Theodore Sturgeon

Lassú szobrászat

A férfi nem tudta magáról, kicsoda, míg a lány nem találkozott vele – bár mások sem sokan tudták. A gyümölcsösben volt, egy körtefa alatt ügyködött valamit. A táj nyárutó és szélillatú volt; bronzos, bronz illatú.

A férfi egy tömzsi, a húszas évei közepén járó lányra pillantott fel, egy félelem nélküli arcra és ugyanolyan színű szemekre, mint a lány haja, ami rendkívüli volt, tekintve a lány hajának vörös-aranyát. A lány egy cserzett bőrű, a negyvenes éveiben járó férfira pillantott le, egy aranylemezes elektroszkópra annak kezében, és betolakodónak érezte magát.

– Ó… – mondta a lány, a jelek szerint épp a megfelelő módon.

Mert a férfi egyet biccentett és így szólt:

– Fogja meg ezt.

És ezt követően a betolakodás gondolata fel sem merülhetett.

A lány letérdelt a férfi mellé, átvette tőle a műszert, pontosan ott tartva, ahová a férfi a kezeit igazította. A férfi kicsit eltávolodott, és egy hangvillát ütött a térdkalácsához.

– Mi történik?

Kellemes hangja volt, olyan fajta hang, amire felfigyel és hallgat az ember.

A lány ránézett az elektroszkóp üvegbúrája alatti finom aranylemezkékre.

– Eltávolodnak.

A férfi megint megütötte a hangvillát, a lemezkék pedig eltávolodtak egymástól.

– Nagyon?

– Úgy negyvenöt foknyit, amikor megüti a hangvillát.

– Jó… Ennél többet nemigen fogunk kapni.

A férfi elővett egy zacskó krétaport ingkabátja zsebéből, és a földre szórt egy kis maréknyit.

– Most odébb megyek. Ön maradjon csak ott, és mondja, mennyire válnak szét a lemezkék.

A férfi a hangvilláját ütögetve cikkcakkos vonalban körbement a körtefa körül, a lány pedig közben számokat sorolt; tíz fok, harminc, öt, húsz, semmi. Valahányszor az aranylemezkék maximális mértékig – negyvenfoknyira, vagy tovább – távolodtak, a férfi krétaport szórt le. Amikor végzett, a fát egy fehér foltok alkotta elnagyolt ovális vette körül. Elővett egy jegyzetfüzetet, lerajzolta a pontokat és a fát, majd eltette a jegyzetfüzetet és kivette az elektroszkópot a lány kezéből.

– Keresett valamit? – kérdezte a lánytól.

– Nem. – felelte az, – Igen.

A férfi tudott mosolyogni. Bár nem tartott sokáig, és a lány meglepőnek találta a kifejezést egy ilyen arcon.

– Ez nem az a válasz, amit egy tárgyalóteremben kimondottan határozottnak neveznek.

A lány végignézett a domboldalon, ami e kései fényben fémesnek hatott. Nem sok volt rajta; kövek, nap égette gaz, egy-két fa, a gyümölcsös. Bárkinek, aki itt volt, hosszú utat kellett megtennie, hogy ide jusson.

– Nem volt egyszerű kérdés. – mondta és mosolyogni próbált, majd könnyekben tört ki.

Sajnálta, hogy így történt, és ezt meg is mondta.

– Miért? – kérdezte a férfi.

A lány ekkor tapasztalta meg először a férfinak ezt a „tedd fel a következő kérdést” szokását. Nyugtalanító volt. És mindig az is maradt, kevésbé sosem, de néha még sokkal inkább.

– Hát, az ember nem ragadtatja magát nyilvános érzelemkitörésekre.

– Ön igen. Azt az „embert” meg, akiről beszél, nem ismerem.

– Most, hogy mondja, azt hiszem, én sem.

– Akkor mondja az igazat. Nincs értelme kerülgetni meg köntörfalazni: még azt fogja gondolni a fickó, hogy én… és így tovább. Én azt fogom gondolni, amit gondolni fogok, bármit mond is. Vagy sétáljon le a hegyről, egyszerűen semmi többet nem mondva.

A lány nem fordult meg, hogy távozzon, így a férfi hozzátette:

– Akkor próbálkozzon meg az igazsággal. Ha fontos, akkor egyszerű. És ha egyszerű, akkor könnyű kimondani.

– Meg fogok halni! – kiáltott fel a lány.

– Én is.

– Van egy csomó a mellemben.

– Jöjjön fel a házhoz és rendbe hozom.

A férfi minden további nélkül elfordult és elindult a gyümölcsösön át. A lány félholtra rémülten, felháborodással és esztelen reménnyel telve, sőt, még egy apró, meglepett kuncogásra is késztetést érezve egy pillanatig állt és nézte, ahogy a férfi távolodik, majd azon kapta magát (de mikor is döntött így?), hogy utána siet.

A gyümölcsös felső végében érte be.

– Maga orvos?

A férfi mintha észre sem vette volna, hogy a lány várt, majd futott utána.

– Nem. – felelte, folytatva útját, mintha nem látta volna, hogy a lány megint megáll, alsó ajkát beharapva, majd ismét futásnak ered, hogy utolérje.

– Biztos elment az eszem. – mondta, felzárkózva a férfi mellé egy kerti ösvényen.

Magának mondta. A férfi tudhatta ezt, mert nem felelt. A kertet dacos krizantémok töltötték meg élettel, meg egy tavacska, amiben a lány egy pár vörös fejű imperial – ezüst-, nem pedig aranyhalak – cikázó villanását látta, a legnagyobbakét, amiket valaha látott. Azután felbukkant a ház.

A ház először a kert része volt oszlopos teraszával, majd sziklafalaival (a kövek túl nagyok voltak, hogy terméskőnek lehessen nevezni) már a hegy része. Rajta és benne volt a hegyoldalban. A tető elöl és oldalt párhuzamos volt az éggel, a hátsó része pedig feltámaszkodott egy kiugró sziklafalhoz. A vaspántos, szegecselt ajtó, melyben két íjászlőrés volt, kitárult előttük (pedig senki sem volt mögötte), becsukódása pedig hangtalan volt, sokkal határozottabban zárva ki a kinti dolgokat, mint bármiféle retesz vagy tolózár csattanása-kattanása.

A lány a hátát az ajtónak vetve figyelte, ahogy a férfi átvág a téren, ami mintha a ház, vagy legalábbis a ház e részének központi traktusa lett volna. Egyfajta kis udvar volt, amelynek közepén egy mind az öt oldalán üvegezett, felül pedig az ég felé nyitott átrium állt. Benne egy fa, ciprus vagy boróka, göcsörtös és csavarodott, és olyan kialakított, szimmetrikus, formázott megjelenésű, mint amit a japánok bonszainak neveznek.

