Bob Shaw

Múlt napok fénye

A falut magunk mögött hagyva követtük az út szédítő íveit, fel a lassúüveg földjére. Korábban még sosem láttam ilyen farmokat, és elsőre kissé hátborzongató hatásúnak találtam őket, amit képzeletem és a körülmények fokoztak. Az autó turbinája egyenletesen és halkan húzott a nyirkos levegőben, így mintha egyfajta természetfölötti csendben vitt volna minket az út kanyargásán át. Jobb kéz felé a hegy egy időtlen fenyves borította hihetetlenül tökéletes völgybe bukott alá, ahol mindenfelé álltak a fényt magukba ivó lassúüveg-táblák nagy keretei. A szélfogóikon időnként megcsillanó délutáni napfény a mozgás illúzióját keltette, de a keretek valójában elhagyatottak voltak. Az ablaksorok évek óta álltak már a hegyoldalban, a völgyet bámulva, és csak az éjszaka közepén tisztították őket, amikor az emberi jelenlét nem számított a szomjas üvegnek.

Bámulatosak voltak, de Selina és én nem említettük az ablakokat. Azt hiszem, annyira gyűlöltük egymást, hogy semmi újat nem akartunk beszennyezni azzal, hogy érzéseink közé vonjuk azt. Kezdtem ráébredni, hogy maga a vakáció is eleve ostoba ötlet volt. Azt gondoltam, az majd mindent meggyógyít, de persze ettől Selina még nem szűnt meg állapotosnak lenni, és ami még rosszabb, nem szüntette meg a terhessége miatti haragját sem.

Az állapota miatti aggodalmunkat igazolandó, a szokásos dolgokat mondogattuk, lényegében, hogy szeretnénk mi gyereket, majd később, a megfelelő időben. Selina terhessége a jól fizető állásába került, és azzal együtt az új házba, amire egy ideje alkudoztunk, és ami a verseimből származó jövedelmemmel messze elérhetetlen volt. De bosszankodásunk valódi forrása az volt, hogy szembesültünk a felismeréssel: azok, akik azt mondják, majd később akarnak gyereket, mindig úgy értik, hogy sosem akarnak. Pattanásig feszültek az idegeink annak tudatától, hogy mi, akik annyira különlegesnek gondoltuk magunkat, beleestünk ugyanabba a biológiai csapdába, amibe minden oktalanul üzekedő élőlény, ami valaha is létezett.

Az út a Ben Cruachan déli lankái mentén futott velünk, majd messze a távolban kezdett felsejleni az Atlanti-óceán szürkesége. Épp lejjebb vettem a sebességet, hogy jobban befogadhassuk a látványt, amikor észrevettem az egy kapura kitűzött táblát. Ez állt rajta: „LASSÚÜVEG, magas minőség, alacsony ár. J. R. Hagan” Hirtelen ötlettől vezérelve megállítottam az autót az útpadkán, enyhén grimaszolva, ahogy a kemény szálú fű hangosan korbácsolta a karosszériát.

– Miért álltunk meg? – fordult felém meglepetten Selina csinos, füstös-ezüst hajkorona keretezte arca.

– Nézd azt a táblát. Menjünk fel és nézzük meg, mijük van. Lehet, hogy idekint megfizethető az ára.

Selina a megvetéstől elvékonyodott hangon tiltakozott, de engem túlságosan magával ragadott az ötlet, hogysem hallgassak rá. Az volt a logikátlan meggyőződésem, hogy valami rendkívüli bolondságot téve helyrehozhatnám kettőnk dolgát.

– Gyere már. – mondtam, – A mozgás még jót is tehet. Úgyis túl régóta autózunk már.

Fájt látnom, ahogy vállat vont és kiszállt az autóból. Felsétáltunk egy facsemetékkel szegélyezett szabálytalan agyagtégla-gyalogúton. Az út a hegy lábát szegélyező fák között kanyargott, és a végén egy alacsony farmházat találtunk. A kis kőépületen túl magas lassúüveg-keretek bámulták a Cruachan lélegzetelállító látványt kínáló lassú ereszkedését a Loch Linnhe víztükre felé. Az üvegtáblák legtöbbje tökéletesen átlátszó volt, néhány azonban fekete, mint a polírozott ébenfa.

