Roger Zelazny
Roger Zelazny
Szent őrület
Szent őrület
– …vagyok Én ?hallgatózik döbbenve s ,is csillag vándor a áll bűvölten jaj-szavára Kinek
Füstöt fújt át a cigarettán, és az hosszabbodott.
Az órára pillantott, és ráébredt, hogy annak mutatói visszafelé járnak.
Az óra szerint 22:33 volt, majd 22:32 lett.
Majd jött egyfajta kétségbeesés, mert tudta, semmit sem tud tenni ellene. Csapdában volt, visszafelé haladva az elmúlt események sorozatán. Valahogy nem vette észre a figyelmeztetést.
Általában volt egy prizmaszerű jelenség, egy villanásnyi rózsaszín zaj, egy álmosságroham, majd egy pillanatra kiélesedő érzékek…
Lapozott, balról jobbra, szemei visszafelé követték a sorokat.
– ?beszédet tulzó ily elbir fájdalma kinek ,az Ki
Tehetetlenül saját szemei mögött, figyelte, ahogyan teste cselekszik.
A cigaretta elérte teljes hosszúságát. Felkattintotta az öngyújtót, ami magába szippantotta annak izzó végét, azután visszarázta a cigarettát a csomagba.
Ásított, visszafelé: előbb a ki- majd a belégzés.
„Ez nem valóságos.” mondta neki az orvos. Gyász és epilepszia találkozása, egy szokatlan szindrómában egyesülve.
A rohamon már átesett. A dialantin nem használt. Szorongás eredményezte poszt-traumás motorikus hallucinációban szenvedett, ami a rohamban csúcsosodott ki.
De nem hitte el, nem tudta elhinni, azután nem, hogy húsz perc telt el a másik irányban. Azután nem, hogy visszatette a könyvet a polcra, felállt, hátrafelé járva átvágott a szobán a szekrényhez, beakasztotta háziköntösét, visszavette azt az inget és nadrágot, amit egész nap viselt, visszahátrált a bárszekrényhez és visszaöklendezett egy martinit, egyik hűvös kortyot a másik után, míg a pohár színültig meg nem telt, és egy csepp sem ment mellé.
Megérezte az olívabogyó ízét, majd minden újra megváltozott.
A másodpercmutató ismét a helyes irányban járt a karóráján.
22:07 volt.
Érezte, hogy szabadon mozoghat, ahogyan csak akar.
Újra megitta a martinit.
Most, ha hű akarna lenni a mintához, átöltözne a köntösébe és olvasni próbálna. Ehelyett kevert még egy italt.
Az eseménysor így nem fog megtörténni.
Most nem úgy fognak történni a dolgok, ahogyan azokat megtörténtnek, majd meg-nemtörténtnek gondolta.
Most minden más volt.
Mindez annak bizonyítására szolgált, hogy az egész csak hallucináció.
Még annak képzete is, hogy az egész huszonhat percig tartott mindkét irányban, csak az észszerűsítésre tett kísérlet.
Semmi sem történt.
Úgy döntött, nem kéne innia. Még rohama lesz tőle.
Felnevetett.
Azért mégis őrület ez az egész…
Azután eszébe jutott minden, és ivott.
Reggel szokás szerint kihagyta a reggelit, megjegyezte, hogy hamarosan már nem is reggel lesz, bevett két aszpirint, langyos vízzel lezuhanyozott, ivott egy csésze kávét, és sétálni ment.
A park, a szökőkút, a gyerekek a hajóikkal, a fű, a tavacska; gyűlölte mindet, ahogy a délelőttöt, a napfényt és az égre tornyosuló felhők körüli kékséget.
Gyűlölködve ült ott. És emlékezve.
Úgy döntött, ha az összeomlás szélén áll, akkor inkább teljes lendülettel akarja belevetni magát, nem csak úgy félszívvel belebotorkálni.
Eszébe jutott, miért.
De hát tiszta, olyan tiszta volt a délelőtt, minden friss és éles, a tavasz zöld tüzében égő, áprilisban, a Kos jegyében.
Figyelte, ahogy a szél felhalmozza a tél maradványait a távoli, szürke kerítés tövében, és áthajtja a hajókat a tavon, hogy megpihenjenek a gyerekek tapodta sekély sárban.
A szökőkút a zöldre patinásodott rézdelfinek fölé szórta hideg ernyőjét, a nap lángra lobbantotta azt, valahányszor megmozdította a fejét, a szél pedig összeborzolta.
A betonon összegyűlve madarak csipegették egy csokiszelet piros csomagolópapírba ragadt maradékát.
Sárkányok libegtek a farkukon, lebuktak, újra felszárnyaltak, ahogy a gyerekek láthatatlan zsinórjaikat húzkodták. Favázak és szakadt papír csavarodtak telefondrótokra, mint elrontott g-kulcsok és elmaszatolt hangjegyek.
Gyűlölte a telefondrótokat, a sárkányokat, a gyerekeket, a madarakat.
De legfőképpen önmagát gyűlölte.