– Nem jön? – kérdezte a férfi, nyitva tartva egy ajtót az átriumon túl.

– Tizenöt láb magas bonszai egyszerűen nincs. – mondta a lány.

– Ez akkora.

A lány lassan sétált el mellette, közben azt nézve.

– Mennyi ideje neveli?

A férfi hangszíne elárulta, hogy rendkívül elégedett. Udvariatlanság azt kérdezni egy bonszai gazdájától, hogy mennyi idős a fa, mert akkor azt tudakolja az ember, hogy az ő munkája-e, vagy valaki más elképzelését vette át és folytatja; arra csábítja, hogy sajátjának vallja valaki más tervezését és aprólékos munkáját. Gorombasággá válik, azt tudatva az illetővel, hogy épp próbára teszik. Így a „Mennyi ideje neveli?” kérdés előzékeny, tartózkodó és igen udvarias.

– Fél életemen át. – felelte a férfi.

A lány a fára nézett. Néha találni még nem teljesen eldobott, nem végérvényesen elfeledett, rozsdás bádogdobozokba ültetett fákat nem különösebben sikeres neveldékben, eladatlanul, mert szabálytalan alakúak, vagy van itt-ott néhány elszáradt águk, vagy mert részben vagy teljesen túl lassan nőttek. Ezek azok, amelyeknek érdekes törzse fejlődik, és olyan ellenállása a csapásokkal szemben, amitől kivirulnak, ha a legcsekélyebb mentséget is kapják az életre. Ez a fa sokkal idősebb volt a férfi életének felénél, de talán az egésznél is. Ránézve a lány megrémült annak hívatlan gondolatától, hogy egy tűz, egy mókuscsalád, vagy valami föld alatti kártevő vagy a termeszek – valami, ami a helyesség, igazságosság és tisztelet határain kívül munkálkodik – véget vethet ennek a gyönyörűségnek.

A lány megnézte a fát, majd megnézte a férfit.

– Jön?

– Igen. – felelte a lány, és a férfival tartott annak laboratóriumába.

– Üljön le oda és lazítson. – mondta neki a férfi, – Ez eltarthat egy darabig.

Az „oda” egy nagy bőrfotel volt a könyvespolcnál. A könyvek felölelték a teljes spektrumot; gyógyászati, gépészeti, atomfizikai, kémiai, biológiai, pszichiátriai referenciamunkák. Valamint tenisz, gimnasztika, sakk, a go nevű keleti stratégiai játék és golf. Majd dráma és különféle fikciós irodalom. A Modern angol nyelvtan, Az amerikai nyelvezet és a függelékek. Wood és Walker rímszótárai, és egy sor egyéb szótár és enciklopédia. Egy egész hosszú polcnyi életrajz.

– Komoly könyvtára van.

A férfi igen kurtán válaszolt, nyilvánvalóan nem akart most beszélgetni, mivel el volt foglalva.

Csak ennyit mondott:

– Igen. Talán később majd láthatja.

A lány hosszan töprengett a szavain, hogy rájöjjön, mit is akart mondani a férfi.

Úgy döntött, hogy az csak arra gondolhatott, hogy a fotele melletti könyvek csak azok voltak, amelyeket a munkájához a keze ügyében tartott; hogy a valódi könyvtára valahol máshol van. Egyfajta ámulattal nézett a férfira.

És csak nézte. Tetszett neki, ahogyan mozog, gyorsan, eltökélten. Látni valóan tudta, mit csinál. Az eszközökben, amiket használt, a lány egy desztillálót, titrálókészletet és egy centrifugát ismert fel. Volt két hűtő, amelyek egyike nem is hűtő volt, mert látta az ajtaján levő nagy műszert. Hetven Fahrenheiten állt. Eszébe jutott, hogy a modern hűtők tökéletesen beállíthatók bármilyen szabályozott környezet, akár meleg fenntartására is.

De mindez, meg azok az eszközök, amiket nem ismert fel, csak dekoráció voltak. A férfi volt a figyelemre méltó, aki annyira lefoglalta, hogy az egész hosszú idő alatt, amíg ott ült, egyszer sem érzett vágyat a könyvespolc felé fordulni.

A férfi végre befejezett egy hosszú munkafolyamatot a padnál, átváltott néhány kapcsolót, felvett egy magas ülőkét, és a lányhoz ment. Letelepedett az ülőkére, sarkait beakasztotta a kereszttartóba, és térdeire fektette barna, hosszú ujjú kezeit.

– Fél.

Kijelentésként mondta.

– Azt hiszem, igen.

– Nem kell maradnia.

– Az alternatívát figyelembe véve… – kezdte a lány bátran, de a bátorság valahol elillant a hangjából, – Nem számíthat sokat.

– Nagyon helytálló. – mondta a férfi szinte már vidáman, – Emlékszem, gyerekkoromban tűzriadó volt a bérházban, ahol laktunk. Nagy volt a rohanás, hogy kijussunk, és a tíz éves fivérem egy ébresztőórával a kezében találta magát odakint az utcán. Régi volt és nem működött, de mindazon dolgok közül, amiket felkaphatott volna egy ilyen esetben, épp az az óra lett az. Sosem tudott rájönni, miért.

– És maga?

– Nem, arra nem, hogy miért pont azt választotta. De azt hiszem, azt tudom, miért tett valami nyilvánvalóan irracionálisat. Tudja, a pánik nagyon különleges állapot. Ahogy a félelem és menekülés, vagy a düh és támadás, ez is egy elég primitív reakció egy rendkívüli veszélyre. A túlélési ösztön egyik megnyilvánulása. Ami annyira különlegessé teszi, az az, hogy irracionális. De miért volna az észszerűség elhagyása túlélési mechanizmus?

A lány komolyan elgondolkodott ezen. Volt ebben a férfiban valami, ami elengedhetetlenné tette a komoly gondolatokat.

– El sem tudom képzelni. – mondta végül, – Hacsak nem azért, mert bizonyos helyzetekben az észszerűség egyszerűen nem célravezető.

– El sem tudja képzelni… – szólt a férfi, megint azt a mérhetetlen helyeslést sugározva, amitől a lány felragyogott.

– Pedig pontosan azt tette. Ha az ember veszélyben van és észszerű próbál lenni, de az észszerűség nem válik be, akkor felhagy vele. Nem mondhatjuk, hogy oktalan dolog abbahagyni valamit, ami nem válik be, igaz? És akkor pánikba esünk. Véletlenszerű dolgokat teszünk. A legtöbbjük a legtöbb esetben haszontalan lesz. Némelyik akár veszélyes is. De nem számít, mert eleve veszélyben vagyunk. A túlélési tényező ott kerül a képbe, hogy mélyen legbelül tudjuk, hogy az egy a millióhoz esély jobb, mint az egyáltalán semmi esély. Ezért ül most itt. Rémült, és elmenekülhetne. Valami azt súgja, meneküljön, de nem teszi.

