Kovács Pistike
A kihallgatószoba sarkaiban már sűrűsödik a szürkület, de az asztal felett egy magányos lámpa könyörtelenül világítja meg a két férfit. A fény élesen vágja ketté a teret, mint egy mészárosbárd. Hadnagy módszeresen kopogtatja a homályos fotót. A körme élesen csattan a papíron, ritmusra, mint a lassú eső a bádogtetőn.
– Nézze, fiam – szólalt meg Hadnagy, és az asztalra könyököl. – Én mérnökember vagyok. Elsőre annak tanultam, a rendőrtisztit csak azután végeztem, rájöttem: a bűnüldözés is csak egy szerkezet. Látja maga ezt a vázlatot? Van egy hulla, van egy helyszín, és van maga. Ez pontosan egy háromszög. Mégpedig rendkívül stabil háromszög, mint egy szék. Nincs is szüksége negyedik lábra, Szabó. Attól csak billegne az egész. Most a becsületére számítok, hogy a szerkezet helyreálljon.
Tamás torkában nem vér volt, hanem száraz por. Megpróbált nyelni, de a torka falai összeragadtak.
– Hadnagy úr... – a hangja idegenül csengve pattan le a csupasz falakról. – Nem voltam ott. Négyszer elmondtam. Fél kilencig Columbo-filmet néztem a tévében. Tudom, mi volt benne, elmondtam a kollégájának is... minden részletet, nem is egyszer.
Tamás idegesen megigazítja a székét, a lába beleütközik az asztal lábába. A zaj felerősödik a csendben.
– Nem jó helyen keresi a hiányzó széklábát, tisztelt őrnagy úr – mondja végül csendesen.
A Hadnagy nem mozdul. Hagyja, hogy a fény az asztal közepét, egy régi kávéfoltot világítson meg, ami úgy terült el az asztallapon, mint egy ismeretlen kontinens térképe. A hangja elmélyült, sűrű lett, mint a kötni készülő bitumen.
– Szabó, maga téved. Én nem keresek már semmit. Én csak felhívom a figyelmét, hogy maga nagyon nagy szarban van, és csak ássa magát alatt a gödröt tovább. Én tényekről beszéltem, maga meg ismét filmnézési szokásairól hadobál itt össze- vissza, az pedig nem alibi. A televízió nem tanú. János viszont, magát látta, ő tanú. Maga megint csak terelget. Nem lesz ez így jó magának, higgye el, én csak segíteni akarok.
Tamás hirtelen felnevet. Ez a hang nem vidámságból fakadt; inkább egy fuldokló hörgése volt, aki az utolsó buborékot is kiadja magából.
– János? Maga... maga kiről beszél? Csak nem a vén Lakatos Jánosról? Őrnagy úr, János szemüveges! Két éve a saját kertjében ment neki a kerti csapnak, eltörte a lábát, mert nem látta. Nem láthatott engem, de nem azért, mert majdnem vak, hanem mert ott sem voltam! Ha bárkit látott, az nem én voltam. Amúgy is egyáltalán mikor józan az az ember?
Hadnagy lassan, szinte teátrálisan leveszi a szemüvegét. Előhúz egy hófehér zsebkendőt, és gépies mozdulatokkal törölni kezdi az üveget. Olyan precizitással csinálja, mintha egy finommechanikai műszert kalibrálna.
– Önnek semmi szüksége tudni, ki az a János. Egyáltalán, honnan veszi, hogy a félvak Lakatos a tanúnk? Maga megint a részleteken lovagol, Szabó, hogy ne kelljen szembenéznie a lelkiismeretével. Én segíteni akarok, hogy ne a legsúlyosabb ítéletet kérje magára az ügyész, maga meg szórakozik velem. Tudja meg: én hazamegyek a feleségemhez, megetetem a kutyámat, megiszom a sörömet, maga meg itt fog megrohadni a fogdán, amíg nem hallok egy elfogadható vallomást.
