Robert A. Heinlein

A földi veszedelem

A nevem Holly Jones, és tizenöt éves vagyok. Nagyon intelligens vagyok, de nem látszik rajtam, mert olyan vagyok, mint egy sikerületlen angyal. Olyan semmilyen.

Itt születtem Luna Cityben, ami mintha meglepné a földszíni fazonokat. Valójában harmadik generációs vagyok; a nagyszüleim az Egyes Leszállóra érkeztek, ahol az Emlékmű van. Az Artemis Lakótömbben lakom a szüleimmel, az új lakóterületen az Ötös Nyomászónában, nyolcszáz láb mélyen, a Városcsarnok közelében. De nem sokat járok oda; túlságosan elfoglalt vagyok.

Délelőtt a Tech Középiskolába járok, délután pedig vagy tanulok, vagy repülni megyek Jeff Hardestyvel – ő az üzlettársam –, vagy amikor turistahajó van bent, földhözragadtakat kalauzolok. Ma a Gripsholm ért földet délben, így az iskolából egyenesen az American Expresshez mentem.

Az első adag turista már szállingózott befelé a Karanténból, de nem tolakodtam előre, mert Mr. Dorcas, az igazgató tudja, hogy én vagyok a legjobb. Az idegenvezetés csak ideiglenes (valójában űrhajótervező vagyok), de ha dolgozik az ember, akkor csinálja jól.

Mr. Dorcas észrevett.

– Holly! Erre parancsoljon, Miss Brentwood. Holly Jones lesz az idegenvezetője.

– Holly… – ismételte meg a nő, – Milyen kedves név. Tényleg idegenvezető vagy, kicsim?

Elviselem a földhözragadtakat, a legjobb barátaim némelyike a Földről való. Ahogy apu mondja, a Holdra születni szerencse, nem minősítés, és a földszíniek legtöbbje odalent rekedt. Meg aztán Jézus, Gautama Buddha és dr. Einstein is mind földhözragadtak voltak.

De bosszantóak tudnak lenni. Ha a középiskolások nem vállalnának idegenvezetést, kit tudnának felbérelni?

– Ez áll az engedélyemben. – mondtam gyorsan, és ugyanúgy mértem végig a nőt, ahogyan ő engem.

Az arca ismerősnek tűnt, és arra gondoltam, talán valamelyik földszíni magazin olyan társasági akármijében láthattam a fényképét – a gazdag playgirlök egyike, akikből túl sokat kapunk. Szinte utálatosan csinos volt, feszes bőr, lágy, hullámos, ezüst szőke haj, nagyjából 35-24-34-es méretek és elég ez meg az, hogy pálcikaemberkének érezzem magam, mély, csábos hang és minden, ami kell, hogy a hétköznapibb nők az Ördöggel való alkudozáson kezdjenek gondolkodni. De én nem aggódtam; földhözragadt volt, és azok nem számítanak.

– Minden városi idegenvezető lány. – magyarázta Mr. Dorcas, – Holly nagyon hozzáértő.

– Ó, ebben biztos vagyok. – mondta gyorsan a nő, és belekezdett az egyes számú turistarutinba: meglepetés, hogy a hotelje megtalálásához is idegenvezető kell, meghökkenés, hogy nincsenek taxik, ugyanez a hordárokkal kapcsolatban, és felvont szemöldök annak gondolatára, hogy két lány egyedül sétáljon át egy „földalatti városon”.

Mr. Dorcas türelmesen várt, és végül így szólt:

– Miss Brentwood, Luna City a Naprendszer egyetlen olyan nagyvárosa, ahol egy nő valóban biztonságban van. Nincsenek sötét sikátorok, elhagyatott környékek, sem bűnözők.

Én nem figyeltem, csak odanyújtottam a tarifakártyámat Mr. Dorcasnak, hogy lepecsételje, és felvettem a nő csomagjait. Az idegenvezetőnek nem feladata a csomagcipelés, és a legtöbb turista jólesően nyugtázza a tényt, hogy a megengedett harmincfontnyi csomagja csak öt fontot nyom. De én útnak akartam már indítani.

A kinti alagútban voltunk, én pedig fél lábbal a siklószalagon, amikor a nő megállt.

– Elfelejtettem! Akarok egy várostérképet.

– Olyan nincs.

– Tényleg?

– Csak egy van. Ezért kell idegenvezető.

– De miért nem készítenek? Vagy akkor munka nélkül maradnának az idegenvezetők?

Látják?

– Azt hiszi, az idegenvezetés alibi munka? Miss Brentwood, olyan kevés a munkaerő, hogy ha tehetnék, majmokat alkalmaznának.

– Akkor miért nem nyomtatnak térképeket?

– Mert Luna City nem olyan lapos, mint… – majdnem azt mondtam, hogy mint a földhözragadt városok, de észbe kaptam.

– …mint a földszíni városok. – folytattam, – Az űrből csak a meteorpajzsot látta. Alatta mérföldekre terjed ki és nyúlik lefelé, tizenkét nyomászónán keresztül.

– Igen, tudom. De miért nincs akkor térkép szintenként?

„Igen, tudom, de…” A földhözragadtak mindig ezt mondják.

– Megmutathatom az egyetlen várostérképet. Egy húsz láb magas térhatástartály, és még így is csak az olyan nagy dolgokat lehet rendesen látni, mint a Hegykirály Terme, a hidroponikus farmok és a Denevérbarlang.

– A Denevérbarlang… – ismételte meg, – Ott szoktak repülni, igaz?

– Igen, ott repülünk.

– Ó, azt látni akarom!

– Rendben. Előbb azt, vagy a várostérképet?

Úgy döntött, először menjünk a hoteljéhez. A szokásos út a Zurichhez felsiklani nyugatnak a Gray’s Tunnelen, el a Marsi Nagykövetség mellett, leszállni a Mormon Templomnál, majd át egy nyomásálló kapun a Diana Boulevard-ra. De én ismerem az összes rövidebb utat; a Macy-Gimbel Felsőnél szálltunk le, hogy lemenjünk a személyemelőjükön. Úgy gondoltam, a nő élvezni fogja.

De amikor mondtam neki, hogy kapjon el egy fogódzót, ahogy az elhúzott mellette lefelé, lekukucskált az aknába és elhátrált.

– Viccelsz.

Már éppen vissza akartam vinni a szokásos útvonalra, amikor egy szomszédunk érkezett lefelé az aknában.

– Helló, Mrs. Greenberg. – mondtam, mire ő:

– Szia, Holly. Hogy vannak a szüleid?

Suzie Greenberg nem egyszerűen csak molett. Egyik kezével kapaszkodott, a másik karjában pedig a kis Davidet tartotta, valamint a Daily Lunatic friss kiadását, ereszkedés közben olvasva. Miss Brentwood rájuk meredt, beharapta az ajkát és megkérdezte:

– Hogy kell csinálni?

– Ó, kapaszkodjon két kézzel. Majd én viszem a csomagokat.

Összekötöztem a táskák fülét a zsebkendőmmel, és előre mentem.

Reszketett, mire leértünk az aljára.

– A mindenit, Holly, hogy lehet ezt elviselni? Nincs honvágyad?

Hatos számú turistakérdés…

– Voltam már a Földön… – mondtam, és ennyiben hagytam. Két éve anya elküldött meglátogatni a nagynénémet Omahában, és nyomorultul éreztem magam. Meleg, hideg, koszos és tele izgő-mozgó dolgokkal. Egy tonnát nyomtam, fájt mindenem, a nagynéném meg folyton piszkált, hogy menjek ki és mozogjak, miközben én csak be akartam mászni egy kád vízbe és csendben magamba roskadni. És szénanáthás lettem. Önök valószínűleg sosem hallottak a szénanátháról. Nem hal bele az ember, de már azt kívánja.

Egy bentlakásos leánykollégiumba kellett volna járnom, de felhívtam aput, elmondtam neki, hogy kétségbeejtő a helyzetem, így engedett hazajönni. A földhözragadtak nem értik, hogy barbarizmusban élnek. De a földhözragadtak földhözragadtak, a holdkórosok meg holdkórosok, és sosem fognak közös nevezőre jutni.

Ahogy a legjobb hotelek mindegyike, a Zurich is az Egyes Nyomászónában van, a nyugati oldalon, hogy legyen kilátás a Földre. Segítettem Miss Brentwoodnak bejelentkezni a robotrecepciósnál és megkeresni a szobáját, aminek saját ablaka volt. Egyenesen odament, bámulni kezdte a Földet, és közben hümmögött meg sóhajtozott.

Kinéztem mellette és láttam, hogy pár perccel múlt tizenhárom óra; a naplemente épp belehasított India csúcsába. Elég korán van, hogy elcsípjek még egy kuncsaftot.

