Tony Daniel

Keserű, csöndes háború

Nem tudom elmondani, mit jelentett látnom a Ferro két napját lenyugodni az otthonomtól keletre levő kopár hegy mögé. Tizenkétmilliárd évig voltam távol. A szivattyús kúthoz tartva elhaladtam a házam mellett, majd elvéve a fémbögrét a csapszegről, amin lógott, háromszor megmozgattam a fogantyút. Először csikorgott, és azt hittem, beállt a rozsdától, de aztán engedett, és tizenöt pumpálással kaptam egy bögre vizet.

Valaki karbantartotta a szivattyút. Valaki gondját viselte a háznak és a földnek, míg oda voltam a háborúban. Nekem tizenöt év volt, de abban nem voltam biztos, a Ferrónak mennyi. A víz vörös színű volt és vasízű. Remek. Egy hosszú hajtással kiittam, majd visszatettem a bögrét az akasztójára. Amikor a nagy nap, a Hemingway lenyugodott, enyhe szellő kélt. Azután alászállt a Fitzgerald, és hideg, felhőtlen éjszaka zuhant a fennsíkra. Kicsit megborzongtam, állítottam a belsőmön, és álltam mozdulatlanul, várva, hogy kihunyjanak az alkony utolsó fényei és megjelenjenek a csillagok, az én csillagaim. A Steiner bolygó – a Ferro esthajnalcsillaga – emelkedett fel elsőként, alacsonyan nyugaton, metánkéken. Azután a csillagképek. Ngal. Gilgames. A Nagy Kígyó, félig összetekeredve az északnyugati horizont felett. Ma éjjel nem volt holdvilág. A Ferrón nem volt sosem, és ez így volt jól.

Egy idő után a házhoz sétáltam, felléptem a verandára, a ház pedig felismert és bekapcsolta a világítást. Bementem. A ház poros volt, a bútorokat leplek takarták, de patkányoknak vagy jinjáknak nem volt nyoma, és minden rendben tartottnak tűnt. Sóhajtottam, pislogtam, próbáltam érezni valamit. Valószínűleg túl korai. Elkezdtem levenni a leplet egy székről, de abbahagytam. A konyhába mentem és benéztem a szekrénybe. Egy palack régi malátawhisky, egy kis száraz gabonapehely és némi fűszer. A fűszerek az anyámé voltak, én ritkán használtam őket, mielőtt elmentem az idő végéhez. Úgy ítéltem, hogy a whisky mostanra tökéletesen megérhetett. De ahogy a Ferrón mondják, az ital mellé harapni is jólesik valamit, így elhagytam a házat és elindultam a városba, Heidelbe vezető úton.

Öt mérföldes gyaloglás volt, és bár felfokozva magam úgy tíz perc alatt megtehettem volna a távot, normál tempóban sétáltam szülőbolygóm csillagai alatt. Az út persze csak földút volt, így vörös por lepte a nadrágom szárát, mire megálltam odakint Thredmartin kocsmájának külső lámpája alatt. Még egyszer szívtam a hideg levegőből, majd bementem a melegre.

Forgalmas este volt a Thredmartinban. A tűzhely körül férfiak és nők gyűltek össze, a hideg sarkokban pedig usák és oltványok. A törzsvendégek a bárpultnál voltak, párat közülük felismertem; most már öregek és aszottak, mint a hordókban tárolt alma. Egy bizonyos arcot keresve körülnéztem, de a nő nem volt ott. Egy zenegép valami magfelhőbeli ricsajt nyekergett, és a levegő füsttől és beszélgetéstől volt sűrű. Legalábbis addig, amíg be nem léptem. Senki sem fordult felém. A legtöbben nem is láthattak. De szétterjedt egy jelzés, és a beszélgetés halk mormolássá halkult. Valaki gyorsan elnémította a zenegépet.

Előpislantottam egy belső menüt a perifériás látómezőmbe és beálltam a helyiség hőmérsékletére. Azután a bárpulthoz mentem. Még nagyobb csend lett.

A csapos, maga az öreg Thredmartin, vonakodva jött oda hozzám.

– Mit adhatok, uram? – kérdezte.

Mögéje néztem, a mögötte kiállított válogatott palackokra, tömlőkre és kannákra.

– Azt nem látom. – mondtam.

– Hm? – pillantott hátra a válla fölött, majd gyorsan visszafordulva újra engem vizslatott.

– Bone’s Barley. – mondtam.

– Abból már nincsen. – mondta Thredmartin gyanakvó hangon.

– Miért nincs?

– Meghalt, aki készítette.

– Mennyi ideje?

– Húsz éve, nagyjából. Nem értem, mi köze magának…

– A fiával mi lett?

Thredmartin hátrált egy lépést. Majd még egyet.

– Henry… – suttogta, – Henry Bone.

– Csak add a legjobbat, amid van, Peter Thredmartin. – mondtam, – Sőt, szeretnék mindenkinek fizetni egy kört a kontómra.

– Henry Bone! Hát én bizony valami rossz arcú alaknak néztelek, amikor besétáltál ide. Azt hittem, egy olyan parázsló vagy, úgy ám. – mondta Thredmartin.

Nem tudtam, miről beszél. Elmosolyodott, egy vén kurafi féloldalas vigyorával.

– A kutyának se kell itt a pénzed, Henry Bone. És van éppen pár palackkal jó apád whiskyjéből, elrejtve hátul. Az italokat a ház állja.

Így tértem hát vissza a bolygómra, és azok legtöbbjének, akiket hátrahagytam, úgy tűnt, mintha soha nem is lettem volna igazán távol. A szomszédaim nem sokat változtak az eltelt húsz helyi év alatt, és nekik persze fogalmuk sem volt arról, velem mi történt. Csak annyit tudtak, hogy a háborúban voltam – a Nagy Háborúban az Idő Végén – és nyilvánvalóan minden jól alakult, hiszen itt voltam újra, a saját időmben és a saját helyemen.

Elvetettem a Ferro sivatagi árpáját, tőzeget hordtam a hegyi lápokból, tenyésztettem a biomasszát, ami kivonja az ásványokat a kemény talajvizemből, és készültem újra whiskyt készíteni. A Ferro lakóinak nagy része vagy whiskys, vagy sörös család volt. A Bone-ok mindig is párlók voltak, sosem főzők, a Letelepedés, tíz nemzedék óta.

Addig mit sem hallottam az időközben felmerült problémákról, míg a nő fel nem keresett. Alinda Bexter volt a neve, de én az óta, hogy együtt játszottunk az apja hotelének padlódeszkái alatt, mindig csak Bexnek hívtam. Amikor elmentem a háborúba, ő húsz éves volt, én pedig huszonegy. Negyvenévesen – öt évvel idősebben, mint én voltam most – is felismertem, ahogy a házam felé sétált az úton, egy héttel a visszatértem után. Magasabb volt, mint a nők többsége a Ferrón, és bárhol máshol talán usa-ember oltványnak nézték volna. Szikár volt, khaki színű ruhát viselt, ami lobogott a száraz szélben, ahogy jött az úton. A verandán álltam, őt várva, azon töprengve, mit mond majd.

– Hát, így egy gonddal kevesebb. – mondta.

Széles karimájú kalapot viselt. Szalag volt rajta, hogy megkösse az álla alatt, de Bex nem tette. A kezével tartotta, hogy a szél le ne fújja a fejéről.

– Ez az átok farm nagyon hálátlan feladat volt.

