Larry Niven

Változó Hold

I.

A híradót néztem, amikor a változás történt, mint egy villanásnyi mozgás a szemem sarkában. Az erkélyablak felé fordultam. Bármi volt is, már elkéstem azzal, hogy elcsípjem.

A Hold nagyon fényes volt ma éjjel.

Észrevettem ezt, elmosolyodtam, majd visszafordultam. Johnny Carson épp belekezdett a monológjába.

Amikor megkezdődött az első reklámblokk, felálltam újramelegíteni egy kis kávét. A reklámok éjféltől kezdve hármasával-négyesével jöttek. Lesz rá időm.

Visszafelé jövet a holdfény megfogott. Ha eddig fényes volt, most még ragyogóbb lett. Hipnotikus. Kinyitottam az üveg tolóajtót és kiléptem az erkélyre.

Az erkély nem sokkal volt több egy korláttal ellátott peremnél, amin elfér állva egy férfi, egy nő, meg egy hordozható grillkészlet. Az utóbbi hónapokban szép volt a kilátás, különösen naplemente körül. Az Áram- és Közvilágítás Társaság megkezdte egy üvegtábla jellegű irodaépület felhúzását. Egyelőre csak acél tartógerendák nyitott vázszerkezete volt. Árnyékba borulva a naplementétől vöröslő ég előtt kemény, szürreális és pokoli lenyűgöző látványt nyújtott.

Ma éjjel…

Sosem láttam még ilyen fényesnek a Holdat, még a sivatagban sem. Elég fényes, hogy olvasni lehessen a fényénél. – gondoltam, majd rögtön utána, hogy ez csak illúzió. A Hold, úgy olvastam valahol, sosem volt nagyobb egy kilenclábnyi távolságban feltartott negyeddollárosnál. Lehetetlen, hogy elég fényes legyen ahhoz, hogy olvasni lehessen mellette.

És csak háromnegyed-hold volt!

Csakhogy a nyugatra, a San Diego autópálya fölött magasan izzó Hold mintha még a sorjázó gépkocsik reflektorfényét is elhomályosította volna. Pislogtam a fényében, és eszembe jutottak a Holdon járt emberek, ahogy hullámos lábnyomokat hagynak. Egyszer egy cikk kedvéért, amit épp írtam, megengedték, hogy felvegyek és a kezemben tartsak egy csontszáraz holdkőzetet.

Hallottam, hogy folytatódik a műsor, így visszaléptem a szobába. De még egyszer magam mögé pillantva elcsíptem, ahogy a Hold tovább fényesedik, mintha egy oszladozó felhőfoszlány mögül bukkant volna elő.

A fénye most már agyperzselő volt, észbontó.

*     *     *

A telefon ötször csengett, mire a lány felvette.

– Szia! – mondtam, – Figyelj…

– Szia… – szólt Leslie álmosan, méltatlankodón. Francba. Azt reméltem, televíziót néz, mint én.

– Ne csapj patáliát… – mondtam, – …mert okkal hívtalak fel. Ágyban vagy, igaz? Kelj fel, és… Fel tudsz kelni?

– Mennyi az idő?

– Negyeddel múlt éjfél.

– Ó, Atyám.

– Menj ki az erkélyre és nézz körül.

– Rendben.

A telefon koppant. Vártam. Leslie erkélye északnyugat felé nézett, akár az enyém, de tíz emelettel magasabban volt, ennek megfelelően jobb kilátással. Az én ablakomon keresztül a Hold úgy perzselt, mint egy mintás reflektor.

– Stan? Ott vagy?

– Aha. Mit gondolsz róla?

– Pompás. Sosem láttam még ehhez foghatót. Mitől válhat ilyen fényessé a Hold?

– Nem tudom, de nem pompás?

– Állítólag te vagy a bennszülött.

Leslie csak egy évvel ezelőtt költözött ki ide.

– Figyelj, még sosem láttam ilyennek. De van egy régi legenda. – mondtam, – A Los Angeles-i szmog száz évente egyszer, egyetlen éjszakára visszahúzódik, és a levegő olyan tiszta lesz, mint a csillagközi tér. Így az istenek láthatják, hogy megvan-e még Los Angeles. Ha igen, visszaterítik a szmogot, hogy látniuk se kelljen.

– Régen ismertem minden ilyesmit. Na, figyelj, örülök, hogy felébresztettél, hogy láthassam, de holnap munkába kell mennem.

– Szegény kicsikém.

– Ilyen az élet. Jóccakát.

– Jóccakát.

Utána ültem a sötétben, próbálva kitalálni, hogy ki mást hívhatnék fel. Ha felhívsz egy lányt éjfélkor és megkéred, hogy lépjen ki az erkélyre és nézzen fel a Holdra… akkor ő ezt vagy romantikusnak találja, vagy dühös lesz, de azt nem fogja feltételezni, hogy hat másikat is felhívtál.

Így felidéztem néhány nevet. De a lányok, akikhez tartoztak, mind elmaradtak az elmúlt úgy egy év során, miután kezdtem minden időmet Leslie-vel tölteni. Aligha lehet hibáztatni őket. És most Joan Texasban volt, Hildy házasodni készült, ha pedig Lousie-t hívnám fel, valószínűleg Gordie-t is megkapnám vele. Az angol lányt? De nem emlékeztem a számára. Sem a vezetéknevére.

Ráadásul mindenki, akit ismertem, ilyen vagy olyan blokkolóóra szerint élt. Én is dolgoztam a megélhetésért, de független íróként magam választottam meg a munkaidőmet. Bárkit ébresztenék fel ma éjjel, annak elrontanám a reggelét. Na, mindegy…

Amikor visszaértem a nappaliba, a Johnny Carson Show csak kavargó szürkeség és sustorgó zaj volt. Kikapcsoltam a készüléket és újra kimentem az erkélyre.

A Hold fényesebb volt a reflektorok áradatánál az autópályán, fényesebb a jobb felé elterülő Westwood Village-nél. A Santa Monica hegység varázsos gyöngyházfényben parázslott. A Hold közelében nem voltak csillagok. Nem élték túl azt a ragyogást.

Tudományos cikkeket és útmutatókat írtam megélhetés gyanánt. Csak rá tudok jönni, mi okozta, hogy a Hold ilyet művel! Válhatott a Hold hirtelen nagyobbá?

Felfújódott, mint egy léggömb? Nem. Közelebb esetleg kerülhetett. Zuhan a Hold?

Dagály! Ötven láb magas hullámok… és földrengések! A San Andreas törésvonal kettéhasad, mint a Grand Canyon! Beugrani a kocsimba és irány a hegyek… Nem, már túl késő…

Ostobaság. A Hold fényesebb volt, nem nagyobb. Ezt láttam. És ugyan mi tudná csak úgy a fejünkre pottyantani a Holdat?

Pislogtam, és a Hold utóképet hagyott a retinámon. Annyira fényes volt.

Biztosan emberek milliói nézik most a Holdat, és töprengenek, mint én. Egy cikk a témáról jól eladható volna… Ha én írnám meg, mielőtt valaki más teszi…

Kell lennie valami egyszerű, nyilvánvaló magyarázatnak.

Nos, hogyan tud a Hold fényesebbé válni? A holdfény visszavert napfény. Lehet, hogy a Nap vált fényesebbé? Akkor napnyugta után kellett történnie, máskülönben észrevettük volna…

Nem tetszett ez az elképzelés.

Ráadásul a Föld fele közvetlen napfényben volt. A Life, a Time, a Newsweek és az Associated Press ezernyi tudósítója most mind telefonálna Európából, Ázsiából, Afrikából… Hacsak nem mind pincékben rejtőznek. Vagy halottak. Vagy elnémultak, mert a Nap mindent befed zajjal, rádiót, telefonrendszereket, televíziót… Televíziót. Istenem.

Még épp csak kezdtem megijedni.

Jól van, kezdjük elölről. A Hold sokkalta fényesebb lett. A holdfény, nos, a holdfény az visszavert napfény; ezt még egy idióta is tudja. Akkor… Valami történt a Nappal.