– Végeztünk, Miss Brentwood?

Válasz helyett áhítatos hangon így szólt:

– Holly, nem ez a leggyönyörűbb látvány, amit valaha láttál?

– Szép. – értettem egyet. A kilátás ezen az oldalon egyhangú, az égbolton függő Földet kivéve, de a turisták mindig csak a Földet nézik, pedig épp most hagyták el. De azért szép a Föld. Az időjárás változása érdekes, ha az embernek nem kell benne lennie. Éltek már át valaha nyarat Omahában?

– Ez pompázatos. – suttogta Brentwood.

– Az. – hagytam rá, – Akar menni valahová, vagy aláírja a kártyámat?

– Hogyan? Bocsáss meg, elábrándoztam. Nem, egyelőre nem… Vagyis, de! Holly, ki akarok menni oda! Muszáj! Van rá idő? Meddig lesz még világos?

– Hm? Két nap van napnyugtáig.

Meglepettnek látszott.

– De fura. Holly, tudsz nekünk űrruhát szerezni? Ki kell mennem oda.

A szemem sem rebbent, hozzá vagyok szokva a turistabeszédhez. Gondolom, a nyomástartó ruha nekik ugyanúgy nézett ki, mint egy űrruha. Egyszerűen így szóltam:

– Nekünk lányoknak nincs jogosítványunk odakintre. De felhívhatom egy barátomat.

Jeff Hardesty az üzlettársam az űrhajótervezésben, így felé terelem az üzletet. Jeff tizennyolc, és már a Goddard Intézetbe jár, de keményen igyekszem felzárkózni, hogy elindíthassuk a cégünk irodáját: a Jones és Hardesty Űrhajómérnökséget. Nagyon jó vagyok matematikából, ami az űrhajómérnökség alapja, így elég gyorsan le fogok diplomázni. De már addig is hajókat tervezünk.

Miss Brentwoodnak nem mondtam ezt el, mert a turisták szerint egy magam korabeli lány egyszerűen nem lehet űrhajótervező.

Jeff úgy szervezte az előadásait, hogy kedden és csütörtökön dolgozhasson idegenvezetőként; a Nyugati Városzsilipnél vár és két ügyfél között tanul. A zsilipfőnök telefonján át értem el.

– Szia Makett. – mondta Jeff vigyorogva.

– Szia Holtteher. Szabad vagy egy ügyfélnek?

– Hát, egy családot kellett volna kivinnem, de késnek.

– Mondd le őket. Miss Brentwood… Kérem, jöjjön be a látómezőbe. Ő Mr. Hardesty.

Jeff szeme elkerekedett, én meg nyugtalanságot éreztem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy Jeff vonzódhatna egy földhözragadthoz… Bár a férfiak ilyen esetekben bevallottan testkémiájuk robotizált szolgáivá válnak. Tudtam, hogy a nő kivételesen szemrevaló, de elképzelhetetlen volt, hogy Jeff egy földhözragadt hatása alá kerüljön, legyen az akármennyire jó felépítésű. Nem vagyunk velük egy hullámhosszon!

Nem romantikus a kapcsolatom Jeffel, egyszerűen üzlettársak vagyunk. De bármi, ami hatással van a Jones és Hardestyre, az hatással van rám.

Amikor odaértünk hozzá a Nyugati Zsilipnél, a serdülőkori gerjedelem tökéletes, undorító demonstrációjaként csorgatta a nyálát. Szégyenkeztem miatta, és ekkor először kezdtem nyugtalankodni. Miért ilyen gyerekesek a férfiak?

Úgy tűnt, Miss Brentwoodot nem zavarja a viselkedése. Jeff elég nagydarab, kilépéshez öltözve úgy néz ki, mint a Déróriás a Das Rheingoldból; a nő mosolyogva nézett fel rá, és megköszönte, hogy változtatott a beosztásán. Jeff ettől még hülyébben nézett ki, miközben azt felelte, örömmel tette.

A Nyugati Zsilipnél tartom a nyomástartó ruhámat, hogy amikor átadok egy ügyfelet Jeffnek, magával hívhasson a sétára. Jeff ezúttal alig szólt hozzám, miután a platinaszőke veszedelem felbukkant a láthatáron. De segítettem a nőnek ruhát választani, majd elvittem az öltözőbe és hozzáigazítottam. Ezeket a kölcsönzői ruhákat gondosan be kell állítani, különben érzékeny helyeken csípik be az embert, miután kint van a vákuumban… Meg aztán van néhány dolog velük kapcsolatban, amit jobb, ha egy lány magyaráz el egy másiknak.

Amikor úgy mentem ki vele, hogy nem viseltem az enyémet, Jeff meg sem kérdezte, miért nem öltöztem be – karon fogta a nőt és a zsilip felé indult. Rájuk kellett szólnom, hogy Brentwood aláírja a tarifakártyámat.

Az ezt követő napok voltak a leghosszabbak az életemben. Csak egyszer láttam Jeffet… A Diana Boulevard-on a siklószalagon, a másik irányba tartva. A nő vele volt.

Bár csak egyszer láttam, tudtam, mi történik. Jeff előadásokat hagyott ki, és három egymást követő este elvitte nőt a Duncan Hines Földvilág Termébe. Nem tartozik rám! Remélem, az a nő több szerencsével tanította táncolni, mint én. Jeff szabad polgár, és ha teljesen bolondot akar csinálni magából azzal, hogy valami puccos földhözragadt miatt hanyagolja az iskolát és nem alszik, az az ő dolga.

De a cég ügyeit nem lett volna szabad hanyagolnia!

A Jones és Hardesty hatalmas lemaradásban volt, ugyanis a Prometheus csillaghajót terveztük. Több mint egy éve gályáztunk ezen a projekten, hetente csak legfeljebb kétszer repülve, hogy időt szentelhessünk rá, márpedig az nagy áldozat.

Persze ma nem lehet csillaghajót építeni, az erőmű miatt. De apu szerint hamarosan technikai áttörésre fog sor kerülni, és elkészülnek az anyagátalakító erőművek, akkor pedig jönnek a csillaghajók. Apu már csak tudja, ő a Space Lanes lunai főmérnöke, és a Goddard Intézet Fermi tanszékének előadója. Így Jeff és én egy önellátó csillagközi hajót tervezünk erre a feltevésre alapozva; szálláshelyek, kiegészítő helyiségek, műtők, laborok, minden.

Apu azt gondolja, ez csak gyakorlás, de anyának több esze van. Vegyész-matematikus a lunai General Syntheticsnél, és majdnem olyan okos, mint én. Ő megérti, hogy a terv szerint a Jones és Hardesty kész ajánlattal fog előállni, amikor a többi tervező még csak kászálódik.

Ezért voltam dühös Jeffre, hogy arra a nőszemélyre vesztegeti az időt. Dolgoztunk, amikor csak lehetett. Jeff vacsora után átjött, befejeztük a házi feladatot, azután nekifogtunk az igazi munkának, a Prometheusnak… Ellenőriztük egymás számításait, ádázan vitatkoztunk a részletekről, és csodásan töltöttük az időt. De aznap, hogy bemutattam őt Ariel Brentwoodnak, nem jött. Befejeztem a leckém, és azon töprengtem, elkezdjem, vagy várjak rá – radikális változtatásokat végeztünk az erőmű árnyékolásán –, amikor az anyja felhívott.

– Jeff kérte, hogy hívjalak fel, drágám. Egy turista ügyféllel vacsorázik, így nem tud átmenni.

Mrs. Hardesty engem nézett, hát értetlen képet vágva így szóltam:

– Jeff úgy tudta, várom? Eltévesztette a napot.

Nem hiszem, hogy hitt nekem, túl gyorsan bólintott rá.

Az a hét akaratom ellenére lassan meggyőzött arról, hogy a Jones és Hardesty felszámolás alatt áll. Jeff több találkozót nem mulasztott el, hiszen hogyan lehetne elmulasztani a meg sem beszélt találkozókat? De csütörtök délutánonként mindig repülni mentünk, hacsak valamelyikünk nem turistát kalauzolt. Nem hívott fel. Ó, tudtam én, hol van; korcsolyázni vitte a nőt Fingal Barlangjába.

Otthon maradtam és a Prometheuson dolgoztam, az árnyékolásváltoztatás alapján tömegeket és erőkarokat számoltam újra a hidroponikához és a rakterekhez. De hibákat vétettem, és kétszer ki kellett keresnem a logaritmusokat ahelyett, hogy fejből tudtam volna… Annyira hozzá voltam szokva, hogy mindenen vitatkozunk Jeffel, hogy egyszerűen nem boldogultam.

Végül az épp átdolgozott lap névmezőjére pillantottam. A „Jones és Hardesty” állt rajta, mint az összes többin.

