Edward Bryant

Cápa

A háború jött és ment, de tizennyolc évvel később visszatért a férfiért.

Folgernek tudnia kellett volna, amikor a kisebb halak felhői eltűntek. Rá kellett volna jönnie, de lefoglalta, hogy stabilizálja a ketrecet tíz méteren, majd kicsusszanjon a felső nyíláson. Szabadon lebegve belebámult a Dél-Atlanti-óceán szürke-zöldjébe. Semmi. Nyelvével bekapcsolta a csutorába épített mikrofont. A tartályaihoz csíptetett sonex továbbító kódolta és kisugározta az üzenetet:

– Lekérdezés-Valerie-helyzet.

Megismételte. Az elektronika ropogott a fülében, de válasz nem volt.

Valami mozdult jobb felől, valami sötétebb szürke, sötétebb zöld, mint a víz. Azután Folger megpillantotta a két sötét szemet. A nő teste kibontakozott a homályból. Tompa orrú torpedóforma suhanása; lehetetlenül gyorsan csapott le.

Folger hibája volt, és majdnem végzetes. Azt remélte, a nő előbb körözni fog. A nagy fehér cápa egyenest nekirontott, szélesen vigyorgó szájjal. Folger látta a fogakat, csak a fogakat, a csipkézett fehér sorokat.

– Lekérdezés…! – kiáltotta a sonexbe.

Kétségbeesve lökte előre a jobb kezében tartott cápaösztökét. A nagy fehér alak, kinyíló majd összecsukódó állkapoccsal, háromszög alakú késpenge-fogakkal, hangtalanul villant el mellette.

Folger felemelte az ösztökét, vagyis próbálta felemelni, és látta a vért és a könyök alatt kiálló fehér végeket, majd rájött, hogy sebészi precizitással elmetszett csontot néz.

A sokk mindent megtévesztően könnyűvé tett. Folger maga mögé nyúlt, kitapogatta a ketrecet és felhúzta magát a nyílás felé. A cápa beleveszett a távolságba.

Egy kézzel nehéz volt bejutni a ketrecbe. Félig jutott át a nyíláson, és teljes emelkedésre kapcsolta a lebegésszabályzót, mikorra a világ feketére váltott.

A nő neve, mint a nők legalább feléé a faluban, Maria volt. Több mint egy évtizede tartotta már rendben Folger házát. Takarított, a maga módján. Megfőzte neki a napi két étkezését, általában főtt burgonyát, vagy birkapörköltet. Csendes, keserű, viszonzatlan szenvedéllyel szerette a férfit. Annyi év során egyszer sem beszéltek erről. Nem voltak szeretők; a nő minden este, miután elkészítette a vacsorát, hazament agyag és kő házába a faluban. Ha Folger nőt hozott volna fel a faluból, Maria mindkettejüket megkéselte volna álmukban. Ilyen probléma sosem adódott.

– Keresik magát. – mondta Maria.

– Kik? – nézett fel Folger a térképeiről.

– Nem szigetlakók.

Folgernek két éve nem volt szigeten kívüli látogatója, amikor egy brazil újságíró kereste fel a félévente járó ellátóhajóval.

– Fogadja őket?

– El tudom kerülni?

– Kormány. – halkította le a hangját Maria.

– A fene. – mondta Folger, – Mennyi?

– Csak kettő. Akarja a puskát?

A lefűrészelt csövű tizenkettes kaliberű puska, olajos rongyba tekerve, a konyhaszekrénybe volt beállítva.

– Nem. – sóhajtott Folger, – Kísérje be őket.

Maria motyogott valamit, miközben megfordult és kilépett az ajtón.

– Tessék?

A nő megrázta kócos, fekete haját.

– Az egyik nő! – köpte.

Valerie késő délután kereste fel a kabinjában. A projektvezető már beszélt Folgerrel. Tudva, mit fog majd mondani a nő, Folger, rá nem jellemző módon, ivott két erős italt az érkezése előtt.

– Nem gondolhatod komolyan. – mondta rögtön.

– Szóval elmondták. – vigyorgott a nő.

– Nem engedhetem meg. – szólt a férfi.

A vigyor eltűnt:

– Ne beszélj úgy, mintha birtokolnál!

– Nem beszélek úgy. Csak… – a férfi elbizonytalanodott, – A fenébe, megdöbbentett.

A nő megfogta a férfi kezét, és lehúzta maga mellé a kanapéra:

– Én megtagadnám tőled az álmaidat?

– A kedvesem vagy… – mondta a férfi könyörgőn.

– Ezt akarom. – szólt Valerie, elfordítva a fejét.

– Bolond vagy.

– Te lehetsz oceanográfus. – mondta a nő, – Én miért nem lehetek cápa?

Maria kelletlenül terelte be a látogatókat.

– Igyekezni. – mondta még kint az előszobában, – Señor Folger elfoglalt ember.

– Nem fogjuk sokáig zavarni. – szólt egy női hang.

A látogatóknak, amikor beléptek, le kellett hajolniuk, hogy beférjenek a szemöldökfa alatt. A nő majdnem két méter magas volt, a férfi fél fejjel magasabb. Egyforma szürke kezeslábast viseltek, és egyforma mosolyt. Olyan – Folger a megfelelő szót kereste – eltúlzottak voltak. A hajuk túl lágy és selymesen halvány, a szemük túl feltűnően kék, a fogaik túl fehérek és egyenesek.

A páros lenézett Folgerre.

– Inga Lindfors vagyok. – mondta a nő, – A fivérem, Per.

A férfi aprót biccentett.

– A jelek szerint tudják, hogy én ki vagyok. – mondta Folger.

