Kicsit furcsán érzem magam, mert ma egy olyan emberről fogok mesélni, akinek a gazdasági stratégiája tulajdonképpen teljesen megállna a lábán egy modern startup inkubátorban is, csak hát... szóval kövesfalvi Ervinről van szó.
Ervin ma ötvennyolc éves. Ha beírnánk a nevét egy HR-es adatbázisba, kiadná a rendszer, hogy „ideális multitasker”, mert Ervin egyszerre menedzsel ingatlanpiaci buborékot, használt autó alkatrész-logisztikát és pszichológiai drámát, miközben otthon, a redőnyök mögött éppen semmit sem csinál. Nagyon hatékony.
De kezdjük az elején, mert minden sikeres magyar mérnök mögött ott áll egy elrontott Pannónia blokk. Ervin a győri műszaki főiskola padjaiban még hitt a fizika törvényeiben. A diplomamunkája – ugye, a Pannónia motorblokk továbbfejlesztése – tiszta zsenialitás volt. Ott volt a rajzasztal felett átvirrasztott éjszakákban a teremtés öröme, a fém rideg logikája... és akkor közbeszólt a magyar valóság: az édesapja, a buszsofőr hirtelen infarktusa.
Ervin pedig egyke gyerekként ott maradt az édesanyjával, és eldöntötte, hogy ő bizony nem fog multiknál hatékonyságkutatási PowerPointokat gyártani. Jött az 1992-es kárpótlás! És itt válik Ervin egy gazdasági zsenivé. Nem vette meg a Duna-parti telkeket, nem fektetett be részvényekbe. Nem. Kárpótlási jegyekkel megvette azokat az apró, mikroszkopikus földdarabokat, amelyek a helyi nagybirtokok közepébe ékelődtek. Zárványokat hozott létre! Zseniális! A nagybirtokosok meg ott álltak a traktorral, hogy „Jóisten, hát megint itt egy Ervin-féle sáv”, és kénytelenek voltak a piaci ár tízszereséért felvásárolni. Ez a nettó kapitalizmus, kérem szépen. Ebből simán megéltek.
De a mérnöki kreativitás ugye nem vész el, csak átalakul lomhalmazzá. Ervin gyűjteni kezdte az autókat. Ott volt az Unimog. Ez az első komoly vétel. Negyven-ötven évesen még működött, de miután Ervin beállt vele az udvarra, a váltó azonnal demokratikus döntést hozott: soha többé nem vette be a hátramenetet. Ott is ragadt a kert végében. Aztán jöttek a Moszkvicsok meg az Izs kisteherautók. Mindegyik előremenetben érkezett, és a magyar statika meg az időhiány miatt mindegyik ott is maradt. Az ezredfordulóra a roncsok már a kapuig torlódtak. Itt jegyezném meg, hogy ez a körforgásos gazdaság őstípusa: semmi sem veszik el, csak átalakul rozsdává.
Akkoriban történt – egészen pontosan 1995-ben –, hogy eladott nekem egy Moszkvics hidraulikus kuplung munkahengert háromezer forintért az egyik donorról. Azóta is keresem, mert az a darab hiányzik a gépészetből, de Ervin azóta is minden találkozásunk alkalmával – volt ez 2010-ben, meg 2020-ban is – számon kéri rajta, hogy hol van, mert ő „majd egyszer nekiáll, és megjavítja”.
A ház belseje eközben egy antropológiai múzeum lett. 1955 óta se takarítás, se meszelés. A villanykapcsolók körül a mindennapok zsíros lenyomata... hát, ha abból DNS-tesztet csinálnának, a kőkorig visszakövethető lenne a család története.
Aztán ott vannak a lovak. Mert Ervin a lótartást családi szenvedélyként űzte. Nem lovagolt, nem kocsizott, csak birtokolni akarta a nemes állatokat. Ez a birtoklási vágy olyan volt, mint egy Excel-táblázat, amibe beírjuk, hogy „ló”, de elfelejtjük hozzáadni a „széna” nevű oszlopot. A három ló története a tragikomédia csimborasszója:
Az angol telivér: átlépett a lószállító korhadt padlóján, az aszfalt ledarálta a lábát, vágóhíd.
Az első nóniusz: felmászott az istállóban felgyülemlett trágyadomb tetejére, leesett a mezőgazdasági szerszámok közé, és... hát, nem élte túl.
A második nóniusz: ezt a gyönyörű, fajtatiszta állatot Ervin tévedésből zab és széna helyett náddal akarta megszelídíteni. Mert a nád az olcsóbb, ugye. A jószág meg éhen halt.
És miközben a lovak elfogytak, az autók elrozsdásodtak, megérkeztünk a mindennapi rituáléhoz. Edit néni és Ervin. Minden reggel séta a falu boltjába: a kosárban nyolc-tíz zsemle, felvágott és a kötelező natúr joghurt. Ez a magyar kiskereskedelem alappillére. Ha a zsemle megvan, a világrend biztosítva van.
Aztán 2025 februárjában Edit néni szíve megállt. Ervin pedig – akinek a szoftverében nincs olyan opció, hogy a struktúra összeomlik – csinálta tovább. Megvette a nyolc zsemlét, a joghurtot, és három héten át élt együtt az édesanyja holttestével a leengedett redőnyök mögött. Amikor a szomédok kihívták a rendőrséget, és Ervin rárontott a kegyeleti szolgáltatókra, hogy ők az anyja gyilkosai... hát, ez a bürökrácia és a gyász találkozása egy olyan ponton, amit semmilyen tréningnapon nem tanítanak. Fél év kényszergyógykezelés.
És most itt vagyunk 2026. június 30-án. Ervin visszatért Kövesfalvára. Ma van az ötvennyolcadik születésnapja. A napokban újra látták a boltban: a kosarában zsemle, natúr joghurt, baromfi felvágott és paprika. A külseje talán megtört, de belül minden a rendjén van. Ahogy meglátta a boltost, az elméje azonnal ugrást hajtott végre harmincegy évet hátrafelé: megkérdezte a háromezer forintos kuplung munkahengert, beszélt a Moszkvicsok megnövekedett piaci értékéről – mintha a kert végében rohadó vasak most lennének csak igazán hungarikumok –, majd hazament.
Ma ott ül a házában a mozdíthatatlan Unimog, a hiányos Moszkvicsok és a bezárt szürke redőnyök között. És ez nekünk, magyaroknak valahol megnyugtató. Mert lehet itt digitalizáció meg mesterséges intelligencia, de amíg egy ember képes harminc évig ugyanazt a kuplungot keresni egy rohadó Moszkvicsban, addig a világ rendje a helyén van.