– Holly Jones, hagyd a ködösítést. – mondtam magamnak, – Lehet, hogy itt a vége. Tudtad, hogy Jeff egy nap bele fog zúgni valakibe.

– Persze, de nem egy földhözragadtba…

– De úgy lett. Miféle mérnök vagy, ha nem tudod elfogadni a tényeket? A nő gyönyörű és gazdag, majd ráveszi az apját, hogy adjon munkát Jeffnek Földszínen. Hallod? Földszínen! Úgyhogy keress másik üzlettársat… Vagy legyél magánzó.

Kiradíroztam a „Jones és Hardestyt” és beírtam a „Jones és Társát”, majd rámeredtem. Azután elkezdtem azt is kiradírozni, de elmaszatolódott, mert odaesett egy könnycsepp. Ez már nevetséges!

A következő kedden apu és anyu is otthon voltak ebédre, ami szokatlan volt, mivel apu az űrkikötőben ebédel. Na, apu meg se látja az embert, hacsak nem űrhajó az illető, de aznap épp kiszúrta, hogy csak egy salátát tárcsáztam, és azt sem ettem meg.

– Arról a tányérról hiányzik vagy nyolcszáz kalória. – mondta, szemügyre véve, – Üzemanyag nélkül nem lehet gyorsítani. Nem vagy jól?

– Nagyon is jól vagyok, köszönöm. – feleltem méltósággal.

– Hmm… Most, hogy belegondolok, napok óta kókadozol. Talán rád férne egy kivizsgálás. – folytatta, anyára nézve.

– Kivizsgálásra sincs szükségem!

Nem is kókadoztam! Nincs joga egy nőnek nem folyton fecsegni?

De utálom, amikor orvosok bökdösnek, így hozzátettem:

– Éppenséggel azért ettem kevesebbet, mert délután repülni megyek. De ha ragaszkodsz hozzá, rendelek sültet és burgonyát, és aludni fogok helyette!

– Nyugi, pupák… – mondta erre apu kedvesen, – Nem akartam beleszólni. Egyél majd valamit, miután végeztél… És üdvözöld Jeffet a nevemben.

– Jó. – mondtam kurtán, majd udvariasan távoztam. Megalázó volt a feltételezés, hogy Jefferson Hardesty uraság nélkül ne tudnék repülni, de nem kívántam ezt megvitatni.

– Ne késs a vacsoráról. – szólt utánam apu, mire anya ezt mondta:

– Jaj, Jacob… – majd hozzám fordult, – Repülj, amíg el nem fáradsz, kicsim, mostanában nem sokat sportoltál. A melegítőben hagyom a vacsorádat. Valami kívánság?

– Semmi, csak amit magatoknak tárcsáztok.

Egyszerűen nem érdekelt az étel, ami nem jellemző rám. A Denevérbarlang felé tartva azon tűnődtem, nem kaptam-e el valamit. De nem tüzelt a homlokom és nem kavargott a gyomrom, még ha nem is voltam éhes.

Aztán szörnyű gondolatom támadt. Lehetséges volna, hogy féltékeny vagyok? Én?!

Elképzelhetetlen volt. Nem vagyok romantikus alkat; karrierista vagyok. Jeff az üzlettársam és haverom volt, és az irányításom alatt remek űrhajótervező válhatott volna belőle, de a kapcsolatunk egyértelmű volt… Egymás képességeinek kölcsönös tisztelete, bármiféle olyan puszi-pacsi nélkül. Egy karrierista nem engedhet meg magának ilyesmit; hiszen anyám is mennyi munkaidőt vesztegetett arra, hogy én megszülessek!

Nem, nem lehettem féltékeny; egyszerűen csak betegre aggódtam magam, mert az üzlettársam belehabarodott egy földhözragadtba. Jeffnek nincs érzéke a nőkhöz, meg aztán, sosem járt a Földön, így vannak még róla illúziói. Ha az a nő lecsalja Földszínre, a Jones és Hardestynek vége.

És a „Jones és Társa” valahogy nem tudta pótolni; a Prometheus talán sosem fog megépülni.

A Denevérbarlangnál értem el ehhez a szomorú következtetéshez. Nem volt kedvem repülni, de akkor is az öltözőhöz mentem és elővettem a szárnyaimat.

A Denevérbarlangról szóló írások legtöbbje nem adja vissza a lényeget. Ez a város levegőtároló tartálya, mint amilyen minden telepnek van; az a hely, ahová a mélyben levő gyűjtőszivattyúk a levegőt szállítják, míg nem lesz rá szükség. Mi csak történetesen elég szerencsések vagyunk, hogy olyanunk legyen, ami elég nagy a repüléshez. De nem épült, vagy ilyesmi; csak egy nagy, két mérföld átmérőjű vulkanikus buborék, ami ha annak idején átszakad, kráterré vált volna.

A turisták néha sajnálnak minket holdkórosokat, mivel nincs lehetőségünk úszni. Hát, én kipróbáltam Omahában; víz ment az orromba és teljesen berezeltem. A víz ivásra való, nem játszani benne; én maradok a repülésnél. Hallottam már a földhözragadtaktól, hogy ó, igen, sokszor „repültek” már. De az nem repülés. Csináltam azt, amiről beszélnek, White Sands és Omaha között. Pocsékul éreztem magam és rosszul lettem. Azok a vacakok nem biztonságosak.

A cipőmet és a szoknyámat az öltözőben hagytam és felhúztam a farokfelületeket a lábaimra, majd belecipzáraztam magam a szárnyaimba, és megkértem valakit, hogy húzza meg a vállszíjakat. Az én szárnyaim nem konfekciós Condorok, hanem az én súlyeloszlásomhoz és méreteimhez készített Storer-Gullok. Elég sokba kerültem apunak a gyakran kinőtt szárnyaimmal, de ezeket a legutóbbiakat magam vettem az idegenvezetői díjaimból.

Nagyon szépek. Titánötvözet váz, olyan könnyű és erős, mint a madárcsont, feszültségkiegyenlítős csuklóillesztékek és vállízületek, természetes működésű fiókszárny-foglalat és automatikus szárnycsapás áteséskor. A szárnyvázat sztirén tollfólia borítja, különálló szárnyvég- és szárnyközéptollakkal. Szinte maguktól repülnek.

Összecsuktam a szárnyaimat és bementem a zsilipbe. Miközben átállt, kitártam a bal szárnyam és a hüvelykujjammal megmozgattam a fiókszárny-vezérlést; amikor legutóbb repültem, észrevettem, hogy hajlamos vagyok az oldalcsúszásra. De a fiókszárny rendben kinyílt, így annyiban maradtam, hogy biztosan túlkompenzáltam; a Storer-Gulloknál könnyen megesik, mert rendkívül manőverképesek. Azután az ajtó zöldet jelzett, így összecsuktam a szárnyat és kisiettem, közben a barométerre pillantva. Tizenhét font, kettővel több, mint a földi tengerszinti, és majdnem kétszer annyi, mint amit a városban használunk; ebben még egy strucc is tudna repülni. Felvidultam, és sajnálni kezdtem a földhözragadtakat, akiket hatszor ekkora súly szegez a földhöz, és soha, de soha nem tudnának repülni.

A Földön én sem tudnék. A szárnyterhelésem kevesebb, mint egy font négyzetlábanként, mivel szárnyakkal meg mindennel kevesebb mint húsz font a súlyom. Földszínen száz font fölött volna, és csapkodhatnék a végtelenségig, sosem szakadnék el a földtől.

Annyira jól éreztem magam, hogy elfeledtem Jeffet meg az esendőségét. Kitártam a szárnyaimat, futottam néhány lépést, bedőltem, szelet fogtam… Azután felemeltem a lábaimat és a levegőben voltam.

Finoman verdestem, és hagytam magam a padló közepén levő levegőbeömlő felé siklani, amit Fiókalétrának hívunk, mivel meg lehet lovagolni a felfelé áramló levegőt egészen a fél mérföld magasan levő plafonig, egyetlen szárnycsapás nélkül. Amikor megéreztem, a jobb szárnyvégtollakkal áramlást törve jobbra dőltem, kiegyenlítettem, majd beálltam az óramutató járásával ellentétes siklásra, és hagytam, hogy vigyen a plafon felé.

Pár száz láb magasan körülnéztem. A barlang majdnem üres volt, kétszáznál nem többen a levegőben, és fele annyian ülőrudakon vagy a földön, úgyhogy volt hely bemutatózni. Így amint felértem ötszáz lábra, kifordultam a felfelé áramlatból és csapkodni kezdtem. A siklás nem fáradság, a repülés viszont annyira kemény munka, amennyit csak hajlandó beleadni az ember. Siklásban egy-egy karommal csupán tíz fontot tartok; ez piskóta, a Földön az ágyban fekve nagyobb erőt fejt ki az ember. Az emelőerő, ami a levegőben tart, nem igényel munkát; ingyen kapod a szárnyaid alakjától mindaddig, amíg áramlik körülöttük a levegő.

