A Bakony alji falu, Bakonyszentfüle sörözőjében, ahol a pult alól áradó hűtőgép-zúgás biztosította az egyetlen stabil hanghatást a délutáni félhomályban, Edgár letette a habos korsót a kopott nylonasztalra, pontosabban lebaszta. A homlokán még ott csillogott autószerelő műhelyének fáradtolajos foltja, a körmei alól pedig a tizenöt éves Citroën Xsara Picasso baljós emlékei köszöntek vissza kosz formájában.
– Józsi, te megváltottad a világot a házipálinkáddal, meg a kannásboroddal, de mondd meg nekem: hogy a francba kell azt a kurva reflektorizzót kicserélni ebben a francia szemétdombban? – hördült fel Edgár, miközben a kezét törölgette egy rongyba. – Már leszereltem a sárvédőlemezt, levettem a doblemezt, a csuklómat meg három helyen kifacsartam, de a foglalatot még csak meg sem látom. Ott feszül a műanyag meg a hűtő, mint egy elcseszett modern művészeti alkotás. Mérnöki csoda, az anyjuk keservét, csigazabáló anyaszomorító francia kacat!
József, a kocsmáros, egykedvűen letörölte a pultot egy már rég elhasználódott ronggyal, rákönyökölt, és mélyet szívott a cigarettájából. Kérdőn, mégis a mindent tudó nyugalmával nézett a szerelőre.
– Te megbolondultál, Edgár? Sárvédőlemez? Doblemez? Hát te mikor mentél utoljára elvonóra? – csóválta a fejét József. – A franciák nem azért rakták így össze, hogy te kulcsokkal ess neki. Azért rakták így, mert ott hagyják a csapdát a balekoknak.
– Hát akkor hogy a francba csináljam? Vágjam ki flexszel a lámpatestet?
– Figyelj ide, mert csak egyszer mondom el, és nem ismételem meg, amíg ki nem fizeted a következő sört – dőlt előre a kocsmáros. – Én is ott tartottam, mint te: szétbarmoltam a műanyagot, azt hittem, az egész elejét le kell bontani, mint egy legót. Aztán hazamentem, leültem a konyhába, felnyitottam egy doboz sört, és néztem a feleségemet, Marikát, amint épp a fakanállal kavarja a levest.
Edgár ránézett, mint aki nem érti a rejtvényt.
– És? Marika hozza az izzót?
– Nem az izzót hozza, dehogy. A kezét – mondta József halkan, szinte áhítattal. – Neked meg nekem olyan lapátkezeink vannak a harminc év kalapácsolástól meg a sok maszturbálástól, hogy egy vakondtúrásra sem tudnánk finoman rátenni a tenyerünket. Hát még beletuszkolni egy zsúfolt, fémdarabokkal és vezetékekkel teli Citroën-motortérbe. Marika keze meg... az olyan, mint egy finom műszer. Befér oda, ahová az istenek keze nem teheti be a koszos lábát.
József intett a korsóért, majd folytatta:
– Hazamentem, mondom: „Marikám, te vagy a családi béke utolsó bástyája, dugd be a kezed oda a fényszóró mögé.” Benyúlt, mint egy sebész a műtőben. Egy mozdulat volt: lehúzta a csatlakozót, kioldotta a drótrugót, kipattintotta a kiégett izzót, és már adta is át. Ötven másodperc volt az egész. Nem kellett hozzá sárvédő, nem kellett doblemez, csak egy asszony, akinek vannak ujjai.
Edgár elmerülten nézte a habos sör tetejét.
– Szóval nem is az autóról akartam ám veled beszélni Jóska, hanem tudod miért esik össze a te frissen csapolt sörödön, mielőtt, még az asztalomhoz kiérnék vele?
Ha az ember éjszaka, egy megátalkodott francia egyterű motorterében kutat egy nyüves fényszóróizzó után, miközben a bőre darabokra szakad a sorjás műanyagokon, aligha a tiszta harmónia vagy a magasabb rendű szellemi fejlődés gondolatai járnak a fejében. Olyankor a mindenség összes mérnökének felmenőit emlegeti, és legszívesebben dinamitot rejtene a kesztyűtartóba. Pedig a mélyebb igazság éppen itt rejtőzik: a valóságban meg kell áldanunk ezeket a megoldhatatlanabbnál is megoldhatatlanabb problémákat. Ha a világunk teljesen simára lenne csiszolva, és minden bajunkat egy gombnyomással vagy egy tökéletesen megtervezett, hozzáférhető modullal orvosolnának, az emberi civilizáció nem fejlődne, hanem menten elbutulna és elsorvadna.