A lány bólintott.

A férfi folytatta:

– Talált egy csomót. Elment egy orvoshoz, aki elvégzett néhány tesztet és közölte a rossz hírt. Talán elment egy másik orvoshoz, aki megerősítette. Ezután kicsit utánanézett és kiderítette, mi fog következni; a feltárás, a radikális kezelések, a kétséges felépülés, annak a folyamatnak a hosszú, fájdalmas agóniája, amit végstádiumnak neveznek. És ekkor kiakadt. Tett néhány olyan dolgot, amiről reméli, nem kérdezek rájuk. Elutazott valahová, akárhová, és minden ok nélkül a gyümölcsösömben kötött ki.

A férfi széttárta kezeit, majd hagyta, hogy visszatérjenek korábbi, egyfajta szunnyadó állapotukba.

– Pánik. Ami miatt a pizsamás kisfiúk egy rossz csörgőórával a kezükben ácsorognak az utcán éjszaka, és ami miatt a kuruzslók léteznek.

Valami csilingelt a munkapadon, mire a férfi futólag a lányra mosolygott és visszament dolgozni, hátraszólva a válla fölött:

– Egyébként nem vagyok kuruzsló. Hogy kuruzslónak minősüljön az ember, azt kell állítania, hogy orvos. Én nem teszem.

A lány nézte, ahogy a férfi kikapcsol és bekapcsol, kever, mér és számol. Eszközök kis zenekara zümmögött, sziszegett, kattogott és zörgött körülötte kórusban és szólóban, ő pedig a karmesterük volt. A lány nevetni akart, sírni és sikoltozni. Egyiket sem tette, mert attól félt, soha többé nem hagyná abba.

Amikor a férfi újra odament, a viszály már nem dúlt a lányban, hanem állandó, ellentétes feszültségeket keltett. Az eredmény szörnyű dermedtség volt, így amikor meglátta a szerkezetet a férfi kezében, csak a szeme tudott tágra nyílni. Lélegezni is majd elfelejtett.

– Igen, ez egy fecskendő. – mondta a férfi szinte csipkelődve, – Egy hosszú, fényes, hegyes fecskendő. Ne mondja, hogy azok közé tartozik, akik félnek a tűtől.

Megrántotta a hosszú kábelt, ami a fecskendő körüli fekete burkolatból indult ki, hogy lazítson rajta egy kicsit, és letelepedett az ülőkére.

– Akar valami szíverősítőt?

A lány nem mert megszólalni. Az ép eszét összetartó hártya nagyon vékony volt, és pattanásig feszült.

– Jobb szeretném, ha nem… – mondta a férfi, – Mert ez a gyógykoktél már így is épp elég összetett. De ha szüksége van rá…

A lánynak sikerült kicsit megráznia a fejét, és megint érezte a férfi felől a helyesléshullámot. Ezernyi kérdése volt, amit fel akart tenni, amit fel kellett tennie. Mi van a fecskendőben? Hány kezelést kell kapnia? Milyen érzés lesz? Meddig kell maradnia, és egyáltalán hol? És mindenek előtt… Életben marad, jaj, életben maradhat?

A férfit mintha csak az e kérdésekre adott válaszok egyike foglalkoztatta volna.

– Jobbára egy káliumizotóp köré épül. Ha elmondanám mindazt, amit tudok róla, és hogy egyáltalán hogyan jöttem rá, az… Nos, több időt venne igénybe, mint amennyink van. De a lényeg a következő. Elméletileg minden atom elektromos egyensúlyban van, a normális kivételektől eltekintve. Hasonlóképp egyensúlyban kellene lenniük a molekulákban levő elektromos töltéseknek is, ennyi plusz, annyi mínusz, összesen nulla. Rájöttem, hogy egy vad sejtben a töltésegyensúly nem nulla, nem egészen. Mintha szubmikroszkopikus zivatar dúlna molekuláris szinten, kis villámok csapdosnak ide-oda, megváltoztatva az előjeleket. Zavarják a kommunikációt, zajt keltenek. – magyarázta a férfi, a burkolattal ellátott fecskendővel a kezében gesztikulálva, – És ez a lényege az egésznek. Amikor valami zavarja a kommunikációt, különösen az RNS mechanizmust, ami azt mondja: olvasd le ezt a tervrajzot, építsd meg, és állj le, amikor kész van. Amikor ez az üzenet összezavarodik, félresikerült dolgok készülnek. Kiegyensúlyozatlan dolgok. Olyasmik, amik majdnem azt teszik, amit kellene, majdnem helyesen, de vad sejtek, és az általuk tovább adott üzenetek még rosszabbak.

– Szóval, hogy mi okozza ezeket a zivatarokat, vírus, vegyi anyag, sugárzás, fizikai trauma, vagy akár szorongás, mert ne gondolja, hogy a szorongás nem képes rá, az másodlagos. A fontos az, hogy rendbe hozzuk, hogy a zivatarok ne tudjanak kialakulni. Ha ezt meg tudjuk tenni, a sejtek arra önállóan is bőven képesek, hogy megjavítsák és kicseréljék, ami elromlott. És a biológiai rendszerek nem olyanok, mint a sztatikusan feltöltött pingponglabdák, várva, hogy a töltés elszivárogjon, vagy kisüljön egy földelt vezetékbe. Van egyfajta rugalmasságuk, amit én megbocsátásnak nevezek, ami lehetővé teszi, hogy kicsit több, vagy kicsit kevesebb töltéssel bírjanak, és ne legyen bajuk. Na, és mondjuk egy bizonyos sejtcsoport vad, és mondjuk összesen száz egység extra töltést hordoz a pozitív oldalon. A közvetlenül körülötte levő sejtekre hat, de a következő rétegre, vagy az azt követőre nem.

– Ha meg lehetne nyitni azokat az extra töltés számára, ha segíteni tudnának elvezetni, akkor, hát, kigyógyítanák a vad sejteket a feleslegből. Érti, mire gondolok? És ők maguk kezelni tudnák ezt a kis felesleget, vagy továbbadnák más sejteknek, majd megint másoknak, amik elboldogulnának vele. Más szóval, ha el tudom árasztani a testét egy olyan hordozóval, ami e tudja szívni és szét tudja oszlatni ennek a kiegyensúlyozatlan töltésnek egy felhalmozódását, akkor a normális testi folyamatok szabadon működésbe fognak lépni és eltakarítják a vad sejtek okozta kárt. És ez van itt ebben.

A férfi a térdei közé fogta az árnyékolt fecskendőt, laborköpenye egyik oldalzsebéből kivett egy műanyagdobozt, kinyitotta, és alkoholos vattát húzott elő. Kedélyesen tovább beszélve megfogta a lány rémülettől zsibbadt karját és megtisztította a könyökhajlatát.