– Szóval te tartottad rendben. – mondtam.

– Csak megakadályoztam, hogy olyan gyorsan dőljön össze, mint anélkül tette volna. – felelte.

Egy pillanatig álltunk és néztük egymást. Bex szemei zöldek voltak. Időközben láttam óceánt, így most már tudtam, miféle zöld az.

– Akkor hát… – mondtam végül, – Gyere be.

Megkínáltam egy kis magam sütötte édes süteménnyel, meg sörrel, amit a szomszédom, Shin hozott, de mindkettőt elutasította. A nappaliban ültünk, a még leszedésre váró fehér leplek borította bútorokon. Bex és én sem siettünk, lassan ismerkedtünk újra egymással. Most ő vitte az apja üzletét. Éveken át csak teherhajón lehetett eljutni Heidelbe, de végre kaptunk csomópontot a Villantón, és bár a Ferro még mindig félreeső bolygó volt, több idegen fordult meg itt, mint bármikor korábban, általában útban más helyek felé. De néha megszálltak egy-két éjszakára a Bexter Hotelben. Bex állította, terjed a hírük, és el is hittem neki. Már fiatalon is körmönfont volt, de becsületes, ami egy fogadósnál ritkán előforduló kombináció. Hallgatag nő volt, legalábbis amíg jobban meg nem ismerte az embert, így egyesek bizonnyal gőgösnek gondolták. Úgy éreztem, hosszú ideje nem engedett már a tartózkodásából. Mikor korábban ismertem, Bexnek nem sok közeli barátja volt, de annak a néhánynak, köztük nekem, kiöntötte szívét-lelkét. Úgy találtam, e tekintetben nem sokat változott.

– Megházasodtál? – kérdeztem, miután hallottam a hotelről és apja megromlott egészségéről.

– Nem. – felelte, – Nem, egyszer majdnem, de aztán mégsem. És te?

– Nem. Ki volt az?

– Rall Kenton.

– Rall Kenton? Az a Rall Kenton, akinek a szüleié a komlópiac?

Negyedrészt oltvány volt, még a magas emberek bolygóján is magas férfi. Ám amikor még ismertem, hosszú árnyéka csalóka volt. Nem volt benne sem hév, sem erő.

– Nem tudom elképzelni, Bex.

– Tom Kenton meghalt tíz éve. – mondta, – Marjorie nyugdíjba ment, így Rallé volt az üzlet egészen tavalyig. Meglepődnél, milyen jól ment neki. Az apja halála után megemberelte magát. Talán túlságosan is.

– Mi történt?

– Meghalt. – felelte Bex, – Meghalt, pont ahogy rólad is hittem.

Ekkor szólt, hogy mégis kérne egy sört, így mentem, hogy hozzak neki egy palackkal Shin világosából. Mikor visszaértem, láttam, hogy közben sírdogált egy kicsit.

– Rallt a parázslók ölték meg. – mondta Bex, mielőtt rákérdezhettem volna, – Legalábbis ők így nevezik magukat. Emberek, reponok, kaliwakok meg tudom is én, mifélék. Tavaly utaztak át itt, egy hétig maradtak Heidelben. Nagyon rossz volt. Rákényszerítették apámat, hogy adja át nekik az egész hotelt, aztán… pert tartottak, ők annak nevezték. Minden családot felszólítottak, hogy fizessen sarcot. A parázslók döntötték el, mennyit. Rall nem volt hajlandó fizetni. Hozott magával egy pisztolyt, Isten tudja, honnan szerezte, és megpróbálta lelőni az egyiket. Csak nevettek, és elszedték tőle.

Újra kicsordultak a könnyek.

– Azután kivonszolták az utcára a hotel elé.

Bex kis szünetet tartott és összeszedte magát.

– Elégették egy P-pisztollyal. Először a lábait égették el, azután a karjait, majd a maradékát, miután hagyták ott feküdni egy darabig. Semmi sem maradt belőle, még eltemetni sem tudtuk.

Nem tudtam magamhoz vonni, átölelni, az után nem, amit Rallról mondott. De valamit tennem kellett, így előszedtem némi göcsörtös banfát a tűzifás ládából, és nekiálltam megpróbálni tüzet csiholni a tűzhelyem kihűlt hamuján. A tűzhelybe fújtam, de csak az orrom lett tele tőle hamuval.

– Senki sem állt ellen? – kérdeztem.

– Attól kezdve nem. Csak kivártunk, míg elmentek. Vagy elunták magukat. Nem tudom. Mindenkinek rossz volt, nem csak Rallnak.

Bex megrázta a fejét, sóhajtott, majd látva, hogy nem boldogulok, lehajolt segíteni. Sokkal jobban ment neki, mint nekem, és hamarosan lobogott a tűz. Visszaültünk, és néztük a villódzását.

– Harctalanoknak hangzanak. – mondtam.

– A parázslók?

– Katonák, akik nem mennek haza a háború után. A harc beléjük rágja magát, és nem akarják abbahagyni, vagy nem tudják. Néha olyan… átalakításaik vannak, ami nem engedi, hogy abbahagyják. Az idővonalakon kóborolnak, és mivel nem abba az időbe valók, amiben felbukkannak, nehéz megölni őket. A korai időkben, ahol az emberek nem tudnak a háborúról, vagy csak szóbeszédeket hallottak róla, sok nevük volt. Vámpírok. Haga-szörnyek. Zombik.

– Mit lehet velük tenni?

Átkaroltam Bexet. Oly rég volt. Megfeszült, majd mélyen, békésen felsóhajtott.

– Remélni, hogy nem jönnek vissza. – feleltem, – Rosszak. Nem a legrosszabbak, de rosszak.

Egy ideig hallgattunk, a kéménybe fújó szél pedig úgy játszott a füstcsövön, mintha valami nagy kőfurulya volna.

– Szeretted őt, Bex? – kérdeztem, – Rallt.

Ezúttal még csak nem is habozott a válasszal.

– Persze hogy nem, Henry Bone. Hogy gondolhattál ilyesmire? Arra vártam, hogy visszatérhessek hozzád. És most mesélj nekem a jövőről.

Így egy időre elhúzódtam mellőle és elmondtam neki, legalábbis egy részét. Hogy nincs elég sötét anyag újra összehúzni a kozmoszt, nincs elég tömeg a végtelen körforgásban pulzáláshoz. Helyette a vég van, és minden csillag vagy halott, vagy haldoklik, és nincs semmi más, csupán a halovány éjszaka. Beszéltem neki az ott összegyűlt alkonyi seregekről, minden időkből és helyekről verbuválva. Teremtmények, jelenések, gépek, fegyverek harcolnak galaxisról galaxisra, naprendszerről naprendszerre, harcolnak, amíg el nem érik a kritikus pontot, amikor az entrópia már nem áramlik, csak összegyűlik, összegyűlik a semmi végtelen, változatlan tócsáiban. Nincs fény. Nincs hő. Nincs hatás. Az univerzum halott, és azok, akik megmaradnak… Megöröklik e sötét csatateret. Ők győznek.

– És ti győztetek? – kérdezte tőlem, – Ha egyáltalán jó rá ez a szó.

A napok lenyugvóban voltak. Válasz helyett kimentem a farakáshoz, és elég banfát hoztam be, hogy egész éjjel táplálja a tüzet. Azt gondoltam, talán elfelejti, mit kérdezett tőlem. De Bex nem olyan.

