Edward Bryant

Kő

1.

A lángoló város fölött egy nő bluest zokog. Hogy jajong, hogy nyöszörög. Könnyek táplálta lángujjak szántják fel az eget. Réges-régi dal ez:

Tölts ki, akár a hegyek

Tölts ki, akár a tenger

A forróságban vergődve áll, ott, ahol nem tartja semmi. A tűz a testét nyaldossa.

Mindenestől

Mily finom körvonalak, a mozgatóhuzalok pedig jeges csillogással futnak ki sugárirányban. Feszes kötelékként közte és a pislákoló sötétség között, minden huzal a mögötte levő kivehetetlen, mindent árnyékába vonó alakhoz vezet. Atroposz kifejezéstelenül néz le a nőre.

Ő eltorzult arccal pillant milliónyi láng szívébe és felkiált.

Mindenestől

Eközben Atroposz felemeli a Nornshears szörnyűséges, hidegen fénylő pengéit, és csupán pillanatnyi habozással elmetszi a huzalokat. A nő a négy égtáj felé széttárt végtagokkal bukik alá a lángokba. Azonnal és végérvényesen elhamvad.

Atroposz arcát továbbra is árnyékok rejtik.

2.

AZ ALPERTRON BEMUTATJA

JAIN SNOW

KONCERTJÉT

Közreműködik

A MOOG INDIGO,

RobCal hatvan sávos stimjével

Június 23–24.,

Egy-egy előadás, este kilenckor

Jegyek 30, 26 és 22 dolláros áron

kaphatók minden Alpertron

jegyirodában, vagy a helyszínen.

SZIKLÁS HEGYSÉG

KÖZPONTI ARÉNA

DENVER

3.

A nevem Robert Dennis Clary, huszonhárom évvel ezelőtt születtem Oil Cityben, Pennsylvaniában, és ott is nőttem fel. Az MIT-n szereztem villamosmérnöki diplomát, és néhány részkreditet a CalTech-en elektronika szakon.

– Nem felel meg, Mr. Clary. – mondta a dékán, – Hiányzik önből a megfelelő csapatszellem. Őszintén szólva, ön önző. És szélhámos.

Anyám egyszer azt mondta, sajnálja, hogy nem vagyok elég jóképű ahhoz, hogy munka nélkül megéljek. Figyelj, anyu, jól megvagyok. Nincs abban semmi rossz, ha koncertáramköröket kezel az ember. Rohadt keményen dolgozom mostanság. Sosem voltam akkora zseni, hogy valami igazán jó munkát kapjak mondjuk a Bell Futuresnél, vagy valamelyik nagy űrcégnél. De egy eladható tehetségem van, amit az interjúztató különlegesen összehangolt többszörösáramkör-érzéknek nevezett. Kicsit döbbentnek tűnt, miután végeztem a stimkonzollal.

– Krisztusom, öreg, te aztán nagyon nyomod ezt, mi?

Ezzel szereztem meg a munkát az Alpertron kft.-nél, a nagy promóciós- és belépőjegy-ügynökségnél. Benne vagyok a koncertcsapatukban, én kezelem a stimkonzolt; én meg a konzolom vagyunk azok ott, a színpad szélénél. Alapjában véve nem sokban különbözik attól, mintha a háttérzenekar valamelyik hangszerén játszanék, bár ez még Nagami szintetizátoránál is mocskosul bonyolultabb. Elég egyszerűnek hangzik: az én konzolom a kritikus kapcsolat az előadó és a közönség között. Csak egy felmagasztalt visszacsatolás-adóvevő: felveszi Jain empatikus kimenetét, kinyomja a közönséghez, akik reagálnak és hozzáadják a saját kimenetüket, én pedig az egészet visszatáplálom a sztárba. Aztán megy körbe megint, ahogy a hatvan külön beállítású stimsávot használom a kiegyenlítéshez, növekményhez és erősítéshez. Elég zavarossá tud válni, ezért nem tudja ezt akárki csinálni. Az sem árt, hogy a jelek szerint természetes védettségem van az empatikus adás oldalsávon beszűrődő sugárzásával szemben.

– Gondolkodtál valaha a tanításon? – kérdezte az iskolai pályaválasztási tanácsadóm.

– Nem. – feleltem, – Én csinálni akarom.

Hát ezért vagyok én a koncertáramkörön Jain Snow-val, aki véleményem szerint az egyetlen valódi bluesénekes és stimsztár.

Jain Snow, az én időszakos, viszonzatlan szerelmem. Rekedtes-nyers hangját eleinte lágynak hallod, aztán egyszer csak cafatokra tép.

Idősebb nálam négy, talán öt évvel, de úgy néz ki, mintha a tizenéves kor közepén járna. Jain magas, a vörös hajbozontja mint egy ördögszekér, az arca nem annyira szép, mint inkább kifejező. Nem találkoztam még olyannal, aki ne akart volna szeretkezni vele.

– Amikor sztár vagy… – mondta egyszer félrészegen, – …nem problémázol azon, hogy elveheted-e az utolsó sütit a tányérról.

Ebbe én is beletartozom, így néha az ágyába engedett. De nem gyakran.

– Élvezed? – kérdezte.

– Tényleg nagyon jó vagy. – feleltem álmosan.