II.

– Halló?

– Szia! Én vagyok. – mondtam, aztán megbénult a torkom. Pánik! Mit fogok mondani neki?

– A Holdat néztem. – mondta a lány álmodozón, – Csodálatos. Még a teleszkópommal is próbálkoztam, de semmit sem láttam, túl fényes volt. Bevilágítja az egész várost. A hegyek ezüstösek.

Tényleg, egy teleszkópot tartott az erkélyén. El is felejtettem.

– Nem próbáltam visszaaludni. – mondta a lány, – Túl sok a fény.

Újra működésre bírtam a torkomat.

– Figyelj, Leslie kedves, azon gondolkodtam, ahogy felébresztettelek, és hogy valószínűleg nem tudtál visszaaludni ebben a nagy világosságban. Úgyhogy menjünk és együnk valamit!

– Elment az eszed?

– Nem, komolyan mondom. Tényleg. A mai éjszaka nem alvásra való. Talán sosem lesz még egy ilyen éjszakánk. Pokolba a fogyókúráddal. Ünnepeljünk! Forró karamellás fagylalt, ír kávé…

– Az már más. Megyek öltözni.

– Azonnal ott leszek.

*     *     *

Leslie a Barrington Plaza C épületének tizennegyedik emeletén lakott. Bezörgettem, hogy beengedjen, majd vártam.

És miközben vártam, ráérősen azon töprengtem: miért Leslie?

Kell legyen más mód az utolsó éjszakám eltöltésére a Földön, mint egy bizonyos lánnyal. Választhattam volna másik bizonyos lányt, vagy éppen több nem különösebben bizonyos lányt, csakhogy az nem igazán az én stílusom volt, ugye? Vagy felhívhattam volna a fivéremet, vagy valamelyik szüleimet…

Nos, Mike fivérem viszont jó okot követelt volna, amiért éjfélkor kirángatom az ágyból.

– De Mike, olyan gyönyörű a Hold…

Aligha. A szüleim bármelyike is hasonlóképp reagált volna. Nos, volt jó okom, de hittek volna nekem?

És ha hittek volna, akkor mi van? Valamiféle halottvirrasztást szerveztem volna. Hadd aludják át. Én olyasvalakit akartam, aki velem tart a… búcsúbulimon anélkül, hogy alkalmatlan kérdéseket tenne fel.

Leslie-t akartam. Ismét kopogtam.

Csak résnyire nyitott ajtót nekem. Fehérneműben volt. Egy merev, formátlan fűző ért a hátamhoz, miközben a karomba vetette magát.

– Éppen fel akartam ezt venni.

– Akkor pont időben jöttem.

Elvettem tőle a fűzőt és a földre dobtam. Lehajoltam, hogy a bordái alá kulcsolhassam a karjaimat, erőlködve felegyenesedtem, és bementem vele a hálószobába, miközben a lábai a bokámnál kalimpáltak.

Hideg volt a bőre. Biztosan odakint lehetett.

– Szóval… – érdeklődött, – Azt hiszed, felveheted a versenyt egy forró karamellás fagylalttal, mi?

– Kétségkívül. A büszkeségem megköveteli.

Kicsit mindketten kifulladtunk. Életemben egyszer próbáltam a karjaimba venni a hagyományos mozifilm-stílusban. Majdnem leszakadt a derekam. Leslie termetes lány volt, velem egymagasságú, csípőben pedig szinte túlságosan is telt.

Levetődtünk az ágyra egymás mellett. Mindkét oldalról átnyúltam körülötte, hogy megvakarhassam a hátát, tudva, attól képtelen lesz ellenállni nekem, ha-ha-ha. Kéjes hangokat hallatott, hogy jelezze, hol vakargassam. Felhúzta az ingem a vállamhoz, és vakargatni kezdte a hátamat.

Véletlenszerűen vettük le a ruhadarabokat egymásról és magunkról, ledobálva azokat az ágy széleinél. Leslie bőre most már meleg volt, szinte forró…

Jól van, szóval ezért nem választhattam másik lányt. Meg kellett volna tanítanom, hogyan kell vakargatni. És arra egyszerűen nem volt idő.

Voltak éjszakák, mikor idegesen siettettem a szeretkezést. Ma este szertartást végeztünk, egyfajta beavatást. Igyekeztem lassítani, maradandóvá tenni. Próbáltam úgy csinálni, hogy Leslie jobban élvezze. A hatás rendkívüli volt. Amikor Leslie a térdhajlataimba szorította a sarkait, megfeledkeztem a Holdról, a jövőről, és mozogtunk az ősi ritmusra.

De a kép, ami a csúcspont pillanatában belém vágott, élénk volt és rémítő. Kéken lángoló tűzgyűrűben voltunk, ami hurokként záródott körénk. Mikor az elragadtatástól és a rettegéstől felnyögtem, ő biztosan azt gondolta, egyedül csak az elragadtatástól van.

Feküdtünk egymás mellett, álmosan, tunyán, egymásba kapaszkodva. Akkor kedvem lett volna visszaaludni, megszegve az ígéretemet. Aludni, és hagyni Leslie-t is aludni… De inkább a fülébe suttogtam:

– Forró karamellás fagylalt.

Elmosolyodott, mocorogni kezdett, majd fürgén legördült az ágyról.

Nem hagytam, hogy felvegye a fűzőt.

– Elmúlt éjfél, senki sem fog megpróbálni felcsípni. Mert beverném a gazember képét, igaz? Hát miért ne lennél kényelmesen?

Nevetett, és beadta a derekát. A liftben megöleltük egymást, egyszer, szorosan. A fűző nélkül sokkal jobb érzés volt.

III.

Az ősz hajú pultosnő vidám és izgatott volt. Ragyogtak a szemei. Úgy beszélt, mintha titkot bízott volna ránk.

– Észrevették a holdfényt?

A Ship’s az éjszakának ebben a szakában, és ilyen közel a UCLA-hez, eléggé tele volt. A vendégek fele egyetemi hallgató. Ma éjszaka elfojtott hangon beszélgettek, ki-kinézve az éjjel-nappali vendéglő üvegfalain. A Hold alacsonyan járt nyugaton, elég alacsonyan, hogy versenyezzen az utcai lámpákkal.

– Észrevettük. – mondtam, – Ünnepelünk. Volna szíves hozni két forró karamellás fagylaltot?

Amikor elfordult, egy tízdolláros bankót csúsztattam a papír tányéralátét alá. Nem mintha bármikor is elkölthetné, de legalább örülni fog, amikor megtalálja. Én sem költhetném már el soha.

Lazának, könnyednek éreztem magam. Mintha hirtelen egy csomó probléma magától megoldódott volna.

Ki hitte volna, hogy Vietnámban és Kambodzsában egyetlen éjszaka alatt eljön a béke?

Itt Kaliforniában tizenegy harminc körül kezdődhetett a dolog. Vagyis a delelő Nap úgy az Arab-tenger fölött járhatott, Afrika legszélén és Ausztrálián kívül minden mást közvetlen napfénybe borítva.

Németország már újraegyesült, a Fal megolvadt, vagy ledöntötték a lökéshullámok. Az izraeliek és az arabok letették a fegyvert. Az apartheid kihalt Afrikából.

Én pedig szabad voltam. Mert számomra nem voltak többé következmények. Ma éjjel kielégíthettem minden sötét késztetésemet, rabolhattam, ölhettem, jövedelemadót csalhattam, téglákat hajíthattam a kirakatüvegekbe, lemeríthettem a hitelkártyáimat. Elfelejthettem a csütörtökre leadandó cikkemet a robbantásos fémformázásról. Ma éjjel fahéjas cukorkára cserélhettem Leslie tablettáit. Ma éjjel…

– Azt hiszem, rágyújtok.

Leslie furán nézett rám.

– Azt hittem, arról leszoktál.

– Emlékszel, azt mondtam, ha bármiféle ellenállhatatlan vágyat éreznék, rá kell gyújtanom. Azért tettem, mert nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy sose dohányozzak többé.