Tamás fészkelődik a kemény fa széken. Úgy érezi, a testéből kiszökik minden tartás, mint a levegő egy lyukas kerékből. Az értetlenség fizikai fájdalommá torzul az arcán.
– Ügyvéd nélkül... nem akarok mondani semmit – nyögi ki. – Mindent kiforgatnak. Négyszer elmondtam már pontosan mindent, mi szükség van erre?
– A kabátkérdésre még nem válaszolt – suttogta Hadnagy, és arca lassan magabiztos mosolyra húzódott. – A véres kabátéra.
Tamás megmerevedik. Olyan hangon szólal meg, mint aki egy abszurd rémálomba csöppen, mintha csak a gravitáció iránya hirtelen megváltozott volna.
– Véres... kabát? Milyen véres kabát? Hadnagy úr, miről beszél? Nekem nem lehetett véres a kabátom! Én egy sötétkék dzsekiben voltam, ott van a fogason maguknál! Megnézték? Nem lehetett véres!
– Gondolja, hogy passzióból tartjuk itt? – suttogta a hadnagy selymesen. – Van négy tanúvallomásunk, és van tárgyi bizonyítékunk. Nem ejtettek bennünket a fejünk lágyára, nem egy magához hasonló alakot kaptunk már el.
– Négy tanú? – Tamás hangja elvékonyodik, a sírás szélén állt. – Délelőtt még egyről beszélt! Hogy lett hirtelen négy? És milyen tárgyi bizonyíték? Hiszen maguk vittek el mindent a házból! A dzsekimet is! Ha az véres lett volna, azt már az első percben látták volna! Miért nem látták? Nem lehetnek tanúk, ez nem lehet igaz! Aki elvitte a kabátomat tüzetesen átvizsgálta, kérdezze csak meg őt!
– Van alapunk, Szabó! A maga bizonytalansága! – Hadnagy hangja most már csattant, mint egy ostorcsapás az asztallapon. – Tudja, mit keresünk? Következetességet. Egy ártatlan ember álmából keltve is tudná, volt-e kutyás jelenet a Columbóban. Maga meg egyszer ezt mond, egyszer azt. Ha hazudozik a szemünkbe, el tapossuk magát, mint a szart!
Hadnagy már éppen az asztalra csapott volna, amikor az ajtó halkan nyílik. Egy fiatalabb nő lép be, egyszerű, sötét szoknyában és világos blúzban. Nincsen rajta egyenruha, talán egy titkárnő lehet. Két papírpoharas kávét hoz egy tálcán. Mozdulatai halkak, szinte barátságosak.
– Elég lesz, Hadnagy úr – int a nő halkan, majd a hadnagy mellé lépve megérinti a férfi karját. – Menjen, szívjon egy kis friss levegőt, maga már túl ideges. Látja, hogy a fiú teljesen kész van. Így nem lehet dolgozni.
Hadnagy dühösen szedi össze a jegyzőkönyveit. – Elegem van ebből az okoskodásból! Itt szakad meg minden, ha magára hagyom vele! Ez a gyerek csak hazudozni tud a kisprogramozói diplomájával!
Viharosan távozik, az ajtó nagyot csattant utána. Csend, sűrű, csend. A titkárnő lassan leül a hadnagy székére, de nem hajol Tamás arcába. Távolabb húzódik, és az egyik kávét Tamás felé tolja.
– Ne haragudjon rá – mondja a nő sajnálkozva, és halkan megkeveri a kávéját. – Ez a munkánk, a hadnagy... nos, ő is már ingerült. Minket is kikészített ez a gyilkosság, meg az az értelmetlen halál. Nem értjük, hogyan lehet valakinek húszezer forintért és két-három bizsu ékszerért elvágni a torkát.