Hogyan teszi az ember meg nem történtté azt, ami megtörtént? Sehogy. Nincsen rá mód ezen a földön. Szenvedhet, emlékezhet, megismételhet, átkozódhat, vagy felejthet. Semmi mást. A múlt, ilyen értelemben, elkerülhetetlen.
Egy nő sétált arra. Nem nézett fel időben ahhoz, hogy lássa az arcát, de a gallérjára omló sötétszőke hajzuhatagtól, kabátjának fekete szegélye alól kilátszó harisnyás lábainak biztos lépteitől, és cipője magas sarkainak rájuk felelő koppanásaitól elakadt a lélegzete, testtartásának és mozgásának varázsos hatalma csapdába ejtette tekintetét, és mintha mindez rímként válaszolt volna korábbi gondolataira.
Félig felemelkedett a padról, amikor a rózsaszín zaj a szemébe vágott, és a szökőkút szivárványt köpő vulkánná változott.
A világ megdermedt, és ott hevert előtte, üvegbúra alá zárva.
A nő visszalépett elé, és ő túl hamar nézett le ahhoz, hogy láthassa az arcát.
Rájött, hogy megint eljött érte a pokol, miközben a hátrafelé repülő madarak elhúztak előtte.
Megadta magát neki. Tartsa csak fogva, míg meg nem töri, míg el nem használja, és nem marad semmi.
Csak várt ott a padon, figyelve, ahogy nyalkás brigyók túrboltak, ahogy a szökőkút visszaszívta magába a vizét, nagy íveket rajzolva vele a mozdulatlan delfinek fölé, és a hajók hátrafelé versenyeztek a tavon, és a kerítés megszabadította magát a kósza papírfecniktől, és a madarak morzsáról morzsára visszacsipegették a csokoládét a piros papírba.
Csak gondolatai voltak sértetlenek, testét elragadta a visszahúzódó dagály.
Végül felállt, és hátrafelé kisétált a parkból.
Az utcán egy fiú hátrált el mellette, el-nemfütyülve egy népszerű dal foszlányait.
Felhátrált a lépcsőn a lakásához, újra rosszabbodó másnapossággal, meg-nemitta a kávéját, le-nemzuhanyzott, visszaköpte az aszpirinjeit, és visszafeküdt az ágyba, szörnyen érezve magát.
Legyen hát így, döntötte el.
Egy halványan felidézett rémálom pergett elméjében visszafelé, ezáltal meg nem érdemelt, boldog véget érve.
Sötét volt, amikor felébredt.
Nagyon részeg volt.
Visszahátrált a bárhoz, és elkezdte kiköpködni az italokat, egyiket a másik után, ugyanabba a pohárba, amit az előző éjszaka használt, majd visszatöltötte azokat a pohárból a palackokba. Semmiség volt szétválasztani a gint és a vermutot. A folyadékok a levegőbe szökkentek, amikor a pult fölé tartotta a kidugaszolt palackokat.
És miközben ez zajlott, egyre kevésbé és kevésbé lett részeg.
Azután ott állt egy korai martini előtt, és 22:07 volt. Azután azt hallucinálta, hogy egy másik hallucináción töpreng. Visszafordítja-e az idő a saját hurkát, előre, majd ismét vissza, a korábbi rohamán át?
Nem.
Olyan volt, mintha nem történt volna meg, mintha sosem lett volna.
Tovább haladt visszafelé az estén át, meg-nemtéve dolgokat.
Felvette a telefont, elköszönt, majd azt-nemmondta Murraynek, hogy másnap sem megy be dolgozni, egy pillanatig hallgatott, a helyére tette a kagylót, majd ránézett a csörgő telefonra.
A nap felkelt nyugaton, az emberek pedig visszatolattak autóikkal a munkába.
Elolvasta az időjárás-jelentést, majd a főcímeket, összehajtogatta az esti újságot, és kitette a folyosóra.
Ez volt az eddigi leghosszabb rohama, de nem igazán érdekelte. Letelepedett benne és nézte, ahogy a nap visszajátssza magát reggellé.
Másnapossága visszatért, ahogy egyre korábbra járt az idő, és megint rettenetes volt, amikor újra ágyba került.
Amikor felébredt az azt megelőző este, újfent nagyon részeg volt. Két palackot töltött újra, dugaszolt be, zárt vissza. Tudta, hamarosan visszaviszi majd mindkettőt az italboltba, és visszakapja a pénzét.
Ahogy ott ült aznap, és szája nem-káromkodott és nem-ivott, és szemei nem-olvastak, tudta, hogy új autókat szállítanak vissza Detroitbe és szétszerelik őket, hogy holttestek ébrednek haláltusáikra, és hogy a papok világszerte, tudtukon kívül, fekete misét tartanak.
Kuncogni akart, de nem tudta rávenni a száját, hogy megtegye.
El-nemszívott két és fél csomag cigarettát.
Azután újabb másnaposság jött, majd újra lefeküdt. Később a nap lenyugodott keleten.