– De már hónapok óta nem csináltad! – nevetett fel.

– De folyton cigarettareklámokat tesznek a magazinjaimba!

– Ez összeesküvés. Jól van, gyújts csak rá.

Érméket dobtam a gépbe, a választásnál kicsit haboztam, végül egy enyhe filterest választottam. Nem mintha kívántam volna a cigarettát. De bizonyos eseményekhez pezsgő dukál, másokhoz pedig cigaretta. Ott van a hagyományos utolsó cigaretta, a kivégzőosztag előtt…

Rágyújtottam. Nesze neked, tüdőrák.

Pont olyan jólesett, mint ahogy emlékeztem; bár volt némi állott mellékíze, mint egy pofára való régi csikknek. A harmadik slukk furcsán hatott rám. A látásom elhomályosult és minden nagyon nyugodttá vált. A szívem hangosan dobogott a torkomban.

– Hogy ízlik?

– Furán. Bezsongtam. – mondtam.

Bezsongtam! Tizenöt éve nem is hallottam ezt a szót. Az iskolában azért dohányoztunk, hogy jöjjön ez a zsongás, ez a fél-részegség, amit az agyban beszűkülő hajszálerek okoznak. A zsongás az első néhány alkalom után elmúlt, de a dohányzás maradt, legalábbis a legtöbbünknél…

Eloltottam. A pincérnő hozta a fagylaltjainkat.

Forró és hideg, édes és keserű, semminek sincs olyan íze, mint a forró karamellás fagylaltnak. Égbekiáltó szégyen lett volna az újra megízlelése nélkül meghalni. De Leslie mellett ez esemény volt, a bőségben élés szimbóluma. Nézni őt, ahogy eszi, kellemesebb volt, mint hogy én magam ettem.

Különben is… Azért nyomtam el a cigarettát, hogy érezzem a fagylalt ízét. Most a fagylalt élvezete helyett ír kávén járt az eszem.

Túl kevés az idő.

Leslie kelyhe kiürült. Színpadiasan felsóhajtott, és megütögette a hasát a köldöke fölött.

A kis asztaloknál ülő vendégek egyike kezdett bepöccenni.

Felfigyeltem rá, amikor bejött. Egy vékony tudósféle, oldalszakállal és acélkeretes szemüvegben, egyfolytában forgolódott, hogy kinézzen a Holdra. Mint mások az asztaloknál, ő is izgatottnak tűnt egy ritka és szép természeti jelenség okán.

Azután rájött. Láttam, ahogy megváltozik az arckifejezése, előbb gyanút, majd hitetlenkedést, végül rémületet, rémületet és tehetetlenséget tükrözve.

– Menjünk! – mondtam Leslie-nek. Negyeddollárosokat ejtettem a pultra, és felálltam.

– Nem akarod megenni a tiédet?

– Nem. Dolgunk van. Mit szólnál egy kis ír kávéhoz?

– És nekem egy Pink Lady? Ó, nézd! – mondta, teljesen megfordulva.

A tudós épp egy asztalra kapaszkodott fel. Karjait kitárva egyensúlyozott, és elbődült:

– Nézzetek ki az ablakon!

– Azonnal lejön onnan! – követelte egy pincérnő, tapintatosan megrángatva a férfi nadrágszárát.

– Itt a világvége! Messze innen, a tenger másik oldalán, halál és a pokol tüze…

De mi már kínt voltunk az ajtón, futás közben nevetve.

– Talán épp csak megúsztunk egy vallási zavargást! – lihegte Leslie.

A tízesre gondoltam, amit a tányérom alatt hagytam. Most már senki sem fog örülni neki. Odabent egy próféta üvöltötte a kárhozat üzenetét mindenkinek, aki meghallgatja. Az ősz hajú, csillogó szemű nő megtalálja majd a pénzt, és azt gondolja: ők is tudták.

*     *     *

A Red Barn parkolójából épületek takarták a Holdat. Az utcai lámpák és a visszavert holdfény lényegében egyforma színű volt. Az éjszaka csak egy kicsit tűnt világosabbnak, mint általában.

Nem értettem, miért torpan meg Leslie hirtelen a behajtón. De követtem a tekintetét egyenesen felfelé, ahol egy csillag lángolt nagyon fényesen, épp csak délre a zenittől.

– Szép. – mondtam.

Nagyon furcsán nézett rám.

A Red Barnban nem voltak ablakok. Halvány mesterséges világítás, sokkal halványabb, mint a kinti furcsa, hideg fény, hullott sötét fára és halkan mulatozó vendégekre. Úgy tűnt, senki sincs tudatában, hogy a mai éjszaka más, mint a többi.

A ritkás kedd éjszakai vendégsereg jobbára a zongorabár környékén gyülekezett. A mikrofon egy vendégnél volt. Valami félig ismerős dalt énekelt bizonytalan, gyenge hangon, míg a fekete zongorista vigyorgott és csöpögős kíséretet játszott.

Rendeltem két ír kávét és egy Pink Ladyt. Leslie kérdő pillantására csak titokzatosan mosolyogtam.

Mennyire szokványosnak érződött a Red Barn. Mennyire nyugodtnak, mennyire vidámnak. Az asztal fölött fogtuk egymás kezét, mosolyogtam, és féltem megszólalni. Ha megtöröm a varázst, ha valami rosszat mondok…

Megérkeztek az italok. Felemeltem az egyik ír kávés poharat a száránál. Cukor, ír whiskey és erős feketekávé, a tetején úszó sűrű tejszínhabbal. Úgy zúdult át rajtam, mind valami mágikus, erőt adó bájital, feketén, forrón és hatásosan.

A pincérnő elhessegette a pénzemet.

– Látja azt a férfit garbóban, ott, a zongorabár végében? Ő fizet! – mondta lelkesen, – Két órája jött, és egy százdollárost adott a csaposnak.

Szóval ezért volt ez a nagy vidámság. Ingyen ital! Odanéztem, azon töprengve, mit ünnepelhet a fickó.

Egy vastag nyakú, széles vállú férfi garbóban, ahogy magába roskadva ül, és egyik kezében öblös bárpoharat szorongat. A zongorista felkínálta neki a mikrofont, ő pedig odébb hessentette. A mozdulat lehetővé tette, hogy jól megnézzem az arcát. Szögletes, erős arc, most részeg és nyomorúságos, és ijedt. Már majdnem sírt a félelemtől.

Tudtam hát, mit ünnepel.

Leslie grimaszt vágott.

– Nem jól keverték a Pink Ladyt.

Egyetlen bár van a világon, ahol úgy készítik a Pink Ladyt, ahogyan Leslie szereti, és az nem Los Angelesben van. Odaadtam neki a másik ír kávét, egy „én megmondtam” vigyor kíséretében. Tettettem, mert annak a férfinak a félelme ragadós volt. Leslie visszamosolygott, felemelte a poharát és így szólt:

– A kék holdfényre.

Ráemeltem a poharam, és ittunk. De én nem ezt a pohárköszöntőt választottam volna.

A garbós férfi lecsusszant a bárszékéről. Óvatosan indult a kijárat felé, lassan és egyenes vonalban, mint egy óceánjáró, amint beáll a kikötőbe. Szélesre tárta az ajtót, és nyitva tartva azt megfordult, így a különös, kék-fehér fény beáramlott széles, fekete sziluettje mellett.

Rohadék. Azt várta, hogy valaki rájöjjön, hogy odakiáltsa az igazságot a többieknek. Tűz és kárhozat…

– Csukd be az ajtót! – üvöltötte valaki.

– Ideje mennünk. – mondtam halkan.

– Mire ez a sietség?

Mire a sietség? A férfi talán megszólal! De ezt nem mondhattam…

Leslie a kezemre tette a kezét.

– Tudom. Tudom. De nem tudunk elfutni előle, nem igaz?

Erős kéz szorította össze a szívem. Tudta, és én nem vettem ezt észre?

Az ajtó becsukódott, vöröses félhomályban hagyva a Red Barnt. A férfi, aki az italokat fizette, elment.