– Nem engem. – mondta erre, – Hanem hogy egy sztár ágyában lehetsz.

Kurvának neveztem, amin csak nevetett. De nem elég gyakran.

Csakhogy nem merem erőltetni a dolgot, és még ha merném is, ott volna Stella.

Stella Vanilla – azt sosem tudtam meg, pontosan mi is a valódi családneve –, Jain testőre. Más stimsztároknak több szakasznyi karate-gyilkosból álló védelme van. Jainnek csak Stellára van szüksége.

– Stella, hozol nekem egy kétdecist? Aha, írt. Scotch-ot ha nincs.

Stella alacsonyabb nálam, kis termetű, sötét bőrű, göndör mogyoróbarna hajú. Mindenféle harcművészetben jártas, ami csak eszembe jut. És ha minden kötél szakad, egy négyhüvelykes csövű .357-es Colt Pythont hord a kézitáskájában. Amikor először láttam azt a kurafit, nem hittem el, hogy egyáltalán fel tudja emelni.

Pedig fel tudja. Egyszer L. A.-ben, a Bradley Arénánál láttam Stellát, amikor pár túllelkesült motoros kicsit túl közel akart kerülni Jainhez.

– Húzzatok el, nyavalyások.

– És ki vagy te, hogy beszólsz?

Két kézzel kellett tartania a Pythont, de a csöve meg sem rezzent. Stella egyszer lőtt; a skuló kibelezett egy ott parkoló Harley-Wankelt. A motorosok igen gyorsan leléceltek.

Stella úgy burkolja védelmébe Jaint, akár egy esőkabát. Ez néha szórakoztatja Jaint, látom rajta. „Stella, hívd fel nekem az Alpertront.” „Stella, tudnál szerezni pár gramm anyagot?” „Stella, nézz rá a pasikra a hallban.” „Stella…” Szüntelenül.

Amikor először találkoztam vele, azt gondoltam, Stella a legfagyosabb alak, akit valaha ismertem. Majd egyszer láttam Des Moines-ban, egyedül, egy sötét telefonfülkében zokogva. Jain felébresztette és azt mondta, menjen el sétálni pár órát, míg ő dug egyet valami pasassal, akit a hotel bárjában szedett fel. Megkopogtattam az üveget; Stella nem törődött velem.

Stella, te is annyira kívánod őt, mint én?

Szóval így vagyunk mi, egy csinos, jelképes tompaszögű háromszög. És mégis… Együtt egy boldog show biz családot alkotunk.

4.

Az Alpertron kft. saját chartergépe, harminchétezer láb magasan repülve Nyugat-Kansas felett. Stella és Jain az utasfolyosó másik oldalán ülnek velem átellenben. Hosszú az út, és csend állt be az egyébként harsány repülés közbeni beszélgetésben. Jain egy friss Neiman-Marcus katalógust lapozgat; most éppen az exkluzív postai csomagküldő szolgálatok a szenvedélye.

Felnézek, amikor rekedt nevetésben tör ki.

– Lehidalok, ezt nézzétek meg! – mondja az ölében heverő nyitott katalógusra mutatva.

Hollis, a Moog Indigo színoperátora ül mögötte. Előrehajol és átdugja a nyakát Jain válla fölött:

– Mit?

– Ezt. – mondja Jain, – A VFL-t.

– Mi az a VFL? – kérdezi Stella.

– Videófelvétel-lejátszó. – feleli Hollis.

– Hé, emberek! – emeli fel Jain a hangját, élesen szakítva meg mindenki más beszélgetését, – Erre mit léptek? Ezek a fickók csekély összegért videolejátszó kütyüt szerelnek a sírkövembe. Van benne minden, sztereó hang, színes képernyő. Nekem csak annyi a dolgom, hogy még a halálom előtt elmenjek hozzájuk és megvágjam az anyagot.

– Csodás! – mondja Hollis, – Hagyhatnál magad után egy Greatest Hits albumot. Tudod, az utókornak. Ingyen koncert a füvön minden vasárnap.

– Ez tényleg beteges. – mondja Stella.

– Ingyen a fenét. – vigyorog Jain, – Aki látni akarja a műsort, bedobhat egy dollárt!

Stella undorral bámul ki az ablakon.

– Akarsz egy ilyet a születésnapodra? – kérdezi Hollis.

– Nem. – rázza a fejét Jain, – Nem lesz rá szükségem.

– Soha?

– Hát… Még jó ideig.

De szerintem a hangja valahogy… bizonytalan.

Azután már csak félig figyelek, miközben kinézek a gépből a szórványos felhőfoszlányokra, meg a tőlünk nyugat felé elterülő Sziklásra. Holnap éjjel Denverben játszunk.

– Ennél közelebb sose leszek az otthonomhoz. – mondta Jain New Orleansban, amikor megtudtuk, hogy Denver következik.

– Micsodát…? – emelkedik fel Jain hangja tanácstalanul.

– Síremléket. – mondja Hollis.

– Fogd már be. – szól Stella, – Az istenit neki.

5.

A Központi Arénában vagyunk, a Denver Körzet építészeti büszkeségében. Ez a legnagyobb gyülekezőhely az egész Sziklás Hegységben, ebben a heterogén, anakronisztikus szalagvárosban, ami a kontinentális pad vonalán húzódik Billingstől le egészen El Paso déli külvárosáig.