– Hogyan végződik a háború, Henry?

– Ezt sosem szabad megkérdezned tőlem. – ejtettem ki óvatosan a szavakat, gondoskodva róla, hogy semmit se áruljak el a válaszomban.

– Valahányszor egy hazatérő katona megadja ezt a választ, mindent megváltoztat. Akkor két választása van. Vagy elmegy, elhagyja a saját idejét és visszamegy ismét harcolni, vagy ott marad, és akkor mindaz, amit tett, semmit sem fog jelenteni. Nem csak hogy ki győzött és ki vesztett, hanem minden, amit a háborúban tett, a semmibe vész.

Bex ezen gondolkodott egy darabig.

– Mit számíthat az? Mi az istenért érheti meg harcolni? – kérdezte végül, – Véget ér az idő. Az után semmi sem számít. Ugyan mit számíthat, ki győzött… Ki győz?

– Azt jelenti, hazamehetsz. – feleltem, – Miután vége van.

– Nem értem.

Megráztam a fejem és hallgattam. Eleget mondtam. Nem volt mód ennél többet mondani neki, legalábbis a dolgok megváltoztatása nélkül. Nem lehetett hogyan elmondani, mi volt az, ami összegyűjtötte azokat az erőket a mindenség végén. És mi a fenét tudok én egyáltalán, még most is? Csak azt tudom, amit mondtak, amire kiképeztek. Ha a vég idején nem harcolunk, nem lesz kezdet. Ahhoz, hogy legyenek emberek, háborút kell vívni a dolgok legvégén. Azt mondták nekem, mi ilyen univerzumban élünk, és nem másmilyenben. Először mások mondták nekem, majd már én önmagamnak. És tettem, amit kellett, hogy vége legyen, és hazamehessek, visszajöhessek.

– Bex, sosem felejtettelek el. – mondtam.

Odajött, hogy leüljön mellém a tűznél. Először nem értünk egymáshoz, de éreztem őt magam mellett, beszívtam bőre illatát, ahogy a tűz átmelegítette. Azután végigfuttatta ujjait a karomon, kitapogatva a műtéti feljavítás csomóit.

– Mit tettek veled? – suttogta.

Az éghasítók csatakiáltásának régi szavai, a még csak eljövendő szavak, kéretlenül bukkantak fel elmémben.

Szívem egy fekete lyuknak

Prédául vetették;

Már nem árthatsz nekem.

Agyamat az űrnek

Jég-göbébe vésték,

Hát ne packázz velem.

Jégtű-könnycsepp vagyok

Egy csillagnak szeméből;

Jöttem, hogy megöljelek.

Majdnem kimondtam őket, puszta megszokásból. De nem tettem. A háborúnak vége volt. Itt volt Bex, így tudtam, hogy vége. Érezni fogok, ismét, érezni valamit a csalárdságon, gyűlöleten és dühön kívül. Még nem éreztem, ez igaz, de a lehetőségét már igen.

– Én igazából már nem lélegzem, Bex, csak úgy teszek, hogy mások ne érezzék zavarónak. – mondtam neki, – Olyan régóta, hogy már nem is emlékszem, milyen volt, amikor még kellett.

Bex ekkor megcsókolt. Először arra sem emlékeztem, azt hogyan kell. Majd eszembe jutott. Fát raktam a tűzre, majd végigfuttattam ujjaimat Bex nyakán és vállán. Bőre még mindig fiatalos volt, de a szélben és napsütésben töltött évektől cserzetté lett, barnává és puhán érdessé. Levettük a leplet a kanapéról és közelebb húztuk a meleghez, azután Bex magához vont rajta, a nyakára, a kebleire.

– Hagytak nekem eleget belőled? – suttogta.

Nem tudtam, egészen mostanáig.

– Igen. – feleltem, – Maradt elég.

Utat találtam belé, és szeretkeztünk, lassan, úgy ahogy az rajtunk kívül bárki másnak szomorúnak tűnhetett volna, mert ott voltak az emlékek és a vágyódással teli évek, amelyek kiáradtak belőlünk és körbefolytak, mint az épp olvadó borostyán, és mi benne voltunk, és nem volt más, csak ez a jelen, amiben már minden ami volt és lehetett, elmúlt. Időtlenség. Végre csak Bex, és sehol a minket elválasztó idő.

Az öreg kanapén aludtunk el, és halovány majdnem-reggel volt, amikor felébredtünk, a Fitzgerald még fel sem kelt nyugaton, a tűz parazsa pedig úgy vöröslött, akár az égbolt.

Két hónappal később a Thredmartinban voltam, amikor Bex lépett be baljós kifejezéssel az arcán. Addig szép lassan közeledtünk újra egymáshoz, de minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább tudtuk, hogy semmi alapvető nem változott. Bex kijárogatott a farmra, én pedig rászoktam, hogy hetente pár éjszakát abban a szobában töltök, amit az apja nekem tartott fenn a hotelben. Furly Bexter régi vágású McKinnonita volt. Férfi és nő éljen külön, és csak hivatalos ügyben vagy gyermeknemzéskor találkozzon. De engem eléggé kedvelt, és amikor ragaszkodtam hozzá, hogy fizetek a szobámért, talált valahol egy kibúvót McKinnon Értekezéseiben, amely szerint hotelekben és szállókban lehet együtt lakni.

– Visszajöttek a parázslók. – mondta Bex leülve az asztalomhoz.

A kocsma egy sötét sarkában ültem. A tüzet meghagytam azoknak, akik nem tudnak állítani a belsőjükön, hogy felmelegedjenek.

– Elfoglalták a hotel legfelső emeletét. Mit tegyünk?

Kortyoltam egyet a sörömből – Thredmartin saját, barna porteréből – és Bexre néztem. Láthatóan reszketett, valószínűleg inkább a felindultságtól, mint a félelemtől.

– Hányan vannak? – kérdeztem.

– Hatan. Meg még valami, egy olyan oltvány, amilyet még nem láttam, az akárhánynak számítson is.

Ittam még egy korty sört.

– Hadd legyenek ott. – mondtam, – Majd elunják magukat és odébbállnak.

– Mi? – kérdezte Bex elképedéssel teli hangon, – Mit beszélsz?

– Nem akarhatsz itt háborút, Bex. – feleltem, – Fogalmad sincs róla, mennyire eldurvulhat.

– Megölték Rallt. Elvették a pénzünket.

– Pénz… – a hangom mintha évek távolából szólt volna, még magamnak is.

– Amit munkával, aggódással meg törődéssel kerestek. Tudod, milyen keményen dolgoznak az emberek a Ferrón. Hogy ezek az… izék… idejöjjenek és elvegyék. Nem hagyhatjuk…

– Bex… – mondtam, – Én semmit sem fogok tenni.

Nem szólt semmit; a homlokára szorította a kezét, mintha magas láza lenne, egy pillanatig bámult rám, majd elfordult.

Az egyik parázsló ezt a pillanatot választotta belépni a Thredmartinba. Egy halandana volt, oltvány – ember és jan – a fel-időből és pár lehetséges univerzummal távolabbról. Közel hét láb magas volt, két láb hosszú nyakkal, így görnyednie kellett, hogy bejöhessen a Thredmartin ajtaján. Meg sem állva a bárpulthoz ment és morfiumot követelt.