– Ó, Istenem. Mikor jöttél rá?

– Mielőtt átjöttél. – felelte, – De mikor megpróbáltam ellenőrizni, nem vált be.

– Ellenőrizni?

– Kimentem az erkélyre, és a Jupiter felé fordítottam a teleszkópot. A Mars ilyentájt a láthatár alatt van. Ha a Napból nóva lett, az összes bolygónak úgy kellene fénylenie, mint a Holdnak, igaz?

– Igaz. A fene.

Erre nekem is gondolnom kellett volna. De Leslie volt a csillagbámuló. Konyítottam valamit az asztrofizikához, de a Jupitert akkor sem találtam volna meg, ha az életem függ tőle.

– De a Jupiter nem volt fényesebb a szokásosnál. Így aztán nem tudtam, mit gondoljak.

– De akkor… – úgy éreztem, mintha a remény tüzes hajnala virradna. Azután eszembe jutott.

– Az a csillag a fejünk fölött. Amit megnéztél.

– A Jupiter.

– Fénylik, mint egy rohadt neonreklám. Hát, erről ennyit.

– Ne olyan hangosan.

Nem beszéltem hangosan. De egy vad pillanatig fel akartam állni egy asztalra és kiabálni! Tűz és kárhozat; mi joguk van nem tudni róla?

Leslie keze szorosra zárult az enyém köré. A késztetés elmúlt. Reszketést hagyott maga után.

– Tűnjünk el innen. Hagyjuk, hogy azt higgyék, lesz hajnal.

– Lesz is.

Leslie keserűen, ugatva felnevetett, ahogy még sosem hallottam őt. Kisétált, míg én a tárcámat kerestem, azután eszembe jutott, hogy nincs rá szükség.

Szegény Leslie. Megszokott valójában találni a Jupitert biztosan olyan volt, mint egy kegyelmi végzés… Míg a fehér szikra másfél órával később ragyogó dicsfénnyé nem lobbant. Másfél óra, amennyi alatt a napfény eléri a Földet a Jupiteren keresztül.

Mire az ajtóhoz értem, Leslie félig-meddig futva tartott Santa Monica felé a Westwoodon. Átkozódva futásnak eredtem, hogy beérjem, azon tűnődve, hogy vajon hirtelen megbolondult?

Azután észrevettem az árnyékokat előttünk. Végig a Santa Monica Boulevard másik oldala mentén: holdárnyék, sötét és kékesfehér sávok vízszintes mintázata.

A sarkon értem utol.

A Hold lemenőben volt.

A lemenő Hold mindig szédületes látvány. Ma éjjel az autópálya alatti résen át ragyogott ránk, szörnyű fényesen, vonalak és árnyékok hihetetlenül bonyolult hálózatát vetve. Még a sötét holdsarló is gyöngyházfényű volt a földfénytől.

Ami mindent elmondott, amit tudni akartam arról, mi történik a Föld megvilágított oldalán.

És a Holdon? Az Apollo 19 legénysége biztosan meghalt a nóvafény első néhány percében. Csapdába esve egy holdi síkságon, talán egy olvadó szikla mögött rejtőzve… Vagy az éjszakai oldalon voltak? Nem emlékeztem. A pokolba, talán túlélnek mindannyiunkat. Belém hasított az irigység és a gyűlölet.

És a büszkeség. Mi juttattuk oda őket. Elértük a Holdat, mielőtt fellángolt a nóva. Ha kicsit több időnk van, elértük volna a csillagokat.

A holdkorong furcsán változott, ahogy lebukott. Kupola, repülő csészealj, lencse, vonal…

Eltűnt.

Eltűnt. Hát, ennyi volt. Most már elfelejthettük; most már sétálhattunk odakint annak állandó emlékeztetője nélkül, hogy valami baj van. A holdnyugta magával vitte a városból az összes különös árnyékot.

De a felhők furcsán izzottak. Ahogyan naplemente után izzanak, a felhők nyugati szélei élénk fehérben ragyogtak. És túl gyorsan úsztak át az égen. Mintha menekülni próbáltak volna…

Amikor Leslie felé fordultam, nagy könnycseppek gördültek le az arcán.

– Ó, a francba. – fogtam meg a karját, – Most aztán hagyd abba. Hagyd abba.

– Nem tudom. Tudod, hogy ha egyszer elkezdek sírni, nem tudom abbahagyni.

– Nem ezt terveztem. Arra gondoltam, olyan dolgokat csinálnánk, amiket halogattunk, amiket szeretünk. Ez az utolsó lehetőségünk. Így akarsz meghalni, egy utcasarkon sírva?

– Egyáltalán nem akarok meghalni!

– Szar ügy!

– Hát, köszi.

Vörös és torz volt az arca. Leslie úgy sírt, ahogy a csecsemők, mit sem törődve méltósággal és látszattal. Pocsékul éreztem magam. Bűntudatot éreztem, pedig tudtam, hogy a nóva nem az én hibám, és ettől dühös lettem.

– Én sem akarok meghalni! – ripakodtam rá, – Mutass egy kiutat, és elfogadom! Hová mennénk? A Déli-sarkra? Attól csak tovább tartana. A Holdnak már biztosan megolvadt az egész napsütötte oldala. A Marsra? Mikor ennek vége, a Mars már a Nap része lesz, ahogy a Föld. Az Alfa Centaurira? A gyorsulástól, ami ahhoz kellene, szétkenődnénk a falon, mint lekvár a kenyéren…

– Jaj, fogd be…!

– Jól van.

– Hawaii. Stan, húsz perc alatt eljuthatunk a reptérre. Nyugatnak tartva kapnánk plusz két órát! Még két óra napkeltéig!

Ebben volt valami. Két óra bármi árat megért. De korábban ezt már végiggondoltam, a Holdat bámulva az erkélyemről.

– Nem. Hamarabb halnánk meg. Figyelj, kedves, a Holdat úgy éjfél körül láttuk felfényleni. Ez azt jelenti, hogy Kalifornia a Föld túlsó oldalán volt, amikor a Nap nóvává vált.

– Igen, így van.

– Akkor nekünk kell a legmesszebb lennünk a lökéshullámtól.

– Nem értem. – mondta pislogva.

– Gondold végig így. Először felrobban a Nap. Ez egy pillanat alatt felmelegíti a levegőt és az óceánokat az egész nappali oldalon. A gőz és a túlhevített levegő gyorsan terjeszkedik. Egy lángoló lökéshullám gördül át dübörögve az éjszakai oldalra. Most is közeledik felénk, mint egy hurok. De először Hawaii-t fogja elérni. Hawaii két órával közelebb van a napkelte vonalához.

– Vagyis nem fogjuk látni a hajnalt. Még addig sem fogunk élni.

– Nem.

– Te olyan jól magyarázol. – mondta keserűen, – Lángoló lökéshullám. Milyen szemléletes.

– Sajnálom. Túl sokat gondolkodtam rajta. Tűnődtem, milyen lesz majd.

– Hát hagyd abba.

Odajött hozzám, a vállamra hajtotta a fejét. Hangtalanul sírt. Egy kézzel átöleltem, a másikkal pedig a nyakát simogattam, és néztem a száguldó felhőket, és nem gondolkodtam azon, milyen lesz majd.

Nem gondolkodtam a felénk közeledő tűzgyűrűn.

Egyébként is hibás kép volt.

Eszembe jutott, ahogy az óceánok elforrtak a napos oldalon, így a lökéshullám nagyja eleve gőz lesz. A több millió négyzetmérföldnyi óceánra gondoltam, amin át kellett jönnie. Hidegebb és nedvesebb lesz, mire elér minket. És a Föld forgásától pörögni fog, mint a víztölcsér a fürdőkádban.

Két ellentétesen forgó gőzhurrikán, egy északon, egy délen. Így fog majd megérkezni. Nekünk szerencsénk volt. Kalifornia az északi szemének a közelében lesz.

Hurrikánerejű forró gőz. Felkapja az embert, megfőzi a levegőben, letépi róla a főtt húst, és félrehajítja. Pokolian fájni fog.

