Volt egyszer, hol nem volt, még az üveghegyeken is túl, ahol a térerő már csak elvétve akadt, élt egy ember, akit a hivatalos papírjai szerint Keresztény Vitéz Pál Péter altábornagynak hívtak. A tábornok jellemzését most itt rögtön kis mesém elején megteszem: emberségből jeles, alakiasságból pedig, - ha komolyan vesszük az ASZ (Alaki Szabályzat a katonák öltözködéséről, természetes kar- lendítős meneteléséről) sok kívánnivalót hagyott maga után. Mondhatjuk, Pétert a jóisten is antikatonának teremtette. A bakancsa sosem azért fénylett, mert katonás rendben kipucolta, hanem mert véletlenül rácsöppent a reggeli tükörtojás szaftja, amit aztán a konyharuhával maszatolt el.
Hogy hogyan járhatta végig a ranglétrát? Azt még a hadtörténészek is csak találgatják a Honvédségi Szemle különszámában. Egyesek szerint ez a Keresztény Vitéz annyira halkan és szelíden beszélt, hogy a felettesei azt hitték: ez valamilyen szupertitkos pszichológiai hadviselés részéről. Amikor azt mondta egy gyakorlaton, hogy „Srácok, ne lőjetek már olyan hangosan, megfájdul a fejem”, a vezérkar azt hitte, ez egy kódolt parancs a lopakodó üzemmódra. Így hát, mire észbe kaptak, a vállán több csillag ragyogott, mint egy tiszta augusztusi éjszakán.
Pál Péter tábornok sosem hitt a frontvonalakban, ő a párnavonalban hitt. Míg a többiek térképeken vonalzóval húzogatták az offenzíva irányát, ő azt számolgatta, hogyan lehetne a laktanya ebédlőjében a linóleumot természetes faburkolatra cserélni, mert az „jobban szolgálja az emberi méltóságot”, ugyanis azt nem szükséges, nem is szabad napjában többször fogkefével felmosni, mint ahogyan az a kiskatonák (kopaszok) dolga volt.
„Az agresszió csak elvonja az energiát a kreativitástól” – szokta mondani a tiszti gyűléseken, miközben a rohamsisakjában titokban levendulát szárított.
Amikor eljött a nyugdíj napja, Péter Pál nem kért saját tiszteletére díszszemlét, csak egyetlen dupla húsos marhahúsos zsemlét. Nem vágyott rézfúvósokra, se díszlövésekre (azok amúgy is csak megijesztették a környékbeli rigókat). Fogta a kiszuperált, de kiváló szerkezetű terepjáróját, és elköltözött egy olyan völgybe, ahol az egyetlen stratégiai célpont egy öreg diófa nevelése volt.
A völgy mélyén, ott, ahol a csendnek már nem súlya, hanem illata volt, Péter tábornok nekilátott élete legfontosabb hadműveletének: a fegyverletételnek. Nem volt szüksége mérnöki hadtestre, sem bonyolult tervrajzokra. A vályogházat a két saját kezével tapasztotta, ujjai nyomát ott hagyva a falakon, mintha csak a földdel kötne örökös megnemtámadási szerződést.
Így hát Péter tábornok, a „Párnavonal Lovagja”, végre letáborozott. A vályogfalak görbületei között nem keresett derékszöget; tudta ő jól, hogy a természetben a legrövidebb út két pont között nem az egyenes, hanem a legkényelmesebb.
A hadszíntér immár a veteményesre korlátozódott. Péter nem zászlóaljakat vezényelt, hanem a paradicsompalántákat. Amikor a szomszéd Gazsi – aki a maga módján szintén egyfajta „altábornagy” volt a faluban, csak gumicsizmában – átnézett a kerítésen, és látta, hogy a tábornok úr nem katonás rendben, madzag mentén ültet, csak csóválta a fejét. – Tábornok úr, hát elvitte a madzagot a cica? Ez a sor úgy kanyarog, mint a részeg baka a kimenő után! Péter csak megigazította a fején a szalmakalapot, ami egyébként sokkal jobban állt neki, mint a tányérsapka, és halkan így felelt: – Nézze, Gazsi, ez itt paradicsom, nem díszszázad. Liberalizmus van, kérem, arra megy, amerre a napot látja, meg ahol több a tápanyag a földben. Én csak megadom neki a lehetőséget a szabad mozgásra. Ez a „modern demokratikus kertészet” alapvetése.
Egy verőfényes kedden, pont amikor Péter a diófa törzsének statikai állapotát vizsgálta (vagyis éppen aludt alatta), porfelhő kerekedett az út végén. Egy fényes fekete autó állt meg a vályogház előtt, az autó méretét tekintve nagy volt, pontosan annyira, mint amelyikkel Pelikán elvtársért szoktak kiszállni. Kipattant belőle a vezérkar egyik oszlopos tagja, bizonyos Vasfegyelem Károly vezérőrnagy, akin a zubbony olyan feszesen állt, hogy félő volt, egy mélyebb levegővételnél a gombjai repeszgránátként tarolják le a környéket. A pantallóján pedig a vörös csíkokat egy mai negyedikes meg sem tudná már számolni.
Károly végignézett a tábornokán: a kopott kertészgatyán, a mezítlábas lábakon, és a szaftfolton, ami – mintegy hagyományőrzésből – most is ott díszelgett Péter trikóján. – Pál Péter! – dörögte Károly. – Hát ez meg mi? Hol van itten a rend? A Honvédségben még mindig rólad beszélnek a kopaszok, mint a „Felejthetetlen Tábornokról”, te meg itt... vályogot tapasztasz?
Péter lassú mozdulattal felállt. Nem vágta össze a bokáját. Nem tisztelgett. Inkább nyújtott egy darabka aszalt szilvát az őrnagynak. – Tudod, Károly – mondta csendesen –, az a baj veletek, hogy ti még mindig azt hiszitek, a világ egy hatalmas alakuló tér, amit nap, mint nap ezernyi odavert lábfejjel kell dallamra bírni. Nekem már embertelen nagyon ez a katonaének, de nézz rá erre a falra! Itt az ujjnyomom. – És mi lesz a „Vigyázz menet”-tel? – kérdezte halkan, szinte esdekelve. – Azt itt betiltottam – intett Péter a völgy felé. – Itt csak „menet mentes séta” van, meg „nézelődés”. Mindez stratégiai fontosságú pihenőhelyekkel tarkítva a gyümölcsfáim alatt.
Vasfegyelem Károly végül elment, de előtte még kapott egy kis kóstolót Péter tavalyi „házi patikájából”, a kerítés melletti vackorból főzött pálinkából. Ahogy az ital lecsúszott a torkán, a vezérőrnagy arcán a szigorú derékszögek hirtelen meglágyultak. – Ez... ez mi, Péter? – kérdezte könnyezve. – Ez az igazság itala Károly. Kertem gyümölcse.
Péter tábornok pedig, miután a fekete autó felverte újra az út porát, visszaült a diófája alá. Megvakarta a füle tövét, pont úgy, ahogyan a kutyák szokták, és elégedetten konstatálta, lám a volt felettesét most aztán telibe leszarta.
Kiment a konyhába, odatette a cefrét, és miközben a rotyogást hallgatta, rájött, csak az az ember meglett végre, akinek már senki nem mondhatja meg, hogyan pucolja ki a bakancsát.
Aztán elindult a kert vége felé, de gyorsan, mert tudta, ha nem ér el időben a budiig, akkor bizony nagy baj lesz a kis gatyában.