– Egy pillanatig sem arra célzok, hogy az atomokban levő nukleáris töltés ugyanolyan, mint a sztatikus elektromosság. Teljesen más kategória. De az analógia helytálló. Használhatnék másik analógiát is. Hasonlíthatnám a vad sejtekben levő töltést felgyülemlett zsírhoz. Az én löttyömet pedig olyan oldószerhez, ami feloldja és annyira szétteríti, hogy már ne legyen észlelhető. De egy különös mellékhatás a sztatikus elektromosság analógiája felé terel, mert az élőlények, amelyeknek beadom ezt a szert, tényleg pokoli sok sztatikus töltést gerjesztenek. Ez egy melléktermék, és olyan okokból, amelyekről jelenleg csak elméleteim vannak, úgy tűnik, kapcsolatban áll a hallható hangtartománnyal. Hangvillákkal meg ilyesmivel. Ezzel szórakoztam, amikor találkoztam önnel. Az a fa át van itatva ezzel az anyaggal. Egy csomó vadsejt-burjánzása volt. Már nincsen.

A férfi a lányra villantotta gyors meglepetésmosolyát, majd hagyta elillanni, miközben feltartotta a fecskendőtű hegyét és spriccelt vele. Másik keze gyengéden, de erősen szorította a lány bal bicepszét. A tű leereszkedett, a helyére került, és olyan ügyességgel mélyedt a nagy vénába, hogy a lány lélegzete nem azért akadt el, mert fájt, hanem mert nem fájt. A férfi figyelmesen nézte az üveghengernek a fekete borításból kiálló részét, miközben kicsit visszahúzta a dugattyút, és meglátta a színtelen folyadékba vegyülő cseppnyi vörösséget.

Azután határozottan megnyomta a dugattyút.

– Kérem, ne mozogjon. Sajnálom, ez el fog tartani egy kis ideig. Elég sokat kell ebből önbe juttatnom. Ami pedig, tudja, teljesen helyénvaló… – folytatta a korábbi hangnemben a hangspektrumról, – Mert mellékhatás vagy sem, konzisztens. Az egészséges biológiai rendszerek erős elektrosztatikus mezőt gerjesztenek, a betegek pedig gyengét vagy semmilyent. Egy olyan primitív és egyszerű eszközzel, mint az a kis elektroszkóp, meg lehet állapítani, hogy vannak-e vadsejt-közösségek az organizmus bármely részében, és ha igen, akkor hol, mekkorák, és mennyire vadak.

Ügyesen fogást váltott a beburkolt fecskendőn anélkül, hogy megmozdult volna a tű hegye, vagy változott volna a nyomás a dugattyún. Kezdett kényelmetlenné válni, sajgásból fájdalommá.

– És ha kíváncsi, miért van ezen a bökdösőn burkolat egy hozzá kapcsolt vezetékkel, bár fogadok, hogy nem, és ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy csak azért beszélek ennyit, hogy eltereljem a figyelmét, megmondom. Csupán egy tekercs, amiben nagyfrekvenciás váltakozó áram kering. A váltakozó mező gondoskodik róla, hogy a folyadék kezdettől fogva semleges legyen mágnesesen és elektrosztatikusan.

Gyorsan és simán kihúzta a tűt, és egy vattacsomót a könyökhajlatába szorítva behajlította a lány karját.

– Ezt még sosem mondta nekem senki kezelés után. – mondta a lány.

– Mit?

– Hogy nem kerül semmibe.

Újra az a helyesléshullám, és ezúttal szavakkal:

– Tetszik a stílusa. Hogy érzi magát?

A lány a megfelelő szavakat kereste.

– Mint egy nagy, alvó hisztéria tulajdonosa, aki azért fohászkodik, nehogy valaki felébressze azt.

A férfi felnevetett.

– Hamarosan olyan furán fogja érezni magát, hogy hisztériára nem lesz ideje.

Felállt és visszavitte a fecskendőt a munkapadhoz, menet közben feltekercselve a kábelt. Kikapcsolta az AC generátort, majd egy nagy üvegtállal és egy furnérlemezzel tért vissza. A tálat felfordítva letette a földre a lány közelében, és rárakta a lemezt annak széles aljára.

– Emlékszem valami ilyesmire. – mondta a lány, – Középiskolás koromból. Mesterséges villámot keltettek egy… Hogy is volt? Hát, volt egy hosszú, csigákon át futó végtelenített szalagja, meg néhány azt súroló kis huzal, és egy nagy rézgömb a szerkezet tetején.

– Van de Graaf generátor.

– Az. És mindenfélét csináltak vele. De amire különösen emlékszem, hogy álltam egy tálon levő fadarabon, mint ez, aztán feltöltöttek a generátorral. Nem sokat éreztem, kivéve, hogy az összes hajszálam égnek állt. Mindenki nevetett. Úgy néztem ki, mint egy szénaboglya. Azt mondták, negyvenezer volt volt rajtam.

– Jó. Örülök, hogy emlékszik erre. Bár ez egy kicsit különbözni fog. Úgy durván még negyvenezerrel.

– Ó!

– Ne aggódjon. Amíg el van szigetelve, és a földelt, vagy nagyjából földelt tárgyak, például én, kellően távol maradnak öntől, nem lesz tűzijáték.

– Egy olyan generátort fog használni?

– Nem olyat, és már használtam. Ön a generátor.

– Én… Ó!

A lány felemelte a karját a fotel karfájáról, mire szikrák pattogtak és enyhe ózonszag érződött.

– Ön bizony, és jobb, mint amire számítottam. Meg gyorsabb. Álljon fel.

A lány lassan kezdett emelkedni, de fürgén fejezte be a mozdulatot. Ahogy a teste elvált a foteltől, egy töredékmásodpercig egy pattogó kék-fehér szálakból álló burokban ült. Vagy azok lökték, vagy önerőből távolodott el egy méterre, felegyenesedve. Szó szerint megrázta a dolog, majdnem elesett.

– Maradjon talpon! – csattant fel a férfi, így levegő után kapkodva összeszedte magát.

A férfi egy lépést hátrált.

– Álljon fel a lemezre. De gyorsan.

A lány tette, amit mondtak, a megtett két lépéssel két röviden izzó lábnyomot hagyva maga után. Imbolygott a lemezen. A haja láthatóan mozogni kezdett.

– Mi történik velem? – kiáltotta.

– Mégiscsak kezd felvillanyozódni. – felelte a férfi kedélyesen, de jelen pillanatban a lány még a saját szellemeskedését is nehezen viselte volna el.

– Mi történik velem? – kiáltotta újra.

– Minden rendben. – mondta a férfi megnyugtatón.