Sosem fogjuk látni a napkeltét. Bizonyos értelemben kár érte. Biztosan látványos lenne.

A csillagok előtt vastag, párhuzamos felhősávok sodródtak, túl gyorsan, hasuk a város fényétől volt fehér. A Jupiter elhalványult, majd kialudt. Lehet, hogy máris kezdődik? Száraz villám lobbant…

– Sarki fény. – mondtam.

– Tessék?

– Lökéshullám is jön a Napból. Olyan sarki fénynek kell lennie, amilyet még senki sem látott ezelőtt.

Leslie hirtelen, élesen felnevetett.

– Olyan furcsának tűnik, ahogy egy utcasarkon állva ilyesmiről beszélünk! Stan, nem csak álmodjuk ezt?

– Tehetnénk úgy…

– Nem. Az emberi faj nagyobb része már biztosan halott.

– Aham.

– És nincs hová menni.

– A francba, hisz már rég rájöttél minderre, magadtól. Miért csak most mondod?

– Hagyhattál volna aludni. – mondta keserűen, – Már épp elalvóban voltam, amikor a fülembe suttogtál.

Nem feleltem. Igaza volt.

– Forró karamellás fagylalt. – idézte, majd, – Igazából nem volt rossz ötlet. Megszegni a diétámat.

Kuncogni kezdtem.

– Hagyd abba!

– Most is visszamehetnénk hozzád. Vagy hozzám. Aludni.

– Azt hiszem. De nem tudnánk aludni, igaz? Nem, ne mondd ki. Altatót veszünk be, és öt óra múlva üvöltve ébredünk. Inkább maradnék ébren. Legalább tudni fogjuk, mi történik.

De ha az összes tablettát bevennénk… De nem mondtam ki. Inkább így szóltam:

– Akkor, mit szólnál egy piknikhez?

– Hol?

– Talán a tengerparton. Nem mindegy? Később is eldönthetjük.

IV.

Minden üzlet zárva volt. De a Red Barn melletti italboltba évek óta jártam. Ott kaptunk libamájat, sós kekszet, pár üveg hűtött pezsgőt, hatféle sajtot, piszok sok mogyorót – mindenből vettem egyet –, még több sós kekszet, egy csomag jeget, fagyasztott rumaki hors d’oeuvres-t, egy kétdekás ősöreg brandyt, ami huszonöt zöldbe kerül és egy hozzá illő kétdekás Cherry Heeringet Leslie-nek, sört hatos csomagokban és Bitter Orange-t…

Mire mindezt belehalmoztuk egy picike bevásárlókocsiba, eleredt az eső. Nagy, kövér, rohamokban érkező cseppek kenődtek szét a bolt elejét alkotó üvegtáblán. A szél üvöltött a sarkokon.

Az eladó euforikus hangulatban volt, majd kicsattant az energiától. Egész éjjel a Holdat nézte.

– Most meg ez! – kiáltotta, miközben zacskókba pakolta a zsákmányunkat.

Alacsony, izmos, öreg férfi volt, vastag karokkal és vállakkal.

– Kaliforniában sosem esik így. Egyenesen és keményen lezúdul, már amikor egyáltalán esik. Napokig készülődik rá.

– Tudom.

Csekket írtam neki, bűntudatot érezve miatta. Elég régóta ismert, hogy bízzon bennem. A csekk érvényes volt. Volt mögötte fedezet. De reggelre hamuvá lesz, és a világ összes bankja olvadtan fog bugyogni a Nap hevében. De ez aligha az én hibám volt.

A férfi a bevásárlókocsiba tornyozta a zacskóinkat és felkészült a kijáratnál:

– Na, amikor az eső alábbhagy, kirohanunk vele. Kész?

Felkészültem kinyitni az ajtót. Az eső úgy szakadt, mintha valaki vödörből zúdította volna az ablakra. Egy pillanattal később elállt, bár a víz még tovább csorgott le az üvegen.

– Most! – kiáltotta az eladó, mire kivágtam az ajtót és elindultunk. Az autóhoz érve úgy nevettünk, mint az eszementek. A szél üvöltött körülöttünk, vízpermetet kapva fel és vágva hozzánk.

– Jó szünetet kaptunk el. Tudják, mire emlékeztet engem ez az időjárás? Kansasra. – mondta az eladó, – Tornádó idején.

Ekkor a levegő hirtelen megtelt kavicsokkal! Felkiáltottunk és lebuktunk, a kocsi milliónyi apró becsapódástól zengett, én pedig kinyitottam a kocsiajtót és behúztam magam után Leslie-t meg az eladót. Fájó fejünket tapogatva néztünk ki a mindenfelé pattogó fehér kavicsokra.

Az eladó kivett egy kis fehér kavicsot a gallérjából. Leslie tenyerébe tette, aki meglepetten sikkantott fel, majd odaadta nekem. Hideg volt.

– Jégeső. – mondta az eladó, – Most aztán tényleg nem értem.

Én sem értettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy a nóvához van valami köze. De mi? És hogyan?

– Vissza kell mennem. – mondta az eladó. A jégeső egyetlen rövid rohamban kiadta a dühét. A férfi összeszedte magát, és úgy rontott ki a kocsiból, mint egy domb bevételére készülő tengerészgyalogos. Sosem láttuk többé.

Odafent kavarogtak a felhők, összeálltak, szétoszlottak, gyorsabban siklottak el egymás mellett, mint azt felhőtől valaha láttam, hasuk parázslott a város fényétől.

– Biztosan a nóva. – mondta Leslie vacogva.

– De hogyan? Ha a lökéshullám ért volna már ide, halottak lennénk, de legalábbis süketek. De jégeső?

– Kit érdekel? Stan, nincs időnk!

Megráztam magam.

– Jól van. Mit szeretnél leginkább csinálni, most rögtön?

– Baseballmeccset nézni.

– Hajnali két óra van. – mutattam rá.

– Az egy csomó dolgot kizár, nem igaz?

– De. Voltunk utoljára bárban, láttuk az utolsó színdarabunkat és az utolsó filmünket. Mi maradt?

– Ékszerboltok kirakatát nézegetni.

– Komolyan? Az utolsó éjszakádon a Földön?

A lány eltöprengett, majd válaszolt:

– Igen.

A szentségit, komolyan gondolta. Én ennél unalmasabbat el sem tudtam képzelni.

– Westwood vagy Beverly Hills?

– Mindkettő.

– Na, figyelj…

– Akkor Beverly Hills.

*     *     *

Áthajtottunk egy újabb eső- és jégzuhatagon, egy viharzárványon. Fél saroknyira parkoltunk le a Tiffany bemutatótermétől.

A járda egyetlen összefüggő tócsa volt. Maradványeső csöpögött ránk a fölöttünk levő épületek különböző emeleteiről.

– Ez remek. – mondta Leslie, – Van vagy fél tucat ékszerbolt sétatávolságban.

– Én autózásra gondoltam.

– Nem, nem, nem, ez nem megfelelő hozzáállás. Kirakatot nézegetni gyalog kell. Benne van a szabálykönyvben.

– De esik az eső!

– Nem fogsz tüdőgyulladásban meghalni. Nem lesz rá időd. – mondta a lány, túl komoran.

A Tiffanynek volt egy kis fiókirodája Beverly Hillsben, de éjszakára nem tettek drága holmikat a kirakatokba. Volt pár érdekes csecsebecse, de ennyi.

Ráfordultunk a Rodeo Drive-ra, és beletaláltunk. A Tibornál végeláthatatlan sorban álltak a gyűrűk, díszesek és modernek, nagyok és kicsik, mindenféle drágakővel és féldrágakővel. Az utca túloldalán a Van Cleef & Arpels brossokat, elegáns kivitelű férfikarórákat, apró órával ellátott karkötőket kínált, és volt egy kirakat, amiben csak gyémántok voltak.

– Ó, de szép. – sóhajtott Leslie, megállva a fénylő gyémántoknál, – Hogy nézhetnek ki napfényben! … Hoppá…

– Nem, ez jó gondolat. Képzeld el őket hajnalban, a nóvafényben lángolva, miközben az ablakok betörnek, hogy beengedjék a nyers napfényt. Akarsz egyet? A nyakláncot?