– Ön Marcus Antonius Folger. – mondta Inga Lindfors.

– Marcus Aurelius lett volna. – jegyezte meg Folger mellékesen, – Az apám klasszikus műveltsége mindig is felületes volt.

– Szerencsés tévedés. – szólt Inga, – Én Marcus Antoniust találom érdekesebbnek. Határozottan cselekvő ember volt.

Maria zavartan bámult egyik arcról a másikra.

– Ön a Kelet-falklandi Tengeri Intézethez tartozott. – mondta Per.

– Oda tartoztam. Rég volt.

– Beszélni kívánunk önnel. – szólt Inga, – A Régi Amerika Protektorátus képviselőiként.

– Akkor? Beszéljenek.

– Hivatalos minőségben.

– Ó… – Folger Mariára mosolygott, – Egyedül kell maradnom ezekkel az emberekkel.

A szigetlakó nő gyanakodva nézett a Lindforsokra.

– A konyhában leszek. – mondta.

– Meglehetős az út Tres Rocas-ba. – mondta Per, – A siklóhajónk tíz órája hagyta el Cape Pembroke-ot. Rossz volt a széljárás.

Folger vakarózott és nem szólt semmit.

Inga felnevetett, a korához képest kislányos nevetéssel:

– Marcus Antonius Folger, ön túl régóta van már távol az amerikai civilizációtól.

– Kétlem. – mondta Folger, – Nyilvánvalóan sokat fáradtak a megtalálásommal. Miért?

Miért?

A nő mindig kérdezgetett, miközben megmászták az előhegység fölötti sziklákat. Valerie kérdezett, Folger válaszolt, és általában mindketten tanultak. Miért volt a Falkland-szigetek éves hőingása csak tíz fok? Mik azok a kvazárok? Miben különböztek a harmadik generációs számítógépek a második generációsaktól? Mennyire veszélyesek a tüskés farkú ráják? Mikor pusztul el az Univerzum? Ma új kérdést tett fel:

– Mi a helyzet a háborúval?

A férfi megállt, egy természetes kürtő fölé hajolva.

– Hogy érted?

A hideg átjárta az arcát, elzsibbasztotta az állkapcsát, nehézkessé tette a szavait.

– Nem értem a háborút. – mondta Valerie.

– Akkor tudod mindazt, amit én.

Folger lebámult a sziklákon túli tengerre. Hogyan lehet elmagyarázni, hogy emberek tömegei gyilkolnak más embereket? Végigmehetne a szójegyzéken; elsődleges, másodlagos, harmadlagos célpontok, népességi prioritások, halálozási mutatók, de minek? Nem tette hihetőbbé, sem átélhetőbbé a szárazföldön, űrben és tenger alatt zajló öldöklést.

– Én semmit sem tudok. – mondta Valerie komoran, – Csak amit mondanak.

– Ne vond kétségbe őket. – szólt Folger, – Kicsit sértődékenyek.

– De miért?

– A Protektorátus emlékszik a barátaira. – mondta Per.

Folger nevetni kezdett.

– Ne próbáljanak elkápráztatni. Akkor sem érdekelt a politika, amikor a leghűségesebb voltam a Protektorátushoz, vagyis ahhoz, ami akkor a Protektorátus volt.

– Húsz évvel ezelőtt ez árulás lett volna.

– De már nem… – mondta gyorsan Inga, – A libertarianizmus nagy reneszánszát éli.

– Hallottam. A hajó néha hoz magazinokat.

– Az újjáépítés évei nehezek voltak. Hasznát vettük volna a szakértelmének a kontinensen.

– Itt is hasznomat vették. Időnként megtalálom a módját, hogyan segítsem a szigetlakókat.

– Oceanográfusként?

Folger az ablak felé intett.

– A tenger teszi ki az életterük nagy részét. Hasznos vagyok.

– A tehetsége… – mondta Per, – Itt csak kárba vész.

– Meg aztán… – folytatta Folger, – A relikviáknál is segítek.

– Relikviák? – kérdezte Inga bizonytalanul.

– Háborús felesleg. Maradék. Nézzék.

Folger felvett egy kiszáradt, bőrszerű négyszöget az asztalról és odalökte Pernek. Az megnézte, körbe-körbe forgatva azt.

– Egy gyilkos bálnából való. Tavaly télen kaptam el szigonnyal meg vágótöltettel. Az átkozott beborított három hajót, megölt két embert. Most olvassa el a másik oldalát.

Per alaposan megvizsgálta a bőrdarabot. Számok és betűk voltak mélyen beleégetve. „USMF–343”

– Látja? – kérdezte Folger, – Még mindig vannak odakint fegyverek. Ez az Intézethez csatlakozásom előtti év eresztéséből származott. Nem volt kimondottan kifinomult, de tartós.

– Sokkal találkozik? – kérdezte Inga.

Folger megrázta a fejét.

– Az eredetiek közül nem túl sokkal.

A kétárbócost legénység nélkül sodródva találták meg. Aznap kora reggel futott ki Dos, Tres Rocas két kisebb, lakatlan társának egyike felé. A fedélzetén utazó három férfi fókára akart vadászni. A halászok, akik felfedezték az elhagyott hajót, találtak egy véres fejszét is, és egy emberi alkar vastagságú csáp levágott darabjait.

Így Folger három napon át hajózott a szerencsétlenül járt hajó útvonalán motoros szkiffjével. A fodros, szürke víz hatalmas területét kutatta át, mindig a keze ügyében tartva egy robbanóhegyes szigonyt. A negyedik nap kora délutánján fél tucat sötétzöld csáp bukkant ki a tengerből a hajó bal oldalán. Folger bal kezével a szigonyért nyúlt. A jobbról érkező csápot nem látta, ami a mellkasa köré tekeredett és lerántotta a hajóról.