A titkárnő felnézett, és hangja bizalmasabbancseng. – Látom, maga tanult ember, Tamás, tele tervekkel. Maga nem gyilkos alkat. Nem akarhatja a teljes életét tönkretenni. Igyon egyet, pihenjen. Valamiben tudok segíteni? A fogdán nem zaklatták?
Tamás reszkető kézzel nyúl a kávé után. A forró pohár érintése az egyetlen valóságos dolog a szobában.
– Köszönöm... Köszönöm. Én elmondtam... tényleg elmondtam mindent. Egyszerűen nem tudom már, volt-e kutya abban a filmben... de én, én nem hazudtam, nem is lehetem ott, aznap este, amikor a gyilkosság történt!
A titkárnő megértően bólint, előrehaj, és halkan, mint egy óvó anya, beszél. – Tudom, Tamás. Elhiszem.
A titkárnő halk sóhaja betölti a szűk teret, mint egy fáradt suttogás. Ujjai végigfutnak a saját papírpoharának peremén, mintha ő is bátorítást vagy egy kis melegséget keresne a forró italban. A mozdulata lágy, hétköznapi, és éppen ezért végtelenül nyugtalanító. Egy pillanatra megigazítja a blúza nyakát, és egy kósza hajszálat simít el az arcából, mielőtt újra megszólalna.
– Tudja, Tamás, a hadnagy úr néha... túl nyers, túl türelmetlen – kezdte halkan, és a hangja most már tényleg úgy simogatja a fiú meggyötört idegeit, mint egy puha, otthoni takaró. – De a maga dolgaival ő sem tud mit kezdeni. Én csak papírokat látok. Csak iktatok, gépelek, összefűzöm ezeket a szomorú életeket. De amit ma reggel le kellett gépelnem... az őszintén még én sem értettem. Fájt a szívem, ahogy olvastam.
Tamás megáll a mozdulatban, a kávé gőze az arcába csap, elhomályosítva a látását. – Mire gondol? Mit gépelt le?
A nő sajnálkozva néz Tamásra, a szemeiben valami mély részvét csillan meg. Kicsit előrébb hajol, és egy finom, édeskés parfümillat felhője lengi körbe az asztalt. – A tanúvallomásokat, miért mondott ilyent a kocsmában, hogy maga bármire képes, ha egy kis lsd bélyeget nyal!? Hogyan mondhatott maga ilyent?
Tamás keze megállt a levegőben, a papírpohár pereme még a szájához ért, de nem ivott. A forró kávé illata hirtelen összekeveredett a nő édeskés parfümjével, és a fiú érezte, ahogy a gyomra egyetlen csomóba rándul. Letette a poharat az asztalra, de nem kapkodva, hanem olyan lassan, mintha egy időzített bombát helyezne el.
– Szóval? ez az... – suttogja, és a hangja most először nem remeg, hanem feszült, mint a túlhúzott gitárhúr. – A „kocsmai vallomások”.
A nő bátorítóan bólint, mintha csak egy gyóntatószék rácsai mögül figyelné a bűnöst. Tamás mély levegőt vesz, kiegyenesedik a széken, és egyenesen a titkárnő szemébe néz.
– Kérem! – mondja csendesen, de határozottan. – Maga szerint én úgy nézek ki, mint egy gyilkos? Mert valaki egyszer, egyetlen egyszer az életében kipróbált valamit, attól még nem lett belőlem szörnyeteg. Ez tévedés.
A nő szemöldöke magasra szalad, de nem szólt közbe.
– De hát édes fiam, éppen erről beszélek – suttogja a nő, és az arca most már tényleg olyan, mint egy vigasztalni vágyó Pietá-szobor. – Senki nem mondja, hogy maga szörnyeteg. Érti már? Ha most bevallaná, hogy a bélyeg miatt történt, akkor az nem gyilkosság lenne, hanem egy szomorú tragédia.