A kupola a reflektorok fényénél magasabbra ível. Ha merev volna, a Sziklás Hegység Központi Aréna nem is létezhetne. De hajlékony műanyagféleségekből van, amit légbefúvók által bejuttatott meleg levegő tart lebegésben. Egy hatalmas léggömb belsejében vagyunk. Amikor az aréna tele van, a közönség testmelege lebegteti a kupolát, és az aréna személyzete kikapcsolja a befúvókat.

Kora este a helyről szóló reklámirományok olvasgatásával ütöttem agyon az időt. Ahogy a tervező mondja, az aréna és a közönség kombinálása egyetlen önfenntartó organizmussá változtatja a kupolát. Elsőre „orgazmust” olvastam.

Az átmenő beszélgetéseket figyelem a mindkét fülembe dugott hallgatókon keresztül, ahogy az előkészítő személyzet ellenőrzi a világítást, hangosítást, színeket, meg az összes többi rendszert. Végül belép valami neve nincs technikus, hogy átnézze a stimkonzolomat.

– Jól van, Rob, a keleti sor fölötti kuckóban vagyok. Csiklandozz meg egy kicsit.

A lány nyelve, ami olyan érdes, akár a macskáé, a mellbimbóimat csiklandozza.

Egy tesztszerelésbe vagyok bedrótozva, ami ugyanolyan teljesítményű, mint a jelmez, amit Jain fog viselni, csak nem annyira csicsás. Előretolok egy sávszabályzót, míg el nem éri az ötös pozíciót egy százig kalibrált skálán.

– Öt? – kérdezi a technikus.

– Annyi.

– Hajszálpontos a kijelzés. Adj be még pár sávot.

Engedelmeskedem. Tovább csókolgat, lefelé haladva a hasamon.

– Kicsit magasabbra kérném.

Feltolom a sávokat tizenötre.

– Nagyon be vagy gerjedve, Rob.

– Akkor mit akarsz, mire gondoljak? – kérdezem.

– Jézus… – mondja a technikus, – Neked kéne nyomnod a műsort. A közönség imádná.

– Jainnek fizetnek. Ő a sztár.

Megpróbáltam felülre kerülni, de nem hagyta. Egy pillanattal később már nem számított.

– Ugye, most fellökted harmincra?

A technikus hangja furcsán szól.

– Nem. Úgy láttad?

– Negatív, de egy pillanatra olyan érzés volt. – egy pillanatig habozik, – Nem hagyod, hogy az érzelmi életed bekavarjon a munkádnak, ugye?

– Cseszd meg. – felelem, – Semmi közöd hozzá.

– Nem fenyegetés. – mondja a technikus, – Csak javaslat.

– Tartsd meg.

– Jó, jó. Kedves lány az, Rob. És ahogy mondtad, ő a sztár.

– Tudom.

– Rendben. Adj be még öt sávot, Rob, de most széles spektrumút.

Így teszek, a technikus pedig elégedett az eredményekkel.

– Ennek mennie kell. – mondja, – Később majd még beszélünk.

Megszakítja az áramkört. Minden ellenőrzés kész, most már semmi sincs az áramkörökön, csak kaparászás a háttérben, mintha rovarok mászkálnának régi újságpapíron.

A lány nem fogja hagyni, hogy túl sokáig legyek kimerült.

A közönség kezd zajosan beszivárogni az arénába.

Várom a koncertet.

6.

Sosem volt még akkora stimsztár ezelőtt, mint Jain Snow. De a ma esti koncert valahogy befuccsol. A varázs félrecsúszik valahol. Az arcok odakint olyanok, mint mindig, de valahogy nem részei a dolognak. Odafigyelnek, de nem eléggé.

Nem hiszem, hogy Jain a hibás. Nem észlelek jelentős eltérést más koncertekhez képest. Meztelen bőre, amit csak néha takar el az a ködös fémháló, ami egész testét egyetlen antennává változtatja, még mindig őrületbe kergeti a közönséget. Talán láttam már őt ennél sokkal jobb műsort adni, de láttam tőle rosszabbat is, ám akkor is vidáman jött le a színpadról.

Nem is a Moog Indigo hibája, ugyanolyan szakértelemmel játsszák Jain mögé a hang- és fénymintákat, mint mindig.

Talán én vagyok az oka, bár nem hiszem, hogy rosszul kezelem a stimkonzolt. Ha így volna, a neve nincs technikus csesztetne a komm-áramkörön keresztül.

Jain belekezd az utolsó számába. Nem jön be. A közönség lelkes, ráadást akarnak, de épp ez az: nem kellene akarniuk. Nem kellene, hogy szükségét érezzék.

Sírva jön le a színpadról. Megérintem a karját, ahogy elmegy a konzolom mellett. Megáll, megdörzsöli a szemét, és megkérdi, visszamegyek-e vele a hotelhez.

7.

Olyannak tűnik, mint amikor először voltam Jain Snow ágyában. Jain sötétben hagyja a szobát és nem szól semmit, miközben végigmegyünk a pózokon. Légzése kissé reszelőssé válik, de ennyi. És mégis, sokkal követelőzőbb, mint bármikor ezelőtt.

