Harmadikos középiskolás voltam Székesfehérváron, a Ságváriban, rádió- és TV-műszerész szakon. Az iskola nevében a „műszerész” szó már önmagában egy optimista túlzás volt, de ezt akkor még nem tudtuk.
Történt ugyanis, hogy a szakmai elmélet órán Fülöp tanár úr besétált, és egy negyvennyolc alkatrészt tartalmazó tranzisztoros hangerősítő rajzát kezdte el felmásolni a táblára. Ez a Fülöp tanár úr a hetvenes évek elején kötelezte el magát a passzív pedagógia mellett, ami azt jelentette, hogy ha egy diák öngyilkosságot kísérelt meg a padban egy 220-as kábellel, Fülöp úr legfeljebb csendesen megigazította a szemüvegét, és hagyta, hogy megtörténjen, abból tanul a gyerek. Ez a pedagógiai doktrína ma már a legmodernebb amerikai egyetemeken a legmenőbb „hagyjuk kibontakozni a gyermeket a maga ütemében, és ne avatkozzunk be a dolgok menetébe” néven, de Fülöp már negyven évvel ezelőtt is alkalmazta.
Szóval nézem a táblát. A szemeim ráállnak a tranzisztorok p-n-p átmenetére, a visszacsatolásokra és azonnal beindul a vészcsengő: itt valami ordenáré módon nem stimmel. A végfokozatban a komplementer tranzisztorpár vezérlése szinkronizált volt az aszimmetrikus helyett. Ez fizikai képtelenség; a kimenő jel a terhelésen pontosan kioltotta volna egymást, vagyis ha rákötünk egy hangszórót, az maximum annyit csinált volna, hogy morális támogatást nyújt a csendhez. Egy watt hang nem jön ki belőle, életveszélyes elméleti hulladék.
Mondom magamban: hoppá. Itt most szólni kell, különben kihal az iparág.
Jelentkeztem. Fülöp tanár úr a katedra mögül – a modern skandináv alternatív oktatási elvek szellemében – rám pillantott egy olyan fenséges, mélyről jövő, svéd tengerparti óvodákat idéző megértéssel, ami azt üzente: „Bízd a gyermekre a teremtést, ne fojtsd el az autonómiáját, maximum leég a negyedév.” Nem mondott semmit. Csak intett, hogy hát jó, mondd, fiam, ha ettől jobban alszol.
Felálltam, és hosszan, tudományos alapossággal, mint egy Nobel-díjra esélyes elméleti fizikus, levezettem, hogy miért halott ez a kapcsolás a születés pillanatában. Fülöp úr csendben hallgatta, majd a nyugati pedagógia legfőbb vívmányaként – hogy ugyanis a diák ne a külső kényszer, hanem a belső indíttatás súlya alatt omoljon össze – elismerését bizonyítandó bólintott egyet.
Büszkén ültem vissza a helyemre, az osztály meg úgy nézett rám, mint aki most mentette meg a bolygót egy aszteroidabecsapódástól.
Aztán eltelt két perc. A tekintetem akaratlanul visszatért a táblára.
Nézem a krétavonalakat, követem a vezetékeket kicsit lentebb... és baszki. Ott volt. Egy apró, rohadt kis fázisfordító fokozat, amit az első körben teljesen beárnyékolt a saját zsenialitásom. A rajz nemhogy nem volt hibás, de matematikai pontossággal, patikamérlegen úgy működött, ahogy azt a nagy könyvben megírták.
A gyomrom egy pillanat alatt átugrott a hátgerincembe. Hát ezt most csúnyán elbasztam.
Nincs mese, jelentkezni kell újra. Fülöp tanár úr rám nézett. A tekintetében kirajzolódott a teljes, feltétel nélküli közöny a fejlődési görcseim iránt. „Csak csináld, fiam. Égesd be magad önként, én nem avatkozom bele a szabad akarod kibontakozásába.”
Felálltam. Most már sokkal kevesebb állami kitüntetésre esélyes hangnemben, halkan dadogva elkezdtem magyarázni, hogy az előbbi kinyilatkoztatásom egy tévedésen alapult, mert a kapcsolás egyébként tökéletes, a fázisfordító ugyanis mindent megold, szóval a rendszer mégiscsak működik. Az osztályban felharsant az első röhögés. A padtársam a fejét fogta. Fülöp tanár úr pedig – hűen a passzív nyugati elvekhez – egyetlen gesztussal, egy lassú, megbocsátó biccentéssel elintézte a dolgot: „Látom, fiam. Jól mondod.” A szakmai becsület helyreállt, a fejlődés megvolt, az éppen aktuális elektronikai hidegháborút megnyertük.
Másnap megépítettük a gyakorlaton, a Jóska, a Teri és mindannyian az osztályban.
Az erősítő meg nem óhajtotta a Bohém rapszódiát. Halkan felsóhajtott, kiokádott magából egy sűrű, fekete, mérgező indusztriális füstfelhőt, amivel felért egy kisebb vegyipari katasztrófával, ugyanis az egyik elektrolitkondenzátor kipukkant, mint egy leégett bőrű nyaraló a Balatonon, majd csendben elhamvadt.
Fülöp tanár úr megállt a padunk mellett, ránézett a füstölgő romhalmazra, mélyen beszívta a bakelit szagot, majd megveregette a vállam: – Látod, fiam? A svéd modell. Megépítetted. A tied lehet.