Ebben a pillanatban az ajtó nem nyílik, hanem valósággal berobban. Hadnagy ront be a szobába, arca vörösödik a dühtől, a kezében egy gyűrött aktát szorongat. A titkárnő ijedten rezzen össze, és azonnal felpattan a székről, mintha tetten érték volna.
– Elég a lelkizésből! – dörgi a hadnagy, és az asztalra dobja az aktát, pont a kávéfolt közepére. – Szabó, maga kifutott az időből. Nem érdekel tovább a Columbo, sem a kocsmai hallucinációi. Maga csak az időt húzza, nem hallgatom tovább a mesedélutánját.
Hadnagy a titkárnőre néz, és int a fejével az ajtó felé. – Menjen, Erzsike! Nem kávézgatunk tovább, főleg nem a cég számlájára.
A nő szinte sírva néz Tamásra, gyorsan összeszedi a tálcát, és némán kisurran a szobából. Tamás magára marad a dühöngő Hadnaggyal.
– Na, figyeljen ide, Szabó! – Hadnagy két kézzel az asztalra támaszkodik, és Tamás arcába hajol. – Máma már nem lesz több gyónás. Maga most visszamegy a helyére, és elgondolkodik azon, hogy a DNS-minta és a négy tanú mellett meddig akarja még játszani az ártatlant. Reggelre akarok egy aláírt vallomást az asztalomra, vagy esküszöm, úgy eltaposom, hogy a saját anyja sem ismer majd magára!
Hadnagy felegyenesedik, és elkiáltja magát a folyosó felé: – Zoli! Vigyétek innen ezt a szerencsétlent!
Az ajtóban két tiszthelyettes terem. Arcuk kifejezéstelen. Szó nélkül lépnek Tamáshoz, megragadják a karjánál fogva, és szinte leemelik a székről. Tamás lába megbotlik a küszöbön, de a tiszthelyettesek vaskos markolása nem engedik – csak vonszolják tovább a neonfényes, hideg folyosón.
Ahogy a zárka nehéz vasajtaja csattan mögötte, Tamás csak a sötétséget látja. A fülében még ott csengtek a titkárnő szavai a bélyegről, és a hadnagy hangja a stabil háromszögről. Leült a priccsre, és a kezét a fejéhez szorította. Már nem tudta, mi a valóság: a Columbo-film kutyája, vagy a mandzsettáján száradó láthatatlan vérfolt.
A helyiségben állott sörszag és olcsó dohányfüst terjeng. A kocsma illata volt ez, a várakozóké; a négy férfi hozta magával a ruháján, a pórusaiban. A Hadnagy az ablaknál áll, a hátát nekivetette a málló keretnek. A Századosnő – aki most nem titkárnő, hanem éles vasalt nadrágkosztümöt viselő nyomozó – az asztalfőn ül. Előtte négy golyóstoll és négy ív tiszta papír.
A kapitányság folyosóján négy férfi ül, egymástól tisztes távolságra. Ahogy a hangosbeszélő érthetetlenül recseg, mind a négyen hirtelen felpattantak, a belülről nyíló irodaajtóhoz rohannak.
– Egyesével, csak egyesével – mondta a Hadnagy. – Mit gondolnak? Nem egy közös sörre hívtuk ide magukat!
A Hadnagy ül az asztalnál, civilben, de hűvös távolságtartással. A férfi izzad.
– A „Két Korsóban” volt. Lehetett egy hónapja. Szabó Tamás ott ült, pontosan a mellettem lévő asztalnál, nem ivott sokat, de szinte mindenbe belebeszélt. Egyáltalán nem is ért a kűmíves- munkához, abba is beleszólt, valami olyan házakról beszélt, amiket egy szellőztető úgy irányít, hogy nem kell hozzá sem fűtés, sem hűtés, valami húszezres osztrák házakról - pont nekem kezdett el a szerencsétlen magyarázni, pont nekem, aki már vagy 200 házba építettem be a fűtéscsöveket -. Aztán előhozta az LSD-t. Hogy azzal valami fergeteges újításokat lehetne csinálni.