Az idő szárnyas kocsija menekült előle, mikor kinyitotta az ajtót és elbúcsúzott a részvétnyilvánítóktól, akik bejöttek, leültek, és azt mondták neki, ne bánkódjon nagyon.
Azután zokogott, könnyek nélkül, amikor rájött, mi fog következni.
Hiába minden őrültség, mégis fájt…
…fájt, miközben a napok visszafelé gördültek…
…visszafelé, kérlelhetetlenül…
…kérlelhetetlenül, míg tudta, immár közel az idő.
Gondolatban a fogát csikorgatta.
Nagy volt az ő gyásza, gyűlölete és szerelme.
Fekete öltönyét viselte, és egymás után nem-itta az italokat, miközben valahol férfiak kaparták vissza az agyagot a lapátokra, amikkel majd be-nemtemetik a sírt.
Visszatolatott a kocsijával a ravatalozóhoz, leparkolt, majd beszállt a limuzinba.
Visszatolattak egészen a temetőig.
Állt a barátai között, és hallgatta a prédikátort.
– …porhoz a por, hamuhoz a Hamu – mondta a férfi, ami eléggé ugyanúgy hangzik, bármelyik irányban mondják is.
A koporsót visszavitték a halottaskocsihoz, majd a ravatalozóhoz.
Végigülte a búcsúztatást, hazament, meg-nemborotválkozott, meg-nemmosta a fogát, és lefeküdt.
Felébredt, ismét feketébe öltözött, és visszament a ravatalozóba.
A virágok mind újra a helyükön voltak.
Komoly arcú barátok alá-nemírták a Részvét Könyvét és kezet-nemfogtak vele. Azután bementek, hogy üldögéljenek egy darabig és bámulják a zárt koporsót. Azután elmentek, míg ő egyedül nem maradt a temetésszervezővel.
Azután egyedül volt, teljesen egyedül.
A könnyek felgördültek az arcán.
Inge és öltönye újra ropogós és gyűretlen volt.
Hazatolatott, levetkőzött, meg-nemfésülte a haját. A nap reggellé omlott körülötte, és ő visszafeküdt az ágyba, hogy át-nealudjon egy újabb éjszakát.
Amikor felébredt az azt megelőző estén, ráébredt, hová tart.
Kétszer is megfeszítette minden akaraterejét, hogy megpróbálja megszakítani az események sorát. Sikertelenül.
Meg akart halni. Ha megölte volna magát aznap, most nem tartana újra visszafelé oda.
Magában sírt, miközben felidézte a múltat, ami kevesebb, mint huszonnégy órára volt tőle.
A múlt aznap a nyomában járt, miközben el-nemrendezte a koporsóvásárlást, a sírhelyet, a kellékeket.
Azután hazaindult élete legnagyobb másnaposságába, és aludt, míg fel nem ébredt meg-neminni az egyik italt a másik után, azután visszamenni a halottasházba, majd visszajönni épp időben ahhoz, hogy letegye a telefont az után a hívás után, az után, amelyik csengetésével megtöri majd…
…haragjának csendjét.
A lány halott volt.
Most valahol a 90-es autópályán feküdt a kocsija roncsai között.
Miközben nem-cigarettázva fel-alá járkált, tudta, hogy a lány ott feküdt, vérbe fagyva…
…majd haldoklott, az után a 80 mérföld per órás ütközés után…
…majd életben volt?
Újra egésszé lett, a kocsijával együtt, és újra élt, feltámadva? És most épp szörnyű sebességgel tolat hazafelé, hogy újra rácsapja az ajtót az utolsó veszekedésükre?
Hogy ne-kiabáljon vele és ő se-kiabáljon vissza neki?
Gondolatban felüvöltött. Lélekben a kezét tördelte.
Nem maradhat most abba. Nem. Most nem.
Gyászának, szerelmének és öngyűlöletének ereje idáig visszahozta, ily közel a pillanathoz…
Nem érhet most véget.
Egy idő után a nappaliba ment, vitték a lábai, szája átkokat szórt, de ő maga várt.
Az ajtó kicsapódott.
A lány rámeredt, sminkje elkenődve, arcán könnyek.
– !pokolba a menj Akkor – mondta neki.
– !Elmegyek – szólt a lány.
A lány visszalépett lakásba, becsukta az ajtót.
Sietve az előszobaszekrénybe akasztotta a kabátját.
– .egészet az ezt látod így te Ha – mondta ő vállat vonva.
– !törődsz nem mással senki kívül magadon Te – mondta a lány.
– !viselkedsz Gyerekesen – szólt ő.
– !sajnálod hogy ,mondhatnál annyit Legalább
A lány szemei smaragdként villantak a rózsaszín zajon át, és újra szeretni való volt, és újra élt. A férfi gondolatban táncra perdült.
Jött a váltás.
– Legalább annyit mondhatnál, hogy sajnálod!
– Sajnálom. – mondta ő, úgy fogva meg a lány kezét, hogy az el ne téphesse magát tőle, – Sosem fogod tudni, mennyire.
– Gyere ide. – kérte, és a lány úgy tett.