A víz hidege elkábította. Folger egy pillanatra meglátta a szürreális, bonyolult mintában tekergő csápokat. Két szem, akkorák mint az ökle, bámulta rosszindulat nélkül. A csáp a csőr felé húzta.

Azután szürke árny derengett fel Folger alatt. Borotvafogak metszettek húsba. A csáp levált, Folger elsodródott.

A nagy fehér cápa legalább tíz méter hosszú volt. A hasát szokatlan mintázat borította. A tintahal mohón fonta csápjait a vergődő cápa köré. A két hal a Folger alatti sötétebb vizek felé süllyedt.

A férfi sajgó tüdővel törte át a felszínt a szkifftől alig egy méterre. Mindig húzott egy hágcsót a hajó után. Megkönnyítette egy félkarú ember dolgát.

– Megmutatná nekünk a falut? – kérdezte Inga.

– Nem sok a látnivaló.

– Azért mi örülnénk egy körútnak. Van ideje?

Folger a kabátjáért nyúlt. Inga közelebb lépett, hogy segítsen neki felvenni.

– Menni fog. – mondta Folger.

– A kontinensen remek protézisszakértők vannak. – mondta Per.

– Nem, köszönöm. – szólt Folger.

– Pótláson gondolkodott már?

– Gondolkodtam. De minél tovább gondolkodtam, annál jobban boldogultam nélküle. Volt néhány évem gyakorolni.

– Vagyis a háborúban történt? – kérdezte Inga.

– Persze, hogy a háborúban.

Útban kifelé elhaladtak a konyha mellett. Maria mogorván nézett fel a vágódeszkán levő véres birkahúsdarabokról. A szemei Ingára szegeződtek, míg a szőkeség el nem tűnt a látóteréből az előszoba felé.

Ritkás, hideg eső esett, miközben lesétáltak az ösvényen a falu felé.

– Az eső az egyetlen, aminek a hiányát nem bánnám itt. – mondta Folger, – Kaliforniában nőttem fel.

– Kaliforniába látogatunk, miután itt végeztünk. – mondta Inga, – Per és én eltávozást kaptunk. Sugárzás elleni injekciót kérünk, és elmegyünk síelni a Sierrákba. Éjszakánként pedig a Los Angeles-i derengést nézzük majd.

– Nagyon szép?

– A derengés olyan, mintha az ember minden nap sarki fényt látna. – mondta Per.

– Mindig is sejtettem, hogy L. A. valahogy így fogja végezni. – kuncogott fel Folger.

– A felezési idő gondoskodni fog a város halhatatlanságáról. – mondta Inga.

– Tavaly voltunk ott. – mosolyodott el Per, – A derengés hidegnek tűnik. Rendkívül erotikus.

Éjszaka, az ágyban azt kérdezte a nőtől:

– Miért akarsz cápa lenni?

A nő gyengéden végigfuttatta körmeit a férfi nyakizmain:

– Embereket akarok ölni, megenni őket.

– Bárkit?

– Csak férfiakat.

– Szeretnéd, hogy pszichoanalitikust játsszak? – kérdezte Folger. A nő keményen a vállába harapott.

– Az istenit! – fordult át a férfi, – Vérzik?

Valerie megdörzsölte a bőrt a kezével.

– Annyira gyáva vagy.

– Alacsony a fájdalomküszöböm, kicsim. – mondta Folger.

– Ne szólíts kicsimnek. Mondd azt, cápám.

– Cápám.

Kétségbeesett sietséggel szeretkeztek.

A lejtő meredekebb lett, az eső erősödött, ők pedig siettek. Átvágtak egy csenevész fákból álló csalitoson, és elérték egy egyszerű út nyomvályúit.

– A siklóhajón van gyorsfagyasztott bifsztekünk. – mondta Inga.

– Ez is olyasvalami, ami hiányzik. – szólt Folger.

– Akkor velünk kell vacsoráznia.

– A Protektorátus vendégeként?

– Tisztelt vendégként.

– Én véresen kérem. – mondta Folger, – Nagyon véresen.

Az út hirtelen ereszkedett két szirt közé, majd fordult a falu felé. Egyszerűen falunak hívták, mert nem volt más település Tres Rocas-n, így nem volt ok megkülönböztetni. Néhány száz lakos élt az öböl íve mentén kicsi, földszintes, főleg kőből épült házakban.

– Olyan sivár. – mondta Inga, – Mivel foglalkoznak itt az emberek?

– Nem sok mindennel. – felelte Folger, – Birkát tenyésztenek, fókára vadásznak, halásznak. Mikor még voltak bálnák, vadásztak arra is. Szórakozás gyanánt pedig elmennek tőzeget ásni tüzelőnek.

– Meglehetősen egyszerű élet. – mondta Per.

– Nincs túlbonyolítva. – felelte Folger.

– Ha bármi lehetnél a tengerben… – mondta Valerie, – Mi lennél?

Folger mindig kényelmetlenül érezte magát ezektől a játékoktól. Általában úgy érezte, rossz választ adott. Úgy egy percig töprengett megfontoltan.

– Delfin, azt hiszem.

– Vesztettél! – mondta a nő, majd hangja a sötétségben nevetéssé változott.

A férfi bosszúságot érzett.

– Ezúttal mi a baj?

– A delfinek csapatban vadásznak. – felelte a nő, – Rászállnak a cápákra. Gyávák.

– Nem gyávák. A delfinek nagyon intelligensek. Az együttműködés nyújtotta védelemért verődnek össze.

– Gyávák! – mondta a nő még mindig nevetgélve.

