Harmadik osztályos voltam általános iskolában. Úgy élénken, minden recsegő porcikájával előttem van az a nyolcvanas évek eleji, fagyos kisgörbői téli szünet.
Akkoriban a disznótor nem program volt, hanem létkérdés és törvény. Anyuék tartották a jószágot, ahogy a nagyszülők is tisztesen megkövetelték, és amint beállt a fagy, eljött az idő. Összekukorékolták a fél rokonságot, mert ott kellett lenni, az nem létezett, hogy valaki kimaradjon. Imre nagybátyám volt a böllér, a főművész, a mészáros; anyu, Emma sógornője, meg a szomszédasszonyok, Zsófinéni meg Lujzinéni pedig biztosították azt a megállíthatatlan, serény kézpárt, amivel a jószág hamarosan a kamra polcain rejtőző táplálékká lényegült át. Apukámra jutott a legnemesebb és legfelelősségteljesebb feladat: a hajnali pálinkaosztás, meg a saját készítésű hazai olaszrizling és otelló borok szigorú, de igazságos mérése, folyamatos unszolása.
A dolgok a megszokott rend szerint haladtak. A disznó persze hősiesen ellenállt, de a sok lúd disznót győz alapon végül megadta magát a sorsának. A darabolás fázisában már engem is beosztottak ide-oda lótifuti munkákra. Nem mondom, hogy túlzottan ínyemre volt a dolog, de álltam a sarat, mert nyomott egy ígéret a mérlegen: még tavaly megígérték nekem, hogy idén én tekerhetem a hurkatöltőt.
Valószínűleg mára el is felejtettem volna az egészet, ha a felnőttek – a szüleim és Imre nagybátyám, mint derült égből a villámcsapás – fel nem mondják a munkakörömet. Márpedig a szerződés az szerződés, ha szóbeli, hát szóbeli, egy harmadik osztályos gyerekkel szemben meg aztán pláne szentírás. De ők mindenféle silány ürüggyel eltanácsoltak a nemes feladattól. Olyanokat hadováltak össze, hogy nincs nekem ehhez elegendő erőm, meg hogy azt bizony egyenletesen kell ám tekerni.
Hogy ne tudtam volna én azt, hogy egyenletesen kell tekerni?! Hetek óta készültem. Titokban még a zongoratanár metronómját is elcsórtam az iskolából, hogy tarthassam a pontos tempót. Remélem, nem kell tovább ecsetelnem, mekkora, gyógyíthatatlan sérelem ért ott a füstös kamra árnyékában.
A belső tárgyalást rendeltem el a vádlottak kizárásával, nem húztam-halasztottam, hamar lezavartam magamban. Egy ilyen súlyú szerződésszegő magatartás nem maradhat következmény nélkül. Így aztán ott helyben ítélkeztem a díszes társaság felett, és büntetésként a következő határozatot eszeltem ki: fogtam a kamrából egy zacskó kakaóport, és elegáns mozdulattal beleszórom, belekeverem a gondosan előkészített hurka alapanyagába. Tudják meg végre, milyen az, amikor a felnőttek megszegik a szavukat egy kisgyerekkel szemben!
A büntetés-végrehajtás fázis sikeres volt, a hurka megkapta, ami járt neki: tizenöt kilogramm hús-rizs masszához pontosan huszonöt deka kakaópor került. Égve a tett súlyától, azonnal eliszkoltam a helyszínről, és órákig a falu szélén lófráltam, rettegve attól a pillanattól, amikor rájönnek, mit is cselekedtem a szent családi alapanyaggal.
Estére azonban nem volt mese, haza kellett ballagnom, mert a gyomrom korgásától már alig hallottam, hogyan kopognak a szemeim az éhségtől. A vacsoraasztal telis-tele volt ám minden földi jóval, a gőzölgő disznótoros közepén pedig, a kolbászkarikákon kívül, mint valami különös turbán széle, ott díszelgett a kakaós hurka is.
Terítékre került, jutott belőle mindenkinek. Csend telepedett a kis zsúfolt konyhára az első falatok után, míg végül Emma szólalt meg először, gyanakvó arcot vágva: – Rózsikám, ezt a hurkát most te új recept szerint keverted be? Mert valami furcsa, pikáns ízt érzek benne, nem is tudom hova tenni, biztos, valami új fűszerkeveréket használtál!
Anyu persze rögtön tiltakozott, hiszen a dédi ősi receptjét ő meg nem változtatta volna semmi pénzért, szó sem lehetett holmi idegen fűszerről. Imre nagybátyám erre határozottan dicsérni kezdte anyu hurkáját, kissé le is hordta Emmát, hogy tanulhatna tőle, mert ez a mostani íz valami fenséges.
A lényeg az, hogy ebben az évben valami fergetegesen jóra sikerült a hurka; hamar el is fogyott az egész tál. Megkóstoltam én is, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, szerintem csak a sok vörösbor beszélhetett ki Imréből, amikor ezt a förtelmes kesernyés ízorgiát dicsérte.
Eljött a következő tél, eljött a disznóvágás, és eljött az én időm is. A hurkatöltőt nem tekerhettem, de akkor, amikor este a tavalyi hurkáról áradoztak, ideit meg leminősítették a vacsoraasztalnál, akkor célba ért büntetésem, egyétek csak a dédi ósdi receptje szerintit, én biz el nem mondom, mitől volt tavalyi olyan fergetegesen finom.
Azóta már vagy harminc, negyven disznó elesett, a szokásos társaság mindig összejött, és halványul az emlék, de a kakaós hurka íze, mint etalon, még mindig fel-felbukkan az esti disznótorosokon.