Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol a sűrű erdő összeér az ég aljával, valahol a nánánpettyben élt egy ember, akit Imre bácsinak hívtak. Nem vágyott ő palotára, sem díszes cifraságra, tudta jól, hogy a ház arra való, hogy az ember méltóságát és nyugalmát szolgálja, a többi csak felesleges teher, ezért csak egy szerény kis parasztházban éldegélt egyedül, mert párját korábban egy betegség nyomán elvesztette.
Imre bácsi minden áldott reggel útra kelt munkába, a szomszédos falu bauxitbányájába. Másfél órát gyalogolt oda, másfél órát vissza, de a lába nem panaszkodott, mert a gondolatai tiszták voltak, mint az erdei forrás. De mielőtt elindult volna a sötét vágatokba, mindig feltett egy fazék ételt a sparheltre. Hol egy nyúl dereka akadt a fazékba, hol csak egy kis zöldség, de ez volt nála a rend. A parázs halkan duruzsolt a vas alatt, s a meleg hosszan, hűségesen kitartott estig, hogy a megfáradt embernek legyen mivel visszanyernie az erejét.
Történt egyszer, hogy a veje, a fiatal és agilis Jani, éppen az új családi fészket építette. Nem cifrázni akarta azt a házat, hanem tisztességesen megalkotni, minden tégla a helyén legyen, a vakolat pedig olyan sima, hogy az örömöt adjon a szemnek. Karcsi, Imre bácsi fia, kőmívestanoncként segédkezett neki. Húzták a falakat, kenték a habarcsot, s a munka úgy szaporodott a kezük alatt, mint a tavaszi fű, ha a májusi zápor rendszeresen itatja a földet.
Ám e nemes tevékenység közepette a gyomor egyszer csak ellentmondást nem tűrően megszólalt, megkordult, szinte, mint egy harang megkondult. Kora délutánra a két fiatalember ereje jócskán megcsappant. Karcsi ekkor nagyot gondolt, – Nézd, Jani, apám reggel biztosan főzött valamit. Menjünk át, együnk pár kanállal, attól visszatér belénk a munkakedv!
A kis parasztházba érve megcsapta őket a kakasleves illata. Ott gőzölgött a sparhelten, a lassú tűzön oly puhára főtt a hús, hogy szinte magától vált le a csontról. Az éhség azonban rossz tanácsadó, s a mértékletességet hamar elfeledteti, amúgy is evés közben jön meg az étvágy. Először csak egy tányérral mertek, aztán még eggyel, majd „csak egy kis szaftot” alapon a maradékot is kitunkolták. Mire észbe kaptak, a fazék alja úgy fénylett az ürességtől, mint az újonnan vásárolt bányászlámpa üvege.
Ahogy a gyomruk megtelt, úgy nehezedett el a szívük. Rájöttek, hogy nemcsak a levest ették meg, hanem Imre bácsi aznapi nyugalmát is. A szégyen nagyobb úr lett a munkakedvnél, a kőműveskanál pihent, ők pedig ott ültek a konyhában, várva az öreget, mint akik ítéletre számítanak.
Amikor Imre bácsi megérkezett a műszak és a hosszú erdei út után, a két „titán” töredelmesen bevallotta: – Édesapám, Imre bácsi, ne haragudjon... az éhség győzött a józan észen. Nem maradt a levesből egyetlen kanálnyi sem, a kakas elfogyott.
Imre bácsi lassan letette a kopott bányászlámpát a sarokba, nehéz bakancsait az ajtó mellett hagyta. Végignézett a két fiatalon, akik úgy gubbasztottak az asztalnál, mint két bűnbánó iskolás, akik véletlenül betörték az ablakot. A konyhában még ott lebegett a fűszeres gőz illata, de a sparhelten pihenő fazék némasága mindennél beszédesebb volt.
Az öreg bányász nem szólt semmit, csak odalépett a tűzhelyhez. Megemelte a fedőt, s a fém kongása halkan visszhangzott az egyszerű, tiszta falak között. Látta a fényesre tunkolt alját, látta a fiúk arcán az őszinte szégyent, amiért a mértékletességet legyőzte a testi szükség.
Imre bácsi azonban nem a hiányt látta. Tudta jól, hogy a leves ereje nem veszett el, hanem beleépült azokba a falakba, amiket Jani és Karcsi aznap húzott; a „kakas” most az épülő házat szolgálta. Elmosolyodott, és csak ennyit szólt:
— Nem baj gyerekek, majd leütök még egyet.
Rádli Róbert