a paplan alól alig kilátszó fejjel, halk kuncogással még a leendő gyerekeik nevét is lajstromba vették – szilárdan hittek benne, hogy a vágyaik statikáját semmi sem kezdheti ki ezen a bolygón.
Aztán a hétszázkilencvenhatodik napon a sors – vagy mondjuk úgy, a háztartási logisztika kiszámíthatatlan gépészete – egy apró próbatétel elé állította őket.
A reggel alapvetően a megszokott munkamegosztás jegyében indult. A társadalmi szerződés értelmében a konyhai hulladék levitele kezdettől fogva Zoltán kizárólagos kötelessége volt. Eszter ugyanis kortárs táncot oktatott, és a mindennapi életben hatalmas, nehéz selyemszoknyákat, jelmezeket hordott a próbaterem felé; a harmadik emeletről a szűk, csigaalakú lépcsőházban leegyensúlyozni ezekkel a textiltömegekkel önmagában is felért egy cirkuszi mutatvánnyal, nemhogy még egy sötétzöld szemeteszsákkal a kézben. Zoltán pedig rendszerint készséggel vállalta a feladatot.
Ezen a nevezetes keddi reggelen azonban a vállalati bürokrácia közbeszólt. Zoltánnak aznap reggel be kellett szolgáltatnia a cégénél a vállalati munkaeszközét: egy gigantikus, kilencvenes évekből itt ragadt, nehéz fémházas számítógép-konfigot, amit a vezetőség leltározás címen rendelt be. Zoltán már a kabátjában állt, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, két kézzel szorítva a mázsás IT-szörnyeteget, s a sürgető időhiány megkövetelte a gyors megállapodást.
– Eszter! – kiáltotta a kapualjból visszanézve, mégis mosolyogva. – Kérlek, ma vidd le te a szemetet! Már így is késésben vagyok, nem tudok még egyszer felmászni a harmadikra! Eszter a konyhából nézett vissza. Neki még volt két órája az első órájáig, a lakás csöndes volt és meleg. – De Zoltán, tudod, hogy én a szoknyákkal alig férek el! – szólt kis félig nevetve, a kényelméből nehezen mozdulva. – És különben is, ez a te szent kötelességed!
Pár pillanatig apró, teátrális szópárbaj alakult ki a konyha és a folyosó között. A hirtelen jött reggeli kapkodásban a szavak kicsit élesebbé váltak a kelleténél, a zöld műanyag zsák pedig egy szempillantásra a felhalmozódott fáradtságuk jelképévé vált. Zoltán hangja kicsit magasabbra csapott, ahogy a lépcsőház visszhangozta a sietség feletti bosszúságát.
Eszter ekkor egy pillanatra elvesztette a türelmét, és hogy kiengedje a gőzt, megragadta a tálalón pihenő régi, amúgy is cserére szoruló okostelefonját, és egyetlen, tökéletesen íves mozdulattal a kemény tölgyfa parkettához vágta. A kijelző finom, szilánkos hálóvá repedt. Ám a teátrális lendület még tartott: a tekintete a vitrinre tévedt, ahonnan kimentette a gyermekkora óta hurcolt, féltve őrzött, átlátszó üvegből formázott, vágtató unikornisát. Egy hirtelen mozdulattal az is a földön végezte, a csillogó üvegpaták apró kristályokként szóródtak szét.
A szoba hirtelen elnémult. Rámeredtek a parkettán fekvő szilánkokra, majd egymásra néztek, és a drámai csendet hirtelen mindkettőjükből kibukó, megállíthatatlan nevetés törte meg. Ráébredtek, mennyire abszurd, hogy egyetlen zöld nylonzsák és egy múzeumi számítógép miatt csaptak ekkora hűhót.
Zoltán óvatosan letette a nehéz gépet, odalépett Eszterhez, és átkarolta. Együtt takarították fel a szilánkokat, a törött telefon helyett pedig Zoltán még aznap délután vett egy újat, miközben Eszter szerezte be az új üvegfigurát. A sötétzöld szemeteszsákot végül közösen vitték le a szűk lépcsőházban – és aznap este, a ropogósra tisztított parkettán ülve tudták, hogy ha ezt a reggelt így átvészelték és átnevették, a kapcsolatuk tényleg elpusztíthatatlan.
Zoltán arca elborult a fotelben. A tévén a stáblista éppen lassan, önelégülten szaladt felfelé, miközben a mirelit pizza langyos tésztája megült a gyomrában. Egyetlen hirtelen, elemi mozdulattal felállt, megragadta a tévét, s a hálózati kábelen keresztül a fali aljzatot is kiszakítva, úgy ahogy volt, kihajította a negyedik emeleti ablakon.
A készülék tompa, végleges csattanással ért földet az udvari aszfalton.
Zoltán végignézte a tátongó lyukat a falban, s magában halkan megállapította: a gépészet leállt, a giccs odalent elterült, s a fűrészport holnap reggel ismét az embernek kell eltakarítania maga után.
Rádli Róbert