A Hadnagy monotonan gépel, aztán egyre feszültebben üti le gépén a billentyűket. Az asztalon heverő fotókon az áldozat, az idős nő háza látszik, felülről, távolságtartással.
– Szóval, eddig azt mondta, hogy a gyilkosság napján Tamás nem ment be a „Két Korsóba”. Biztos ebben? – kérdezte a Hadnagy, miközben a tanú arcát pásztázta.
– Biztos, hadnagy úr. Mi kint ültünk a teraszon, mert bent még állt a délutáni meleg. Én, a Lakatos Jani, meg a postás, Zádori Feri. Éppen a magas fuvardíjakról vitatkoztunk – tudja, nekem ne magyarázzon senki – a magas üzemanyagár miatt lehet csak, amikor meg tovább számolom a megrendelőnek, az meg csak húzza a szája szélét, éppen ezt magyaráztam, amikor megpillantottuk a Szabó gyereket. Nem állt meg. Csak elsuhant a kocsma előtt a biciklijével.
– Gyorsan hajtott? – szúrt közbe a Hadnagy.
– Nem kapkodott. Olyan rendesen tekert.
– Merre kanyarodott?
– Már szürkület volt, de láttuk, ahogy behajt a Kiss Jenő utcába.
– Volt nála valami a biciklin?
– A kormányon lógott egy sötét szatyor. Nehéznek tűnt, mert mindig félrehúzta a kormányt balra, ellensúlyoznia kellett neki. Mintha szerszámok lettek volna benne. Vagy valami nehezebb.
A Hadnagy hátradőlt, a széke megnyikordult a csendben. – Szóval hét óra negyven környékén Szabó Tamás, sötétkék dzsekiben, egy súlyos szatyorral a kormányon, behajtott az áldozat utcájába. Egyedül.
– Úgy volt, hadnagy úr – bólintott a tanú, és idegesen megvakarta a tarkóját. – De mondom, a diófa árnyéka miatt... a sötétben az ember szeme néha csal. De - ezt beszéltem a Ferivel is - ki más lehetett volna az abban a dzsekiben, biciklivel? Leitoldék gyerekének meg piros csíkos a bringája.
A Hadnagy ismét monotonan gépelt tovább, kicsit elakadt, aztán tovább kérdezte a tanút.
– Mennyit ivott maga, és a többiek? A korcsmáros Jóska is ivott magukkal?
– Hogyan mondjam? Tudja.....nem nagyon figyelem, ki mikor, mennyit iszik, az nem az én dolgom. Meg a jegyzőkönyvbe nem írhatok olyant, hogy csak két sört ivott a Feri, neki azért voltak alkohol- problémái.
– Kérem, csak arra vagyok kíváncsi, hogy ön mit tud, hogyan érzékelte, az asztalnál, a teraszon józanok voltak vagy sem? Azt senki nem várja öntől, hogy arról tegyen vallomást, hogy a Zádori Feri a kocsma előtt otthon felhajtott- e egy felest. Csak saját szavaival kérem fogalmazza meg, hogy milyen állapotban voltak, maguk hárman. József pedig hazavezetett zárás után, nem szokott inni ezt tudjuk.
– Ó, hát a feles mellé két sörnél többet nem ittunk, de már húromtól ott voltunk, úgyhogy az nem igazán hatott ránk.
A helyiségben a levegő már nehéz a korábbi kihallgatás utóhatásától. A Hadnagy egyedül ül az asztal mögött, zakója a szék támláján lóg, az ingujja feltűrve. Nem gépel. Csak nézi a férfit, aki vele szemben kuporog.
Zádori Feri, a falu postása, úgy fest, mint egy kifacsart vizesrongy. A kezei a combján nyugodtak, de az ujjai ütemesen doboltak a nadrágszöveten. A szemei vörösek, és nem a sírástól; a várakozás és a megvonás feszültsége dolgozik benne.
