Előszó

Valamikor a kilencvenes évek végén, vagy talán a kétezres évek legelején „találtam” valahol a weben egy nagy csomag sci-fi novellát angolul, különféle ismert és (legalábbis általam) kevésbé ismert szerzőktől, és az elolvasásuk közben félretettem azokat, amelyek ilyen vagy olyan okból jobban tetszettek a többinél. Végül egy nagyjából másfél tucatnyi írásból álló válogatás gyűlt össze. Akkoriban néhány éve fordítgattam már, de talán e novellákat olvasva éreztem meg először igazán azt a bizonyos „ezt muszáj lefordítanom” érzést. A késztetést, hogy magyarra átültetve olvashatóvá, átélhetővé tegyek mások számára is egy olyan szöveget, ami rám az eredeti nyelven nagy hatással volt. Hogy tovább adjak másoknak valamit, ami, ha úgy tetszik, megihletett.

Racionálisabb énem persze feltette az egyébként teljesen jogos kérdést: és hogyan tudhatnám bárkihez eljuttatni? Mi értelme volna elkészíteni valamit, ami épp csak létezése okát és célját nem tudja betölteni? Az ekkortájt ugyan már eléggé lecsengőben levő más, csak félig-meddig fordításnak tekinthető munkáimhoz volt közösség, felület, eljutott azokhoz, akiknek szántam-szántuk. Ez viszont más volt, nem volt kapcsolódási pontja, és lévén valódi fordítás, más aggályok és szempontok is felmerülhettek. De nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy ne fordítsam le ezeket a történeteket, még ha csak saját örömömre is, még ha soha senki más nem is fogja olvasni őket magyarul. Így aztán mégis elkezdtem dolgozni rajtuk, és szép sorban elkészültem azzal a nyolccal, ami a legnagyobb hatást tette rám, amelyek a leginkább „akarták”, hogy lefordítsam őket. És azután nem sok más történt velük. Teltek az évek, és a fordítások költöztek csendben gépről gépre, hajlékonylemezen, merevlemezen, CD-n, DVD-n, egy lassan régmúlttá váló időszak majdnem elfeledett zárványaként, hogy két évtizednyi, sci-fibe illő műszaki fejlődésen átutazva megérkezzenek egy szilárdtest-meghajtóra, 2024-be.

Egy olyan évbe, amely fájó veszteségekkel (és korábbi veszteségek emlékével) emlékeztetett az idő észrevétlen múlására. Egy olyan évbe, amelyben egy újabb „egyszer majd megtörténik” vált hirtelen a jelenné. Beváltott fenyegetéssé, és egyben a jövőbeli veszteségeket előrevetítő, teljes bizonyossággal beteljesülő próféciává. Volt, most már nincs. Van, majd nem lesz. Nem lehet elkerülni, késleltetni, megakadályozni. Ez ellen nem lehet mit tenni.

De mást talán lehet. Valamit, ami enyhítheti annak a két évtizednyi bizonyosságnak a súlyát, hogy a jó mulandó, de a rossz egy életre szól. Hozzátenni valamit a létezéshez, ami kitölthet valamennyit azokból az ürességekből, ahonnan valami elmúlt, eltűnt, végleg. Elővenni például azt a nyolc fordítást, ami több mint húsz éve várja már a saját „egyszer majd” pillanatát. Leporolni, kifényesíteni és életre kelteni őket. Talán még továbbiakat is adni hozzájuk. Megadni nekik azt a lehetőséget, amit eddig nem kaptak meg. Amit én nem kaptam meg. Mégis elérni egy aprócska, mulandó győzelmet ebben a keserű, csöndes háborúban az idővel, a világgal, az élettel, önmagammal.

Nem volt, most már van.