Ahogy egy takaros, kövezett udvaron át közeledtünk a ház felé, egy magas, középkorú, hamuszínű gyapjúruhát viselő férfi állt fel és intett oda nekünk. Eddig az udvart övező alacsony terméskő falon ült, pipázva és a ház felé figyelve. A farmház homlokzati ablakánál egy mandarinszín ruhás fiatal nő állt egy kisfiúval a karjában, de ahogy közeledtünk, érdeklődés nélkül elfordult és kilépett a látóterünkből.

– Mr. Hagan? – találgattam.

– Úgy van. Üveget nézni jöttek, ugye? No, akkor jó helyen járnak.

Hagan beszéde pattogós volt, egy szikrányival abból a valódi felföldi kiejtésből, ami a gyakorlatlan fülnek annyira íresen hangzik. Az a fajta nyugodt és beletörődő arca volt, ami az öreg útjavítók és filozófusok sajátja.

– Igen. – mondtam, – Vakáción vagyunk. Láttuk a tábláját.

Selina, aki általában természetes könnyedséggel viszonyul az idegenekhez, nem szólt semmit. Az immár üres ablak felé nézett, nekem kissé zavartnak tűnő arccal.

– Londonból jöttek, ugye? No, ahogy mondtam, jó helyen járnak, és épp jókor is. A feleségem és én nem sok embert látunk ennyire a szezon elején.

– Ez azt jelenti, talán tudunk venni egy kis üveget anélkül, hogy hitelt kéne felvennünk az otthonunkra? – nevettem fel.

– Nohát, no… – mondta Hagan gyámoltalan mosollyal, – Minden előnyömet eljátszottam, amim esetleg lehetett ennél az üzletnél. Rose, a feleségem mindig mondja, hogy sose tanulok. Azért üljünk le és beszéljük meg.

A terméskő falra mutatott, majd habozva Selina makulátlan, kék szoknyájára pillantott.

– Várjanak, hozok egy pokrócot a házból.

Hagan fürgén bebicegett a farmházba, becsukva maga mögött az ajtót.

– Talán nem volt túl fényes ötlet idejönni… – súgtam Selinának, – De lehetnél legalább kedves ehhez az emberhez. Azt hiszem, jó üzletet szimatolok.

– Ne reménykedj. – mondta szándékos nyerseséggel, – Azt még te is csak észrevetted, milyen régimódi ruhát visel a felesége. Nem lesz túl barátságos az idegenekkel.

– Az a felesége volt?

– Persze, hogy a felesége volt.

– Lám, lám… – mondtam meglepetten, – Azért próbálj vele udvarias lenni. Nem akarom lejáratni magam.

Selina horkantott, de szélesen mosolygott, amikor Hagan előkerült, így kissé megnyugodtam. Fura, hogy egy férfi mennyire szerethet egy nőt, és közben mégis mennyire kívánhatja, bárcsak elütné egy vonat.

Hagan egy tartán takarót terített a falra és leültünk, kissé félszegen attól, hogy városi életünkből hirtelen egy vidéki élőképbe csöppentünk. A Loch távoli víztükrén, a figyelmes lassúüveg keretein túl egy lassú járatú gőzhajó húzott fehér vonalat dél felé. Az erős hegyvidéki levegő szinte ostromolta a tüdőnket, több oxigént kínálva, mint amennyire szükségünk volt.

– A környékbeli üvegfarmerek némelyike… – kezdte Hagan, – …szónoklatot tart a magukfajta idegeneknek, hogy milyen szép az ősz Argyllnek ezen a részén… Vagy a tavasz, vagy a tél. Én nem teszem, a bolond is tudja, hogy egy hely, ami nem néz ki jól nyáron, az nem néz ki jól sose. Mit gondolnak?

Előzékenyen bólintottam.

– Csak arra kérem, hogy vessen egy alapos pillantást Mull felé, Mr…

– Garland.

– Mr. Garland. Ezt veszi meg, ha megveszi az üvegemet, és ez sosem néz ki jobban, mint ahogy e percben kinéz. Az üveg tökéletesen fázisban van, egyik sem vékonyabb tíz évnél, és egy négy láb méretű ablak kétszáz fontjába fog kerülni.

– Kétszáz! – mondta Selina döbbenten, – Ez ugyanannyi, mint amit a Bond Street-i Scenedow üzletben kérnek.