A modern kor emberének legnagyobb átka ugyanis éppen a kényelem. Az abszolút kiszámíthatóság, a tökéletességre törekvő, sterilizált digitalizáció és a „mindenhol ott a szerviz” illúziója elsorvasztja mindazt, ami a lelket ébren tartja. Ha nem ütköznénk falakba, ha a Citroën meg a Renault mérnökei nem építenének be szándékos elmebajt a kerékdobok mögé, az elménk hamar berozsdásodna. A megoldhatatlannak tűnő fizikai akadály kényszeríti ki az agysejtek kétségbeesett tüzelését: elkezdem kombinálni, hogy vajon a 10-es hajlított villáskulcs vagy a feleségem finom, női keze lesz-e a megváltó kulcs. Az akadály szüli a gondolatot, a gondolat pedig éberen tartja a szellemet.
De nemcsak az elme emelkedik fel eközben, hanem a kézügyesség is. A harmincéves szerszámnyeléstől görcsbe rándult, durva lapátkéz – amivel Edgar is küszködik a bakonyszentfülei söröző árnyékában – a finommotorika olyan bravúrjaira kényszerül a szűk akkumulátorrésben, mint egy órásmester. Az anyag megmunkálása, a rozsda, a makacs lemez és a makacsabb fém ellenállása formálja ki bennünk a mestert. Nem a gép csinálja, hanem a mi ujjaink hegye tanul meg emlékezni a fém hidegére és a műanyag pattanására. Ha minden magától futna, a két kezünk hamarosan csak arra lenne jó, hogy az okostelefon üvegét simogassa.
És végül ott van a legfontosabb: a közösségi élet. Egy tökéletes világban, ahol minden kütyü magától működik, és a szerviz alkalmazás azonnal kiszáll a drónnal, magányos zombikként ülnénk a lefalazott, okosított nappalijainkban. De amíg van egy Citroën izzócsere, amíg fel kell menni a sörözőbe Józsefhez, mert muszáj feljajdulni a világnak, addig élet van. A kudarc, a felháborodás, a pult alól áradó fűtőgép-zúgás és a közös jajveszékelés teremtja meg a valódi emberi szövetet. József, Marika, Edgár és a falu népe nem azért kapcsolódik össze, mert a digitális hálózat megosztja őket, hanem mert ugyanabba a fizikai akadályba verik be a fejüket.
Áldott legyen tehát minden makacs csavar, minden fojtogató motortér és minden elcseszett mérnöki baki. Mert ezek tartják életben az eszünket, csiszolják a kezünket, és ezek ültetnek le minket egy hűvös korsó sör mellé, hogy megbeszéljük: az élet a maga megoldhatatlan abszurditásában éppen így tökéletes.
Edgár miután végighallgatta a narrátor hegyi beszédét, a lapos habot lenyalta bajuszáról, az üres korsót pedig visszahelyezte az asztalra. A homlokán még ott csillogott autószerelő műhelyének fáradtolajos foltja, a körmei alól pedig a tizenöt éves Citroën Xsara Picasso baljós emlékei köszöntek vissza kosz formájában.
József a pultra könyökölt, egy frissen csapolt korsó sör mellett magyarázta a falu ügyes-bajos dolgait a törzsvendégeknek, a homlokán felsejlő izzadtságcsepp pedig a nagypolitikai súlyát volt hivatott illusztrálni.
– Nézzétek meg ezt a kis gazdaságom, fiúk! – intett szét a kezével. – Szerintetek ezt itt a szél fújta össze? Azt hiszitek, egy kocsma fenntartása csak úgy megy, hogy csapolja a sört az ember, meg nézi a naplementét? De nem ám! Ehhez sok munkára és jó stratégiára van szükség.
A sarokból, a raktár felől ekkor éppen egy hangos koppanás hallatszott. Marika lépett ki a pult mögé, a munkásnadrágján egy friss olajfolttal, a kezében egy poros könyvelési mappával és egy vizes ronggyal. Megállt József mellett, letörölte a pultról a kispriccelt sört, és hűvös, mérlegelő pillantást vetett a férjére.
– Stratégia? – kérdezte Marika olyan hangon, amitől a pultnál ülő traktorosok is önkéntelenül behúzták a nyakukat. – A stratégia az már megvan, biztosan, nincs is más vissza, minthogy a tettek mezejére lépjünk! Csakhogy ki erre, ki arra, merthogy a pénztárgépet egy órája le kellett volna zárni, a tyukokat is be kellene zárni, így iccaka közepén, amíg a róka el nem viszi őket.