Kálmán bácsi háza meg a falu temploma között pontosan hatszáznegyven lépés volt a távolság. Ezt onnan tudta, hogy harminc éve minden vasárnap leszámolta. Kálmán bácsi ugyanis szerette a rendet, a rend meg nyilván kétségbeesve menekült tőle. Az ő világában a hit nem holmi bizonytalanság volt, hanem egy precíziós óramű: ha a nadrág éle borotvál, a cipő orrán megcsillan a reggeli fény, és az ember az első padsor harmadik helyére ül be, akkor az égiekkel a számla ki van egyenlítve. Nincs vita, nincs kamat, minden stimmel.
A mise alatt Kálmán bácsi volt a tökéletes koreográfia mestere. Pontosan akkor térdelt, amikor a többiek még csak gondolkodtak rajta, és a Miatyánkot olyan ütemes hangsúlyozással mondta, mint egy vezérkari hadparancsot. Számára a liturgia nem párbeszéd volt a Teremtővel, hanem egy rituális leltár: minden Ámen egy pipa a láthatatlan excel-tábláján.
Aztán egy verőfényes vasárnapon, kifelé menet a templomból, megállt a nehéz tölgyfa ajtóban. Megigazította a kalapját, elégedetten konstatálta, hogy ma is mindent „megadott, ami jár”. Ekkor vette észre a templomkert szélén a szomszédot, a fiatal asztalost, Istvánt, aki egy kidőlt kerítéslécet próbált visszailleszteni a helyére. Az asztalos ruhája koszos meg poros volt, az inge meg gyűrött.
Kálmán bácsi megvetően elhúzta a száját. „Micsoda rendetlenség” – gondolta. „Vasárnap, a templom tövében, ilyen méltatlan állapotban.”
Peckesen indult hazafelé, ügyelve rá, hogy a por elkerülje a fényesre boxolt cipőjét. Ahogy az a bizonyos hatszáznegyven lépés fogyott, a fejében módszeresen építette fel az önigazolás katedrálisát. „Én megadom a tiszteletet az Úrnak, mert a rend a szentség előszobája” – mormogta, és ujjával végigsimította az éle vasalt nadrágját. Számára a hit egy gondosan kezelt főkönyv volt, ahol a tartozik oldalon a bűnök, a követel oldalon meg a pontosan végrehajtott térdhajtások álltak.
A gondolatai persze visszakanyarodtak Istvánhoz. „Ez az István meg... micsoda keresztény az ilyen? Ott rángatja a rongyos ingét a templom udvarán, ahelyett, hogy ünnepelne. Azt hiszi, a munka megváltja, miközben a lelkét hagyja parlagon heverni.” Kálmán bácsi szinte sajnálta a fiatalembert, de ebben a sajnálatban sokkal több volt az ítélet, mint az irgalom.
Hazaérve belépett a nappalijába, ahol minden tárgynak megvolt a maga kijelölt, elmozdíthatatlan helye. A sarokban álló, súlyos szekrény tetején egy hatalmas, aranyozott feszület trónolt. Kálmán bácsi levette a kalapját, mélyen meghajolt, és felsóhajtott: – Köszönöm, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint ez az István.
Az elégedettség csendjét azonban váratlan, idegen nesz törte meg a konyha felől. Egy éles, fémes csörömpölés hasított bele a vasárnapi áhítatba, mintha egy rossz hang lecsúszott volna az orgonán. Kálmán bácsi szemöldöke összerándult, mint a nyugdíjas, amikor meglátja a gázszámlát.
A konyhába érve a látványtól elakadt a lélegzete. A nyitva felejtett ablakon keresztül egy kóbor, csapzott szőrű macska – akit a kamrák mélyéről felszivárgó egérszag csalt ide – ott küzdött a kredenc tetején. Az állat egy díszes, zománcozott edényt sodort le a mélybe, ami most ott hevert a patyolattiszta kövön, mint egy megalázott áldozati kehely.
Kálmán bácsi vérébe azonnal forróság szökött. Látta a vasárnapot ért szentségtörést! A macska meg, szájában a vonagló rágcsálóval, a sarokba hátrált, és a szemeiben a ragadozó félelme csillogott. – Te átkozott dög! – sziszegte az öreg, és keze a sarokba állított, kemény sörtéjű seprű után nyúlt. És addig ütötte, csépelte a macskát, amíg az ki nem múlt. Mert a rend az rend, uraim, ott nincs pardon.
Aztán délután, amikor az unokák körbeülték a súlyos tölgyfaasztalt, Kálmán bácsi ünnepélyesen megigazította a nyakkendőjét, és a szószék méltóságát lopva belekezdett a tanításba: – Jegyezzétek meg jól, édes fiaim, a keresztény embernek nemcsak a templomban, de otthon is őrködnie kell a teremtés rendje felett! Én ma bizonyságot tettem az Úr előtt az én mérhetetlen irgalmasságomról is. Amikor hazaértem a szentmiséről, egy vad és tisztátalan fenevadat találtam a konyhában, amint éppen egy védtelen, apró egeret akart elpusztítani. De én, nem kímélve sem a vasárnapi nyugalmamat, sem a díszes öltözetemet, azonnal közbeléptem, és akkora buzgósággal védelmeztem meg a gyengébbet, hogy még azt a kártékony ragadozót is örökre móresre tanítottam, csak hogy az a kicsiny pára megmenekülhessen a karmaiból. Így kell nektek is élnetek: rendben, tisztaságban és olyan mélyen lakozó jósággal, amely nem tűri a kegyetlenséget a háza falai között, hiszen az igaz hit nemcsak éneklésből áll, hanem abból a szigorú és áldozatos szeretetből, amivel az ember még egy egér életét is megváltja a pusztulástól.
Az unokák meg csak ültek csöndben, nézték a nagypapát, és arra gondoltak, hogy vajon a szegény egér mit szólt ehhez a gigászi állatvédelemhez, miközben a macska már az örök vadászmezőkön kergette a fonalgolyókat.