A falu határában egy tucat koszos, játszadozó kisgyerekkel találkoztak. A gyerekek ástak egy sekély, úgy egy méter átmérőjű gödröt, elég közel a parthoz ahhoz, hogy gyorsan megtöltse a felszivárgó talajvíz és az eső keveréke.

– Álljunk meg. – mondta Per, – Ezt látni szeretném.

A gyerekek botokkal keverték a sáros vizet. Kicsi, ujjnyi méretű halak tátogtak és harapdálták egymást, apró fogakat mélyesztve a másik húsába. A gyerekek érdeklődés nélkül néztek fel a felnőttekre, majd újra a tó felé fordították figyelmüket.

– Mik azok? – hajolt közelebb Inga.

– Kölyökcápák. – felelte Folger, – Élve kelnek ki az anyjuk méhében. Valamelyik halász biztosan kihúzott egy szürke dajkacápát, ami épp szülni készült. Odaadta a méhét a gyerekeknek. A halak nem sokáig maradnak életben abban a tócsában.

– Fantasztikusak. – sóhajtott fel Per.

A férfi most először mutatott érzelmet, amióta Folger találkozott vele.

– Milyen fiatalok és milyen vadak.

– Az elsőnek kikelő általában megeszi a többit a méhben. – mondta Folger.

– Ez gyönyörű. – szólt Inga, – Egy élőlény, amelyik harcolva születik.

A gödörben kezdett elcsendesedni a testvérháború. Néhány dajkacápa-poronty vergődött erőtlenül. A gyerekek piszkálták őket a botokkal. Amikor nem volt reakció, a botok vadul felemelkedtek és lesújtottak, vizet fröcskölve és a homokba döngölve a halat.

– A szigetlakók gyűlölik a cápákat. – mondta Folger.

A nő hirtelen riadt fel, elfojtott sikollyal, vaktában a férfi felé sújtva. Folger elkapta a csuklóit, magához húzta a nőt, és simogatni kezdte a haját. Annak reszketése lassan alábbhagyott.

– Rosszat álmodtál?

A nő bólintott, haja lágyan megsimította a férfi állkapcsát.

– Szerepeltem benne?

– Nem. – felelte a nő, – Talán. Nem tudom. Nem hiszem.

– Mi történt?

A nő habozott.

– Úsztam. Ők, valakik, kihúztak a vízből. Egy betonlapra húztak a móló mellett. Nem volt víz, nem volt tenger…

A nő nyelt egyet.

– Istenem, de innék egyet…

– Készítek valamit. – mondta a férfi.

– Kihúztak. Ott feküdtem, és éreztem, ahogy az óceán elszivárog. Azután éreztem, ahogy dolgok szakadnak el bennem. Semmi sem tartotta a szívem, a májam, a belsőségeim, és minden elkezdett elszakadni minden mástól. Istenem, de fájt…

Folger megsimogatta a nő fejét.

– Hozok egy italt.

– Úgy? – kérdezte Per, – A cápák nem különösebben agresszívek, vagy igen?

– A háború végéig nem voltak azok. – felelte Folger, – Azóta folyamatosak voltak az összetűzések. A falusiak és a cápák ugyanarra vadásznak. Most elkezdek egymásra vadászni.

– És aztán jött maga. – mondta Inga.

– Én jobban ismerem a tengeri ragadozókat. – bólintott Folger, – Elvégre ez volt a munkám.

A gyerekek, megunva a döglött cápák gödrét, követték a felnőtteket a falu felé. Megbámulták a Lindforsokat. A bátrabb fiúk egyike tétován kinyúlt Inga haja felé, amikor a szél hátrafújta.

– Vayan! – kiáltotta Folger, – Mindannyian, tűnés!

A gyerekek vonakodva visszavonultak.

– A fehéreket megszokták. – mondta Folger, – De a szőkék újdonság.

– Bámulatos. – mondta Inga, – Mint egy előző évszázadbeli közösség.

Az út kissé kiszélesedett és a falú főutcájává vált, de még mindig burkolatlan volt, és a tenger mentén kanyargott. Folger látta az egyik mólóhoz kikötött siklóhajó alumínium testét, ami kilógott két halászhajó közül.

– Egyedül jöttek? – kérdezte.

– Csak mi ketten. – felelte Inga.

Per könnyeden megérintette a nő csuklóját.

– Meglehetősen hatékony csapat vagyunk. – mondta.

Elhaladtak egy sötét kőház mellett, amelynek ajtaját szélesre tárták a szélnek. Az eső beesett a küszöbön.

– Lakatlan? – kérdezte Inga.

– Egy érdekes, régi szigetlakó-hagyomány. – felelte Folger, – A katolicizmus kissé felhígult itt. Pap csak évente kétszer jön.

A nyitott ajtóra mutatott.

– A férfi, aki itt lakott, pár napja halt meg a tengeren. A család egy hétig nyitva tartja az ajtót, akármilyen is az idő. Azért, hogy a férfi lelke menedéket találjon, míg el nem irányítják a menny vagy a pokol felé.

– Mi történt vele? – kérdezte Per.

– Halászni volt. – felelte Folger, – A barátai látták az egészet. Egy nagy fehér cápa kapta el.

Egyre közelebb.

– Delfin!

– Cápa!

Együtt feküdtek.

– Bár volna több időnk. – mondta Inga, – Szeretnék elejteni egy cápát.

– Talán majd egy következő eltávon. – szólt Per.

– És nagyjából ennyi a falu. – mondta Folger, – Nem sok egyéb látnivaló van, hacsak nem kedvelik a helyi kézművesipart, mint a faggyúgyertya-mártás vagy a gyapjúkártolás.