Miután végeztünk, nagyon szorosan ölel magához. Légzése lelassul, rendezetté válik. Azon tűnődöm, talán elaludt.

– Hé… – mondom.

– Na? – nyögi a szót álmosan.

– Sajnálom a mai estét.

– Nem a te hibád.

– Annyira szeretlek.

Szembefordul velem.

– He?

– Szeretlek.

– Ne, kicsim. Ne mondd ezt.

– De igaz. – mondom.

– Nem működne.

– Nem számít. – mondom.

– Nem működhet.

Tudom, semmi jogom így érezni, mégis felbosszant, így elhúzódom az ágyban.

– Nem érdekel.

Mint először:

– Olyan rohadt gyerekes vagy, Rob.

Egy idő után így szól:

– Robbie, fázom.

Így megint odabújok hozzá, átölelem, de nem szólok semmit. A csípőjéhez érve rájövök, hogy megint kemény vagyok; nem tiltakozik, mikor visszazúdítom belé mindazt a feszültséget, amit ő adott nekem korábban.

Egyikünk sem alszik valami sokat az éjszaka hátralevő részében. Valamikor hajnal előtt röviden elszundítok, és egy rémálomból ébredek. Zavart vagyok és nem emlékszem az egész álomra, de emlékszem a kemény huzalokra és az elektronok lágy áramlására. A szemem hirtelen fókuszba áll, és az ő arcát látom, centiméterekre az enyémtől. Valahogyan tudja, mire gondolok.

– Ki következik? – kérdezi.

Az antenna.

8.

Legalább ezer alkalmi munkás kölyök pakolja a székeket ma délelőtt az arénában, mégis nehéz úgy érezni, hogy nem egyedül vagyok. Olyan nagy a kupola. A hangok elvesznek benne. Még a gondolatok is visszhangzanak.

– Ma este rohadt nagy koncert lesz itt. Tudom. – mondta Jain és rám mosolygott, mikor úgy tíz körül erre járt. A középső soron viharzott végig, tollak és csillámló vörös szalagok felhőjében, teljesen felvillanyozva és megdöbbentve a civileket.

Az isten se tudja, miért volt fent ilyen korán, az elmúlt nyolc hónap alatt koncertnapon sosem láttam őt délnél korábban kelni. Én belepusztulnék az ilyen késői kelésbe. Ma reggel már nyolckor kint voltam az ágyból, részben, mert a műsor idejére át kell alakítanom ezt a konzolt, részben pedig mert nem volt kedvem a sztár ágyában lenni, amikor felébred.

– A mai közönség sokkal nagyobb lesz, mint tegnap. – mondta Jain, – Boldogulsz vele?

– Persze. És te?

Jain rám villantott még egy ragyogó mosolyt, majd elment. Így most itt ülök és áramköri csipeket cserélgetek.

Pár kölyök felmászik a színpadra és reggelit szed elő a hátizsákjából.

– Olvastad már? – kérdezi az egyik, egy rongyos, puha fedeles könyvet húzva elő hátsó zsebéből. Barátja megrázza a fejét.

– Hát te? – mutatja felém a könyvet; felismerem a borítóját.

Két, talán három hónapja volt Memphisben, egy stúdióban, épp próba előtt. Jain ült és olvasott. Elég sokat olvas, de a promóciós bagázs erről mélyen hallgat – az Alpertron kft. mindent szeretne kipréselni a vidéki lány imázsból.

– Mi az? – kérdezi Stella.

– Egy könyv. – tartja fel Jain a könyvet, hogy Stella láthassa.

– Azt gondoltam.

Stella elolvassa a címet: Aljzat.

– Ez nem az a…

– Aha. – mondja Jain.

Mindenki hallott az Aljzatról, az év bestselleréről. Dokumentumregény a fickóról, aki elment Prágába, egy tucat mesterséges vaginát csináltatni a teste különböző helyeire. Idegoltványok, neurális pályaátvezetés, ami kell. Láttam valami beszélgetős műsorban, ahol nyakig cipzározott kezeslábast viselt.

– Groteszk dolog. – mondja Stella.

Jain visszaveszi a könyvet és vállat von.

– Te kipróbálnál valami ilyesmit?

– Én ezen talán már rég túl vagyok.

Egy aljzat csak az egyik irányban működik.

Stella elsápad és lenyeli, amit épp mondani készült.

– Jaj, kicsim, sajnálom. – mosolyog Jain, és megint tizennégynek néz ki. Azután feláll és gyorsan megöleli Stellát. Közben rám sandít, kacsint, én meg elkezdek elpirulni. Az egyik irányban.

Most, hónapokkal később, eszembe jut, és újra elönt a forróság.

– Húzzatok innen. – mondom a kölyköknek, – Összpontosítani próbálok.

Bosszúsnak tűnnek, de elmennek.

Végeztem az áramköri csipekkel. Most jön a könnyebbik része. Savanyú képpel méregetem a dugókat és aljzatokat, amiket összedugdosok. Jain…

A komm-áramkör figyelmeztetően felzúg, majd Jain hangja szólal meg:

– Robbie? Találkozhatnánk idekint?

Habozok, majd így szólok:

– Persze. Már majdnem végeztem a konzollal.

– Autóval vagyok, elhúzunk.

– Mi…?