Hagan türelmesen mosolygott, majd jól megnézett magának, hogy lássa, én tudok-e eleget ahhoz a lassúüvegről, hogy méltányoljam, amit az imént mondott. Az ára sokkal magasabb volt, mint amit reméltem, de tíz év vastagság! Az az olcsó üveg, amit a Vistaplex vagy Pane-o-rama boltokban találni, általában negyedhüvelyknyi hagyományos üvegből áll, amit egy leheletnyi, talán csak tíz vagy tizenkét hónap vastag lassúüveggel ragasztanak össze.

– Nem érted, drágám. – mondtam, már eldöntve, hogy veszünk, – Ez az üveg tíz évig fog tartani, és fázisban van.

– Az nem csak azt jelenti, hogy egyenletes benne az idő?

Hagan újra rámosolygott, felismerve, hogy velem már nem szükséges tovább foglalkoznia.

– Azt mondja, „csak”? Bocsásson meg, Mrs. Garland, de úgy tűnik, nem értékeli a csodát, a mérnöki pontosságnak azt az igazi, hamisítatlan csodáját, ami egy fázisban levő üvegtábla gyártásához kell. Amikor azt mondom, az üveg tíz év vastag, az azt jelenti, a fénynek tíz év kell ahhoz, hogy áthaladjon rajta. Azoknak a tábláknak mindegyike lényegében tíz fényév vastag, ami több mint a kétszerese a távolságnak a legközelebbi csillagig. Így a tényleges vastagság csupán egymilliomod hüvelyknyi eltérése is…

Egy pillanatra elhallgatott, és csendben ült a ház felé figyelve. Elfordítottam tekintetemet a Loch látványáról, és láttam, hogy a fiatal nő újra az ablaknál áll. Hagan tekintetében olyan mohó imádat fénylett, amitől kényelmetlenül éreztem magam, ugyanakkor meggyőzött arról, hogy Selina tévedett. Tapasztalataim szerint férj feleségre így sosem néz. Legalábbis a sajátjára nem.

A lány néhány másodpercig maradt a látóterünkben meleg színű ruhájában, majd visszahúzódott a szoba belsejébe. Hirtelen az a határozott, bár megmagyarázhatatlan benyomásom támadt, hogy a lány vak. Úgy éreztem, hogy Selina és én talán egy ugyanolyan heves érzelmi válságba gázoltunk bele épp, mint amilyen a sajátunk.

– Bocsánat. – folytatta Hagan, – Azt hittem, Rose be akar hívni valamiért. No, hol is tartottam, Mrs. Garland? Tíz fényév negyed hüvelykbe tömörítve azt jelenti…

Én már nem figyeltem, részben mert engem már meggyőzött, részben pedig mert már sokszor hallottam korábban a lassúüveg történetét, mégsem értettem meg soha az alapelveit. Egy tudományos végzettségű ismerősöm egyszer úgy próbált segíteni, hogy azt mondta, képzeljem el a lassúüveget olyan hologramként, ami nem igényel koherens lézerfényt a képi információk rekonstruálásához, és amiben a hétköznapi fény minden egyes fotonja végighalad az üveg minden egyes atomjának befogási sugarán kívül feltekercselt spirális csatornákon. A felfoghatatlanságnak – legalábbis számomra az volt – ez a gyöngyszeme nem csak, hogy nem mondott nekem semmit, de újra meggyőzött arról, hogy egy olyan műszaki dolgokban járatlan elme, mint az enyém, foglalkozzon inkább az okozatokkal az okok helyett. Az átlagember szemében legfontosabb okozat az volt, hogy a fénynek sok idő kellett az áthaladáshoz egy lassúüveg-táblán. Egy új darab mindig koromfekete volt, mert még semmi nem jött át rajta, de az ember kitehette az üveget például egy erdei tó mellé, míg a kép meg nem jelent, mondjuk egy évvel később. Ha az üveget ekkor elvitték és elhelyezték egy lehangoló városi lakásban, akkor az a lakás arra az évre mintha az erdei tóra nézne. Az év során nem csupán egy nagyon valósághű, de mozdulatlan kép volna; a napsugarak táncolnának a víz fodrain, állatok jönnének inni, madarak szelnék át az eget, a nappalt éjjel követné, egyik évszakot pedig a másik. Míg egy napon, egy évvel később, a szubatomi csővezetékekben tárolt szépség kifogyna, és újra megjelenne az ismerős, szürke, városi látkép.

Elképesztő újdonságértéke mellett a lassúüveg kereskedelmi sikere azon a tényen alapult, hogy a kilátás birtoklása érzelmileg pontosan egyenértékű volt egy saját telek birtoklásával.

