Ákos koncerten jártam, engem megérintett
"Jézus elrontotta az üzletet az ingyen elvégzett megváltással, de a modern popipar végre helyreállította a morális egyensúlyt a készpénzes elszámolással"
"Jézus elrontotta az üzletet az ingyen elvégzett megváltással, de a modern popipar végre helyreállította a morális egyensúlyt a készpénzes elszámolással"
Van ez a zeneipar, kérem szépen. Meg van ez a fajta – hogy is mondjam – magyar értelmiségi pátosz, amit ha összekeverünk egy kis szintipoppal, akkor hirtelen azt vesszük észre, hogy a Hősök terén állunk fekete garbóban, és éppen a megváltásra várunk, miközben a büfében már rég kihűlt a melegszendvics.
Mert ugye mind emlékszünk a kilencvenes évekre. Ott volt a Bonanza Banzai, meg Ákos. Ó, Ákos! Aki ha belépett a színpadra, az emberben azonnal megállt az ütő, mert a tekintetéből sütött az az olthatatlan, kozmikus fájdalom, ami csak annak a sajátja, aki éppen most jött rá, hogy a szintetizátor nem veszi a MIDI-jelet. És akkor jött az a dal. A zene felbőgött, a füstgép ontotta magából a költségvetés huszonnégy százalékát, Ákos meg kiállt a mikrofon elé, kitárta a karját, mint egy fekete tollú, tévedésből a Földre potyogott arkangyal, és beleüvöltötte a sötétbe: „Én vagyok a jel!”
Hát, kérem szépen. Ott állt a színpad közepén, a reflektor beleégett a retinákba, a közönség meg zokogott a gyönyörűségtől. A fiatalok egymás nyakába borultak a harmadik sorban, hogy „Jézus Mária, hát eljött a Messiás, megváltja a lelkünket a pesti beton sanyarúságától!” Mert ez a magyar néplélek, ugye. Mi nem holmi olcsó popslágert akarunk, mi spirituális katarzist követelünk a büféjegy áráért. Azt hittük, hogy ott, a koncerten a Golgota pora keveredik a sportcsarnok szocreollal lefestett betonjával, és Ákos a saját drága, zselézett hajszálain viszi el a bűneinket.
Aztán lement a koncert.
A fényszórókat lekapcsolták, a füst elült, a lufik leereszkedtek a mennyezetről. És mi történt a megváltással, kérem? Hát az, ami a magyar valóságban szokott.
Ákos nem harmadnapra támadott fel, dehogyis! Ő már aznap este, pontban tíz óra huszonötkor – a szerződésben rögzített feltételek szigorú betartásával – átvette a turnémenedzsertől a borítékot a gázsival. Ott volt benne a konfekcionált megváltás ára, készpénzben, címletre lebontva. Felvette a pénzt, elégedetten eligazította a zakóját, beült a Suzuki Swiftbe, és hazament a békés, tiszta polgári otthonába, ahol a hűtőben ott várta a trappista sajt meg a zsemle.
A megváltott emberiség meg ott állt az esőben a csarnok előtt, hogy akkor most hol a csodában van a Golgota, mert a villamos már nem jár, a taxis meg Kőbánya-Kispestért elkéri a négyszeres tarifát.
Pedig hát benne volt a dalban! Ott volt a mély, fekete ígéret: „Mert a megváltásodat én hozom el... Nem hagylak el.” Hát, nem hagyott el, csak éppen tizenkét percre, amíg ki nem fizették a technikust. Mert azzal a morális lendülettel, amivel Ákos elénekelte, hogy ő a jel, egy mozdulattal alá is írta az elszámolási ívet.
És én ezt valahol becsülöm, kérem szépen! Ez a tiszta, professzionális próféta-üzletág. Jézus a kereszten ugyanis elég rosszul bánt a jogdíjakkal – ott a rómaiak elvitték a köpenyét sorsvetéssel, s megmaradt a nagy semmi. Ákos meg felmérte a piaci rést: hát miért adná az életét a bűneinkért ingyen, amikor a stúdióidőt is ki kell fizetni?
Úgyhogy azóta, ha meghallom ezt a dalt, nemcsak a mindent elsöprő krisztusi szeretet jut eszembe, hanem az a pillanat is, amikor a művész úr a pultnál megköszöni a pontos kifizetést, elteszi a borítékot, és nyugtázza, hogy a magyar spirituális katarzis – köszöni szépen – továbbra is szigorúan fizetőképes keresleten alapszik.