A munkapadhoz ment és bekapcsolt egy hanggenerátort. Az mélyen, a száz és háromszáz ciklus közötti tartományban mordult fel. Megnövelte a hangerőt és elforgatta a magasságszabályzót. A hang feljebb kúszott, mire a lány vörös-arany haja hullámzani kezdett, felállt és szétterjedt, ahogy mindegyik hajszál hevesen igyekezett minél messzebb kerülni az összes többitől. A férfi felvitte a hangot tízezer ciklus fölé, majd vissza egészen a hasfalrezgető, hallhatatlan tizenegyig. A végpontokon a lány haja leereszkedett, de ezeregyszáz környékén úgy állt fel, ahogy ő mondta, mint egy szénaboglya. Érezte.

A férfi levette a hangerőt egy többé-kevésbé elviselhető szintre, és felvette az elektroszkópot. Mosolyogva indult a lány felé.

– Tudta, hogy ön egy elektroszkóp? Meg élő Van de Graaf generátor. Meg szénaboglya.

A lány csak ennyit tudott mondani:

– Engedjen le.

– Még nem. Kérem, tartson ki. A potenciálkülönbség ön és minden más között olyan nagy, hogy ha bárminek a közelébe kerülne, kisülne rajta. Nem ártana önnek, mert nincs áramerősség, de esetleg égési sérüléseket szerezne és idegi sokkot kapna tőle.

A férfi feltartotta az elektroszkópot. A lány látta, hogy az aranylemezkék még ebből a távolságból – és rémületére – is elrebbennek egymástól. A férfi körüljárta, figyelmesen nézve a lemezkéket, előre-hátra és jobbra-balra mozgatva a műszert. Egyszer a hanggenerátorhoz ment és még lejjebb vette.

– Olyan erős mezőt bocsát ki, hogy nem tudom észlelni a változásokat. – magyarázta, majd visszatért hozzá, de most közelebb jött.

– Nem bírom tovább, nem bírom… – motyogta a lány.

A férfi vagy nem hallotta, vagy nem törődött vele. A lány hasához közelítette az elektroszkópot, fel-le és jobbra-balra.

– Aha. Megvagy. – mondta vidáman, közel mozgatva a műszert a lány jobb kebléhez.

– Micsoda? – kérdezte a lány nyafogó hangon.

– A rákja. Jobb mell, lent, a hónalj felé. – a férfi füttyentett, – És durva darab. Pokoli rosszindulatú.

A lány megingott és összeesett, előre és lefelé. Émelyítő sötétség söpörte el, ami egy gyötrelmes kék-fehér fényrobbanásban visszahúzódott, majd rázuhant, akár egy hegyomlás.

Fal és plafon találkozása. Másik fal, másik plafon. Még nem láttad korábban. Nem számít. Ne törődj vele.

Aludj.

Fal és plafon találkozása. Valami az útban van. A férfi arca, közel, feszülten, fáradtan, de éber tekintettel és fürkészőn. Nem számít. Ne törődj vele.

Aludj.

Fal és plafon találkozása. Kicsit lejjebb kései napfény. Valamivel odébb rozsdaszín-arany krizantémok arany-zöld üvegvázában. Valami megint az útban; a férfi arca.

– Hall engem?

Igen, de ne válaszolj. Ne mozdulj. Ne beszélj.

Aludj.

Egy szoba, egy fal, egy asztal, egy járkáló férfi, egy éjszakai ablak és krizantémok, amikről azt hinnéd, élnek, de hát nem tudod, hogy le vannak vágva és haldoklanak?

Ők tudják ezt?

– Hogy van?

Gyorsan, gyorsan.

– Szomjasan.

Hideg és savanyú, hogy belesajdul az ember állkapcsa.

Grépfrútlé. Feje a férfi karjára dől, miközben az a másik kezében a poharat tartja.

Ó, ne, ez nem…

– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Próbálj felülni. A takaró… A ruháid!

– Ezért elnézést kérek. – mondta a férfi, a majdnem-gondolatolvasó, – Néhány szükséges teendő egyszerűen nem fér össze a harisnyával és a miniruhával. De minden kimosva, megszárítva és összekészítve várja, amikor csak kell. Ott vannak.

A barna gyapjú, a harisnya és a cipők a széken.

A férfi tiszteletteljes, hátrébb lép, leteszi a poharat egy hőszigetelt kancsó mellé az éjjeliszekrényre.

– Milyen teendők?

– Hányás. Ágytálazás. – mondta a férfi egyenesen.

Védekezőn feljebb a takarót, ami a testet elrejti ugyan, de a zavart, ó, azt nem.

– Ó, sajnálom. Biztosan…

Fejrázás, mire a férfi ide-oda csúszkál a látóterében.

– Sokkot kapott, és aztán egyszerűen nem jött ki belőle.

A férfi habozott. Ez volt az első alkalom, hogy a lány bármi miatt is habozni látta. Egy pillanatra maga vált majdnem-gondolatolvasóvá.

„Elmondjam a lánynak, mi jár a fejemben?”

Hát persze, hogy el kellene. És meg is tette.

– Nem akart kijönni belőle.

– Minden kiesett a fejemből.

– Körtefa, elektroszkóp. Injekció, elektrosztatikus reakció.

– Nem. – mondta a lány, nem emlékezve.

Majd, immár emlékezve:

– Nem!

– Tartson ki! – csattant fel a férfi, és a következő pillanatban már ott állt az ágy mellett, fölötte, s kezei közé szorította az arcát.

– Ne aludjon el megint! El tudja viselni! El tudja viselni, mert most már minden rendben, érti? Jól van.

– Azt mondta, rákos vagyok. – nyafogta a lány vádlón.

A férfi ránevetett, igazán nevetett.

– Ön mondta, hogy rákos.

– De hát én nem tudtam.

– Akkor ez megmagyarázza. – mondta a férfi „egy gonddal kevesebb” hangnemben, – Abban, amit én csináltam, semmi olyan nem volt, ami egy ilyen három napos visszahúzódást tudott volna okozni. Az oknak önben kellett lennie.

– Három nap!

A férfi csak bólintott, és folytatta, amibe belekezdett.

– Időnként kissé elfog a nagyképűség. – mondta megnyerően, – Abból ered, hogy olyan gyakran van igazam. Kicsit többet vettem adottnak, mint kellett volna, ugye? Amikor azt feltételeztem, járt orvosnál, talán már biopsziát is végeztek. Pedig nem, igaz?

– Féltem. – vallotta be a lány, és a férfira nézett, – Ebbe halt bele az anyám, meg a nagynéném, a nővéremnek pedig radikális masztektómiája volt. Nem tudtam elviselni. És mikor maga…

– Amikor kimondtam, amit már tudott, de soha nem akart hallani, nem bírta elviselni. Tudja, azonnal elájult. Elszállt. És semmi köze nem volt a hetven-valahány ezer volt sztatikus feszültséghez, amit hordozott. Elkaptam.