– Feri – szólal meg a Hadnagy halkan, szinte barátian. – Tudja maga, mennyi késéről kaptunk jelzést a múlt havi nyugdíj-kifizetéseknél? Csak itt, a járásban. Kérem, ilyen ügyekkel mi nem akarunk szórakozni!
Feri torka nagyot rándul. Megpróbál megszólalni, de csak egy erőtlen nyöszörgés jön ki belőle.
– Én... én csak kétszer késtem, hadnagy úr. Csak egy kis betegség volt, nem jelentettem, tudom... – Hagyjuk a részleteket, Feri! Engem most a gyilkosság napján történtek érdekelnek. – A Hadnagy előrehajolt, a tekintete rászegeződött a postásra. – Maga ott ült a teraszon a Janival. Maga látta a Szabó gyereket eltekerni. Mondja el, mit látott.
Feri mély levegőt vesz. Kezdi magát biztonságban érezni, hiszen a lapos üveg ott lapult belső zsebében.
– Ott volt – kezdi remegő hangon. – Sötétkék dzsekiben tekert el. Olyan, mint amit a munkások hordanak, de ez... ez fényesebb volt. Meg a bicikli. A sárvédője zörgött, tudja a kátyús út miatt. – A szatyor, Feri. Beszéljen a szatyorról. – A Hadnagy hangja most sürgetőbb volt, mint a kattogó írógép. – Volt nála valami. A bal kormányon. Húzta is lefelé. Úgy nézett ki, mint... – Feri elhallgat. A lelkiismerete egy pillanatra mintha megszállta volna. Tudja, hogy Tamás rendes gyerek, mindig előre köszönt neki. – Mint egy feszítővas? – segíti ki a Hadnagy selymesen. – Az lehetet – bólint hozzá Feri. – Igen. Hosszúkás volt. Kilógott a neylonból. Aztán befordult a néni utcájába.
A Hadnagy elégedetten dől hátra. A szék megnyikordul alatta.
– Látja, Feri? Maga jó megfigyelő. És biztos benne, hogy Tamást látta. Gépelhetem?
– Hadnagy úr! Hárman láttuk, meg a korcsmáros, a Jóska is látta, Gézával pont ezt beszéltük, szürkület volt már, de az kizárt, hogy nem ismertük fel.
A folyosón a neoncsövek vibrálása monoton ritmust ad a csendnek. A Hadnagy megáll a kávéautomata mellett, és figyeli, ahogy a barna folyadék vékony sugárban csorog a papírpohárba. A Századosnő hűvös profi módjára támaszkodik a falnak, és a körmét nézegeti.
– Na? – kérdezi a nő, hangjában kis elnyomott fáradtsággal.
– Haladunk, Erzsike, haladunk – felelte a Hadnagy, és óvatosan megemelte a forró poharat. – Gyerekjáték. A tanúk adják magukat, minden kezd összeállni. Büki hozta, amit vártunk, Zádori meg már a feszítővas témát is aláírta. Ez a történet nem fog elbukni az ügyész előtt, azt garantálom. Tudja, ez a legkézenfekvőbb megoldás, a szerencsétlen Tamás, egyszerűen nem érem fel ép ésszel, hogyan gondolhatta, hogy ezt meg fogja úszni!?
A Századosnő elmosolyodik, de a szeme hideg marad.
– Tamás? Dehogy! Most érzem igazán, nagy segítség volt az a profilozói tanfolyam. Szerintem ezt bárki mondja, nem hiszem el, de most tudom, ha kellő időt szánunk az elkövetői jellemek elemzésével, azzal mérföldekkel hatékonyabbak leszünk, mint akármennyi terepmunkával.