Thredmartin volt a pultnál. Előhúzott egy poros, alig használt tokot, de mielőtt kivehetett volna egy injektort, a halandana kinyúlt, elvette az egészet és az általa viselt hosszú, szürke kabát zsebébe tette. Thredmartin mondani akart valamit, azután megrázta a fejét és keresett egy adagoló-porlasztót. A pultra csapta, majd fordult, hogy elmenjen. A halandana keze kivágódott és meglökte az öregembert. Thredmartin térdre esett.

Éreztem, ahogy a kezem ujjai karmolva ökölbe szorulnak. Lazítsd el az ujjaid, hagyd elmenni.

Thredmartin lassan fél térdre emelkedett. Bex felpattant, megkerülte a pultot, odament hozzá és a vállát fogva támogatta. A parázsló egy pillanatig figyelte ezt, majd egy asztalhoz vitte a drogját meg az adagolót, ahol felkészült, hogy belője magát.

Most alaposabban megnéztem. Nőnemű volt, de a halandana oltványoknál ez nem sokat jelentett. Láttam, ahogy a körvonalai körül fázisminták halottszürke lángjai táncolnak. Bekattintottam a széles sávú tér fölöttit, így átláttam a halandanán, láttam a széket, amin ült, és a festetlen fa falat is mögötte. És láttam mást is a terek közötti terekben. A halandana egy hálóosztagba volt becsatolva, igazából már nem volt önálló személy. Sorsa összefonódott az egységparancsnokáéval. Vagyis a harctalanok – a parázslók – valószínűleg egy szökevény osztag voltak, akiknek egyetlen vezér parancsolt. A halandana egy pillanatra felém nézett, talán érezte a valahonnan a helyi időn kívülről érkező pillantásomat, így visszaléptettem normál emberi sávra. Gyorsan visszatért ahhoz, amivel foglalkozott. Bex meggyőződött róla, hogy Thredmartin jól van, azután visszajött az asztalomhoz.

– Még csak nem is az ő idővonalán vagyunk. – mondtam, – Nem tekint minket valóban élőnek.

– Ó, Istenem… – mondta Bex, – Pont, mint a múltkor.

Felálltam és kimentem. Ez volt az egyetlen megoldás. Nem mondhattam semmit Bexnek. Nem értené. Én értettem; a nem cselekvés volt az észszerű, az egyetlen út. De nem az én utam. Legalábbis mostanáig nem.

Felerősítettem a lábaimat és végigügettem az úton a házamhoz. De amikor odaértem, tovább futottam, tovább, ki a Ferro pusztaságának vörös homokjába. Leszállt az éj, és ahogy a bolygó fordult, végigfutottam a délnyugaton fényesen és élesen ragyogó Nagy Kígyó mentén, majd a Steiner kék izzása alatt, amikor felkelt a holdtalan, makulátlan éjszakában. Futottam, mérföldeken át, gyorsan, akár egy jaguár, de sosem fáradva el. Hogy is tudnék elfáradni, amikor egyes részeim az abszolút mozdulatlanság, a végső nyugalom dimenzióiba terjedtek ki? Ha Bex látni tudna annak, ami vagyok, nem egy férfit látna, hanem egyfajta telepes lényt, egy életmasszát, ami úgy ékelődik a létezés réseibe és törésvonalaiba, akár a homok és a zuzmó. Az embert csak szíve és elméje köti valahová; vágd el e köteléket, és ellibben, el, messze. Mi voltam? Egy medúza az idő óceánjában. Egy sűrű csomónyi semmi, embernek álcázva. Más egyéb?

Valami, amit átkozottul nehéz megölni, az már biztos. Ahogy a parázslókat. Amikor visszatértem a házamhoz a csillagfényes éjszakában, félig-meddig arra számítottam, hogy ott találom Bexet, de nem volt ott. Így szöszmötöltem egy darabig, majd hajnalban a nappali egyik foteljében megpihenve lekapcsoltam egy órára, agyam egy részével álmodva, a többivel teljesen éberen. Bex másnap sem jött, és kezdtem attól félni, történt vele valami. Elgyalogoltam félútig Heidel felé, majd letértem az útról és körbelopóztam a város határa mentén egy töredezett vulkanikus kövekből álló halomhoz – egy egykori bányakutató munkagödrének maradványaihoz –, nem messze a város szélétől. Ott felfokoztam a látásom és hallásom, és hosszan végigpásztáztam a főutcát. Semmi. Csend, túl nagy csend, még Heidelhez mérten is.

Kiszámítottam az eltérítést a Bexter Hotelhez, és kis kiigazítás után meghallottam Bex hangját, majd az apjáét. Túl messze voltam, hogy kivegyem a szavakat, de a kvantitatív egységem pozitív azonosítást adott. Tehát Bex jól van, legalábbis jelen pillanatban. Hazamentem, és szorgalmas whiskykészítőként dolgoztam át a napot.

Másnap reggel – a negyedév kettős hajnala volt, amikor mindkét nap majdnem egyszerre kel fel keleten – Bex eljött hozzám. Bevittem, és a családom nappalijának poros napfényében, ahol mostanában pihentem, amikor pihentem, Bex elmondta, hogy a parázslók elvitték az apját.

– Visszatartott előlük egy kis régi Midnight Livetet a pincében, és nem vitte ki nekik, mikor szobaszervizt kértek.

Jobb kezének ujjaival bal öklét morzsolgatta, gyakorlottan, szinte már gépiesen, ugyanúgy, ahogy több ezernyi kenyércipó tésztáját gyúrta már meg.

– Honnan tudják az ilyesmit? Honnan tudják, Henry?

– El tudnak látni a dolgok mellett. – feleltem, – Legalábbis némelyikük.

– Szóval olvasnak a gondolatainkban? Mi maradt meg a sajátunknak?

– Nem, nem. Oda nem tudnak belátni, legalábbis abban biztos vagyok, hogy az öreged McKinnonita kobakjába nem tudnak benézni. De a whiskyt odalent a pincében valószínűleg jól látták. Egy ajtó nem valami tömör dolog egy saját idején és helyén kívül levő harctalannak.

Bex még egyszer megszorította az öklét, majd széttárta kezét az ölében. Lebámult tenyere barázdáira, majd felnézett rám.

– Ha te nem fogsz harcolni, akkor meg kell mondanod nekem, hogyan harcoljak ellenük. – mondta, – Nem fogom hagyni, hogy megöljék az apámat.

– Talán nem fogják.

– Ezt a kockázatot nem vállalhatom.

Szemei lángoló zöldek voltak, ahogy a napok teljes erővel sütöttek be az ablakon. Az arca egyszerre volt fényes és sötét, mintha egy tűz izzó parazsa mellett ülne.

Hosszú ideje szereted ezt a nőt. – gondoltam, – Mondanod kell neki valamit, ami segíteni fog.

De ugyan mi segíthet egy olyan lény ellen, ami túlélte – túl fogja élni – azt a nagy, végső háborút, és ezért már most életben kell maradnia. A jövőt nem lehet megölni. Az öreg őrmesterek így magyarázzák a csaták végzetét az újoncoknak. Ha arra rendeltettél, hogy ott legyél, mondják, akkor semmi sem árthat neked. Ha pedig nem, akkor úgyis el fogsz tűnni, hát miért ne harcolva végeznéd be?

– Csak bosszantani lehet őket. – mondtam végül Bexnek, – A Villantóval meg lehet oldani. Beszélj azzal a technikussal, hogy is hívják…

– Jurven Dvorak.