A szintben sikláshoz még felszálló áramlat nélkül is csak az ujjhegyekkel kell enyhén verdesni, hogy fenntartsd a légsebességet; egy erőtlen öregasszony is képes lenne rá. Az emelőerő a differenciális légnyomásból ered, de nem kell értened, hogyan működik; csak verdesel egy kicsit, a levegő pedig megtámaszt, mintha egy hihetetlenül kényelmes ágyon feküdnél. A verdesés előre hajt, pont, mint egy evezős csónakot… Legalábbis így mondták; sosem ültem evezős csónakban. Nebraskában volt rá lehetőségem, de annyira vakmerő nem vagyok.

De amikor igazán repülsz, akkor az alkarjaiddal és a tenyereiddel csapkodsz, a vállizmokból merítve hozzá az erőt. Ahelyett, hogy csak a külső szárnyvégtollak váltanának szöget (mint siklásnál), a szárnyvég- és szárnyközéptollak most minden szárnycsapáskor és felhúzáskor élesen visszamozdulnak az ízülethez; már nem emelnek, hanem előre hajtanak, miközben a súlyodat a hónod alatti szárnytőtollak veszik fel.

Így vagy gyorsabban repülsz, vagy emelkedsz, vagy mindkettőt, azáltal, hogy a lábaiddal, vagyis a lábaidon viselt farokfelületekkel állítod a belépési szöget.

Hűha, ez bonyolultnak hangzik, de nem az, egyszerűen csak csinálod. Pontosan úgy repülsz, mint egy madár. A madárfiókák is meg tudják tanulni, és azok nem valami okosak. A lényeg, hogy miután megtanultad, olyan könnyű, mint a légzés… És sokkal jobb móka, mint el tudnád képzelni!

Erős csapásokkal a plafonig emelkedtem, megnövelve a belépési szögemet és behúzva a fiókszárnyaimat az áramlásleválás nélkül emelkedéshez olyan szögben, aminél a repülők legtöbbje átesne. Kis termetű vagyok, de az mind izom, és hat éves korom óta repülök. Miután felértem, siklani kezdtem és körülnéztem. Lent a földön, a déli fal közelében turisták próbálgatták a siklószárnyakat, már ha azokat szárnynak lehet nevezni. A nyugati fal mentén a látogatók galériája tele volt bámuló turistákkal. Azon tűnődtem, Jeff és az ő Kirkéje vajon ott van-e, és úgy döntöttem, lemegyek és kiderítem.

Így meredek ereszkedésbe menve lesüvítettem a galéria felé, szintbe álltam, és nagyon gyorsan elrepültem előtte. Jeffet és földhözragadt őnagyságát nem szúrtam ki, de nem figyeltem merre tartok, és megelőztem egy másik repülőt, majdnem összeütközve vele. Épp időben pillantottam meg, hogy átessek és alá kerüljek, és ötven lábat zuhantam, mielőtt visszanyertem az irányítást. Egyikünk sem volt veszélyben, mivel a galéria kétszáz láb magasan van, de hülyén néztem ki, és a saját hibámból; megszegtem egy biztonsági szabályt.

Nem sok szabály van, de azok szükségesek; az első, hogy a narancsszínű szárnynak mindig elsőbbsége van, ők a kezdők. Ennek a repülőnek nem narancsszínű volt a szárnya, de előzésben voltam. Annak a repülőnek van elsőbbsége, aki lejjebb van, vagy épp előzik, vagy közelebb van a falhoz, vagy az óra járásával ellentétesen halad, ebben a sorrendben.

Bután éreztem magam, és azon töprengtem, ki látott meg, ezért megint teljesen felmentem, meggyőződtem róla, hogy szabad a légterem, majd sólyom módjára csaptam le a galéria felé; szárnyak összehúzva, farok a magasban, hagyva magam kőként zuhanni.

A galéria előtt fejeztem be az ereszkedést, olyan keményen eresztve le és nyitva szét a farkam, hogy éreztem, amint a lábizmaim begörcsölnek, és mindkét szárnyammal, behúzott fiókszárnyakkal belekapaszkodtam a levegőbe. Rendkívül gyors siklásban álltam szintbe a galéria mentén. Láttam, ahogy elkerekedik a szemük, és pimaszul így szóltam magamban:

– Tessék! Ezt megnézhetitek!

Hát persze, hogy ilyenkor kell valakinek rám zuhannia! A közvetlenül fölöttem lefékező repülő léglökete majdnem kibillentett az egyensúlyomból. Levegőt fogtam és megállítottam az oldalcsúszást, eleresztettem némi dokkmunkás-szöveget, majd körülnéztem, hogy lássam, ki csapott rám. Felismertem a fekete-arany szárnymintát: Mary Muhlenburg, a legjobb barátnőm. Szárnyhegyen fordulva mellém libbent.

– Szia, Holly! Megijesztettelek, mi?

– Dehogy ijesztettél! Jobb, ha vigyázol, különben a röpmester eltilt egy hónapra.

– Esélytelen. Lement kávézni.

Tovább bosszankodva odébb repültem és emelkedni kezdtem. Mary utánam szólt, de nem törődtem vele, magamban morfondíroztam:

– Mary, drága, mindjárt föléd kerülök, és úgy lekergetlek a levegőből…

Bolond gondolat volt, mivel Mary minden nap repül, és olyanok a váll- és mellizmai, mint Mrs. Herkulesnek. Mire utolért, lehiggadtam, és egymás mellett repültünk, tovább emelkedve.

– Ülőrúd? – kiáltotta.

– Ülőrúd. – egyeztem bele.

Marynek jó pletykái voltak, nekem meg jól jött egy pihenő. A szokásos ülőrudunk, egy reflektortartó plafonösszekötő felé fordultunk; nem szabadna ülőrúdnak használni, de a röpmester szinte sosem jön fel oda. Mary előttem repült be, fékezett, és átesésből megállva tökéletesen szállt le. Én kicsit megcsúsztam, de Mary kinyújtotta a szárnyát és megtartott. Nem könnyű bejönni egy ülőrúdra, főleg amikor szintben kell megközelíteni. Két éve egy fiú, aki csak nemrég váltott át narancsszínű szárnyról, megpróbálta… Leverte a bal fiókszárnyát és szárnyvégtollait egy tartórúdon, kétezer lábnyit esett csapkodva és pörögve, és becsapódott. Meg tudta volna menteni magát; egy csúnyán sérült szárnnyal is biztonságosan le lehet jönni, ha a másikkal töröd a levegőt és elfogadod a meredekebb süllyedést, leszálláskor pedig átesel. De az a szegény kölyök nem tudta a módját; nyakát szegte és meghalt, mint Ikarosz. Azóta nem használtam azt az ülőrudat.

Összehajtottuk a szárnyainkat és Mary közelebb oldalazott.

– Jeff keres. – mondta ravasz vigyorral.

Majd kiugrottam a bőrömből, de hűvösen feleltem:

– Tényleg? Nem tudtam, hogy itt van.

– Naná. Odalent. – folytatta, lemutatva a bal szárnyával, – Látod?

Jeff vörös és ezüst sávosat visel, de Mary a turisták siklópályájára mutatott, egy mérföld távolságban.

– Nem.

– Pedig ott van. – sandított rám Mary, – De a helyedben nem keresném meg.

– Miért nem? De ha már itt tartunk, miért keresném?

Mary idegesítő tud lenni.

– Hm? Te egyetlen füttyentésére ugrasz. De ma is vele van az a földszíni szirén. Talán kínosnak találnád.

– Mary, te mégis miről beszélsz?

– Mi? Ne szórakozz velem, Holly Jones, tudod te, miről beszélek.

– Én ugyan nem. – mondtam hideg méltósággal.

– Hah! Akkor te vagy az egyetlen Luna Cityben, aki nem tudja. Mindenki tudja, hogy bele vagy bolondulva Jeffbe, és mindenki tudja, hogy az a csaj kitúrt… És hogy fortyogsz a féltékenységtől.

Mary a legjobb barátom, de egy nap meg fogom nyúzni és ágyelőt csinálok a bőréből.

– Mary, ez abszurd mód nevetséges! Hogy juthat egyáltalán ilyen az eszedbe?

– Ugyan, kicsim, nem kell megjátszanod magad, én melletted állok. – mondta, megveregetve a vállam a szárnyközéptollaival.

Így aztán hanyatt löktem. Esett száz lábnyit, szintbe állt, körözve felemelkedett, és továbbra is vigyorogva bejött mellém. Ez időt adott eldöntenem, mit mondjak.