– Csak délutánra.

– Figyelj, Jain…

– Igyekezz. – mondja, és kikapcsol.

Ez aztán rohadt nagy koncert lesz.

9.

A ma esti közönség még a Sziklás Hegység Központi Aréna kapacitásának is megterhelő. A kapusok azt mondják, több mint kilencszázezer ember van bezsúfolva a kupola füstös alkóvjaiba. Ezt nem pusztán nehéz elhinni; ez ijesztő. De a számítógépes jegynyilvántartás nem hazudik.

Kinézek a közönségre, és olyan, mintha a Csendes-óceánt bámulnám sötétedés után; a szürke hullámok addig masíroznak a horizont felé, míg már nem lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól. Itt a színpadon még a közönség mormolása is olyan, mint az óceán hangja, pont mintha a parton lennék, próbálva meghallani valamit egy tizennyolc láb magas hullámban. Elmos, és hálás vagyok az iker-fülhallgatóért, mert megnyugtató hallani a szokásos ellenőrzőlistákat a belső komm-áramkörökön.

Észreveszem, hogy a befúvók leálltak. Korábban, mint szoktak, de nyilvánvalóan van elég testhő, hogy lebegésben tartsa a kupolát. Elképzelem, ahogy a Központi Aréna ellebeg, mint az a lebegő város, amivé a kaliforniai Venice-t akarják alakítani. Van valami vonzó a gondolatban, hogy ez az egész kupola ellibbenhetne, mint a gyermekláncfű pihéje. De aztán felbúgnak a masszív légkondicionáló egységek, és a fantáziakép szertefoszlik.

A világítás egy pillanatra elhalványul, a közönségzaj pedig néhány decibelnyit hangosodik. Rájövök, hogy nem látom az arcvonásokat, de még az arcokat, sőt az elkülönülő testeket sem. Egyszerűen túl sokan vannak ahhoz, hogy felfogja az ember. A közönség egyetlen hatalmas, húsból álló tektonikai lemezzé egyesült.

– Rob, kész vagy? – szól a technikus halk hangja a fülhallgatómban.

– Kész.

– Nagy bagázs van ma este. Meg tudod csinálni?

Hatvan átfedősáv és egyetlen kapcsolótábla Jain és úgy jó egymilliónyi felajzott, izzadó néző között?

– Persze. – mondom, – Könnyedén.

De jelen pillanatban nem vagyok biztos benne, és észreveszem, milyen erősen szorítom a konzol széleit. Akarattal kell ellazítanom az ujjaimat.

– Jól van. – mondja a technikus, – De ha bármi elszáll, szakítsd meg. Rendben? Fojtsd le teljesen.

– Vettem.

– Helyes. – mondja, – Úgy egy perc, készülj. Ms. Snow be akar köszönni.

– Halló, Robbie?

– Aha. – mondom, – Sok szerencsét.

Zaj reccsen, és amit mond, túl halk, hogy halljam.

– Kérlek, ismételd. – mondom neki.

– A kő nem törik. Legalábbis nem könnyen.

Megszakítja az áramkört.

Van tíz másodpercem kibámulni arra a hatalmas tömegre. Azon tűnődöm, vajon honnan kapart össze az aréna személyzete közel egymillió be/ki fejpántot? Tudom, hogy csak képzelődöm, de egy pillanatra látom az adóteljesítmény skarlát hálóját kinyúlni a konzolomtól a milliónyi koponya felé. Észreveszem, hogy nem tudom miért, de a vészhelyzeti megszakítót borító fedél felé nyúlok. Megállítom a kezem.

A világítás teljesen kialszik, csak az ezernyi kijáratjelző lámpa és a berendezések fényei adnak megvilágítást. Aztán a Moog Indigo a színpadra trappol, miközben a közönség várakozásteljesen kiabálni kezd. A zenekar megtalálja a hangszereit az ismerős sötétben. A közönség máris őrjöng.

Hollis rászakad a színbillentyűzetére és kemény, koncentrikus alapszín-gömböket lő fel, amelyek szétterjednek az arénában; vörös, sárga, kék. Kezdjük az alapokkal. Vörös.

Nagami szintetizátora vulkanikus hangáradatot köp; akár a forró láva.

És egyszer csak ott van Jain. A színpad közepén.

– Francba. – szól a technikus a fülemben, – Túl alacsony a szint. Hátul emeld vissza.

Biztosan elábrándoztam. Hülyeségeket csinálok, mint egy amatőr. Finoman feljebb tolok két stimegyensúly-szabályzót.

– Imádlak titeket. Mindannyitokat!

A közönség visszaüvölt. Megkezdődik a feltöltés. Bevágok még négy alacsony szintű sávot.

– Kész vagyok. És ti?

Ők is kész vannak. Beadok újabb tizenkét sávot, azután kettőt elnémítok. Kicsit túl gyorsan haladnak a dolgok. A Jain testét körülvevő finom háló mintha nem csak a visszavert fénytől ragyogna. A bőre máris nedvességtől fénylik.

– Lazán kezdjük, aztán majd bekeményítünk, jó?

– JÓ! – hallatszik egyszerre torkok ezreiből.