– Mondd meg Dvoraknak, hogy rezegtesse be a helyi megszakítást ötven-hatvan teraciklussal. Megszakad tőle minden forgalom, de nekik olyan lesz, mint egy darázsfészek, és nem akarnak majd a közelébe menni, hogy kikapcsolják. Talán elmennek. És jobb, ha Dvorak utána a csomópont közelében marad.

– Jól van. – szólt Bex, – Ez minden?

– Igen. – feleltem.

Megmasszíroztam a halántékomat; fejfájás halvány előjelét éreztem, ami gyorsan visszahúzódott, ahogy a belsőm több vért irányított a fejembe.

– Igen, ez minden.

Később aznap meghallottam a véletlenszerű kvantumalagút-szórás reccsenését, ahogy a széthasított, befogatlan részecskék a gravitáció és okság világának vezénylete nélkül döntötték el spinjüket, bájukat és színűket. Dühödt zúgás volt, akár a szúnyogháló és az ablaktábla között rekedt rovar zümmögése; rendkívül irritáló órákon át hallgatni, ha valaki szerencsétlenségére érzékeny a hatásra. Én elviseltem, mindenek ellenére reménykedve, hogy elég lesz a parázslók elüldözéséhez.

Bex kora este érkezett, az apját támogatva, aki megviselt és szinte tébolyult volt két fény és víz nélkül töltött nap után. A parázslók bezárták egy takarítószeres szekrénybe a hotelben, és ott ült összekuporodva. Miután megkezdődött a zümmögés, Bex kinyitotta a zárat és kivonszolta az öreget a szekrényből, ahol tartották. Mintha a parázslók egyszerűen megfeledkeztek volna az egészről.

– Talán… – mondtam, – Reménykedhetünk.

Bex azt akarta, hogy szállásoljam el az öreget a házamban, ha esetleg hirtelen eszébe jutna a parázslóknak. Az öreg Furly Bexternek nem tetszett az ötlet. Egyre arról magyarázott, amit McKinnon a „Levél a kanadaiakhoz” című intelmében írt, de én azt mondtam, igen, maradhat. Bex ott hagyott engem az apjával a nappalim leplei között.

A kvantumzümmögés valamikor aznap éjjel abbamaradt. Kora reggel pedig megláttam őket – ötöt közülük – az úton poroszkálva, maguk előtt rugdosva Jurven Dvorak rettegő, botladozó alakját. A verandán vártam rájuk. Furly Bexter a szüleim hálószobájában aludt. Kimerült volt a megpróbáltatástól, és arra számítottam, egy darabig nem ébred fel.

Amikor beértek az udvarra, Dvorak a kúthoz futott és úgy kapaszkodott a szivattyú karjába, mintha egy ág volna, ami egy feneketlen szakadék fölött tartja. És számára az is volt. Betörtek az agyába és álmot küldtek rá, amiben haldoklott. Gyanítottam, hogy hamarosan felváltja majd a valóság, és nem lesz megváltást hozó szivattyúkar.

A vezérük – vagy legalábbis az, aki beszélt – ember kinézetű volt. Ki kellett volna terjesztenem a sávot, hogy teljes azonosítás végezzek, de egyelőre semmit sem akartam elárulni. Megspórolta nekem a fáradságot azzal, hogy megmondta ő maga.

– Marek a nevem. – mondta, – Egy D-vonalról jöttem, nem messze innen az al-időben.

Bólintottam, a sivár udvarom visszaverte vörös fényességtől hunyorogva.

– Csak szórakozni jöttünk ide. – folytatta az ember, – Miért akarod ezt elrontani?

Egyelőre nem szóltam semmit. Marek bandájának egyik tagja udvarom száraz porába köpött.

– Csak tessék, szórakozzatok. – mondtam.

– Jól van. – szólt Marek.

Dvorak felé fordult, majd előhúzott egy fegyvert, bár az nem volt igazán fegyver, mivel az eszközt a frontvonal mögötti rendfenntartók, vallatók és vallomás-kicsikarók használták. Algoritmikus gumibotnak hívták, vagy röviden ütlegnek. Az ütleg teljes töltettel használva lehántja az axonok és dendritek myelinburkát; úgy égeti ki az ember idegsejtjeit, akár a biztosítékokat. Borzalmas fájdalmat okozva lehet vele ölni. Marek odament, és Dvorak lábához érintette az ütleget, mintha csak tábortüzet gyújtana.

A Villantó-technikus reszketni majd rázkódni kezdett, mint egy forrásnak induló teáskanna. A mozgás végigkúszott a lábain a mellkasába, majd ki a karjaiba. A nyaka vonaglani kezdett, mintha az izomkötegek megannyi kígyó lettek volna. Majd Dvorak agya égni kezdett, ahogy egy teáskanna, amikor minden víz elforrt, és nincs más, csak a forró fémet nyaldosó lángok. Dvorak üvöltésben tört ki. Hosszú-hosszú ideig üvöltött. Azután meghalt, összeroskadva és félredobva a földön, a házam előtt.

– Nem ismerlek. – mondta Marek Dvorak teste fölött állva és engem nézve.

– Azt tudom, mi vagy, de azt nem tudom leolvasni, ki vagy, és ez aggaszt. – folytatta.

Belerúgott a Villantó-technikus egyik kicsavarodott karjába.

– De te most már ismersz engem.

– Takarodj a földemről. – mondtam.

Egykedvűen néztem rá. Talán belül sem éreztem semmit. Ez a bizonytalanság hosszú ideje a társam volt már, zord útitársam. Marek egy pillanatig méregetett. Ha magamon tartom a figyelmét, talán nem néz el mellettem, nem néz be a házba, hogy megtalálja a másik játékszerét, a mókázásától félholt Furly Bextert. Marek a többiekhez fordult.

– Elmegyünk. – mondta nekik, – Elintéztük, amiért jöttünk.

Sarkon fordultak és elmentek azon az úton, amelyiken jöttek, az egyetlenen, ami létezett. Egy idő után elvittem Dvorak testét egy alacsony dombhoz, és sírt ástam neki ott. Homokkőből sírkövet állítottam, és mivel tudtam, hogy Dvorak katolikus családból származott, belekarcoltam a kőbe a kereszt jelét. Jézus a Tejútról. Egy másik parázsló. Nehéz megölni.

A vén Bexternek csak úgy egy hét kellett, hogy teljesen felépüljön; Bexet ismerve tudhattam volna, hogy őt is kemény fából faragták. Elkezdett tenni-venni a ház körül, segített, ahol tudott, bár én egy csinos kis egyszemélyes vállalkozást működtettem, így az öreg leginkább csak útban volt. Bex megkockáztatott egy utat azon a héten. Az apja megint kijelentette, visszamegy a városba, de Bex elmondta neki, hogy a parázslók keresik. Egyelőre sikerült meggyőznie őket, hogy fogalma sincs, hová lett.

Fogytán voltak a készleteim és az élelmem, így a következő elsőnapon be kellett mennem a városba. A vegyesboltban összeszedtem egy jó hátizsáknyi holmit, a gyógyszerésznél meg pár vegyszert a tőzeg kezeléséhez, majd megkockáztattam egy gyors beköszönést Bexnél. A pulton álló tábla mindenkivel tudatta, hogy ha valaki keresi, a Thredmartinban találja, ebédel. Átvágtam az utcán, a pakkot letettem rögtön a Thredmartin ajtaján belül a ruhatárban, majd áthaladva a bejáraton beléptem a kocsma délutáni nyirkosságába.