– Ó, lehet? Hé, csak vicceltem! Tedd már le, te hülye, biztos van riasztó az üvegen.

– Nézd, a reggelig hátralevő időben már senki nem fogja viselni egyiket sem. Miért ne vehetnénk valami hasznát?

– Elkapnának!

– Te mondtad, hogy kirakatból akarsz vásárolni…

– Nem akarom az utolsó órámat egy fogdacellában tölteni. Ha idehoztad volna az autót, lenne valami esélyünk…

– Elmenekülni. Igaz. Én kocsival akartam jönni… – de ekkor mindketten nevetésben törtünk ki, és egymásba kapaszkodva kellett odébb botorkálnunk, hogy megőrizzük az egyensúlyunkat.

A Rodeón jó fél tucat ékszerbolt volt. De volt más is. Játékok, könyvek, ingek és nyakkendők, fura és modern stílusban. A Francis Orrban egy nagy műanyagkocka, tele új egypennysekkel. Odébb pár piszok furcsa óra. Volt valami extra élmény a kirakatnézegetésben, tudva, betörhetnénk az üveget és elvehetnénk bármit, amit eléggé akarunk.

Kéz a kézben, karunkat lengetve sétáltunk. A járda csak a miénk volt; mindenki más elmenekült a veszett időjárás elől. Odafent még mindig kavarogtak a felhők.

– Bár tudtam volna, hogy ez lesz. – mondta hirtelen Leslie, – Az egész napot egy program hibájának kijavításával töltöttem. Most már sosem fogjuk lefuttatni.

– Mihez kezdtél volna az idővel? Megnéztél volna egy baseballmeccset?

– Talán. Nem. A pontállás most már nem számít.

Grimaszolva nézte a ruhákat egy üzlet kirakatában.

– Te mit csináltál volna?

– Elmentem volna a Blue Sphere-be koktélozni. – mondtam gyorsan, – Topless bár. Régen mindig oda jártam. Úgy hallottam, most már teljesen meztelenek.

– Még sosem jártam olyan helyen. Meddig vannak nyitva?

– Felejtsd el, már majdnem fél három.

Leslie eltűnődött, egy játékbolt kirakatában levő hatalmas plüssállatokat nézve.

– Nincs valaki, akit meggyilkoltál volna, ha lett volna rá időd?

– Hát, tudod, az ügynököm New Yorkban lakik.

– Miért őt?

– Gyermekem, miért akarná egy író meggyilkolni az ügynökét? A mások kéziratai alá eltüntetett kéziratai miatt. A meg nem érdemelt tíz százaléka miatt, és mert a maradék kilencven százalékot késve és kelletlenül küldi el. Mert…

A szél hirtelen felüvöltött és nekünk támadt. Leslie mutatta az utat, és beszaladtunk egy mély kapualjba, amiről kiderült, hogy a Guccié. Nekitámaszkodtunk az üvegnek.

A szél hirtelen megtelt kavics nagyságú jéggel. Valahol üveg tört, és riasztó vékony, törékeny hangja keveredett a széllel. Nem csak jég volt a szélben! Kövek is!

Tengervíz szaga és íze csapott meg.

Egymásba kapaszkodtunk a Gucci előtti drága pénzért elpazarolt helyen. Kitaláltam egy rövid életű új kifejezést, és felkiáltottam:

– Nóvavihar! Hogy a csodában…

De nem hallottam a saját hangomat, Leslie pedig azt sem tudta, hogy egyáltalán kiabálok.

Nóvavihar. Hogy ért ide ilyen gyorsan? A nóva-lökéshullámnak a sarkok felől érkezve úgy négyezer mérföldet kellett megtennie, ami legalább öt órás út.

Nem. A lökéshullám a sztratoszférában haladna, ahol nagyobb a hangsebesség, azután terjedne lefelé. Három óra bőven elég idő. Mégis, gondoltam, nem egyre erősödő szélként kellett volna jönnie. A bolygó másik oldalán a felrobbanó Nap letépte a légkörünket és kilökte a csillagok közé. A lökéshullámnak egyetlen hatalmas mennydörgésként kellett volna megérkeznie.

A szél egy pillanatra enyhült, és én futásnak eredtem a járdán, magam után húzva Leslie-t. Kerestünk egy másik kapualjat, amikor a szél ismét felerősödött. Mintha a riasztóra válaszul érkező szirénázást hallottam volna.

A következő szünetben áttocsogtunk a Wilshire-ön és elértük az autót. Ott ültünk lihegve, és vártuk, hogy a fűtés bemelegedjen. A cipőm tocsogós volt. A vizes ruha a bőrömhöz tapadt.

– Még mennyi? – kiáltotta Leslie.

– Nem tudom! Még kellene lennie egy kis időnek.

– Bent kell piknikeznünk!

– Hozzád vagy hozzám? Hozzád. – döntöttem, és elszakadtunk a járdaszegélytől.

V.

A Wilshire Boulevard-t helyenként a dísztárcsákig elárasztotta a víz. A jég- és havaseső-rohamokat szüntelenül kopogó eső váltotta fel. Előttünk csípőmagasságig érő köd gomolygott, örvénylőn tört meg a motorháztető körül, és gomolygott a nyomunkban. Különös időjárás.

Nóvavihar. A perzselő, túlhevített gőz lökéshulláma nem érkezett meg. Helyette csupán forró szél üvöltött a sztratoszférában, a lefelé áramló turbulenciák pedig furcsa viharokat keltettek a felszínen.

Szabálytalanul, a felső parkolószinten parkoltunk le. Az alsó szintre vetett egyetlen pillantással láttam, hogy víz alá került. Kinyitottam a csomagtartót és kivettem két nehéz papírzacskót.

– Biztos megbolondultunk. – mondta Leslie a fejét csóválva, – Sosem fogjuk mindennek hasznát venni.

– Azért csak vigyük fel.

– De miért? – kérdezte rám nevetve.

– Csak úgy. Segítesz vinni?

Mindkét karunkban csomagokkal mentünk fel a tizennegyedik emeletre. Még így is maradt pár zacskó a csomagtartóban.

– Ne törődj velük. – mondta Leslie, – Itt van a rumaki, a palackok, meg a mogyoró. Mi másra van még szükségünk?

– A sajtokra, a kekszre. A libamájra.

– Felejtsd el.

– Nem.

– Elment az eszed. – fejtette ki nekem lassan, hogy megértsem, – Halálra gőzölődhetsz útban lefelé! Lehet, hogy nem maradt már néhány percnél több, te meg egy hétre való ennivalót akarsz! Miért?

– Inkább nem mondanám meg.

– Akkor eredj!

Borzalmas erővel vágta be az ajtót.

A lift megpróbáltatás volt. Egyre azon tűnődtem, Leslie-nek igaza volt-e. A szél süvítése itt, az épület közepében tompán hallatszott. Talán mindjárt eltépi valahol az elektromos kábeleket, itt hagyva engem egy elsötétült dobozban. De leértem.

A felső szinten térdig állt a víz.

A második meglepetést az okozta, hogy langyos volt, mint a régi fürdővíz, kellemetlen volt átgázolni rajta. Gőz gomolygott a tetején, majd elfújta a szél, aminek üvöltése olyan volt a beton visszhangkamrában, mint az elkárhozottak sikolyai.

Felmenni szintén megpróbáltatás volt. Ha mindaz, amire gondoltam, beteljesül, ha most kap el az üvöltve zúduló forró gőz… annyira hülyének érezném magam. De az ajtók kinyíltak, a világítás pedig még csak nem is hunyorgott.

Leslie nem akart beengedni.

– Tűnj el! – kiabált a bezárt ajtón át, – Menj, és edd a sajtodat meg a kekszedet valahol máshol!

– Mással randizol?

Ez hiba volt. Egyáltalán nem válaszolt.

