Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol a sűrű erdő összeér az ég aljával, valahol a nánánpettyben élt egy ember, akit Imre bácsinak hívtak. Nem vágyott ő palotára, sem díszes cifraságra, tudta jól, hogy a ház arra való, hogy az ember méltóságát és nyugalmát szolgálja, a többi csak felesleges teher, ezért csak egy szerény kis parasztházban éldegélt egyedül, mert párját korábban egy betegség nyomán elvesztette.
Imre bácsi minden áldott reggel útra kelt munkába, aszomszédos falu bauxitbányájába. Másfél órát gyalogolt oda, másfél órát vissza, de a lába nem panaszkodott, mert a gondolatai tiszták voltak, mint az erdei forrás. De mielőtt elindult volna a sötét vágatokba, mindig feltett egy fazék ételt a sparheltre. Hol egy nyúl dereka akadt a fazékba, hol csak egy kis zöldség, de ez volt nála a rend. A parázs halkan duruzsolt a vas alatt, s a meleg hosszan, hűségesen kitartott estig, hogy a megfáradt embernek legyen mivel visszanyernie az erejét.
Történt egyszer, hogy a veje, a fiatal és agilis Jani, éppen az új családi fészket építette. Nem cifrázni akarta azt a házat, hanem tisztességesen megalkotni, minden tégla a helyén legyen, a vakolat pedig olyan sima, hogy az örömöt adjon a szemnek. Karcsi, Imre bácsi fia, kőmívestanoncként segédkezett neki. Húzták a falakat, kenték a habarcsot, s a munka úgy szaporodott a kezük alatt, mint a tavaszi fű, ha a májusi zápor rendszeresen itatja a földet.
Ám e nemes tevékenység közepette a gyomor egyszer csak ellentmondást nem tűrően megszólalt, megkordult, szinte, mint egy harang megkondult. Kora délutánra a két fiatalember ereje jócskán megcsappant. Karcsi ekkor nagyot gondolt, – Nézd, Jani, apám reggel biztosan főzött valamit. Menjünk át, együnk pár kanállal, attól visszatér belénk a munkakedv!
A kis parasztházba érve megcsapta őket a kakasleves illata. Ott gőzölgött a sparhelten, a lassú tűzön oly puhára főtt a hús, hogy szinte magától vált le a csontról. Az éhség azonban rossz tanácsadó, s a mértékletességet hamar elfeledteti, amúgy is evés közben jön meg az étvágy. Először csak egy tányérral mertek, aztán még eggyel, majd „csak egy kis szaftot” alapon a maradékot is kitunkolták. Mire észbe kaptak, a fazék alja úgy fénylett az ürességtől, mint az újonnan vásárolt bányászlámpa üvege.
Ahogy a gyomruk megtelt, úgy nehezedett el a szívük. Rájöttek, hogy nemcsak a levest ették meg, hanem Imre bácsi aznapi nyugalmát is. A szégyen nagyobb úr lett a munkakedvnél, a kőműveskanál pihent, ők pedig ott ültek a konyhában, várva az öreget, mint akik ítéletre számítanak.
Amikor Imre bácsi megérkezett a műszak és a hosszú erdei út után, a két „titán” töredelmesen bevallotta: – Édesapám, Imre bácsi, ne haragudjon... az éhség győzött a józan észen. Nem maradt a levesből egyetlen kanálnyi sem, a kakas elfogyott.
Imre bácsi lassan letette a kopott bányászlámpát a sarokba, nehéz bakancsait az ajtó mellett hagyta. Végignézett a két fiatalon, akik úgy gubbasztottak az asztalnál, mint két bűnbánó iskolás, akik véletlenül betörték az ablakot. A konyhában még ott lebegett a fűszeres gőz illata, de a sparhelten pihenő fazék némasága mindennél beszédesebb volt.
Az öreg bányász nem szólt semmit, csak odalépett a tűzhelyhez. Megemelte a fedőt, s a fém kongása halkan visszhangzott az egyszerű, tiszta falak között. Látta a fényesre tunkolt alját, látta a fiúk arcán az őszinte szégyent, amiért a mértékletességet legyőzte a testi szükség.
Imre bácsi azonban nem a hiányt látta. Tudta jól, hogy a leves ereje nem veszett el, hanem beleépült azokba a falakba, amiket Jani és Karcsi aznap húzott; a „kakas” most az épülő házat szolgálta. Elmosolyodott, és csak ennyit szólt:
— Nem baj gyerekek, majd leütök még egyet.
Rádli Róbert