– Mary Muhlenburg… Először, nem vagyok belebolondulva senkibe, legkevésbé Jeff Hardestybe. Ő és én egyszerűen barátok vagyunk. Így teljesen értelmetlen arról beszélni, hogy „féltékeny” vagyok. Másodszor, Miss Brentwood úri hölgy, aki senkit sem „túr ki”, nem hogy engem. Harmadszor, csak egy turista, akinek Jeff az idegenvezetője; üzlet, semmi több.

– Persze, persze… – hagyta rám Mary békésen, – Tévedtem. Viszont…

Megvonta a szárnyait és elhallgatott.

– Viszont micsoda? Mary, ne beszélj mellé.

– Hmm… Azon töprengek, honnan tudtad, hogy Ariel Brentwoodról beszélek, ha egyszer semmi sem igaz belőle?

– Hisz te említetted a nevét.

– Nem említettem.

Veszettül gondolkodtam.

– Ööö, talán mégsem. De nagyon egyszerű. Miss Brentwood olyan ügyfél, akit én magam passzoltam át Jeffnek, így azt feltételeztem, biztosan ő az a turista, akiről beszélsz.

– Úgy? Nem emlékszem, hogy akár azt említettem volna, hogy turista. De mivel csak egy turista, akin megosztoztok, miért nem te végzed a belső kalauzolást, miközben Jeff marad a külső munkánál? Úgy tudtam, nektek idegenvezetőknek megállapodásotok van.

– Hm? Ha a városban is kalauzolja a nőt, arról nekem nincs tudomásom…

– Te vagy az egyetlen, akinek nincs.

– …és nem is érdekel, ez a sérelmi bizottságra tartozik. De akárhogy is, Jeff nem fogadna el díjat belső idegenvezetésért.

– Ó, persze! Olyat nem, amit bankba lehet tenni. Nos, Holly, látva, hogy tévedtem, miért nem segítesz nekik? A nő meg akar tanulni siklani.

Eszembe sem jutott volna belefolyni a párocska ügyeibe.

– Ha Mr. Hardestynek a segítségemre lesz szüksége, majd kéri. Addig pedig a magam dolgával törődöm… És neked is ezt javaslom!

– Nyugalom, hajóstárs. – mondta Mary rosszallás nélkül, – Csak szívességet tettem neked.

– Köszönöm, nincs rá szükségem.

– Akkor megyek is. Gyakorolnom kell a bemutatóra.

Előredőlt és lefordult a rúdról. De nem légi akrobatikát gyakorolt; egyenesen a turistapálya felé ereszkedett.

Figyeltem, míg ki nem került a látóteremből, aztán kimanővereztem a bal kezem a karnyílásból és előhalásztam a zsebkendőmet, ami macerás, amikor az ember szárnyakat visel, de a reflektoroktól könnyezni kezdett a szemem. Letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orromat, elraktam a zsebkendőt, aztán visszaügyeskedtem a kezem a helyére, és a lefordulásra felkészülésül mindent ellenőriztem; hüvelykujjak, lábujjak, ujjak.

De nem indultam el. Csak ültem ott lógó szárnyakkal, és töprengtem. El kellett ismernem, hogy Marynek részben igaza volt; Jeff fejét teljesen elcsavarták… Egy földhözragadt! Így előbb-utóbb átmegy majd Földszínre, és a Jones és Hardestynek vége.

Azután emlékeztettem magam, hogy már sokkal az előtt űrhajótervező akartam lenni, mint apu, hogy társultunk volna Jeffel. Nem függtem senkitől, egyedül is megállom a helyem, mint Jeanne d’Arc, vagy Lise Meitner.

Jobban éreztem magam… Hideg, zord büszkeséget éreztem, mint Lucifer az Elveszett Paradicsomban.

Felismertem Jeff szárnyainak vörös-ezüstjét, amikor még távol volt, és arra gondoltam, csendben elslisszolok. De Jeff utol tud érni, ha igyekszik, ezért így szóltam magamhoz:

– Holly, ne légy bolond. Nincs okod elmenekülni… Csak légy hűvösen udvarias.

Jeff leszállt mellém, de nem oldalazott közelebb.

– Szia, Tizedesvessző.

– Szia, Nulla. Sokat loptál mostanában?

– Csak a Városi Bankot, de visszatetették velem. – mondta, majd grimaszolva hozzátette, – Holly, haragszol rám?

– Ugyan, Jeff, miért gondolsz ilyen butaságot?

– Hát… Szájalós Mary mondott valamit…

– Ő? Ne törődj azzal, mit beszél. A fele nem úgy van, a többit meg nem gondolja komolyan.

– Ja, rövidzárlat van a fülei között. Akkor nem haragszol?

– Persze, hogy nem. Miért haragudnék?

– Nem tudok rá okot. Néhány napja nem voltam ott a hajón dolgozni… De szörnyen elfoglalt voltam.

– Ne is törődj vele, én is szörnyen elfoglalt voltam.

– Ó, akkor jó. Figyelj, Anyagminta, tegyél nekem egy szívességet. Segíts egy barátomnak, vagyis egy ügyfélnek, aki, hát, barát is. Meg akarja tanulni a siklószárny használatát.

Úgy tettem, mintha mérlegelném.

– Esetleg ismerem?

– Ó, igen. Igazából te mutattál be minket egymásnak. Ariel Brentwood.

– Brentwood? Jeff, annyi turista van. Hadd gondolkodjam. Magas lány, szőke, rendkívül csinos?

Vigyorgott, mint a vadalma, mire majdnem lelöktem.

– Ő Ariel!

– Emlékszem rá… Elvárta, hogy vigyem a csomagjait. De nincs szükséged segítségre, Jeff. Nagyon okosnak tűnt. Jó egyensúlyérzékkel.

– Ó, persze, ez mind igaz. Nos, igazából azt szeretném, ha megismernétek egymást. Ő… Hát, egyszerűen csodálatos, Holly. Igazi személyiség, tetőtől talpig. Meg fogod kedvelni, amikor jobban megismered. Ez, ööö… jó alkalomnak tűnt.

Szédültem.

– Nahát, ez nagyon figyelmes, Jeff, de kétlem, hogy jobban meg akarna ismerni engem. Csak egy cseléd vagyok, akit felbérelt… Ismered a földhözragadtakat.

– De ő egyáltalán nem olyan, mint a szokásos földhözragadtak. És igenis jobban meg akar ismerni téged, ő maga mondta!

Miután te azt mondtad neki, hogy akarjon megismerni. – morogtam. De sarokba szorítottam magam. Ha nem akadályoz az udvarias neveltetésem, azt mondtam volna:

– Húzz el, vákuumfejű. Nem érdekelnek a földhözragadt barátaid.

De helyette ezt mondtam:

– Rendben, Jeff.

Ezzel magam előtt keresztezett karokkal lefordultam a rúdról és siklásba mentem.

Így aztán „repülni” tanítottam Ariel Brentwoodot. Tudják, azoknak az úgynevezett szárnyaknak, amiket a turistáknak engednek viselni, ötven négyzetláb emelőfelülete van, nincsenek kezelőszerveik a szárnyvégtollak görbületét kivéve, beépített bordázatuk van, hogy olyan merevek legyenek, mint egy asztallap, és pár jelentéktelen foknyit lehet mozgatni őket, hogy a viselő azt hihesse, a karjai mozgatásával „repül”. A farok merev és döntött, hogy ha átesnél, ami szinte lehetetlen, a lábadra érkezz. A turistáknak csak annyi a dolguk, hogy futnak néhány lépést, felemelik a lábukat (nem is tudnák nem tenni), és lesiklanak egy légpárnán. Aztán mesélhetik az unokáiknak, hogyan repültek, tényleg repültek, „mint a madár”.

Ennyire egy majom is meg tudna tanulni „repülni”.

Kitettem magam a szégyennek, amit egy ilyen vacak felszíjazása jelent, és megnézettem Ariellel, ahogy besiklok a Fiókalétrába és hagyom, hogy felvigyen száz lábra, hogy megmutassam, tényleg lehet vele „repülni”. Azután hála az égnek megszabadultam tőle, Arielt bekötöttem egy nagyobb szárnyba, én pedig felvettem a gyönyörű Storer-Gullomat. Jeffet elzavartam (két oktató több a kelleténél), de amikor látta, hogy a lány szárnyat öltött, lecsapott és leszállt mellettünk.

– Megint itt vagy? – néztem fel.

– Helló, Ariel. Szia Pötty. Figyelj, túl szorosra húztad a vállszíjait.

– Nono. – mondtam, – Egyszerre egy oktató, emlékszel? Ha segíteni akarsz, hajítsd el azokat a csicsás uszonyokat, vegyél fel egy siklószárnyat, és akkor téged használva megmutatom, hogyan nem szabad csinálni. Máskülönben emelkedj kétszáz láb fölé és maradj ott; kibic pilótára nincs szükségünk.