– Ez hihetetlen. – szólt Inga, – Az egyetlen ehhez fogható, amit valaha láttam, az a helyreállítás előtti Amerika volt.

– Nem néz ki annyi idősnek. – mondta Folger.

– Épp csak serdülő voltam. A Protektorátus hozta ki apánkat Koppenhágából. Hidroelektromos tervezőmérnök. Az Oklahoma Tenger-projekteken dolgozott.

Egy durva deszkamólón álltak, a házak félholdjának egyik szarván túl. Per a pallókhoz ütögette a bakancsát, hogy lerázza róla a sár egy részét.

– Még mindig nem értem, hogyan képes elviselni ezt a helyet, Folger.

Folger félálomban így szólt:

– Egy nap, amikor vége a háborúnak, veszünk egy telket az óceán mellett. San Franciscótól északra még vannak szép vidékek. Lesz egy házunk a fák között, egy tengerpartra néző hegyoldalban. Talán egy kőtorony, mint amilyet Robinson Jeers épített.

– Egy torony szép volna. – szólalt meg Valerie hangja a füléhez közel.

– Egész nap olvashatsz, meg úszhatsz, és sosem lesz olyan látogatónk, akit nem akarunk.

– Ez az álom számodra szép. – suttogta Valerie.

– Partra mosott uszadék vagyok. – szólt Folger.

Mindhárman csendben álltak néhány percig, figyelve, ahogy a víznél sötétebb felhők beúsznak nyugat felől. A láthatáron háromszögletű formák öltöttek alakot.

– Jönnek haza a halászok. – hunyorgott Folger, majd egy perc múlva hozzátette, – A körútnak vége.

– Tudom. – mondta Inga.

– Reménykedtem. Egyre csak reménykedtem.

Folger felkönyökölt, majd folytatta:

– Tényleg végig fogod csinálni…

A halászhajók közeledtek a hullámtörőhöz. Folger és a többiek hallották a legénységek halk kiáltozását.

– Miért vannak itt? – kérdezte a férfi.

Per Lindfors barátilag Folger vállára tette a kezét.

– Azért jöttünk, hogy megöljük.

Folger elmosolyodott. Mi más lehetett volna a válasz?

– Mondd el, hogyan működik. – kérte Valerie.

Megálltak a befogómedencék fölötti acél függőhídon. A közvetlenül alattuk levő tartályban két búvár óvatosan terelgetett kézzel ovális pályán egy öt méteres kék cápát. Ha nem áramoltatták volna a vizet a cápa kopoltyúfelületein, a hal megfulladt volna. A víz ívlámpák fényében csillogott. A medencéken túl Cape Pembroke jelzőfénye villogta állandó, percenként tizenkettes ütemét.

– Általánosságban ismerem az eljárást. – mondta Folger, – De ez nem az én szakterületem. Én szigorúan csak térképészettel és logisztikával foglalkozom.

– Nem kell mentegetőznöd. – mondta Valerie.

– Ha megbocsátasz, most megszegem a Nemzetbiztonsági Törvényt. – mondta Folger a nő felé fordulva, – A technológia nagyját az odafent az orbitális platformokon lakó testvéreinktől kölcsönöztük. Mindenki dolgozik titokban kiborgokon. Valamikor menet közben valakinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy importáljuk a víz alá.

– A Tengeri Hadtest. – mondta Valerie.

– Úgy van. A bürokraták végül rájöttek, hogy a víz alatti csaták megvívására legalkalmasabb fegyverek már léteznek az óceánokban. Olyan fegyverek, amelyek több mint százmillió év alatt alkalmazkodtak ehhez a feladathoz. Mindössze irányítórendszerre volt szükség.

– Cápák. – mondta Valerie vágyakozva.

– Cápák és gyilkos bálnák, tintahalak és delfinek, bizonyos fokig. Néhány más fajon is gondolkodunk.

– Tudni akarom, hogyan csinálják.

– Elsősorban közvetlen átültetéssel. Sebészeti módosításokkal. Az idegoltványok részben elektronikusak. Ezt akartad tudni?

A nő lenézett a tartályban levő kezes cápára.

– Nincs visszaút, ugye?

– Valószínűleg a régi testeddel etetjük majd az újat.

– Akkor öljenek meg. Becsülnek annyira, hogy megtudjam, miért?

– Nem becsülnénk, ha a kivégzését mostanra ütemezték volna. – felelte Inga, – Nem lett volna könyörületes előre figyelmeztetni. A Protektorátus törvényei tiltják az ilyen olcsó melodrámát.

– Nem túl machiavellisztikus ez? – horkant fel Folger.

– Egyáltalán nem. Meglehetős szabadságot kaptunk erre a megbízatásra. Biztosak akartunk lenni benne, hogy helyesen cselekszünk.

– Amivel eljutottunk annak kérdéséhez, hogy megakadályozom-e, hogy megtedd, vagy sem.

A hegyfok felől fújó szél letompította a férfi szavait.

– Meg tudsz állítani?

Valerie hangja színtelen volt, nem kihívásnak szánta.

A férfi nem válaszolt.

– Megtennéd?

Valerie gyengéden megcsókolta a férfi nyakát.

– Fogadj el egy hindu közmondást: „Nem szabad birtokolnod a nőt, akit szeretsz.”

– Szeretlek. – suttogta a férfi anélkül, hogy a nőre nézett volna.

– Ha nem fognak megölni, akkor dolgom van. – mondta Folger.

– Folger, mi a leghőbb vágya?

A férfi talányos tekintettel nézett a nőre.

– Azt nem tudják megadni.

– Vagyon? – kérdezte Per, – Elismerés? Meglehetős hírnévnek örvendett a háború előtt.