A legmegátalkodottabb barlanglakó is ködös parkokra tekinthetett ki, és ki mondhatta volna, hogy az nem az övé? Az, akinek valóban van egy gondozott kertje, birtoka, nem azzal tölti idejét, hogy tulajdonosi mivoltát bizonyítva a földjén kúszik-mászik, tapogatva, szagolgatva, ízlelgetve azt. Minden, amit a birtokától kap, csupán fények mintázata, és az álablakokkal e mintázatok elvihetők szénbányákba, tengeralattjárókra, börtöncellákba.

Számos alkalommal próbáltam rövid verseket írni a varázslatos kristályról, de számomra e téma annyira túláradóan költői, hogy paradox módon túl legyen bármiféle költészet hatókörén, de legalábbis az enyémén mindenképp. Ráadásul a legjobb dalokat és verseket előretekintő ihlettől hajtva már megírták olyanok, akik még jóval a lassúüveg felfedezése előtt meghaltak. Nem remélhettem felérni például Moore e soraihoz:

Gyakran béklyóz éji órán

Álmok kedve, s kénye,

Mikor elér újra hozzám

Múlt napoknak fénye…

Csak néhány évbe telt, hogy a lassúüveg tudományos érdekességből méretes iparággá fejlődjön. És mi, költők – legalábbis azok közülünk, akik még vallják, hogy a szépség örök, de a liliom elhervad – ámulva néztük, hogy ez az iparág is csak úgy működött, mint bármelyik másik. Voltak jó álablakok, amelyek sok pénzbe kerültek, és voltak rosszabbak, amik jóval kevesebbe. Az években mért vastagság fontos tényező volt az árban, de ott volt a valós vastagság, vagyis a fázis kérdése is.

A vastagság kialakítása még a rendelkezésre álló legmodernebb gyártástechnológiával is csak olyan vaktában lövöldözés volt. Egy durva eltérés jelenthette azt, hogy egy öt év vastagnak szánt tábla öt és fél lett, így a fény, ami nyáron lépett be, télen lépett ki, egy finom eltérés pedig azt, hogy a déli napfény éjfélkor bukkant fel.

Ezeknek az eltéréseknek is megvolt a maguk vonzereje, például sok éjszakai munkás kedvelte, hogy saját személyes időzónája lehet, de általánosságban többe került az olyan álablak, ami szorosan lépést tartott a valós idővel.

Selina még mindig nem tűnt meggyőzöttnek, amikor Hagan befejezte a beszédet. Alig észrevehetően a fejét csóválta, és én tudtam, hogy Hagan rossz megközelítést használt. Selina ónfényű hajkoronáját hirtelen hideg széllökés borzolta össze, és hatalmas, tiszta cseppekben eső kezdett kopogni körülöttünk a szinte felhőtlen égből.

– Írok most egy csekket. – mondtam hirtelen, és láttam, ahogy Selina zöld szemei dühösen az arcomra szegeződnek, – A szállítást meg tudja szervezni?

– Igenis, a szállítás nem probléma. – felelte Hagan felállva, – De nem szeretnék inkább magukkal vinni az üveget?

– Nos, de igen, ha nem bánja. – mondtam, szégyenkezéssel fogadva, hogy ennyire kész megbízni az aláírásomban.

– Kioldok maguknak egy táblát. Várjanak itt. Nem fog sokáig tartani becsúsztatni egy szállítókeretbe.

Hagan lebicegett a lejtőn a sorakozó ablakok felé, amelyek némelyikén át a kilátás a Linnhe felé napos volt, másokon felhős, némelyik pedig tiszta fekete volt.

Selina összefogta blúza gallérját a nyaka körül.

– Legalább beinvitálhatott volna minket. Nem járhat erre annyi balek, hogy megengedhesse magának a velük szembeni udvariatlanságot.

Igyekeztem nem tudomást venni a sértésről, és a csekk megírására koncentráltam. A túlméretes esőcseppek egyike az ujjperceimen porlott szét, bepöttyözve a rózsaszín papírt.

– Jól van. – mondtam, – Menjünk be az eresz alá, míg visszajön.

Te féreg. – gondoltam, miközben éreztem, hogy az egész kezd teljesen félremenni. Tényleg balek kell legyek, ha elvettelek feleségül. Címeres balek, a balekok balekja, és most, hogy csapdába ejtettél magadban egy darabot belőlem, soha, de soha, de soha nem szabadulok többé.