Jeff grimaszolt, mint egy elkényeztetett kölyök, de Ariel mellém állt:

– Tedd, amit a tanító néni mond, Jeff… Légy jó fiú.

Nem vett fel siklószárnyat, de nem is maradt távol. Körülöttünk körözött és figyelt, majd a röpmester leordította, mert zavarta a turistazónát.

Elismerem, Ariel jó tanítvány volt. Még azt sem vette zokon, amikor megjegyeztem, hogy csípőben túl erős ahhoz, hogy jól tudjon egyensúlyozni; csak annyit mondott, feltűnt neki, hogy nekem van a legkisebb hátsóm a környéken, és irigyel érte. Úgyhogy többé már nem próbáltam piszkálni, és végül azon kaptam magam, hogy szinte már kedvelem, amíg szigorúan csak a tanításra összpontosítok. Nagyon igyekezett és gyorsan tanult, jók voltak a reflexei, és (a piszok megjegyzésem ellenére) az egyensúlyérzéke is. Ezt meg is jegyeztem, mire bátortalanul bevallotta, hogy tanult balettozni.

Úgy a délután közepén így szólt:

– Kipróbálhatnék esetleg igazi szárnyakat?

– Hm? Hű, Ariel, nem hiszem.

– Miért nem?

Ezzel megfogott. Már minden megcsinált, amit azokkal a gyalázatos siklókkal meg lehetett. Ha többet akart tanulni, igazi szárnyakra volt szüksége.

– Ariel, ez veszélyes. Hidd el, nem olyan, mint amit eddig csináltál. Megsérülhetsz, akár meg is halhatsz.

– Téged tennének felelőssé?

– Nem. Nyilatkozatot írtál alá, amikor bejöttél.

– Akkor szeretném kipróbálni.

Az ajkamba haraptam. Ha a segítségem nélkül törné össze magát, a szemem se rebbenne, de megengedni neki valami túl veszélyeset, amíg az én tanítványom… Hát, pont mint Dávid és Uriás.

– Ariel, vissza nem tarthatlak… De el kellene raknom a szárnyaimat, hogy semmi közöm ne legyen hozzá.

Most rajta volt az ajakharapdálás sora.

– Ha így érzed, nem kérhetlek, hogy taníts. De akkor is akarom. Talán Jeff segíteni fog.

– Valószínűleg igen. – törtem ki, – Ha van olyan ostoba, mint amilyennek gondolom!

Ariel társasági mosolya eltűnt, de nem szólt semmit, mert Jeff épp akkor állt bele mellettünk egy leszállásba.

– Mi a vita tárgya?

Egyszerre próbáltuk elmondani, amivel összezavartuk, mert azt szűrte le belőle, hogy én javasoltam, és üvöltözni kezdett velem. Hogy megőrültem, azt akarom, hogy Arielnek baja legyen? Elment az eszem?

– Fogd be! – kiáltottam, majd halkan, de határozottan folytattam, – Jefferson Hardesty, azt akartad, hogy tanítsam a barátnődet, és beleegyeztem. De ne pofázz bele, és ne gondold, hogy minden további nélkül így beszélhetsz velem. Na tűnés! Kapj szárnyra! Húzz el!

Felfújta magát és lassan így szólt:

– A leghatározottabban megtiltom.

Öt hosszú másodpercnyi csend. Azután Ariel halkan azt mondta:

– Gyere, Holly, kerítsünk nekem szárnyakat.

– Rendben, Ariel.

De valódi szárnyakat nem lehet bérelni. A repülőknek van sajátja, kell is, hogy legyen. Használtak azonban vannak eladók, mert a gyerekek kinövik őket, vagy valaki személyre szabottat csináltat, vagy ilyesmi. Megkerestem Mr. Schultzot, akinél a kulcs van, és azt mondtam, Ariel vásárláson gondolkodik, de kipróbálás nélkül nem engedem. Negyven-valahány pár átválogatása után találtam egyet, amit Johnny Queveras nőtt ki, de tudtam róla, hogy rendben van. Azért gondosan átvizsgáltam. Én alig tudtam elérni az ujjvezérlést, de Arielre illett.

Miközben belesegítettem a farokfelületekbe, így szóltam:

– Ariel, ez akkor is rossz ötlet.

– Tudom. De nem hagyhatjuk, hogy a férfiak azt gondolják, birtokolnak minket.

– Azt hiszem, nem.

– Persze tényleg birtokolnak minket. De nem engedhetjük, hogy tudják ezt.

A farokvezérlést próbálgatta.

– A nagylábujjak nyitják szét?

– Igen. De ne tedd. Csak tartsd összezárva a lábaidat és egyenesen a lábujjaidat. Figyelj, Ariel, tényleg nem állsz készen. Ma mindössze csak siklani fogsz, pont, ahogyan eddig csináltad. Megígéred?

A szemembe nézett.

– Pontosan azt fogom tenni, amit mondasz. Szét se nyitom a szárnyam, ha nem hagyod jóvá.

– Rendben. Kész?

– Kész vagyok.

– Jól van. Hoppá! Elszúrtam. Nem narancsszínűek.

– Számít?

– Naná, hogy számít.

Ezt fárasztó vita követte, mivel Mr. Schultz egy kipróbálás miatt nem akarta narancssárgára festeni őket. Ariel azzal oldotta meg, hogy megvette, és aztán kicsit várnunk kellett, míg száradt az oldószer.

Visszamentünk a turistalejtőre, és engedtem siklani, figyelmeztetve, hogy a hüvelykujjaival tartsa nyitva mindkét fiókszárnyát a nagyobb emelőerőért kis sebességnél, közben épp csak verdesve az ujjaival. Remekül csinálta, és csak egyszer botlott meg leszállás közben. Jeff a közelben lógott, nyolcasokat írt le fölöttünk, de nem törődtünk vele. Azután megtanítottam Arielt szélesen, enyhe dőlésben fordulni. Azokkal a borzasztó sikló-izékkel is lehet fordulni, de ügyességet igényel; csak egyenes siklásra tervezték őket.

Végül leszálltam mellé és megkérdeztem:

– Elég lesz?

– Ebből sose lesz! De levetem a szárnyakat, ha azt mondod.

– Fáradt vagy?

– Nem.

A szárnya fölött hátrapillantott a Fiókalétrára. Egy tucat repülő ment rajta felfelé, mozdulatlan szárnyakkal, lustán szárnyalva.

– Bár csak egyetlen egyszer kipróbálhatnám azt. Mennyei lehet.

Átgondoltam a dolgot.

– Tulajdonképpen minél magasabban vagy, annál nagyobb biztonságban is.

– Akkor miért ne?

– Hmm… Biztonságban, feltéve, hogy tudod, mit csinálsz. Felmenni azon az áramlaton csak siklás, mint amit már csináltál. Fekszel nyugodtan és hagyod, hogy felvigyen fél mérföld magasra. Azután ugyanúgy lejössz, enyhe ereszkedésben körözve a fal mentén. De kísértést fogsz érezni, hogy valami olyat tégy, amihez még nem értesz… Csapni a szárnyaddal, vagy ficánkolni egy kicsit.

Komolyan rázta meg a fejét.

– Semmi olyat nem fogok tenni, amit nem tanítottál.

Továbbra is aggódtam.

– Figyelj, csak fél mérföld magasság, de öt mérföld utat teszel meg fölfelé, és még többet lefelé. Legalább fél óra. Ki fogja bírni a karod?

– Biztos vagyok benne.

– Hát… Bármikor el lehet indulni lefelé, nem kell egészen felmenni. Időről időre mozgasd meg kicsit a karjaidat, hogy ne gémberedjenek el. Csak ne csapj a szárnyaiddal.

– Nem fogok.

– Jól van. – mondtam, széttárva a szárnyaimat, – Kövess.

Bevezettem őt a felszálló áramlatba, finoman jobbra dőltem, majd vissza balra, hogy megkezdjük az óra járásával ellentétes emelkedést, közben nagyon lassan verdesve, hogy velem tudjon tartani. Mikor bent voltunk az áramlatban, felkiáltottam:

– Maradsz, ahogy vagy!

Ezzel hirtelen kitörtem, felemelkedtem, és pozícióba álltam harminc lábbal fölötte és mögötte.

– Ariel?

– Igen, Holly?

– Fölötted fogok maradni. Ne nyújtogasd a nyakad, nem neked kell figyelned engem, hanem nekem téged. Remekül csinálod.

– Remekül is érzem magam!

– Mocorogj egy kicsit, ne merevedj el. Hosszú az út a tetőig. Verdeshetsz erősebben, ha akarsz.