Szinte meg tudtam érteni a nézőpontját. Az újabb út a többi zacskóért nem volt akkora ügy, hogy veszekedjünk miatta; de miért kellett volna annak lennie? Hiszen meddig fog tartani a szerelmi légyottunk? Egy óráig, ha szerencsénk van. Miért lépjek vissza egy jó kis veszekedéstől? Hogy megóvjak vele egy ilyen kérészéletű valamit?

– Nem akartam ezt felhozni… – kiabáltam, remélve, hogy hall az ajtón át. A szél a túloldalon háromszor olyan hangos lehet.

– Lehet, hogy szükségünk lesz egy hétre való élelemre! Meg menedékre!

Csend. Azon kezdtem gondolkodni, be tudnám-e rúgni az ajtót. Jobban járnék, ha a folyosón várnék? Végül csak be kellene…

Az ajtó kinyílt. Leslie sápadt volt.

– Ez kegyetlenség volt. – mondta halkan.

– Nem ígérhetek semmit. Várni akartam, de te erőltetted. Azon töprengtem, tényleg felrobbant-e a Nap.

– Ez kegyetlenség. Már épp kezdtem hozzászokni a gondolathoz.

Az ajtófélfának támasztotta a fejét. Fáradt volt, nagyon fáradt. Túl sokáig tartottam ébren…

– Figyelj ide. Hibás volt az egész. – mondtam, – Az éjszakai eget saroktól sarokig sarki fénynek kellett volna bevilágítania. A Napból kirobbanó részecske-lökéshullám, ami csak egy hajszállal halad a fénysebességnél lassabban, úgy tépett volna a légkörbe, mint… Hát, minden épület fölött kék izzást láttunk volna!

– Aztán, a vihar túl lassan jött. – kiabáltam, hogy hallatsszon a mennydörgésen át, – Egy nóva letépné a fél bolygó egét. A lökéshullám olyan hanggal haladna végig az éjszakai oldalon, ami a világ összes ablakát betörné, egyszerre! És megrepesztené a betont és a márványt. És, Leslie kedves, ez egyáltalán nem történt meg. Ezért kezdtem tűnődni.

– Akkor mi ez? – kérdezte motyogva.

– Napkitörés. A legrosszabb…

– Kitörés! Egy napkitörés! – kiabált rám szinte vádlón, – Azt hiszed, a Nap fel tudna így fényleni…

– Nyugodj meg…

– …megannyi fáklyává változtatva a Holdat meg a bolygókat, aztán kihunyna, mintha mi sem történt volna?! Ó, te idióta…

– Bemehetek?

Meglepett arcot vágott. Oldalt lépett, én pedig lehajoltam, felvettem a zacskókat és bementem.

Az üvegajtók csörömpöltek, mintha óriások próbáltak volna utat törni befelé. Az eső átnyomakodott a réseken, hogy sötét tócsákat hagyjon a szőnyegen.

Letettem a zacskókat a konyhapultra. A hűtőben találtam kenyeret, két szeletet a pirítóba pottyantottam. Míg pirultak, kinyitottam a libamájat.

– A teleszkópom odalett. – mondta Leslie.

Ez bizony így volt. A háromlábú állvány magában árválkodott az erkélyen, az oldalára dőlve.

Letekertem a drótot egy pezsgősüvegről. A pirítósok kiugrottak, Leslie pedig keresett egy kést, és megkente mindkét szeletet libamájjal. Odatartottam az üveget a füléhez, hogy beugrasszam a feltételes reflexeit.

A dugó pukkanására halványan elmosolyodott.

– Itt kellene kialakítani a piknikezőhelyet. A pult mögött. – mondta, – A szél előbb-utóbb be fogja törni azokat az ajtókat és mindent teleszór üveggel.

Ez jó gondolat volt. Megkerültem a térelválasztót, összeszedtem az összes párnát a földről meg a kanapéról, és visszamentem velük. Fészket készítettünk magunknak.

Egész otthonos volt. A konyhapult három és fél láb magas volt, épp a fejünk fölé ért, a konyhai beugró pedig pont elég széles, hogy kényelmesen mozoghasson a könyökünk. A padlót most már párnák borították. Leslie színültig töltött pezsgővel két kis brandys poharat.

Valami köszöntőn gondolkodtam, de túl sok volt a lehetőség, és mind elszomorító. Pohárköszöntő nélkül ittunk. Azután óvatosan letettük a poharakat és összebújtunk egymás karjaiba. Így egymással szemben, oldalvást egymásnak dőlve ülhettünk.

– Meg fogunk halni. – mondta.

– Talán nem.

– Szokj hozzá a gondolathoz, ahogy én. – mondta, – Nézz magadra, tiszta ideg vagy. Félsz a haláltól. Hát nem volt ez egy szép éjszaka?

– Különleges. Azt kívánom, bár időben tudtam volna, hogy elvigyelek vacsorázni.

Mennydörgés hallatszott, hat egymást követő dörrenésként. Mint bombák légitámadáskor.

– Én is. – mondta, mikor újra hallhattuk egymást.

– Bár már délután tudtam volna.

– Pecandió praliné!

– Termelői piac. Duplán pörkölt földimogyoró. Te kit gyilkoltál volna meg, ha lett volna rá időd?

– Volt egy lány a leányszövetségemben…

Aki Leslie állítása szerint a testvérháború bűnébe esett. Én egy szerkesztőt mondtam, aki folyton meggondolta magát. Leslie megemlítette egy korábbi barátnőmet, én meg az ő egyetlen olyan egykori fiúját, akiről tudtam, és végül egész jól szórakoztunk, mielőtt kifogytunk az ötletekből. Mike fivérem egyszer elfelejtette a születésnapomat. A piszok.

A világítás hunyorgott, majd visszajött.

– Tényleg azt gondolod, hogy a Nap talán rendbe jön? – kérdezte Leslie, túl könnyeden.

– Ajánlom neki, hogy rendbe jöjjön. Különben mindenképp halottak vagyunk. Bár látnánk a Jupitert.

– A fenébe, válaszolj! Úgy gondolod, napkitörés volt?

– Igen.

– Miért?

– A sárga törpecsillagok nem válnak nóvává.

– Mi van, ha a miénk igen?

– A csillagászok sokat tudnak a nóvákról. – mondtam, – Többet, mint gondolnád. Hónapokkal előre tudják jelezni őket. A Nap egy G nullás sárga törpe. Azok egyáltalán nem válnak nóvává. Előbb el kell hagyniuk a fősorozatot, az pedig évmilliókig tart.

Öklével puhán püfölte a hátamat. Az arcunk összeért, így nem láthattam az övét.

– Nem akarom elhinni. Nem merem. Stan, ilyesmi még sosem történt ezelőtt. Honnan tudhatnád?

– Valami történt.

– Mi? Nem hiszem. Emlékeznénk rá.

– Emlékszel az első Holdra szállásra? Aldrinra és Armstrongra?

– Persze. Earl Holdraszállás-buliján néztük.

– A legnagyobb, leglaposabb helyen szálltak le, amit találni tudtak a Holdon. Hazaküldtek több órányi rázkódós házi videót, készítettek egy csomó nagyon éles fényképet, hullámos lábnyomokat hagytak szerteszét. És egy rakás kővel jöttek haza.

– Emlékszel? Az emberek azt mondták, hosszú út volt ez pár kődarabért. De az első, amit észrevettek azokon a köveken az volt, hogy félig meg voltak olvadva.

– Valamikor a múltban, mondjuk a legutóbbi százezer évben, ennél közelebbi meghatározásra nincsen mód, a Nap kitört. Ahhoz nem maradt elég hosszú ideig elég forró, hogy a Földön bármi nyomot hagyjon. De a Holdnak nincs légköre, hogy megvédje. Az egyik oldalán az összes szikla megolvadt.

A levegő meleg volt és párás. Levettem a zakómat, ami nehéz volt az esővíztől. Előhalásztam a cigarettát meg a gyufát, rágyújtottam, és kifújtam a füstöt Leslie füle mellett.

– Emlékeznénk rá. Nem lehetett ennyire rossz.