– Amikor elmegyünk… – mondta Inga, – Azt akarjuk, hogy jöjjön vissza velünk.

Folger lassan egyikükről a másikra nézett.

– Elhagyjam a szigetet?

– Guamon nyílik egy kutatóközpont a mély Csendes-óceán tanulmányozására. – mondta Inga, – Az öné az igazgatói pozíció.

– Egy szót sem hiszek ebből. – mondta Folger, – Az ötvenes éveimben járok, és még a háború utáni káoszt beleszámolva is egy évtizeddel vagyok lemaradva a szakterületemtől.

– Egy rövid frissítőkurzus a San Juan Egyetemen. – mondta Per.

– A helyreállítás még közel sem teljes. – szólt Inga, – A zsenialitás ritkaság. Szükség van önre, Folger.

– Halál, vagy igazgatói poszt. – mondta Folger.

Folger a műtő fölötti steril kamrában beszélt a projektvezetővel.

– Milyenek az esélyei?

– A túlélésre? Kiválóak.

– Az utánra gondoltam.

A projektvezető nagyot szívott kialudt pipájából.

– Nem tudom megmondani. Hiányosak a tesztadatok.

– A szentségit, Danny! – fordult felé Folger, – Nekem ne beszélj mellé! Ez mit jelent?

A projektvezető kerülte Folger tekintetét.

– A tesztalanyok nagy része nem tért vissza a külső tesztelésről. A biocsapat úgy véli, a szomatikus memóriához lehet valami köze, a korábbi nem emberi személyiség sejtszintű visszamaradásához.

– És erről egy szót sem szóltál nekünk?!

– Biztonsági okból, Marc.

A projektvezető feszengett.

– Sosem tudom naprakészen, éppen mit takargatnak. Tudod, hogy már tizenkét napja nincs rádiókapcsolatunk. Senki sem tudja…

– Esküszöm, Danny, ha bármi történik vele…

A pipa kihullott a projektvezető szájából.

– De hát önkéntes…

Ez volt az első alkalom, amikor Folger megütött egy másik emberi lényt.

– A kontinensen közeledik a választás. – mondta Inga.

– Szabad?

– Természetesen. – felelte Per.

– Észszerű mértékben. – tette hozzá Inga, – A helyreállítás szükségleteinek keretein belül.

Egy csapat gyerek csörtetett el mellettük. Lejjebb a parton a halászok elkezdték kirakodni a napi fogást.

– Emlékszik egy Diaz-Gomide nevű férfira? – kérdezte Per.

– Nem.

– Brazil újságíró.

– Igen. – mondta Folger, – Úgy két éve, igaz?

Per bólintott.

– Nem csak újságíró, de az ellenzéki párt egyik fejese is. Ő az árnyékkormányuk tájékoztatási minisztere.

– A jelenlegi kormány nagyot csalódott Señor Diaz-Gomide-ben. – mondta Inga.

– Ami ugyanaz a rezsim, amelyik negyedszázada van már hatalmon. – szólt Folger.

Inga elhessegette a megjegyzést:

– Valakinek rendet kellett tartania a háború alatt, meg utána.

– A lényeg az… – szólalt meg Per, – Hogy ez a Diaz-Gomide történelmi hazugságokat terjesztett a pártja nevében.

– Hadd találgassak. – mondta Folger, lassan a móló vége felé sétálva a Lindforsokkal a nyomában, – Szörnyű dolgokat szivárogtatott ki a kormányról a Kelet-falklandi Tengeri Intézettel kapcsolatban.

– Egyéb koholmányok mellett. – mondta Per.

Folger megállt, úgy, hogy lábujjai a víz fölé értek.

– Azt állította, hogy embertelen kísérleteket folytattak, hogy beleegyezésük vagy tudtuk nélkül ültették át alanyok agyát tengeri állatok testébe.

– Valami ilyesmi, csak ő kevésbé szabatos megfogalmazást használt.

– Lefelé a nyúl üregébe. – csóválta a fejét Folger lassan, – Mit akarnak tőlem? Cáfolatot?

– Azt gyanítjuk, Diaz-Gomide erősen elferdítette az ön által az interjúban mondottakat. Kívánatos volna, ha kiigazítaná az elhangzottakat.

– Erősen túlzott a Tengeri Hadtest kísérletekkel kapcsolatban. – mondta Per.

– Valószínűleg nem. – szólt Folger.

A két férfi egymásra bámult.

Folger a tárolótartály közepén lebegett. A nyomásszabályzó sziszegése rendkívül hangosnak tűnt a fülében. Fordult, hogy kövesse a nagy fehér cápát, amint az lassan körözött, és szemei folyamatosan Folgerre szegeződtek. A cápa – Folgernek nehezére esett a nő nevével utalni rá – simán hullámzó mozgással haladt, fejét mozgásának ütemében lassan jobbra-balra ingatva.

A nő – próbálkozott meg a dologgal – gyönyörű volt, kérlelhetetlen, vad szépség. Folger ritkán volt ennyire közel cápához. Csendben figyelte a nő testén formálódó ezernyi redőt, ahogy minden mozdulat kihangsúlyozta az izomzatot. Sosem látta még ennyire halálosnak a szépséget. Egy idő után próbát tett a sonexszel:

– Valerie-érdeklődés-milyen érzés?

Megérkezett, majd dekódolásra került a titkosított válasz:

– Marc-sosem éreztem-ilyen-tömeget/testet/biztonságot-jobb.

– Érdeklődés-boldogság?

– Igen.

Néhány percig még üzeneteket váltottak.

– Érdeklődés-mihez kezdenek majd veled? – kérdezte a férfi.