– Igenis, kap’tány!

– Nem vagy fáradt?

– Egek, dehogy! Most érzem, hogy élek! – a lány felkuncogott, majd hozzátette, – És anyu még azt mondta, sosem lesz belőlem angyal.

Nem szóltam semmit, mivel vörös-ezüst szárnyak rontottak rám, hirtelen fékeztek, és beálltak a köztem és Ariel közötti körbe. Jeff arca majdnem ugyanolyan vörös volt, mint a szárnyai.

– Mit gondolsz, mi a fenét csinálsz?!

– Narancsszín szárnyak! – kiabáltam, – Maradj távol!

– Lefelé innen! Mindketten!

– Tűnj el a köztem és a tanítványom közti térből. Ismered a szabályokat.

– Ariel! – kiáltotta Jeff, – Fordulj ki a körből és ereszkedj le. Veled maradok.

– Jeff Hardesty… – mondtam nekivadulva, – Három másodpercet adok, hogy eltűnj közülünk, utána jelenteni foglak az Első Szabály megszegéséért. Harmadjára mondom, narancsszín szárnyak!

Jeff morgott valamit, behúzta a jobb szárnyát, és kiesett az alakzatból. Az idióta ötlábnyira húzott el Ariel szárnyhegyétől. Ezért jelentenem kellett volna; egy kezdőnek nem lehet elég teret hagyni.

– Rendben vagy, Ariel? – kérdeztem.

– Igen, Holly. Sajnálom, hogy Jeff haragszik.

– Majd túl lesz rajta. Szólj, ha fáradtnak érzed magad.

– Nem vagyok. Teljesen fel akarok menni. Milyen magasan vagyunk?

– Talán négyszáz láb.

Jeff egy darabig alattunk repült, majd felemelkedett és fölénk repült… Valószínűleg ugyanazért, mint én: hogy jobban lásson. Nekem megfelelt, hogy ketten is figyeltük a lányt, mindaddig, amíg Jeff nem avatkozott bele; kezdtem izgulni, hogy Ariel talán nem tudja felmérni, hogy a lefelé út ugyanolyan hosszú és fárasztó lesz, mint felfelé. Reméltem, hamarosan visszavonulót fúj. Tudtam, hogy én addig tudnék siklani, amíg az éhség le nem kényszerít. De egy kezdő elmerevedik.

Jeff jobbára fölöttünk maradt, előre-hátra helyezkedve – túl nyughatatlan ahhoz, hogy hosszabb ideig siklásban maradjon –, miközben Ariel és én tovább szárnyaltunk lassan körözve, fel, a tető felé. Végül, amikor úgy félúton jártunk felfelé, rájöttem, hogy én magam is fújhatok visszavonulót, nem kell megvárnom, míg Ariel elfárad. Így felkiáltottam:

– Ariel? Most sem vagy fáradt?

– Nem.

– Hát, én igen. Lemehetnénk, kérlek?

Nem vitatkozott, csak ennyit mondott:

– Rendben. Mit kell tennem?

– Dőlj jobbra és gyere ki a körözésből.

Az volt a szándékom, hogy kiviszem öt-hatszáz lábra, beállunk a visszatérő leszálló áramlatba, és lefelé kezdünk körözni a barlangban. Felpillantottam, Jeffet keresve. Végül észrevettem valamivel messzebb és sokkal magasabban, de felénk tartva. Odakiáltottam:

– Jeff! A földön találkozunk!

Lehet, hogy nem hallott meg, de ha nem is hallotta, látni fogja. Visszapillantottam Arielre.

Nem találtam ott.

Azután megláttam, száz lábbal lejjebb, csapkodó szárnyakkal, zuhanva, irányítatlanul.

Nem tudom, hogyan történt. Talán túlságosan bedőlt, oldalcsúszásba ment és vergődni kezdett. De nem próbáltam rájönni, egyszerűen elöntött a rettegés. Mintha egy órán át függtem volna ott a levegőbe fagyva, miközben néztem őt.

Úgy tűnik, valójában viszont Jeff után kiáltottam és zuhanásba váltottam.

De mintha nem zuhantam volna, nem tudtam beérni Arielt. Teljesen behúztam a szárnyaimat, de nem sikerült zuhannom; ugyanolyan messze volt, mint addig.

Persze lassan kezdesz zuhanni; az alacsony gravitációnk az, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy az ember repüljön. Még egy kő is csak szűk háromlábnyit esik az első másodpercben. De az első másodperc végtelennek tűnt.

Utána tudtam, hogy zuhanok. Éreztem a légáramlást, de mintha még mindig nem közeledtem volna hozzá. A vergődése valamelyest biztosan lassította, miközben én szándékos süllyedésben voltam, behúzott és fej fölé emelt szárnyakkal, a lehető leggyorsabban zuhanva. Az a vad elképzelés űzött, hogy ha mellé tudnék érni, kiabálva észhez téríthetem, ereszkedésbe parancsolhatom, majd abból ki egyenes siklásba. De nem tudtam utolérni.

Ez a rémálom órákon át tartott.

Valójában húsz másodpercnél több zuhanáshoz nem volt helyünk, mindössze ennyi kell ezerlábnyi süllyedéshez. De húsz másodperc borzalmasan hosszú lehet… Elég hosszú megbánni minden ostobaságot, amit valaha tettem vagy mondtam, elég hosszú elmondani egy imát mindkettőnkért… És a szívemben elbúcsúzni Jefftől. Elég hosszú látni, ahogy a padló felénk száguld, és megérteni, hogy mindketten be fogunk csapódni, ha nem érem be eszeveszett gyorsan a lányt.

Felpillantottam, és Jeff pontosan fölöttünk zuhant, de messze a magasban. Azután megint lenéztem… és kezdtem beérni Arielt… lehagytam őt… alatta voltam!

És akkor minden erőmet beleadva fékeztem, majdnem leszakadtak a szárnyaim. Belekapaszkodtam a levegőbe, kitartottam, és csapkodni kezdtem anélkül, hogy egyáltalán szintbe álltam volna. Csaptam egyet, kettőt, hármat… és alulról a lányba csapódtam, mindkettőnket megrázkódtatva.

Azután nekünk jött a padló.

Erőtlennek és álmosan elégedettnek éreztem magam. A hátamon feküdtem egy félhomályos szobában. Azt hiszem, ott volt anya, apu pedig biztosan. Viszketett az orrom és megpróbáltam megvakarni, de a karjaim nem reagáltak. Újra elaludtam.

Éhesen és tiszta fejjel ébredtem. Egy kórházi ágyban feküdtem, és a karjaim továbbra sem működtek, ami nem volt meglepő, mivel mindkettő gipszben volt. Egy nővér jött be egy tálcával.

– Éhes vagy? – kérdezte.

– Éhen halok. – vallottam be.

– Segítünk rajta. – mondta a nővér, és etetni kezdett, mint egy kisbabát.

A harmadik kanál elől elhajoltam, és megkérdeztem:

– Mi történt a karjaimmal?

– Csitt. – mondta a nővér, és elhallgattatott a számba dugott kanállal.

De később jött egy kedves orvos, és válaszolt a kérdéseimre.

– Semmi különös. Három egyszerű törés. A te korodban pillanatok alatt meggyógyul. De kedveljük a társaságod, ezért itt tartalak megfigyelésre esetleges belső sérülések miatt.

– Belül semmi bajom. – mondtam az orvosnak, – Legalábbis nem fáj.

– Mondtam, hogy az csak kifogás.

– Ööö, doktor úr…

– Igen?

– Tudok majd újra repülni? – kérdeztem, ijedten várva a választ.

– Persze. Csúnyább sérülés után is láttam már valakit felkelni és lenyomni három kört.

– Ó. Hát, köszönöm. Doktor úr… A másik lánnyal mi lett? Ő… Ugye nem…?

– Brentwood? Itt van.

– Pontosan itt. – erősítette meg Ariel az ajtóból, – Bejöhetek?

Leesett az állam, aztán így szóltam:

– Aha, persze. Gyere be.

– Ne maradjon hosszan. – mondta az orvos, ezzel távozott.

– Hát… Ülj le. – mondtam.

– Kösz.

A lány járás helyett szökdécselt, és láttam, hogy az egyik lába be van kötve. Leült az ágy végére.

– Megsérült a lábad.

– Semmiség. – vont vállat, – Ficam meg egy szakadt ínszalag. Két repedt borda. Pedig halottnak kéne lennem. Tudod, miért nem vagyok az?

Nem feleltem. Ariel megérintette az egyik gipszemet.

– Ezért. Megállítottad a zuhanásomat és rád estem. Megmentetted az életem, én meg eltörtem mindkét karod.

– Nem kell megköszönnöd. Bárkiért megtettem volna.