Látom, ahogy kissé megszédül. Nem hiszem, hogy túl sokat adok neki túl gyorsan, de azért lenémítok még két sávot. A Moog Indigo veszi a jelet, és játszani kezdenek. Hollis a lassan égő levelek füstös fényével árasztja el a kupolát. Majd Jain Snow dalra fakad.

Én pedig kitöltöm őt a közönséggel. Aztán visszaadom nekik.

Szívem mér teret és időt

10.

Aznap délután.

Jain szélesre tárt karral mutat körül:

– Itt nőttem fel.

A hegyek ámulattal töltenek el.

– Pontosan itt?

Megrázza a fejét.

– Nagyon hasonlított ehhez. Apu birkapásztor volt. Talán száz mérföldre északra.

– De a hegyekben?

– Aha. Nagyon elszigetelten. Apu meggyőzte magát, hogy ő az eredeti telepesek egyike. Valójában egy Seattle-ből származó elbocsátott repülőmérnök volt.

A szél egy pillanatig korbácsol minket, Jain haja lobog, hátrarázza a szeméből. A karjaim menedékébe vonom, mindkettőnket a kabátomba burkolva.

– Vissza akarsz menni a kocsihoz?

– A fenét! – mondja, – A hegyi szellő engem nem tud elriasztani.

Nem vagyok hozzászokva ekkora nyílt térhez, kicsit megijeszt, de ezt Jainnek nem fogom bevallani. A fahatár fölött vagyunk, és a hegyoldal az én ízlésemnek túl szigorú. Hirtelen hiányozni kezdenek Pennsylvania legömbölyített, erdős hegyei. Jain a szél és hó által nyersre mart sziklamezőket fürkészi, és egy pillanatra úgy érzem, ő is fél.

– Valami baj van?

– Nem. Csak emlékezem.

– Milyen tanyán élni?

– Jó, ha nem szereted az embereket. – mondja lassan, nyilvánvalóan emlékeit idézve, – Apu nem szerette.

– Semmi szomszédság?

– Egy darab se, húsz mérföldön belül.

– Fivérek? – kérdezem, – Nővérek?

Megrázza a fejét.

– Csak apu.

Azt hiszem, kíváncsinak látszom, mert elfordítja a fejét és hozzáteszi:

– Anyám meghalt tetanuszban, rögtön a születésem után. Rohadt egy dolog volt.

Próbálok témát váltani.

– Apád az első koncertre nem jött el, igaz? Ma este ott lesz?

– Még mit nem. – feleli, – Nem jött, és nem is fog. Nem tetszik neki, amit csinálok.

Nem jut eszembe semmi, amit erre mondhatnék. Egy idő után Jain kisegít.

– Nem a te problémád, és többé már az enyém sem.

Most már valami perverz késztetés nem hagyja, hogy ejtsem a témát.

– Tehát egyedül nőttél fel.

– Észrevetted? – mondja halkan, – Te aztán szépen alá tudod becsülni a dolgokat.

– Akkor nem értem, miért jössz fel ide mégis. – makacskodom, – Biztosan gyűlölöd ezt.

– Láttál már klausztrofóbiást, ahogy szándékosan bemegy egy szekrénybe, és magára csukja az ajtót? Ha nem küzdök ellene így…

Ujjai a karomba mélyednek. Arcán ádáz kifejezés.

– Jobbnak kell lennie annál, mint amit a színpadon csinálok.

Ellöki magát tőlem.

– A fenébe! – mondja, – Az isten verje meg az egészet.

Rezzenéstelenül áll, perceken át bámulva lefelé a hegyoldalon. Amikor visszafordul felém, a tekintete lágyabb, és hangjából halálos lemondás csendül ki.

– Ha meghalok…

Felnevet.

– Amikor meghalok, ide akarom a hamvaimat.

– A hamvaidat? – kérdezem, nem tudva, hogyan is reagáljak, így a kedvére teszek, – Persze.

– Te. – mutat rám.

– Itt. – int a sziklák felé: a szavak egyszerű, egy gyermeknek szóló parancsok.

– Én.

Sikerül halványan elmosolyodnom.

A nevetése most már könnyed és felszabadult.

– Gyermekjátékok. Te is azt csináltad kiskorodban, mint mindegyik gyerek, kicsim?

– Jobbára.

Szinte sosem győztem, de hát én szerettem rendkívül kockázatos játékokat játszani.

– Kő, papír, olló?

– Persze, mikor nagyon kicsi voltam. – mondom, felidézve a jól betanult rigmust, – A kő kicsorbítja az ollót, az olló elvágja a papírt, a papír beburkolja a követ.

– Jól van. – mondja, – Játsszunk.

Biztosan kétkedés ül ki az arcomra.

– Rob. – mondja figyelmeztetőleg.

– Jól van. – tartom előre a jobb kezem.

– Egy, kettő, három. – mondja Jain.

Háromra mindketten felmutatjuk a jobb kezünket. Az övé ökölbe szorítva: kő. Az én két ujjam egy olló nyisszantó pengéit formálják.

– Én nyertem! – csúfolódik vidáman.

– Mit nyertél?

– Téged. Egy kis időre.

Közelebb húzza a kezeimet és a testére simítja őket.

– Épp itt, a hegyen? – kérdezem.

– Én pionírcsemete vagyok. De te… – vállat von, – Túl kényes vagy?

Felnevetek és magamhoz húzom.