– Katonai beosztás-járőrfeladat-Mariana-árok.

– Érdeklődés-mikor?

– Soha-katona soha-inkább megszököm.

– Szóval… – mondta Folger, – Meghasonlok, vagy meghalok?

– Szeretnénk, ha elfogadná a guami kutatóközpont igazgatói posztját. – felelte Inga.

Folger a Valerie szobájában száraz levelekként szétszóródott többi vers között találta a papírdarabot: „Az ürességben, érintetlenül attól, ami volt, ami, és ami lesz.”

A férfi kiment a befogótartályokhoz. A függőhídról lenézett a tartályba. A cápa szüntelenül körözött. A nő az oldalára fordult, és Folger nézte, ahogy a sötét hát és a szürke-fehér foltos has elsiklik alatta. Addig nézte, míg be nem sötétedett.

– Kapok időt az ajánlat megfontolására? – kérdezte Folger.

A Lindforsok töprengve néztek egymásra.

– Sosem ment jól a hirtelen döntés.

– Szeretnénk elrendezni ezt az ügyet. – mondta Per.

– Tudom. – szólt Folger, – Síelés a Sierrákban.

– Tizenkét óra elegendő volna?

– Ahhoz elég, hogy konzultáljak a Változások Könyvével.

– Tényleg használja? – nyíltak Inga szemei egy hajszálnyival tágabbra.

– Árulás. – mondta Per.

– Nem, már nem. Már túl vagyok a misztikus időszakomon.

– Tehát reggelre várhatjuk a döntését?

– Úgy van.

– És most ideje vacsorázni. – szólt Inga, – Felmegyünk a hajóra? Emlékszem, Folger, nagyon véresen.

– Vacsora közben semmi hivatalos ügy?

– Semmi. – ígérte Inga.

– Az istenverte barátnőd… – mondta a projektvezető, mikor tengervíztől csöpögve, csempészett piától bűzlőn betocsogott Folger kabinjába, – Megszökött.

Folger felkapcsolta a priccs melletti lámpát és álmosan felnézett:

– Danny? Mi van? Ki szökött meg?

– Az istenverte csajod.

– Valerie?

Folger átlendítette a lábait az ágy szélén és felült.

– Szétzúzta a tengeri kaput. Kinyitotta a tartályok felét. A csatornában megpróbáltuk útját állni.

– Jól van?

– Hogy jól-e?

A projektvezető a tenyerébe temette az arcát.

– Beborította a csónakot. Elkapta Kendallt és Brookingot. Sosem láttál még annyi vért.

– Krisztusom!

– Inkább az ördög volt… – mondta a projektvezető, – Nagy szükségünk volt rá reggel.

– Mihez?

– Tényleg szükségünk volt rá. – ismételte meg a projektvezető, majd kibotorkált a szobából és eltűnt a folyosón.

Folger másnap délelőtt megválaszolt a saját kérdésére. Kanyargós információs csatornákon keresztül megtudta, hogy Valerie élveboncolásra volt előjegyezve.

Aznap éjjel Folger felkapaszkodott a háza fölötti hegyre. Úgy érezte, legalább annyira küzd az évekkel, mint a bokrokkal és a sárral. A hegytető csipkézett volt, valódi csúcs nélkül. Folger kiválasztott egy magasabb pontot, és leterítette esőkabátját a nedves sziklára. Ült a hidegben, és nézte a Csendes-óceán sötétjét. Felnézve megtalálta a Dél Keresztjét. Szemerkélni kezdett az eső.

– Hát, egye fene. – mondta, majd leereszkedett a hegyről.

Folger kivitte az Intézet egyik hajóját a fokon túlra, és lehorgonyzott. Leeresztette a ketrecet, majd búvárfelszerelést öltött.

– Lekérdezés-Valerie-helyzet. – szólt a sonexbe.

Aznap délelőtt, valamivel később, elvesztette a karját.

Reggel Maria rázta ébrenlétre. Folger vonakodva ébredt, gondolatban még mindig parázsló korallok fölött keringett lágyan. A víz meleg volt, nem volt szüksége sem ruhára, sem felszerelésre. Végtelen, lebegő suhanás.

– Señor Folger, fel kell kelnie. Látták.

A nő kitartó ujjai úgy rázták a vállát, hogy a feje is ingott tőle.

– Jól van, felébredtem. – ásította, – Mit láttak?

– A nagy fehéret. – válaszolta Maria, – Amelyik három napja megölte Manuel Padillát. Az öbölben látták, nem sokkal napkelte után.

– Próbálkozott bárki bármivel? – kérdezte Folger.

– Nem. Féltek. Legalább tíz méter hosszú.

– Pokoli jól indul a reggel… – ásított Folger ismét.

– Készítettem magának ennivalót.

Folger grimaszolt.

– Sztéket ettem tegnap este. Igazi marhahúst. Evett valaha is marhát?

– Nem, señor.

Maria vele tartott, le a hegyről a faluba. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a felszerelés egy részét; a maszkot, egy doboz tizenkettes patront, egy háló-zsáknyi üres üveget. Folger a falu hentesüzleténél megtöltötte az üvegeket birkavérrel. Megnézte az óráját: reggel hét volt.

A szkiff a második móló végénél volt kikötve. Az alumínium siklóhajó csillogott a napfényben, mikor elhaladtak mellette. Inga Lindfors nagyon mozdulatlanul állt a hídon.

– Jó reggelt, Folger. – kiáltotta.

– Jó reggelt. – felelt Folger.

– A válasza?

Folger egy pillanatig méregette a nőt.

– Nem. – mondta menet közben.

A rákos daganatként terjedő háború végül elnyelte a Falkland-szigeteket. Az Intézet belső egysége megbomlott, sok eleme szétszóródott, mások ott maradtak harcolni.