A férfi kinyújtotta a karjait, és mutatta, míg a lány rájuk nem nézett, és nem látta a haragos vörös égésnyomokat az alkarjain és vaskos bicepszein, legalábbis annyit, amennyit a rövid ujjú ingtől láthatott.

– Úgy a kilenctizede, engem is kiütött. – mondta a férfi, – De legalább nem törte be a fejét, vagy ilyesmi.

– Köszönöm. – mondta a lány reflexből, majd sírva fakadt, – Mihez fogok kezdeni?

– Mihez? Hazamegy, akárhol van is az, és folytatja az életét, akármit jelent is az.

– De azt mondta…

– Mikor érti már meg végre, hogy amit csináltam, az nem vizsgálat volt?

– Maga… Akkor… Úgy érti, meggyógyította?

– Úgy értem, ön gyógyítja éppen. Az egészet elmagyaráztam előtte. Most már emlékszik rá, ugye?

– Nem teljesen, de… Igen.

A lány lopva (bár nem eléggé, mert a férfi észrevette), a takaró alatt, kitapogatta a csomót.

– Még ott van.

– Ha fejbe kólintanám egy ütővel… – szólt a férfi kissé eltúlzott egyszerűséggel, – …lenne egy púp a fején. Ott lenne holnap, meg holnapután. Az azt követő napon talán kisebb volna. Egy hét múlva még mindig ki tudná tapogatni, de elmúlna. Itt ugyanez van.

A lány végre hagyta, hogy átjárja a dolog jelentősége.

– Egyetlen injekciós rák elleni gyógymód…

– Ó, Istenem… – szólt a férfi nyersen, – Látom magán, hogy megint végig kell hallgatnom azt a szöveget. Hát nem fogom.

– Milyen szöveget? – kérdezte a lány ijedten.

– Az emberiséggel szembeni kötelességemről. Két fokozatban és számos körítéssel jön. Az első fokozat az emberiség iránti kötelességemről szól, de igazából azt jelenti, hogy rengeteg lóvét kereshetnénk vele. A második fokozat pusztán az emberiség iránti kötelességemmel foglalkozik, és azt nem hallom túl gyakran. A második fokozat teljességgel figyelmen kívül hagyja az emberiség vonakodását elfogadni a jó dolgokat, hacsak nem elismert és tisztelt forrásból származnak. Az első fokozat ezzel teljesen tisztában van, de ravaszkodással igyekszik kerülőt találni.

– Én nem… – kezdte a lány, de nem jutott tovább.

– A körítés… – vágott a szavába a férfi, – …a kinyilatkoztatás fénye, vallásosan vagy misztikusan, vagy anélkül. Vagy szigorúan etikai-filozófiai sablonba öntve, azzal a céllal, hogy beadjam a derekam a részben vagy egészben bűntudattal vegyített együttérzésnek.

– De én csak…

– Maga… – bökött a férfi hosszú mutatóujjával a lány felé, – Elvágta magát az általam az imént elmondottak tökéletes példázásától. Ha helyes lett volna a feltételezésem, és járt volna a helyi csontkovácsánál, aki rákot diagnosztizál és továbbküldi egy specialistához, aki szintúgy, és továbbküldi egy kollégához konzultációra, maga pedig a pánik véletlenszerűségében nálam köt ki és meggyógyul, majd visszamegy a mindenféle orvosaihoz bejelenteni a csodát, tudja, mit kapott volna tőlük? „Spontán remisszió”, azt kapta volna. És nem csak az orvosoktól.

A férfi hirtelen újra feltámadt szenvedéllyel folytatta, a lány pedig csak lapult előtte az ágyban.

– Mindenkinek megvan a maga reklámja. A táplálkozási tanácsadója bólogatott volna a búzacsírája vagy a makrobiotikus rizspogácsái fölött, a papja térdre rogyva az égre tekintett volna, a genetikusa előszedte volna kedvenc elméletét a generációs ugrásról és biztosította volna, hogy valószínűleg a nagyszüleinél is spontán remisszió történt, csak fogalmuk sem volt róla.

– Kérem…! – kiáltotta a lány, de a férfi ráüvöltött:

– Tudja, mi vagyok én?! Mérnök, kétszeresen, gépész és villamos, és van egy jogi diplomám. Ha elég ostoba volna, hogy bárkinek elmondja, ami itt történt, bár remélem, nem az, de ha mégis, tudom, hogyan védjem meg magam, mert lecsukhatnának engedély nélküli orvoslásért. Vádolhatna testi sértéssel, mert tűt szúrtam magába, és még emberrablással is, ha bizonyítani tudná, hogy én hoztam ide a laborból. Arra mindenki tojna, hogy meggyógyítottam a rákját. Nem tudja, ki vagyok, igaz?

– Nem. Még a nevét sem tudom.

– Nem is fogom megmondani. És én sem tudom a magáét.

– Ó, a nevem…

– Meg ne mondja! Meg ne mondja, nem akarom hallani! Én a csomójával akartam foglalkozni, és azt megtettem. Azt akarom, hogy az is, meg maga is eltűnjenek, amint mindketten képesek rá. Teljesen világosan fogalmaztam?

– Csak hadd öltözzek fel. – szólt a lány kimérten, – És azonnal elmegyek.

– Anélkül, hogy prédikációt tartana?

– Anélkül, hogy prédikációt tartanék. – mondta a lány, majd dühe egy pillanat alatt fájdalomba fordult, és hozzátette, – Azt akartam mondani, hogy hálás vagyok. Az ellen lett volna kifogása, uram?!

És a férfi dühe is átváltozott, mert közelebb ment az ágyhoz, leguggolt, hogy az arcuk egy magasságban legyen, és igen szelíden így szólt:

– Az ellen nem lett volna. Habár még tíz napig nem lenne igazán hálás, míg meg nem kapná a „spontán remisszió” diagnózisait, vagy talán hat hónapig, vagy egy évig, vagy kettőig, vagy ötig, míg a vizsgálatok nem lennének rendre negatívak.

A lány olyan hatalmas szomorúságot érzett emögött, hogy azon kapta magát, kinyúl a kéz felé, amivel a férfi az ágy szélét támasztva egyensúlyban tartotta magát. A férfi nem húzódott el, de úgy sem tűnt, hogy örömmel veszi az érintést.

– Miért nem lehetek hálás most rögtön?

– Az hitbéli cselekedet volna. – szólt a férfi keserűen, – És olyan már nem történik. Ha történt valaha is.

A férfi felállt és az ajtó felé indult.

– Kérem, ne ma este menjen el. – mondta, – Sötét van, és nem ismeri az utat. Viszlát reggel.

Mikor a férfi reggel visszajött, az ajtó nyitva volt. Az ágy rendbe volt téve, a lepedők szépen összehajtva a széken, a párnahuzattal meg a törölközőkkel együtt, amiket a lány használt. Ő nem volt ott.