– Csak… – mondja habozva, – Ne úgy, mint máskor. Ne vedd komolyan, jó?

Vágyam elfeledteti velem az összes máskort.

– Jó.

Mindketten örömet adunk a másiknak, és jobb, mint máskor. De mikor elmegy, átbámul rajtam, és azon töprengek, kinek az arcát látja. Vagy, nem is; hogy hány arcot lát. Kicsim, egy férfi sem elégíthet ki úgy, mint ők. Aztán én is elmegyek, és akkor egy rövid időre nem számít.

Hosszú kabátomat kettőnk köré csavarva, centiméterekről nézzük egymást.

– Milyen sok szenvedély, Rob… Mintha valami épülne belőle.

Eszembe jut a tiltása, és így szólok:

– Tudod, miért.

– Tényleg annyira kedvelsz? – kérdezi a kislány-személyisége.

– Tényleg annyira.

– Mit tennél meg nekem, ha kérnélek?

– Bármit.

– Ölnél a kedvemért?

– Persze. – mondom.

– Tényleg?

– Hát persze.

Mosolygok. Tudom, hogyan kell ezt játszani.

– Ez nem játék.

Az arcom biztosan elárulja a zavaromat. Nem tudom, hogyan kellene reagálnom.

Arckifejezése hirtelen szomorúvá változik.

– Te olló vagy, Robbie. Fényes, hideg fém. Hogyan remélhetnéd, hogy valaha elvágod a követ?

Akarnám egyáltalán?

11.

A dolgok rosszabbodnak.

Csak azért volna, mert én magam cseszem el, vagy mert olyan előadást tartunk, amilyen nem volt még ezelőtt? Nincs időm ezen aggódni; úgy játszom a konzolon, mintha Nagami szintetizátorának billentyűzete volna.

Vedd el

Amikor megkaphatod

Ahol megkaphatod

Jain ring, és vele ring a közönség; lendül, és a közönség is vele. Egyetlen gigantikus tett. Az első tartományt mintha földrengés rázná.

Egy rovar ciripel a fülhallgatómban:

– Mi a fene van, Rob? Figyelem a stimkimenetet. A pokol meg a kioltás között oszcillálsz.

– Próbálom kiegyenlíteni.

Zsonglőrködöm a csúszkákkal.

– Jobb valamivel?

– Legalább nem rosszabb. – mondja a technikus, kivár egy kicsit, majd megkérdi: – Meg tudod csinálni a finálét?

A finálé. A precízen megtervezett és pontosan időzített felívelés a csúcsponthoz. A Nagy Szám. Az elmúlt három szám óta szinten tartottam a stimsávokat.

– Közeledik. – mondom, – Közeledik. Van még idő.

– Nagy bajban leszel New Yorknál, ha mégsem. – mondja a technikus, – Látni akarok egy csúcsot. Most.

– Jól van. – mondom.

Szeress

Falj fel

Mindenestől

– Jobb. – mondja a technikus, – De csak emelkedjen tovább. Még mindig csak hatvan százalékot regisztrálok.

Persze, rohadék! Nem a te agyad ég ennek az egymillió idegennek a kimenetétől! Az erőszakosságom engem is meglep. De feltolom a stimet hetvenre. Aztán Nagami belekezd egy szintetizátor-szólóba, Jain pedig nekidől egy halom egymásra tornyozott erősítőnek.

– Robbie?

A bal fülemben szól, a csak az előadónak és nekem fenntartott belső komm-áramkörön.

– Itt vagyok, Jain.

– Nem próbálod, kicsim.

Átnézek a színpadon és ő visszanéz rám. Szeme smaragdszínben villan Hollis színgenerátorának hullámában. Szubvokálisan beszél, így ajkai nem mozognak.

– Komolyan gondolom.

– Ez új terület. – felelem, – Egymillió sosem volt még korábban.

Tudom, ezt kifogásnak gondolja.

– Itt az idő, kicsim. – mondja, – Ma este. Segítesz nekem?

Tudtam, hogy ez a kérdés el fog hangzani, ám azt nem, ki fogja feltenni, én vagy ő? Habozásom a fejemben sokkal hosszabbra nyúlik, mint valós időben. Milyen sok szenvedély, Rob… Mintha valami épülne belőle. Ölnél a kedvemért?

– Igen. – mondom.

– Akkor szeretlek. –  és kikapcsol, amikor a szóló véget ér, és kivonul újra a fénybe. Vonakodva érintem meg a konzolt és tolom fel a stimet hetvenötre. Ötven sáv van bent… Jain, fogsz szeretni, ha nem teszem meg?

Egy keserű pillantás

Nyolcvan. Elengedek még öt sávot. Öt maradt. A közönség most már szinte mindent megkap belőle. És persze ez fordítva is igaz.

Egy hízelgő szó

Azóta ez a legkedvesebb dalom, hogy először hallottam őt Washingtonban. Nyomkodom a gombokat. Nyolcvankettő. Nyolcvanöt. Tudom, hogy a technikus boldogan lesi a műszereit.

Egy csók

Belépnek az utolsó sávok. Jól van, most már mindent megkaptok, a beleiben emésztődő ételtől kezdve a legmélyebbre temetett gyerekkori félelméig egy üresen kongó háztól. Kilencven.