Folger, kinek karcsonkját fénylő hegszövet borította, már korábban elbúcsúzott.

A hideg, szürke ürességben függve Folger azon kapta magát, hogy hiperventilál. Szabadon lebegett, rábírva magát, hogy megnyugodjon, hagyva szaggatott lélegzését lassabb, könnyedebb ritmust találni. Mellette egy kötél emelkedett felfelé a szkiff hajótestének homályos négyszöge irányába. A műanyagkötélhez egy háló és a birkavér csali kinyitatlan üvegei voltak kötözve.

Folger ellenőrizte korlátozott arzenálját. A bal csuklójához pányvázva a víz alatti puska: egy négy láb hosszú alumíniumcső elsütőmechanizmussal lezárva, és egy vízálló sörétpatronnal megtöltve. A jobb kezének csonkjához kötözött tartón egy rövid, acélhegyű cápaösztöke.

Valami betolakodott periferiális látóterébe, így felnézett.

A két halálos alak arrogánsan és magabiztosan bontakozott ki a félhomályból. A Lindforsok csak maszkot, uszonyt és légzőpipát viseltek. Úgy tűnt, csak késsekkel vannak felfegyverkezve.

Folger látta őket, és figyelmeztetésképp felemelte a cápapuskát. Per Lindfors túl fehér fogaival elvigyorodott. Ő és nővére két irányból, lassú, erős csapásokkal közeledtek Folgerhez.

Ingával egyelőre nem törődve Folger Per felé lendítette a cápapuska torkolatát. Per szabad kezével akkor lökte félre, amikor Folger elhúzta a ravaszt. A visszarúgás mintha csak Folgert kábította volna el. Per, továbbra is mosolyogva, kinyújtotta kést tartó kezét.

Inga felsikoltott a vízben. Per ügyet sem vetett Folger gyenge próbálkozására, hogy a cápaösztökével vegye fel a harcot, és a felszín felé kezdett tempózni. Folger elfordította a fejét.

Egy bohócszerű arc száguldott felé. Folger a fogakat bámulta. A hegyes orr az utolsó pillanatban tért ki, ahogy a cápa elhúzott mellette és Per után csapott. A fogak könnyedén metszették le Per bal karját és a fél mellkasát. A hal szinte egy helyben fordult meg és csapott le újra. Per lábai, a testtől elválva és vércsíkokat húzva, lassan lefelé bukdácsoltak a vízben.

Azután Folgernek eszébe jutott Inga. Megfordult, és meglátta a nő torzójának felét és fejének egy részét, a holttest mögött legyezőként szétterülő selymes hajjal.

Visszanézett a cápára. Az lassan feléje fordult és körözni kezdett, hatalmas méretéhez képest hátborzongató kecsességgel. Egy sötét szem szegeződött rá hidegen.

Folger ferdén a mellkasa elé tartotta a fémösztökét. A cápapuska pányvája elszakadt a visszarúgástól.

A cápa és Folger egymást méregették. A férfi látta a cápa hasának foltos mintázatát. Mintha a Tengeri Hadtest kódjelzését látta volna alacsonyan a bal oldalába égetve. Bekapcsolta a sonexet:

– Lekérdezés-Valerie-lekérdezés-Valerie.

A cápa tovább körözött. Folger hirtelen rájött, hogy a cápa kérlelhetetlenül szűkülő spirálban úszik.

– Lekérdezés-Valerie-Folger vagyok.

– Folger. – érkezett egy válasz, – Valerie.

– Folger vagyok. – ismételte a férfi.

– Folger. – jött a válasz, – Szerelem/éhség-éhség/szerelem.

– Valerie-szerelem.

– Éhség-szerelem.

A cápa hirtelen kitört a körpályáról és Folger felé lódult. A hatalmas állkapocs kitárult, a felső fogsor előrecsúszott, a háromszögletű fogak metszésre készen álltak.

Folger reménytelenül emelte fel az ösztökét. Az állkapocs üresen zárult össze, és a cápa elhúzott mellette. A nő elég közel volt, hogy Folger megérinthesse, ha akarja. A cápa a nyílt tenger felé indult, Folger pedig a felszín irányába úszott.

Folger egy órán át dobálta a cickafarkkóró-pálcikákat. Végül elrakta őket, a könyvvel együtt. Üldögélt az asztalnál, míg fel nem kelt a nap. Hallotta Maria lépteit odakint a kőjárdán. Követte haladásának hangját a külső ajtón át, a konyhában, az előszobában.

– Señor Folger, nem aludt?

– Öregszem. – felelte ő.

Maria izgatott volt.

– A nagy fehér visszajött.

– Úgy?

– A halászok félnek kifutni.

– Okos dolog.

– Señor, muszáj megölnie.

– Muszáj-e? – vigyorodott el Folger, – Készítsen nekem egy kis teát.

A nő a konyha felé indult.

– Maria, ma este nem kell feljönnie vacsorát készíteni.

Szokásos szerény reggelije után Folger összegyűjtötte felszerelését, és kilépett a ház bejárati ajtaján. A küszöbön megtorpant. Az ember azzá válik, amiként él. A nő cápaként élt.

– Mit akarsz tőlem, mit tegyek? – szólt a szélbe, – Faragjak neked síremléket itt, a hegyen?

– Tessék, señor? – kérdezte Maria.

– Menjünk.

Elindultak az ösvény felé.

– Várjon. – mondta Folger.

Visszament a házhoz, és kitárta a bejárati ajtót a szélnek és az esőnek. Kitámasztotta egy kővel. Azután leereszkedett az ösvényen a tengerhez.