– Én nem vagyok ilyen biztos benne. Mondjuk a Csendes-óceán fölött történt. Nem okozna olyan sok kárt. Vagy az amerikai kontinens fölött. Sterilizált volna pár növényt meg állatot, meg felégetett volna egy csomó erdőt, de ki tudna róla? A Nap egy négy százalékos változékonyságú csillag. Talán néha ennél egy picivel változékonyabbá válik.

Valami összetört a hálószobában. Egy ablak? Nedves szél ért el hozzánk, és a vihar süvítése hangosabbá vált.

– Akkor túlélhetjük ezt… – mondta Leslie tétován.

– Azt hiszem, fején találtad a szöget, pajti!

Megtaláltam a pezsgőmet és ledöntöttem. Hajnali három múlt, és egy hurrikán dörömbölt az ajtónkon.

– Akkor nem kellene tennünk érte valamit?

– Teszünk.

– Például megpróbálni feljutni a hegyekbe! Stan, áradások lesznek!

– Arra mérget vehetsz, hogy lesznek, de nem fognak ilyen magasra érni. Tizennégy emelet. Figyelj, végiggondoltam. Egy olyan épületben vagyunk, amit földrengésbiztosra terveztek. Te magad mondtad nekem. Egy hurrikánnál több kellene, hogy ledöntse.

– Ami a hegyek felé indulást illeti, miféle hegyek? Ma éjjel nem jutunk messzire, a már elárasztott utakon nem. Tegyük fel, fel tudnánk jutni a Santa Monica hegységbe, és akkor mi van? Földcsuszamlások, az van. Az a térség nem fogja kibírni, ami jön. A napkitörés biztosan elpárologtatott annyi vizet, amiből kijön egy új óceán. Negyven nap és negyven éjjel fog esni! Kedves, ez a legbiztonságosabb hely, ahová ma éjjel eljuthattunk.

– Gondolod, hogy a sarki jégsapkák megolvadnak?

– Aha. Hát, elég magasan vagyunk, még ahhoz is. Hé, talán az a legutóbbi napkitörés okozta Noé esőjét. Talán újra megtörténik. Az hétszentség, hogy nincs olyan hely a Földön, ami nem egy hurrikán közepében van. Az a két hatalmas, ellentétesen forgó hurrikán mostanra biztosán több száz kis viharra szakadt…

Az üvegajtó berobbant. Lebuktunk, a szél pedig felettünk üvöltött, esőt és üveget szórva ránk.

– Legalább ennivalónk van! – kiabáltam, – Ha az áradások miatt itt rekedünk, kihúzhatjuk.

– De ha elmegy az áram, nem tudjuk megfőzni. És a hűtőszekrény…

– Megfőzünk mindent, amit tudunk. Keményre főzzük az összes tojást…

A szél felerősödött fölöttünk. Nem próbálkoztam a beszéddel.

Meleg eső permetezett ránk vízszintesen és áztatott bőrig. Próbáltak már hurrikánban főzni? Hülye voltam; túl sokáig vártam. A szél ránk borítaná a forró vizet, ha megpróbálnánk. Vagy a forró zsírt.

– A sütőt kell használnunk! – kiabálta Leslie.

Hát persze. A sütő nem tud ránk borulni.

Négyszáz fokra állítottuk és beletettük a tojásokat egy fazék vízben. Kivettük az összes húst a húsos rekeszből és egy serpenyőbe hajigáltuk. Két articsókát egy másik fazékba. A többi zöldséget nyersen is meg tudtuk enni.

Mi van még? Gondolkodni próbáltam.

Víz. Ha az elektromosság megszűnik, valószínűleg oda lesz a vízellátás és a telefon is. Megnyitottam a mosogató csapját, és elkezdtem mindenfélét megtölteni: fedeles fazekakat, Leslie harminc adagos kávéfőzőjét, amit bulikon használt, a felmosóvödrét. Nyilvánvalóan azt gondolta, megbolondultam, de nem bíztam az esőben, mint vízforrásban; afölött nem volt irányításom.

A zaj. Már most sem próbáltuk túlkiabálni. Negyven nap és éjszaka ebből, és süketek leszünk, mint az ágyú. Vatta? Túl késő elérni a fürdőszobát. Papírtörlő! Tépkedtem és csavartam, és készítettem négy füldugót a füleinkbe.

Köztisztasági szolgáltatások? Egy újabb ok, amiért Leslie lakását választottam az enyém helyett. Miután a vízszolgáltatás leállt, még mindig ott lesz az erkély.

És ha az áradás magasabbra emelkedik a tizennegyedik emeletnél, ott a tető. Húsz emelet magasan. Ha annál magasabbra emelkedne, átkozottul kevés ember maradna, amikor vége lesz.

És ha nóva volt?

Kicsit szorosabban öleltem Leslie-t, és egy kézzel újabb cigarettára gyújtottam. Mennyi hiábavaló tervezés, ha nóva volt. De akkor is megtettem volna. Nem hagysz fel a tervezéssel, csak mert nincs remény.

És amikor a hurrikán forró gőzzé változik, még mindig ott az erkély. Nekifutás, és át a korláton; jobb, mint élve megfőni.

De nem ez volt a megfelelő alkalom szóba hozni.

Egyébként is, valószínűleg ő is gondolt rá.

*     *     *

A világítás négy körül szűnt meg. Kikapcsoltam a sütőt, ha az áram esetleg visszajönne. Adok neki egy órát lehűlni, azután bezacskózom az összes ennivalót.

Leslie ülve aludt a karjaimban. Hogy tud így aludni, semmiről sem tudva? Párnákat halmoztam mögé, és gyengéden leengedtem.

Egy darabig a hátamon feküdtem, cigarettáztam, néztem, ahogy a villámok árnyakat rajzolnak a plafonra. Megettük az összes libamájat és megittunk egy üveg pezsgőt. Gondoltam rá, hogy felbontom a brandyt, de bánkódva letettem róla.

Hosszú idő telt el. Nem tudom biztosan, min gondolkodtam. Nem aludtam, de az agyam határozottan üresjáratban volt. Csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy a plafon, a villámlások fényei között, szürkébe fordult.

Óvatosan, átázottan átfordultam. Minden nedves volt.

Az órám szerint kilenc harminc volt.

Körbekúsztam a térelválasztó mellett a nappaliba. Olyan régóta nem törődtem már a vihar zajával, hogy az arcomba csapó meleg esőnek kellett emlékeztetnie rá. Hurrikán tombolt. De hamuszürke fény szűrődött át a fekete felhőkön.

Hát így. Igazam volt, hogy félretettem a brandyt. Áradások, viharok, erős sugárzás, a kitörés gyújtotta tüzek – ha a pusztítás mértéke akkora volt, mint vártam, akkor a pénz értéktelenné fog válni. Csereárura lesz szükségünk.

Éhes voltam. Ettem két tojást, meg egy kis – még mindig meleg – sonkát, és elkezdtem elrakni a többi ételt. Egy hétre volt élelmünk, talán… De aligha kiegyensúlyozott étrend. Talán tudnánk cserélni más lakásokkal. Ez egy nagy épület volt. Üres lakásoknak is kell lenniük, amiket kifoszthatunk konzervlevesért meg ilyesmiért. És foglalkozni kell az alsóbb szintekről érkező menekültekkel is, ha a víz olyan magasra emelkedik…

Francba! Hiányoltam a nóvát. Az élet tegnap éjjel maga volt az egyszerűség. Most… Volt gyógyszerünk? Voltak orvosok az épületben? Lesz majd dizentéria, meg más járványok. És éhezés. Volt egy szupermarket a közelben; találunk búvárfelszerelést az épületben?

De előbb alszom egy kicsit. Később elkezdhetjük felderíteni az épületet. A nappal világosabb hamuszürkévé vált. Lehetne rosszabb is, sokkal rosszabb. A sugárzásra gondoltam, ami biztosan beborította a világ túlsó felét, és azon tűnődtem, a gyermekeink vajon meghódítják-e majd Európát, vagy Ázsiát, vagy Afrikát?