Egyszer volt, hol nem volt, volt egy büszke, fehér falú parasztház a domboldalon. Nem csupán kőből és fából épült: az alapjait még a dédpapák rakták le becsülettel, a gerendái pedig évszázados tölgyből voltak, amik halkan duruzsoltak a téli estéken. A ház generációk óta adott biztonságot és meleget, a kertjében pedig olyan almafák nőttek, amiknek a gyümölcse az egész faluban híres volt.
Történt azonban egyszer, hogy a gazda távollétében messziről jött, hívatlan bérlők költöztek a házba. Kezdetben mézes-mázos szavakkal ígérték, hogy vigyáznak a rendre, és még szebbé teszik a birtokot, de amint az övék lett a kulcs, minden megváltozott.
A bérlők nem otthonnak tekintették a házat, hanem zsákmánynak.
Először csak a padláson lévő régi ládákat törték fel, és eladták az ősök hagyatékát.
Később, amikor elfogyott a tüzelő, nem az erdőre mentek fáért, hanem a ház tartógerendáit kezdték el felfűrészelni, hogy legyen mivel fűteniük a tivornyáikhoz.
A falakról leverték a vakolatot, a díszes ablakkereteket pedig elcserélték ócska kacatokra.
A kertben az almafákat kivágták, mert útjában voltak a dőzsölésüknek, a kutat pedig teleszemetelték, míg a vize ihatatlanná nem vált.
A ház, ami egykor a falu ékszere volt, dülöngélni kezdett. A falak megrepedtek, a tető beázott, és a környékbeliek már félve néztek felé: egy elátkozott, romos kísértetháznak látták a büszke hajlékot.
Végül a gazda hazatért. Amikor meglátta a pusztítást, a szívéhez kapott. A bérlők még ekkor is pimaszul mosolyogtak a képébe, azt állítva, hogy ők csak „korszerűsítettek”, de a gazda nem hallgatott rájuk. Erős kézzel kitessékelte a hívatlan lakókat, majd megállt a romok előtt.
Sokan mondták neki a faluból: – Hagyd ott, Gazda! Ez a ház már csak teher. Döntsd le az egészet, és vess rá sót!
De a gazda tudta, hogy a kövek és a mélyben lévő alapok még emlékeznek az igazságra. – Nem rombolni jöttem, hanem menteni, ami menthető – mondta, és munkához látott.
Először a törmeléket hordta ki. Talicskaszámra vitte a szemetet és a mocskot, amit a bérlők hagytak hátra. Ez volt a legnehezebb rész, mert a por elfedte a régi szépséget. Aztán lement a pincébe, és megnézte az alapokat. Megnyugodva látta, hogy bár a ház dülöngél, a kövek még szilárdan állnak.
Hónapokig tartott az újjáépítés. Új, erős tartógerendákat faragott a régiek helyére, amik már nemcsak tartották a tetőt, de dacoltak a viharral is. Friss meszet hozott, és fehérebbre kente a falakat, mint valaha. Az ablakokba tiszta üveget tett, hogy a fény újra beáradhasson a szobákba. Végül a kertet is rendbe tette: új csemetéket ültetett, és kitisztította a kutat, amíg a víz újra édes és hideg nem lett.
Amikor végzett, a ház nemcsak olyan lett, mint régen – hanem erősebb és okosabb is. A gazda pedig tanult az esetből: azóta az ajtóra erős zárat tett, és csak olyat engedett be a kerítésen belülre, aki nemcsak lakni akar a házban, hanem szeretni és tisztelni is tudja azt.
A parasztház pedig újra ragyogott a domboldalon, hirdetve, hogy a rombolás bármilyen nagy is, a szorgalmas építés és az igaz alapok mindig győzedelmeskednek.
Rádli Róbert