– Elhiszem, és nem köszönetet mondtam. Azt nem lehet megköszönni valakinek, hogy megmentette az életed. Csak biztos akartam lenni benne, hogy tudod, tudom mi történt.

Erre nem tudtam mit felelni, így megkérdeztem:

– Jeff hol van? Nem esett baja?

– Hamarosan itt lesz. Semmi baja… Bár meglep, hogy nem tört el mindkét bokája. Olyan keményen esett át mellénk, hogy el kellett volna törniük. De, Holly… Holly, drága kicsikém, azért surrantam be, hogy beszélhessünk róla, mielőtt ideér.

Gyorsan témát váltottam. Bármit is adtak be nekem, attól minden álomszerűnek és jónak érződött, de nem annyira, hogy ne jöjjek zavarba.

– Ariel, mi történt? Remekül boldogultál, aztán meg hirtelen bajban voltál.

Szégyenkezve nézett rám.

– Az én hibám. Azt mondtad, lemegyünk, így lenéztem. Úgy értem, igazán lenéztem. Addig másra se gondoltam, mint a felemelkedésre a tetőig; nem gondoltam rá, milyen messze lent van a padló. Azután lenéztem, megszédültem, bepánikoltam, és teljesen széthullottam.

Vállat vont.

– Igazad volt. Nem álltam készen.

Végiggondoltam és bólintottam:

– Értem. De ne aggódj, amikor rendben lesznek a karjaim, újra felviszlek.

Megérintette a lábamat.

– Drága Holly, én már nem fogok újra repülni. Visszamegyek oda, ahová tartozom.

– Földszínre?

– Igen. Szerdán utazom a Billie Mitchellen.

– Ó. Sajnálom.

Kissé összevonta a szemöldökét.

– Valóban? Holly, te nem kedvelsz engem, ugye?

Teljesen berezeltem. Mit mondhatnék? Főleg, mivel igaz.

– Hát… – kezdtem lassan, – Nem vagy ellenszenves. Csak nem ismerlek olyan jól.

A lány bólintott.

– És én sem ismerlek olyan jól… Pedig néhány szűk másodperc alatt sokkal jobban megismertelek. De Holly, kérlek, hallgass meg, és ne légy dühös. Jeffről van szó. Nem bánt veled valami jól az utóbbi napokban, úgy értem, mióta itt vagyok. De ne haragudj rá. Én elmegyek, és minden olyan lesz, mint volt.

Ez feltépett mindent, és nem hagyhattam annyiban, mert ha azt tenném, mindenfélét feltételezne, ami nem is úgy van. Így el kellett magyaráznom… Hogy én karrierista vagyok… Hogy ha dühösnek tűntem, az az aggodalom volt, hogy a Jones és Hardesty cég megszűnik, mielőtt akár az első csillaghajóját befejezte volna. Hogy nem vagyok szerelmes Jeffbe, csak nagyra tartom barátként és üzlettársként. De ha a Jones és Hardesty nem tudja folytatni, majd folytatja a Jones és Társa.

– Így láthatod, hogy nem kell lemondanod Jeffről, Ariel. Ha úgy érzed, tartozol nekem valamivel, felejtsd el. Nincs rá szükség.

Pislogott, és ámulva láttam, hogy a könnyeit próbálja visszafojtani.

– Holly, Holly… Egyáltalán nem érted.

– Dehogynem értem. Nem vagyok gyerek.

– Nem, felnőtt nő vagy… Csak nem jöttél rá. – mondta, majd feltartotta egy ujját, – Egy, Jeff nem szeret engem.

– Ezt nem hiszem el.

– Kettő, én nem szeretem őt.

– Ezt sem hiszem el.

– Három, azt mondod, te nem szereted őt… De erre majd visszatérünk, amikor sorra kerül. Holly, szép vagyok?

A témaváltás női jellemvonás, de én sosem fogom megtanulni ilyen hirtelen csinálni.

– Hm?

– Azt kérdeztem, szép vagyok-e?

– Piszkosul jól tudod, hogy az vagy!

– Igen. Tudok egy kicsit énekelni meg táncolni, de kevés szerepet kapnék, ha nem volnék szép, mert nem vagyok több egy harmadosztályú színésznőnél. Így szépnek kell lennem. Mennyi idős vagyok?

Sikerült lepleznem a zavaromat.

– Hm? Idősebb, mint amennyinek Jeff gondol. Huszonegy, legalább. Talán huszonkettő.

Ariel felsóhajtott.

– Holly, annyi idős vagyok, hogy az anyád lehetnék.

– Mi? Ezt sem hiszem el.

– Örülök, hogy nem látszik. Viszont ez az, amiért, bár Jeff kedves fiú, esélye sem volt soha annak, hogy bele tudnék szeretni. De hogy én hogyan érzek iránta, az nem számít; a fontos az, hogy ő szeret téged.

– Mi?! Ez a legostobább dolog, amit eddig mondtál! Ó, kedvel engem, vagyis kedvelt. De ennyi. – nyeltem egy nagyot, – És nem is akarok többet. Hallanod kéne, hogy szokott beszélni velem.

– Hallottam. De az ilyen korú fiúk nem tudják kimondani, amire gondolnak; zavarba jönnek.

– De…

– Várj, Holly. Én láttam valamit, amit te nem, mert már nem voltál magadnál. Tudod, mi történt, miután összekoccantunk?

– Ööö, nem.

– Jeff úgy érkezett, mint egy bosszúálló angyal, egy pillanattal utánunk. Miközben leért, már tépte le a szárnyait, szabaddá téve a karjait. Rám se nézett. Csak átlépett fölöttem, felemelt téged és a karjaiban ringatott, miközben patakzottak a könnyei.

– Tényleg?

– Tényleg.

Átgondoltam a dolgot. Lehet, hogy a nagy melák mégiscsak kedvelt engem, vagy mi.

Ariel folytatta:

– Így hát, Holly, még ha te nem is szereted őt, nagyon tapintatosnak kell lenned vele, mert ő szeret téged, és szörnyen meg tudnád bántani.

Gondolkodni próbáltam. A romantika akkor is olyasmi, amit egy karrieristának kerülnie kellene… De ha Jeff tényleg így érez, hát… Veszélyeztetné az az elveimet, ha feleségül mennék hozzá, csak hogy boldog legyen? Hogy egyben tartsam a céget? Úgy értem, majd.

De ha ezt tenném, már nem Jones és Hardesty volna, hanem Hardesty és Hardesty.

Ariel még mindig beszélt:

– …akár még bele is szerethetsz. Megesik, kicsim, és ha úgy történne, sajnálnád majd, hogy elüldözted. Lecsapna rá egy másik lány; szörnyen kedves fiú.

– De… – elhallgattam, mert meghallottam Jeff lépteit, amit bármikor felismerek. Megállt az ajtóban, és összevont szemöldökkel nézett ránk.

– Szia, Ariel.

– Szia, Jeff.

– Szia, Törtrész. – végigmért, majd folytatta, – Hű, te kész roncstelep vagy.

– Te se vagy valami szép. Hallom, lúdtalpas lettél.

– Véglegesen. Hogy lehet azokkal az izékkel a karodon fogat mosni?

– Sehogy.

Ariel lecsusszant az ágyról és egy lábon egyensúlyozott.

– Rohannom kell. Viszlát, gyerekek.

– Viszlát, Ariel.

– Minden jót, Ariel. Ööö… Köszönöm.

Miután Ariel elszökdécselt, Jeff becsukta az ajtót, az ágyhoz jött és morcosan így szólt:

– Maradj nyugton.

Ezzel átölelt és megcsókolt.

Hát, nem tudtam megakadályozni, igaz? Két törött karral? Ráadásul összhangban volt a cég új irányelveivel. Az ijedtségtől szóhoz sem jutottam, mivel Jeff nem szokott megcsókolni, a születésnapi puszit kivéve, ami nem számít. De igyekeztem visszacsókolni és mutatni, hogy értékelem.

Nem tudom, mit adhattak be nekem, de csengeni kezdett a fülem és megint szédültem.

Jeff fölém hajolt, és gyászosan így szólt:

– Na, töpörtyű, én aztán jól megjártam veled.

– Te se vagy egy nagy fogás, kockafej. – feleltem méltósággal.

– Azt hiszem, nem. – nézett rám szomorúan, – Most meg miért sírsz?

Nem is tudtam, hogy sírok. Azután eszembe jutott, miért.

– Jaj, Jeff, tönkretettem a szép szárnyaimat!

– Majd veszünk másikat. Hű, kapaszkodj, meg fogom ismételni.

– Rendben.

Úgy tett.

Azt hiszem, a Hardesty és Hardesty ritmusosabb, mint a Jones és Hardesty.

Tényleg jobban hangzik.