– A profilozás az éppen csak egy algoritmus, amit mi szerkesztettünk, most még Tamás pont azt hiszi, ő a programozó, figyeld meg, két- három nap, behozzuk, és pont a saját programozói kisokosával fogjuk szépen kivasalni tőle, a hiányzó részleteket. Ne te menj érte, szimpla járőrök, és csak tanúkihallgatásra hozzátok be, valahogy indokoljátok meg a hisztis anyjának, ha akadékoskodik.
A 2-es számú kihallgatóhelyiségben áll a levegő. A neoncső felettük ritmikus, magas hangon zümmög, mintha egy ideges rovar próbálna kijutni a búra alól. A Hadnagy az asztal sarkán ül, egyik lábát hanyagul lóbálja, a Századosnő pedig az ablaknál áll, a sötét üvegtáblán tükröződő sziluettjét igazgatja.
Középen, a kényelmetlen faszéken Lakatos János, a harmadik tanú kuporog. A svájcisapkáját két kézzel gyűri a térdén, ujjai feketék a kerti földtől és a dohánytól.
– Csak nyugodtan, János bácsi – szólal meg a Hadnagy, hangja visszhangzik a csupasz falak között. – Maga rendes ember, mi meg csak a munkánkat végezzük. Nem kell izgulni, nem magát vádoljuk, nyugalom.
– Hadnagy úr... én világéletemben tiszteltem a rendőröket – makogja az öreg, és minden szónál kicsit előrehajol, mintha gombot akarna varrni a levegőbe. – Csak hát... tetszik tudni, nem voltam még életemben sem rendőrségen, illetve, amikor a biciklim ellopták. A fiam mondta, hogy nem mondhatom, hogy Tamást láttam, mert már ez az üveg sem elegendő. A távolba meg... hát ott csak foltokat látok, ezért jobb, ha Gézát kérdezik, ő amúgy is biztos volt benne, hogy Tamás ment arra a biciklin.
A Századosnő megfordul. A mozdulata lassú, fenyegetően elegáns. A tekintete megáll az öreg vastag, karcos szemüvegén.
– János bácsi, ne tessék félni – vág közbe a nő, és a hangja most éles, mint a szike. – Nem kérjük, hogy olvassa el az apróbetűt, ez most itt nem szemvizsgálat. Különben is, a Büki Géza meg a postás már mindent elmondott. Maga már csak az ő vallomásukat erősíti meg. Kérem nyugodjon meg, nem lesz itt semmiféle látásvizsgálat! Rendben?
A Hadnagy közben már üti is az írógépet. A billentyűk csattogása úgy vág bele a csendbe, mint a gyorstüzelő fegyver.
– Tehát – mondja a Hadnagy gépelés közben –, ott ülnek a teraszon. Szürkület van, de a lámpák már égnek. Látja elhaladni a Szabó Tamást. Sötétkék dzseki?
– Sötét volt, az biztos – bólogat János bácsi, és közben kérdően néz a Századosnőre. – A bicikli sárvédője... azt a zörgést ezer közül is felismerem a faluban. De hogy az arca...
– János – a Hadnagy abbahagyja a gépelést. A hirtelen csend súlyosabb, mint a gépzaj. – A Géza és a Feri eskü alatt vallották: Tamás volt az. Maga ott ült mellettük. Géza, Feri látták, gépeljem úgy, hogy ön csak tőlük tudja? Együtt nézték, ahogy befordul Tamás a néni utcájába.
János bácsi keze megállt a svájcisapka gyűrésében. Tekintete ide-oda ugrált a Hadnagy mozdulatlan arca és a Századosnő jéghideg kosztümje között. Érezte, ahogy a torkában lüktetni kezd a vér. Olyan volt ez, mintha egy láthatatlan hurok szorulna rá, pedig csak egy kényelmetlen széken ült.
– Hát... ha a Géza mondja... – suttogja végül az öreg, és a hangja olyan vékony, mint a pókháló. – A Géza jóravaló ember, nem hazudna ilyesmit. Meg a Feri is... ők láttak, én meg hallottam. