Paulinusz Viktoriusz császár, i. sz. 212-ben, uralkodásának negyedik, kulturálisan legtermékenyebb évében éppen egy súlyos próba közepén tartott. A Nagy Pompeius Színház fülledt, márványoszlopos színpadán állt, lenge tógában, homlokán verejtéktől csillogó olajjal, és éppen a tőle megszokott, mély baritonon szavalta a birodalom legújabb, kötelezően tantervbe iktatott darabjának csúcspontját:
– Oh, dicső germán határ, hol a sasok laknak,
Hol a büszke ifjúság a légióknak raknak,
Menjetek, fiúk, a frontra, ne kérdezzétek miért,
Mert a császár homlokán a babérkoszorúért élni s halni ért!
A nézőtér – pontosabban a kivezényelt, kőtömbökön ülő, halálsápadt plebejusok és patríciusok sokeres tömege – egy emberként hördült fel a gyönyörűségtől. Legalábbis ezt diktálta a császári rendelet 14/B. bekezdése, amely a kötelező tetszésnyilvánítás decibelhatárát minimum 85 decibelben határozta meg. Az első sorban ülő quaestorok füzettel a kezükben, szigorú arccal mérték a taps intenzitását. Aki nem mosolygott elég őszintén, az holnap reggeltől már a Pannóniai útépítő brigádban szavalt a lapátnak.
A császár boldogan hajolt meg a vastaps alatt. Imádta a színházat. Számára a kultúra nem holmi elvont művészet volt, hanem a leghatékonyabb államigazgatási eszköz. Miután a szenátuson – saját maga által írt, tizenkét órás monodrámával kísérve – átvitte az „Örökös és Kötelező Színházlátogatási Törvényt”, Rómában megszűnt a bűnözés. Senkinek nem volt ideje betörni, mert mindenki a Fórumon nézte, amint Paulinusz császár harmadik osztályú tragédiákban menti meg a haza becsületét a galloktól.
Ám a felszín alatt repedések keletkeztek.
Róma füstös, elhagyott cserépégetői és az Aventinus-domb alatti, korhadt gerendás ókori „gyárépületek” (ahol egykor amphorákat égettek) sötétjében megszerveződött az underground. A szamizdad mozgalom.
Az erdők mélyén, fáklyafény mellett gyűltek össze a renitensek. A vezérük, egy szikár, borostás, kiégett írnok, Luciusz állt egy hordón, és suttogva beszélt a köré sereglett fiataloknak, akik mind el akarták kerülni a keleti frontot meg a kötelező bérletes drámákat.
– Testvérek! – sziszegte Luciusz, miközben a köpenye alól egy csempészett papirusztekercset húzott elő. – Nem tűrhetjük tovább! Tegnap megint be kellett ülnöm a „Praetor bosszúja – Hősök a Dunán” című négyfelvonásos zenés-táncos katonai revübe. A harmadik felvonásnál már a fülemen folyott ki a pátosz. Olyan szövegeket kényszerítenek ránk, hogy a saját anyánkat is eladnánk a császár kedvéért egy sisakért! De itt a válaszunk! Egy igazi, cenzurázatlan, illegális szatíra!
A tömeg morajlott. A sarokban egy fiatal, ideges fiú húzta meg magát, kezében viaszos táblával. Ő volt Spionidion Stefano. Arcán a megtévesztésig ártatlan, vidéki ifjú naivitása ült, aki épp most jött fel Sabinumból, hogy bevezessék a rituális drámművészet rejtelmeibe. A zsebében azonban ott lapult a legújabb típusú, titkos gipszstílusú jelentéstevő toll, amellyel azonnal karcolta a sorokat a császári titkosrendőrség (a Curia Interceptio) gyorsfutárai számára:
„Jelentem, Felség! Az Aventinus alatti cserépégetőben Luciusz csoportja illegális próbát tart. A darab címe: „A császár új tógája – avagy miért nincs rajta semmi”. Előadás péntek éjjel, a harmadik vízvezető oszlop mögött. Cél: a sorozási kedv csökkentése, szubverzív nevetgélés. Spionidion Stefano.”
Stefano belsőleg elégedetten dörzsölte a kezét. A besúgóhálózat tökéletesen működött. Mindenki jelentett mindenkiről; a díszletmunkás a súgóról, a súgó a sminkesről, a sminkes a császárról. Rómában a kultúra virágzott, a nép pedig – miközben a rángatózó arcizmokat próbálta mosolyba kényszeríteni a Morális Hálózat szigorú tekintete alatt – rájött arra, hogy a diktatúra legkegyetlenebb fegyvere nem a kard, hanem a rossz zene és az ötödrangú rendezés.
A császári palota félhomályos, illatos olajlámpákkal megvilágított magánabszolutisztikus dolgozószobájában Paulinusz Viktoriusz császár éppen a legújabb selyemtógáját igazgatta a bronztükör előtt, amikor ajtó sem rezdült, de Spionidion Stefano máris ott állt a nehéz bíborfüggöny mögött. Meghajolt, pont annyira mélyen, amennyire a birodalmi protokoll előírta, de a szemében ott csillant a szokásos, cinikus éberség.
– Felség – suttogta Stefano, kezét a mellkasára szorítva –, a jelentésem nem tűr halasztást. Az Aventinus alatti cserépégetőknél megint gyülekeznek. Luciusz és a bandája már a harmadik illegális színdarabot próbálják az éjjel.
A császár lassan megfordult, arcán a megszokott, sértett művészféltékenység árnyékával. Kezében egy elefántcsont írótáblát tartott, amire a saját drámájának strófáit körmölte.
– Hát megint az az alvilági kontárkodás, Stefano? – húzta össze a szemöldökét a császár. – Nem értik meg ezek a hálátlan plebejusok, hogy a „Római nem alkuszik, ha kell vérét adja” című négynapos, felemelő tragédiám a birodalom erkölcsi gerincoszlopa? Tegnap is személyesen vezényeltem a harmadik felvonás háborús himnuszát, és a harmadik sorban egy pék gyerekesen elfojtott egy ásítást. Azonnal át is vezényeltem a szarmata határra kőművesnek. Mondd, mi a fenét keresnek még ott a cserépégetőknél? Mi az, ami jobban leköti őket, mint a császári dicsőség?
Stefano kissé félrelépett, mintha kínosan érintené a hír, amit hoznia kell.
– Nos, Felség... A helyzet az, hogy a nép körében hihetetlenül terjed egy veszedelmes, új underground darab, amit valami feketeerdei vándortársulattól csempésztek be. Paradicsom bazsalikommal a címe.
Paulinusz császár szeme szikrát szórt, a tógája ujját dühösen rángatta.
– Paradicsom bazsalikommal?! – hördült fel a baritonján. – Egy konyhai recept? Egy saláta címe rivalizál az én gigantikus, hősies hexametereimmel?! Hogy merték ezt preferálni a császári kőszínház monumentalitásával szemben?!
– A polgárok azt pletykálják, Felség – felelte alázatosan, de gúnyos mosollyal a besúgó –, hogy a feketeerdei darabnak van egy óriási előnye a tiédhez képest.
– Na halljuk?! – lépett közelebb a császár, arca eltorzult a dühtől és gyűlölettől.
– Hát az, hogy ott nem kell vért adni a hazáért, nincs benne kényszersorozási felhívás a germán frontra, és a nézők a harmadik percben rájönnek, hogy a darab végén nem küldik őket halálba, hanem kapnak egy tányér friss levest meg egy kis nyugalmat. Azt mondják, a te hősies pátoszod helyett ez a kis fűszeres komédia végre valódi oxigén a fojtogató kultúrpolitika alatt.
A császár elhűlve hördült fel, majd a kezében lévő elefántcsont táblát a márványpadlóhoz vágta. Stefano torkát két kezével elkapta és dülledt szemekkel addig szorította, mígnem a lélek szerencsétlen párából el nem távozott.
– Így jár mind, aki e borzadályt előttem még említeni meri, Stefano! – sziszegte.
Miután a császár letörölte ujjairól Stefano hűvös verejtékét, és a holttestet átcibálta a bíborfüggöny mögé, a birodalmi gépezet kormánykereke mögé ugrott. Paulinusz azonnal újabb, még rámenősebb besúgókat láncolt a hálózathoz, akik nap mint nap rejtve csempészték asztalára a jelentéseket a feketeerdei „Paradicsom bazsalikommal” illegális bűvköréről.
A császár hamarosan rideg, stratégiai felismerésre jutott: a nép nem a halált unja, hanem a rossz receptet. A fenséges, száraz hexameterek és a kényszersorozási pátosz kudarcot vallottak a fűszeres humorral és a meleg levessel szemben. Ha a plebejusok egyszer ennyire megvesznek a zöldségekért, hát megkapják – de csak a császári logisztika szűrőjén keresztül.
Így született meg a birodalmi színházművészet új, korszakalkotó remekműve, a „Irány Germánia – ahol a zöldség jól terem”.
A darab gigantikus állami színházakban kötelezően előadott cselekménye pofonegyszerű üzenetet hordozott: Róma szent kötelessége, hogy letapossa Germániát, pusztán azért, mert a barbárok földjén fekszenek a világ legkiválóbb paradicsom- és bazsalikomültetvényei.
A színpadon Paulinusz császár ezúttal nem tógában, hanem egy hatalmas, aranyozott zöldségeskosárral a kezében szavalt, míg a statisztaként kivezényelt légiósok fokhagymát fűztek koszorúba, és azt üvöltötték a karzat felé:
– Hódítsuk meg az északi kerteket, mert a birodalmi saláta öntet nélkül mit sem ér!
A Mikulás ekkor a jurtájából előbujt, Paulinusszal, seregével közölte, hogy ebben a zord északi fagyos földben sem a bazsalikom sem a paradicsom nem él meg. A császár hosszan és szomorúan nézett maga elé, nézte fagytól kékülő bokáját, nézte a katonák bajszára fagyott zúzmarát, ismét nézte kékülő bokáját.