Azonnal megéreztem a parázslókat magam körül, így behúztam a nyakam, mentálisan és testileg is. Megláttam Bexet a szokásos sarkában, és a helyiségen át felé indultam. Ahogy a kocsma közepén levő asztalok egyikéhez értem, egy parázsló – a halandana – kinyújtotta hosszú, szőrös lábát. Majdnem megbotlottam, és ugyanabban a pillanatban ösztönösen cselekedve majdnem kinyúltam valami olyan kapaszkodó felé, ami a háromdimenziós világban nem volt jelen, de nem tettem. Visszafogtam magam, mozdulatlanná dermedtem, majd gondosan kikerültem a parázsló kinyújtott lábát.

– Nem bánod, ha leülök? – kérdeztem, amikor odaértem Bex asztalához. Egy üres szék felé biccentett. Épp végzett egy sörrel, és egy üres pohár már állt mellette. Thredmartin általában leszedte az asztalokat, amint az utolsó csepp elhagyta a korsót. Bex gyorsan ivott. Miért? Talán bátorságot gyűjteni.

Leereszkedtem a székbe, és hosszú ideig egyikünk sem szólt a másikhoz. Bex végzett a sörrel, mire Thredmartin megjelent és kérdőn nézett a két üres korsóra. Bex még egyet intett, én pedig a saját whiskymet rendeltem.

– Hogy van a farm? – kérdezte végül Bex. Ki volt pirulva és az ajkai enyhén remegtek. Úgy ítéltem meg, dühös. Rám, a helyzetre. Érthető volt. Teljességgel érthető.

– Remekül. – feleltem, – A farm remekül van.

– Helyes.

Újabb hosszú csend. Thredmartin visszajött az italainkkal. Bex felsóhajtott, és egy pillanatig azt hittem, beszélni kezd, de nem tette. Helyette lenyúlt az asztal alá és megérintette a kezem. Szétnyitottam a tenyerem, és ő a kezembe tette a kezét. Éreztem benne a feszültséget, kezének csontjaiból, ahogy erősen szorított. Éreztem a félelmét és aggódását. Éreztem a szerelmét.

És ekkor Marek lépett be a kocsmába, őt keresve. Átvágott a helyiségen és megállt az asztalunknál. Jól megnézett magának, majd Bexet, azután kezét az asztal fölé lendítve lesöpörte Bex sörét és az én whiskymet a fal felé. A söröskorsó összetört, de én gyorsan kinyúltam és úgy kaptam el a kupica scotchot a levegőben, hogy egy csepp sem loccsant ki. Hétköznapi ember persze nem lett volna erre képes.

Bex észrevette, hogy Marek furán méreget, és felemelt hangon szólalt meg, magára vonva a figyelmét.

– Mit akar? A hotelben keressen.

– A tábla szerint nyitva vannak. – mondta Marek józan, rosszat sejtető hangon, – Szobaszolgálatért csengettem. Többször.

– Sajnálom. – szólt Bex, – Csak hadd fizessek, és mindjárt ott leszek.

– Most rögtön legyen ott. – mondta Marek, ellökve az asztalt Bex elől. Én újfent elkaptam az italomat, és a térdemre téve ülve maradtam.

 Bex felpattant a székéből és megállt Marekkel szemben. A szemébe nézett.

– Azonnal ott leszek. – mondta.

Marek minden előjel nélkül kinyúlt és megragadta Bex állát. Nem úgy tűnt, hogy erősen fogja, de tudtam, fájdalmas a szorítása. Magához húzta Bexet. Ő továbbra is a szemébe nézett. Lassan felálltam a székemből, és letettem a whiskyt a meleg székre, ahol az imént ültem.

Marek rám pillantott. Tekintetünk találkozott, és ebből a távolságból tisztán láthatta a szaruhártyám mögötti beültetéseket. Én láttam az övéit.

– Engedd el. – mondtam.

Nem engedte el Bexet.

– Ki a fene vagy te… – kérdezte, – Hogy megmondod nekem, mit csináljak?

– Csak egy baka, pont, mint te. – feleltem, – Engedd el.

A halandana felkelt a székéből, és kisvártatva Marek mögött állt. Felmordult, mélyen, rosszindulatúan. Harci séma villant fel ikonként a látóterem szélén, tanácsot adva a helyzet kezelésére. A halandana zöld alak volt, Marek vörös, Bex halvány rózsaszín. Egyet pislogva felnagyítottam. Egy töredékmásodperc alatt áttanulmányoztam. Ismét pislogva lezártam. Marek elengedte Bexet. Ő hátratántorodott, sértetten és dühösen, az állát dörzsölve.

– Nem hinném, hogy egy bakával van dolgunk. – mondta Marek, talán a halandanának, talán magának, de rám nézve, – Szerintem ez itt bizony egy hamisítatlan éghasító űrgyalogos.

A halandana morgása mélyebb és hangosabb lett, megtöltve az ultra- és szubszonikus frekvenciákat.

– Hány rendszert intéztél el, éghasító? – kérdezte Marek, – Pár galaxisra valót?

A halandana rám mozdult, de Marek kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa.

– Mit képzelsz te magadról? Ez itt kispályás ahhoz képest, amit te tettél.

Ebben a pillanatban kiterjesztettem magam, kinyújtóztam egy kicsit olyan módokon, amiket Bex nem láthatott, de Marek igen, legalábbis valamennyire. Körülfogtam őt, a teljes valóját, és alapos azonosítást végeztem mind rajta, mind a halandanán. Az adatokat átfuttattam az n-tér egy örvényében eldugott néhány olyan transz-d személyi adatállományon, amelyekről nem gondoltam, hogy valaha még hozzájuk kell férnem. Marek Lambrois. Pár lehetséges világban a helyi csillagcsoporthoz beosztott tartalékos katonai rendőrégi szakasz tizedese, pár másikban mindannyian dezertőrök. Hálókapcsolaton keresztüli anti-alg kódolással megnövelt agresszivitás. Az osztag harci profilja állandó magas szintre állítva. Rohadékok voltak, akikből előre programozott rohadékokat csináltak. Mareknek igaza volt abban, hogy kispályások. Ő meg a bandája nem volt több nagypofájú bakáknál, jelentéktelen pribékeknél néhány független tartalékhadtest számára.

– Mi a fene…? – mondta Marek. Észrevette az elemzésemet, de túl gyors volt neki ahhoz, hogy jobban megnézhessen. De abban a pillanatban megértett valamit, valamit, aminek a kitalálásához nem kellett feljavítás. És abban a pillanatban minden megváltozott. Bár láttam volna, bár észrevettem volna.

– Te valami nagykutya vagy, igaz-e, éghasító? Valaki, aki fontos a végeredményhez. – mondta Marek, – Ez a valósod, és nem akarsz kibaszni magaddal fel-időben, így nem fogsz ellenállni.

Gonoszul elmosolyodott, kivillantak fehér, keskeny, egyenes fogai.

– Ne vegyél rá mérget. – szóltam.

– Nem fogsz. – mondta ezúttal magabiztosabban, – Nem is tudom, miért aggódtam. Azt csinálok itt, amit akarok.

– Nos… – kezdem, – Nos…

De azután nem szóltam semmit.

– Húzz át oda és keríts nekem valami kaját. – mondta Marek Bexnek, – A negyvenötös szobában fogom várni, kis hölgy.