Miközben éreztem, ahogy a gyomrom fájdalmasan görcsölni kezd, Selina mögött a ház oldalához futottam. Az ablakon túli takaros nappali a kandallóban égő széntűzzel üres volt, de a padlón gyermekjátékok hevertek. Ábécés kockák és egy talicska, pont olyan színű, mint a frissen pucolt répa. Miközben befelé bámultam, a kisfiú beszaladt a másik szobából és rugdosni kezdte a kockákat. Nem vett észre engem. Néhány pillanattal később a fiatal nő lépett be a szobába és vidám, felszabadult nevetéssel felemelte és a hóna alá csapta a fiút. Az ablakhoz jött, mint már korábban is. Zavartan elmosolyodtam, de sem a nő, sem a gyermek nem reagált.

A homlokomra jeges verejték ült ki. Lehetnek mindketten vakok? Eloldalogtam.

Selina felsikkantott, mire felé pördültem.

– A pokróc! – mondta, – Elázik.

Futva átvágott az udvaron az esőben, felkapta a vöröses négyszöget az egyenetlen kőfalról, és szaladt vissza, a ház ajtaja felé. Valami görcsösen rángatózott a tudatalattimban.

– Selina! – kiáltottam, – Be ne nyiss!

De elkéstem. Belökte a pántolt faajtót és csak állt, szája elé kapott kézzel, befelé nézve a házba. Közelebb léptem hozzá, és kivettem a pokrócot elerőtlenedő ujjai közül.

Miközben becsuktam az ajtót, hagytam, hogy tekintetem betévedjen a ház belső terébe. A takaros nappali, ahol épp az imént láttam a nőt és a gyermeket, valójában elnyűtt bútorok, régi újságok, szétdobált ruhák és mosatlan edények visszataszító forgataga volt. Nyirkos, bűzös és végsőkig elhagyatott. Az egyetlen tárgy, amit az ablakon át látottak közül felismertem, az a kis talicska volt, festetlenül, tönkremenve.

Gondosan bereteszeltem az ajtót és kényszerítettem magam, hogy elfelejtsem, amit láttam. Vannak egyedül élő férfiak, akik megbirkóznak a háztartással, mások egyszerűen nem boldogulnak.

Selina arca sápadt volt.

– Nem értem. Én ezt nem értem.

– A lassúüveg mindkét irányban működik. – mondtam gyengéden, – Kifelé is halad fény a házból, ugyanúgy, ahogy befelé.

– Úgy érted…?

– Nem tudom. Semmi közünk hozzá. Most szedd össze magad, jön vissza Hagan az üvegünkkel.

A gyomrom kavargása kezdett enyhülni.

Hagan egy hosszúkás, műanyaggal borított keretet hozva lépett be az udvarra. Odanyújtottam neki a csekket, de ő Selina arcát bámulta. Mintha azonnal rájött volna, hogy mit sem értő vendégei lelke titkaiba gázoltak.

Selina kerülte a tekintetét. Most öregnek látszott és betegnek, szemei pedig eltökélten a közeledő horizontra szegeződtek.

– Adja csak ide a pokrócot, Mr. Garland. – mondta végül Hagan, – Nem kellett volna fáradniuk vele.

– Nem volt fáradság. Parancsoljon, a csekk.

– Köszönöm. – mondta, még mindig Selinát nézve különös, esdeklő tekintettel, – Öröm volt önökkel üzletet kötni.

– Részemről a szerencse. – mondtam ugyanolyan szenvtelen udvariassággal. Felemeltem a nehéz keretet, és az út felé vezető gyalogút irányába tereltem Selinát. Épp amikor elértük a most már csúszóssá vált lépcsősor tetejét, Hagan újra megszólalt.

– Mr. Garland!

Vonakodva fordultam meg.

– Nem az én hibám volt. – mondta nyomatékosan, – Egy cserbenhagyásos gázoló ütötte el mindkettejüket lent az Oban úton, hat éve. A fiam csak hét éves volt, amikor történt. Valamit csak jogom van megtartani…

Szótlanul bólintottam, és elindultam lefelé a gyalogúton, magamhoz ölelve feleségemet, elmerülve körém fonódó karjának érintésében. A kanyarnál visszanéztem az esőn át, és láttam, hogy a megereszkedett vállú Hagan ott ül a falon, ahol először láttuk őt.

A házat nézte, de nem tudtam kivenni, áll-e valaki az ablaknál.