A férfi kiment az előkertbe és szemügyre vette a bonszai-át.

Reggeli napfény vonta aranyfátyolba az öreg fa vízszintes legfelső lombozatát, és változtatta éles körvonalú domborművé göcsörtös ágait; bársonyba metszett szívós szürke-barna. Csak egy bonszai társa (vannak, akik birtokolják a bonszait, de ők alább való fajta) érti teljességében a kapcsolatot.

A fának van egy kizárólagos és egyedi fa léte, mivel élőlény, és az élőlények változnak; a fa pedig bizonyos módokon vágyik változni. Az ember látja a fát, és elméjében bizonyos kiegészítéseket és extrapolációkat végez azon, amit lát, majd nekifog megvalósítani azokat. A fa ezzel szemben csak azt teszi, amit egy fa megtehet; halálig küzd bármi olyat célzó próbálkozás ellen, amire nem képes, vagy amit annál kevesebb idő alatt kellene megtennie, mint amennyire szüksége van.

A bonszai formálása ezért mindig kompromisszum, és mindig együttműködés. Az ember nem tud bonszait készíteni, és nem tud egy fa sem. Mindkettőre szükség van, és meg kell érteniük egymást. Ehhez hosszú idő kell. Az ember emlékezetébe vési a bonszai-át, minden ágacskát, az összes repedés és kinyúló rész szögét, majd álmatlanul fekve egy éjszaka, vagy ezer mérfölddel távolabb egy pihenő során felidézi ezt vagy azt a vonalat vagy tömeget, és terveket készít. Vízzel, huzalokkal, fénnyel, a cserép megdöntésével, vízkötő növények ültetésével, vagy vastag, gyökérfedő talajtakaróval az ember elmagyarázza a fának, mit akar. És ha a magyarázat elég jó, és elég nagy köztük a megértés, a fa reagál és engedelmeskedik – de csak nagyjából.

Mindig ott lesz az önérzetes és nagyon önálló eltérése. Jól van, megteszem, amit akarsz, de a magam módján teszem meg. És ezekre az eltérésekre a fa mindig hajlandó világos és logikus magyarázattal szolgálni, és a leggyakrabban (szinte mosolyogva) egyértelművé fogja tenni az ember számára, hogy elkerülhette volna, ha több benne a megértés.

Ez a világ leglassabb szobrászata, és néhanap kétséges, ki is formálódik, az ember, vagy a fa.

Ott állt hát talán tíz percig, nézve az arany áradását a felső ágak között, majd egy faragott faládához ment, felnyitotta, és kirázott belőle egy vég elnyűtt pamutszövetet. Kinyitotta a zsanéros üveget az átrium egyik oldalán, és ráterítette a szövetet a gyökerekre és a földre a törzs egyik felén, a többit szabadon hagyva a szélnek és a víznek. Egy idő múltán – egy vagy két hónap múlva – a legfelső ág egy bizonyos hajtása talán megérti majd a célzást, és a kéregben egyenetlenül áramló nedvesség eltéríti majd attól a felfelé ágaskodástól, és ráveszi, hogy vízszintesen haladjon tovább. Vagy talán nem, és a kötözés és drótok durvább nyelvére lesz szükség. De az is lehet, hogy a fának is lesz valami mondandója a felfelé növekedés helyességéről, és talán elég határozottan fogja mondani ahhoz, hogy meggyőzze az embert. Összességében türelmes, jelentőségteljes és jutalmazó párbeszéd ez.

– Jó reggelt.

– Ó, a fene…! – csattant fel a férfi, – Elharaptam maga miatt a nyelvem. Azt hittem, elment.

– El is.

A lány az árnyékban térdelt, hátát a belső falnak vetve, az átrium felé nézve.

– De aztán megálltam, hogy kicsit a fával legyek.

– És aztán?

– Sokat gondolkodtam.

– Miről?

– Magáról.

– Valóban?

– Nézze… – mondta a lány határozottan, – Nem fogok elmenni semmiféle orvoshoz, hogy ellenőriztessem. Nem akartam elmenni innen, míg ezt meg nem mondtam magának, és amíg biztos nem voltam benne, hogy hisz nekem.

– Jöjjön be, kerítünk valami ennivalót.

A lány kínosan felkuncogott.

– Nem tudok. Elaludtak a lábaim.

A férfi habozás nélkül a karjába nyalábolta, és megkerülte vele az átriumot.

A lány a férfi válla köré font karral, egymáséhoz közel került arccal kérdezte:

– Hisz nekem?

A férfi továbbment, míg a faládához nem értek, majd megállt és a lány szemébe nézett.

– Hiszek önnek. Nem tudom, miért döntött úgy, ahogy, de hajlandó vagyok hinni önnek.

A férfi leültette a lányt a ládára és hátrébb lépett.

– Ez az a hitbéli cselekedet, amit említett. – mondta a lány komoran, – Úgy gondoltam, legalább egyszer az életben legyen része benne, hogy soha többé ne mondhassa azt, amit mondott.

Óvatosan a földhöz érintette a sarkait, majd felvillantott egy fájdalmas mosolyt:

– Juj. Veszettül zsibbad.

– Sokáig gondolkodhatott.

– Igen. Akarja tovább hallani?

– Persze.

– Maga egy dühös, rémült ember.

A férfit mintha ez szórakoztatta volna.

– Nekem mondja?

– Nem. – szólt a lány halkan, – Maga mondja el nekem. Ezt nagyon komolyan gondolom. Miért dühös?

– Nem vagyok az.

– Miért ennyire dühös?

– Mondom, hogy nem vagyok az. Habár… – tette hozzá jóindulatúan, – Ön erősen terel afelé.

– Akkor hát, miért?

A férfi rábámult, a lánynak úgy tűnt, nagyon hosszú ideig.

– Ön valóban tudni akarja, ugye?

A lány bólintott.

A férfi hirtelen széttárta és felemelte a kezeit.

– Mit gondol, honnan van mindez? A ház, a birtok, a felszerelés?

A lány várt.

– Egy kipufogórendszerből. – mondta a férfi olyan éllel a hangjában, amit a lány kezdett felismerni.

– Egy módszerből a belsőégésű motorok kipufogógázának olyan módon elvezetésére, hogy az perdületet kap. Az el nem égett szilárd részecskék beágyazódnak a hangfogó falán levő üveggyapot bélésbe, ami egyben kijön, és pár ezer mérföldenként tisztára lehet cserélni. A kipufogógáz maradékát egy külön gyújtógyertya meggyújtja, így ami el tud égni, az elég. A hőt az üzemanyag előmelegítésére használjuk. A maradékot megint megpörgetjük egy ötezer mérföldes kazettán át. Ami végül kijut, az, legalábbis mai mércével mérve, elég tiszta. És az előmelegítés miatt még a motor fogyasztása is javul.