– Én inkább…

– Csináld! – mondtam. A szó kemény volt, és mintha nem az én hangom lett volna. De a szó az enyém volt, és egy pillanat múltán a hangra is emlékeztem. Az enyém volt. Messze, messze a jövőből. Bex tátogott a keménysége hallatán, de lépett egyet előre, indult engedelmeskedni.

– Bex… – szóltam lágyabban, – Csak vigyél ennivalót ennek az embernek.

Marekhez fordultam.

– Ha bántod őt, semmivel sem fogok törődni. Megértetted? Semmi sem fog számítani.

Marek mosolya vigyorrá szélesedett. Kinyúlt felém, lassan, hogy átgondolhassam, és megveregette az arcomat. Majd megfontoltan pofon vágott, erősen. Elég erősen, hogy oldalt lendüljön a fejem. Elég erősen, hogy vér fakadjon az ajkamból. Persze nem fájt különösebben. Persze, hogy nem fájt.

– Csak ne aggódj, éghasító. – mondta, – Most már pontosan tudom, hányadán állok veled.

Sarkon fordult és távozott, a halandana pedig, a beadatlan adagját ott hagyva az asztalon, amelyiknél korábban ült, a nyomába eredt.

Bex rám nézett. Próbáltam a szemébe nézni, de nem tettem. Nem néztem le, inkább belebámultam a Thredmartin sötétjébe. Bex odanyúlt és a kisujjával letörölte a vért az államról.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek. – mondta.

Nem feleltem. Megrázta a fejét, szomorúan, és elment előttem. Én előreszegeztem a tekintetem, messzire ettől a helytől, ettől az időtől, és a távozása csak egy légörvény volt, egy vörös-barna hajtincs suhanása, és Bex elment. Elment.

Szívem egy fekete lyuknak

Prédául vetették;

Már nem árthatsz nekem.

– Bone ezredes, elvégeztük az előzetest a 1168-as szektoron, és van ötvenhat egyes osztályú civilizáció, valamint kétszázhetven racionális, egyes vagy kettes fázisú fejlődési szakaszban.

– Ötvenhat, kétszázhetven… Ah, az én formám.

– Ezredes úr, több mint a felüket evakuálni tudjuk harminchat lokális órán belül.

– És akkor a transzcendensen kell megvédenünk őket. Káosz-semlegesen. Garantáltan negyven százalékos veszteségünk lenne.

– Igen, uram. De akkor legalább a civileket. Néhányukat meg tudjuk menteni.

Agyamat az űrnek

Jég-göbébe vésték,

Hát ne packázz velem.

– Elfogadhatatlan, katona.

– Uram?

– Elfogadhatatlan.

– Igen, uram.

Mind halott. Az a sok millió halott ember. De az volt az idő vége, és meg kellett halniuk, hogy élhessenek – hogy mi mindannyian, minden időkben, élhessünk. De ők nem tudták ezt, azok a civilizációk. Azok az emberek. Az volt az idő vége, de attól még ugyanúgy szereted az életet, és ugyanolyan nehéz meghalnod, mint bármikor. A semmiért. Hiábavaló volna minden. Odakint feltámadt a szél. Az ég a Ferro porától vöröslött, estére vihar készült. Kemény, üveges hártyával fedtem le a szaruhártyámat, és pislogás nélkül botorkáltam haza az ellátmánnyal a vad, erősödő szélben.

Aznap éjjel, a porfüggönyön és a gyér esőn át, a vihar csúcspontján Bex érkezett a házamhoz. Ruhái elszaggatva, arcán zúzódások. Nem szólt semmit, miközben becsuktam mögötte az ajtót, a konyhába vezettem és elkezdtem ellátni a sebeit. Nem szólt semmit, amikor aggódó apja leült a konyhaasztalomhoz és nézte, és a kezeit tördelte, és csak nézte, mert tenni nem tudott semmit.

– Az az ember… – kezdte az apja, majd az öregember hangja elcsuklott, – Ő tette…?

– Megpróbáltam elvenni tőle azt az izét, az ütleget. Az ajtó melletti asztalon hagyta. – mondta Bex üres hangon, – Úgy gondoltam, senki sem fog tenni semmit, még Henry sem, így nekem kellett. Nekem kellett.

A zúzódások az arcán csak felületi sérülések voltak. De lábait szorosan összezárta, és kezét a hasára szorította. A ruháján hányadék volt.

– Valami riasztó volt beállítva az ütlegen. – folytatta Bex, – Így rajtakapott.

– Bex, fájdalmaid vannak? – kérdeztem. Lenézett, majd óvatosan szétnyitotta a lábait.

– Rajtakapott, és használta rajtam az ütleget. Nem teljes energián. Azt mondta, nem akar maradandó kárt okozni. Azt mondta, félre akar tenni későbbre.

Távolinak tűnt a hangja. A tenyerébe temette az arcát.

– Belém dugta. – mondta.

Azután felsóhajtott, mélyen, reszelősen, és rávette magát, hogy rám nézzen.

– Hát… – mondta, – Így.

Lefektettem őt az ágyamba, az apja pedig leült a mellette levő székbe, hogy őrködjön, ki tudja, mi ellen. Nem védhette meg a lányát, de meg kellett próbálnia; olyan bizonyosság volt ez, mint ahogy az egymástól már távolodó napok kelnek fel szülőbolygóm szikkadt sivatagai felett. Minden megváltozott.

– Bex. – mondtam neki, megérintve a homlokát, a finom, barna bőrét.

– Bex, a jövőben, mi győztünk. Én győztem, az én parancsnokságom győzött. Igazán nagy győzelem volt. Amiatt vagyunk itt. Amiatt van itt mindenki.

Bex szemei csukva voltak. Nem tudtam megállapítani, nem aludt-e el máris. Reméltem, hogy igen.

– El kell intéznem valamit, azután megteszem újra. – mondtam suttogva, – Csak vissza kell mennem a fel-időbe, és újra megtenni.

Az első és második napkelte közt értem el Heidelt, és mikorra a Hemingway vörösen égette a vihar poros hordalékát, a Bexter Hotel előcsarnokának árnyai közt álltam. Ott vártam.

A halandana kelt fel elsőként – akárcsak én, azok sem aludtak igazán soha – és jött le a szobájából, kétségkívül azért, hogy menjen és szerezzen magának egy újabb adag drogot. Helyette engem talált. Nem vesztegettem az időmet a lényre. Egy gyors n-térbeli csavarintással lerántottam a mába, a gyűlölet, gyönyör és ostobaság helyi sűrűsödésébe, hogy egy gyors döféssel a torkába megölhessem. De életben hagytam; megmutattam neki magam, teljes valómban kiterjedve, hatalmasan, és hagytam félni.

– Eredj, és hozd ide Marek Lambrois-t. – mondtam neki, – Mondd meg, hogy Bone ezredes akarja látni. Henry Bone, a 8. Ég és Fény ezredese.

– Bone… – mondta a halandana, – Én azt gondoltam…

Kinyúltam és megragadtam a lény hosszú nyakát. Ez volt a halandanák gyenge pontja, és ennek kerámia beültetése volt védelem gyanánt. Egy szinttel feljebb kattintottam az erőt az alkaromban és összezúztam a gallért, akár egy teáscsészét. A halandana nyakpáncélja lemezkékre és szilánkokra hasadt, repedések finom pókhálója sejlett át a bőrön.