Egy kard

És a dal véget ér, egyetlen elhaló akkord marad, de a teste tovább mozog. Ő még mindig hallja a zenét.

A technikus üvöltözik a komm-áramkörön:

– Idióta! Máris kilencvenet látok! Kilencvenet, az istenit! Még van hátra egy szám.

– Aha. – mondom, – Sajnálom. Csak… Próbálom kiegyenlíteni a korábbi késleltetést.

Tovább kiabál, én pedig nem válaszolok. A színpadon Nagami és Hollis egymásra néznek, majd a zenekar többi tagjára, aztán a Moog Indigo alig valami szünettel átúszik az utolsó számba. Jain a színpad felém eső oldala felé fordul és kedvesen elmosolyodik. Aztán újra a közönség, és újra a dal, amivel mindig megkoronázza a koncertjeit, azzal a számmal, ami igazán naggyá tette.

Tölts ki, akár a hegyek

Kilencvenöt. A konzol csúszkái már csak egy kicsit tudnak feljebb menni.

A technikus hangja rémült.

– Elment az eszed, Rob?! Kilencvenötöt látok itt, a rohadt mutató mindjárt kikoppan! Vedd le kilencvenre!

– Mit mondasz? – kérdezem, – Zajosodsz. Ismételd, kérlek!

– Azt mondtam, vedd le! Nem akarunk kilencvennél többet adni rá.

Tölts ki, akár a tenger

Jain a csúcspont felé szárnyal. Teljesen előrelököm az összes csúszkát. A közönség talpra szökken; soha életemben nem féltem még ennyire.

– Rob, esküszöm az égre, neked meszeltek, te…

Valahogy Stella is belép a vonalba:

– Te rohadék! Ha bántod…

Jain széttárja a karjait. Háta lehetetlen ívbe feszül.

Mindenestől

Száz.

Az elektronika fogalmaival nem tudom elmagyarázni, ami történik. Nem tudom elképzelni az imádatot, gyűlöletet, gyönyört és félelmet, ami belé árad, majd újra kiáramlik. De látom, ahogy a meztelen testét burkoló antennaháló hirtelen egyre fehérebben parázslik, míg végül vakító villanással kitör, és én becsukom a szemem.

Amikor újra kinyitom, Jain egy megfeketedett torzó, a színpad eleje felé botladozva. Teste átbukik a peremen a nézők első sorai közé.

A közönség még mindig azt hiszi, hogy ez a műsor része, és imádják.

12.

Semmi búcsúzkodás. Tudom, hogy nekem annyi. Mikor másfél nappal később bemegyek az Alpertron denveri irodájába, felvenni az utolsó csekkemet, valami korábban sosem látott beosztott adja át a borítékot.

– Kösz. – mondom. Ő rám mered és nem szól semmit.

Sarkon fordulva távozom, és a hallban Stellával találkozom. Csak a vállamig ér, így fel kell emelnie a fejét, hogy megbámuljon.

– Egyetlen ügynökségnek sem dolgozol többé ebben a szakmában. Ezt mondja New York. – szól.

– Legyen. – mondom, és elmegyek mellette.

Mielőtt elérném az ajtót, megállít a hangja:

– Már meg is jött az előzetes jelentés.

– És? – kérdem megfordulva.

– Az ítélet végül valószínűleg véletlen haláleset lesz. Mindenki biztosítva van, Jain milliókra volt. Mindenki jól fog kijönni belőle.

Másodpercekig mered rám.

– Jaint kivéve. Te rohadék.

Van, ami közös bennünk.

A csomag később érkezik, egy ügyvédi iroda rideg, hivatalos levelével együtt. Az üzenet lényege ez: „Jain Snow úgy kívánta, hogy ez az ön birtokába kerüljön. Elhunyta előtt tájékoztatta önt végakaratáról, kérem, cselekedjék annak megfelelően.” A csomag egy csavaros tetejű krómhengert tartalmaz. A henger hamvakat; hamvakat és néhány csontdarabot. Megnézem. Jain hamvai, amire sem az apja, sem a barátai, sem a munkaadója nem tartott igényt.

Nyugatra hajtok, el a szalagváros mocskos tornyaitól. Magam mögött hagyom Colstrip gödreit és elérem a hegyeket, míg az autópálya keskeny aszfaltsávvá, majd nyomvályús földúttá, végül ösvénnyé válik, és az autó nem tud tovább menni. A fémhengerrel egyik kezemben gyalog menekülök, míg már nem hallom a város, sem az emberi lények zaját.

Végre elfogynak a fák, és kopár sziklalépcsőkön mászom. Röviden megpihenek, amikor a fájdalom a tüdőmben már túl éles ahhoz, hogy ne törődjem vele. Végül elérem a csúcsot.

A szélbe szórom Jain hamvait.

Azután lehajítom az üres hengert a fahatár felé; gurul és csörömpöl, és végül már csak távoli csillanás a köves lejtőn.

– Jain! – üvöltöm az égre, míg el nem megy a hangom és a szédüléstől el nem vesztem az egyensúlyomat. A visszhangok elhalnak. Ahogy Jain meghalt.

Békétlenül, kimerültem lefekszem, és alszom, és álmaim idő marta kövekről szólnak.

És üresen ébredek.