– Szóval keresett egy csomó pénzt.

– Kerestem egy csomó pénzt. – ismételte a férfi, – De nem azért, mert használják a levegőszennyezés csökkentésére. Azért kaptam a pénzt, mert egy autógyár megvette és eltemette egy széfbe. Nem tetszik nekik, mert pénzbe kerül beszerelni az új autókba. A kőolajiparban dolgozó barátaiknak se tetszik, mert rossz üzemanyaggal is jó hatásfokot ér el. Jó, hát ennyi eszem volt, és még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. De igen, dühös vagyok. Dühös voltam, amikor kölyökként egy tartályhajón dolgoztam, ahol főzött szappannal meg vászondarabokkal mosatták velünk a válaszfalakat. Partra szállva vettem tisztítószert, kipróbáltam, és az jobb, gyorsabb és olcsóbb volt, így elvittem a főnökhöz, aki szájon vágott, mert úgy tettem, mintha jobban értenék a munkájához, mint ő. Hát, ő akkor részeg volt, és a dolog akkor durvult el igazán, amikor a vén tengeri medvék a legénységben rám szálltak azzal, hogy „a cég embere” vagyok, ami egy hajón becsmérlés. Egyszerűen nem értettem, miért állnak az emberek valami jobb dolog útjába.

– Egész életemben ez ellen küzdöttem. Valami a fejemben egyszerűen nem hajlandó abbahagyni. Én ilyen vagyok, mindig tovább kérdezek: miért van ez-meg-az úgy, ahogy? Miért nem lehet inkább így-meg-úgy? Mindig minden dologról vagy helyzetről lehet egy következőt kérdezni, és akkor pláne nem szabad abbahagyni, amikor tetszik egy válasz, mert mindig van utána egy következő. Viszont olyan világban élünk, ahol az emberek egyszerűen nem akarják feltenni a következő kérdést!

– Degeszre tömték a zsebem pénzzel olyasmikért, amiket az emberek nem fognak használni, és ha folyton dühös vagyok, hát, az igazán az én hibám, elismerem, mert egyszerűen nem tudom nem feltenni azt a következő kérdést és előállni a válasszal. Fél tucat olyan igazi nagy dobás van abban a laborban, amit soha senki nem fog látni, és még félszáz a fejemben. De mit lehet tenni egy olyan világban, ahol az emberek inkább öldösik egymást egy sivatagban, még akkor is, miután megmutatták nekik, hogy az zölddé és virágzóvá változhatna? Ahol kezüket-lábukat törve milliárdokat pumpálnak egy új olajfúró rendszer kifejlesztésébe, amikor újra meg újra bebizonyították, hogy a fosszilis üzemanyagok mindannyiunkat meg fognak ölni. Igen, dühös vagyok. Nem kéne annak lennem?

A lány hagyta, hogy a férfi szavainak visszhangjai bejárják az udvart és kiszökjenek a lyukon az átrium tetején, majd várt még egy keveset, hogy éreztesse a férfival, vele van itt, nem pedig csupán önmagával és a dühével. Amikor a férfi rájött erre, bátortalanul rámosolygott.

Ekkor a lány megszólalt.

– Talán a következő kérdést teszi fel, miközben a megfelelő kérdést kellene. Úgy gondolom, hogy azok, akik régi bölcs mondások szerint élnek, csak a gondolkodást igyekszenek elkerülni, de ismerek egy olyat, amire érdemes kicsit odafigyelni. Így szól: ha megfelelő módon teszel fel egy kérdést, épp megadtad rá a választ. Hiszen ha az ember egy forró kályhára teszi a kezét, talán megkérdezi magától: hogyan tudom megakadályozni, hogy megégjen a kezem? És a válasz elég nyilvánvaló, igaz? Ha a világ folyton elutasítja, amit adni tud nekik, meg lehet valahogy úgy kérdezni az okát, hogy az tartalmazza a választ.

– Egyszerű a válasz. – mondta a férfi kurtán, – Az emberek hülyék.

– Nem ez a válasz, és ezt maga is tudja. – mondta a lány.

– Akkor mi?

– Ó, azt nem tudom megmondani. Csak annyit tudok, hogy ha emberekről van szó, akkor annál, hogy mit tesz az ember, fontosabb az, hogy hogyan teszi. Ha eredményeket akar. Hiszen azt már tudja, hogy a fájánál hogyan érje el, amit akar, igaz?

– Megáll az eszem.

– Az emberek is élő, fejlődő dolgok. Én századrészét sem tudom a bonszairól annak, amit maga, de azt tudom, hogy mikor az ember elkezd egyet, gyakran nem az erős, egyenes, egészségeset választja. A göcsörtös, betegesekből lehet a legszebbeket nevelni. Amikor hozzálát az emberiség formálásához, talán érdemes emlékeznie erre.

– Hogy az a… Nem tudom, hogy a képébe nevessek, vagy szájon vágjam!

A lány felállt. A férfinak eddig fel sem tűnt, hogy tulajdonképpen ilyen magas.

– Jobb, ha megyek.

– Ugyan már. Csak felismer tán egy szófordulatot.

– Ó, nem éreztem fenyegetve magam. De akkor is jobb, ha elmegyek.

– Fél feltenni a következő kérdést? – kérdezte a férfi ravaszul.

– Rettegek.

– Akkor is tegye fel.

– Nem.

– Akkor megteszem ön helyett. Azt mondta, dühös vagyok és félek. Tudni akarja, mitől félek.

– Igen.

– Öntől. Ön halálra rémít.

– Valóban?

– Ön valahogy kiprovokálja az őszinteséget. – mondta a férfi kissé vonakodva, – Kimondom, amit most rólam gondol: félek a közeli emberi kapcsolatoktól. Félek az olyasmitől, amit nem tudok szétszerelni egy csavarhúzóval, vagy tömegspektrométerrel, vagy koszinusz- és tangenstáblázattal. Nem tudom, hogyan kezeljem.

A férfi hangja vidám volt, de kezei remegtek.

– Hát úgy… – mondta a lány halkan, – Hogy meglocsolja az egyik oldalát, vagy másképp fordítja a napfényben. Úgy kezeli, mintha élő dolog volna, mint egy faj, vagy egy nő, vagy egy bonszai. Az lesz belőle, amivé formálni akarja, ha hagyja, hogy önmaga legyen, és rászánja az időt és a törődést.

– Azt hiszem… – mondta a férfi, – Hogy ön valamiféle ajánlatot tesz nekem. Miért?

– Az éjszaka nagy részében ott ülve… – felelte a lány, – …támadt egy bolond látomásom. Gondolja, hogy két beteg, göcsörtös fa nevelt valaha bonszait egymásból?

– Mi a neved? – kérdezte tőle a férfi.