– Ne gondolkozz. – mondtam, – Szólj Marek Lambrois-nak, hogy jöjjön le az utcára, akkor életben hagyom.

Ez persze nem volt igaz, de mint rájöttem, a remény sosem hal meg, még a legkeményebb katonákban sem. De talán alábecsültem Mareket. Néha még most is ezen töprengek.

Még félálomban botorkált ki az utcára. Az elmúlt éjszaka látni valóan hosszú és kemény volt. Olyan véresek voltak a szemei, hogy még a detox nanók sem tudták teljesen eltakarítani. A bőre tésztaszínű volt.

– Valami bajod van velem. – mondtam, – Ezt nem tűrhetem.

– Bone ezredes… – kezdte, – Ha tudtam volna, hogy maga az…

– Most már túl késő.

– Sosem túl késő, maga tanította meg ezt mindannyiunknak, amikor megfordította azt az offenzívát kint a Husknál, és ellátta a Káosz baját. Lelépek. Viszem a bandát. Már nincs értelme, hogy maradjunk.

– Tegnap is eleget tudtál. Eleget ahhoz, hogy elmenj.

Újra éreztem a dühöt, a majdan lesz dühöt.

– Miért tetted azt vele? – kérdeztem, – Miért tetted…?

És ekkor a szemébe néztem és megláttam benne. A néma vágyat, amit a szintetikus érzelmek legyűrtek, de ami most győzött, szomorú diadallal. A vágyat, hogy végre, végre-valahára meghalhasson. Marek mégsem az az agyatlan barom volt, akinek hittem. Hát, így járt.

Tettem egy lépést Marek felé. Ösztönei parancsára lenyúlt, az ütleget keresve. De ellenem az a fegyver haszontalan volt. Az én idegeimen nincs myelinburok. Nekem már nincsenek idegeim; drótozásom van. Marek szinte azonnal rájött, hogy ez a helyzet. Elejtette az ütleget, megfordult és futásnak eredt. Elkaptam. Küzdeni próbált, de sosem volt kérdéses, legyőzhetne-e. Abszurd lett volna. Bone ezredes vagyok, az Éghasító Nyolcasoktól. Ölök, hogy lehessen élet. Engem senki sem győz le. Ez a sorsom, és ez a tiéd is.

Elkaptam a vállánál, a másik karomat pedig a nyaka köré fontam és magamhoz szorítottam, de nem olyan erősen, hogy bármije eltörjön. Csak hogy lenyugodjon. Erős volt, de ravasz nem.

Mint mondtam, a parázslókat nehéz megölni. Bizonyos értelemben olyanok, mint a csiga a házában, a trükk pedig az, hogy ki kell csalogatni őket, teljesen. És én pont ezt tettem Marekkel. Miközben fizikailag tartottam, megragadtam őt, a teljes valóját odaát, azon a helyen, amiről nem tudok beszélni, amit nem tudok leírni. Ehhez az kell, hogy mozdulatlanul tartsd a parázslót és nagy szenvedést okozz neki, hogy ne tudjon visszahúzódni a mélységekbe. Erre valók a vámpírok elleni facövekek, meg a római keresztek.

És ahogy Bexnek mondtam, a parázslók rosszak, ez igaz. Rosszak, de nem a legrosszabbak. A legrosszabb én vagyok.

Jégtű-könnycsepp vagyok

Egy csillagnak szeméből;

Jöttem, hogy megöljelek.

Kiéleztem a körmeimet. Azután Marek hasába mélyesztettem őket, át a bőrön, a belei tekervényei közé. Körbetapogattam odabent és megragadtam valamit, egy darab belsőséget. Kihúztam. Odakötöttem a Bexter Hotel verandájához.

Marek megpróbálta kioldozni magát és elhúzódni. A kifordult, szabadon levő beleire bámult, arra gondolva… Nem tudom, mire. Én sosem haltam meg. Nem tudom, milyen meghalni. Marek nyögdécselt. Kezei hasztalan matattak az önnön belsőségeit borító zsírban és nyálkában. Az általam kötött csomókat nem lehetett kioldozni, nem gyűjthette vissza magába önmagát.

Felemeltem, és miközben nyöszörgött, elindultam vele az utcán. A belei kibomlottak mögöttünk, mint egy rózsaszín szalag. Miután úgy húsz lábnyit haladtam vele, úgy gondoltam, mindössze ennyi lehet benne. Ledobtam az utcára.

A Hemingway északkeleten állt, a Fitzgerald épp keleten. Különböző szögekből sütöttek az összeroskadt Marekre, és őrült, zegzugos árnyakat vetettek az utca egész hosszában.

– Bone ezredes… – mondta.

Elegem lett a szövegeléséből.

– Ezredes…

Benyúltam a szájába, összeszorított fogain át, és kihúztam a nyelvét. Utána nyúlt, amikor kitéptem, hát odaadtam neki. Vér és nyál folyt a szájából és festette még vörösebbre körülötte a vörös földet. Azután sorban egymás után eltörtem a karjait, a lábait, majd eltörtem minden egyes csigolyát a gerincében, gyors szorításokkal haladva fölfelé a gerincoszlopa mentén. Nem tartott sokáig.

Ezt tettem abban a világban, amit az emberek látni tudnak. A más idők és terek szövevényeiben hasonló dolgokat tettem azzal az emberrel, borzalmas, visszavonhatatlan dolgokat. Megöltem őt. Megöltem, oly módon, hogy soha többé ne kelhessen életre, egyetlen lehetséges helyen, egyetlen lehetséges időben sem. Kitöröltem Marek Lambrois-t a létezésből. Alaposan. És az ő halálával a többi parázsló is meghalt, kialudt; megszűnt létezni a fény, az üvegbúra, az izzószál, minden. Vagy ahogyan hirtelen megszűnik minden érzékelés, amikor kiég egy agy.

Visszavonhatatlanul eltűntek erről az idővonalról, és ez volt az, ami számít. Bizonytalan állapotban tartani ezt a lehetséges jövőt, egyensúlyban káosz és szükségszerűség fordulópontján. Megtartani szabadnak, hogy visszamehessek elvégezni a munkám.

Mareket ott hagytam Heidel főutcáján heverni. Más is össze tud takarítani; az nem az én dolgom volt. Miközben elhagytam a várost, útban vissza a házam és az ottani életem felé, láttam, nem vagyok egymagam a hajnalfényes városban. Egyeseknek már dolga volt ilyentájt, így végignézték. Mások hallották a mozgolódást és az ablakokhoz jöttek, vagy ki a verandára, hogy lássák, mi az. Most már tudták. Tudták, mi vagyok, mivé kellett majd lennem. Egyedül mentem végig az úton, és megkerestem a szobámban mélyen alvó Bexet és az apját.

Megsimogattam a nő lágy haját. Felnyögött, fészkelődött álmában. Felhúztam a takarómat az álláig. Negyven éves, és oly gyönyörű, akár egy gyermek. Biztonságban, az ágyamban. Bex. Bex, hiányozni fogsz. Mindig, Bex. Mindig.

A nappaliba mentem, a leplek takarta bútorok közé. Leültem a székbe, ami valaha az apámé volt. Elkortyoltam egy kupicával apám legjobb árpamaláta whiskyjéből. Üldögéltem, és ahogy a Ferro napjai felkúsztak a kemény, vasszínű égre, belehalványultam a távoli, haldokló jövőbe.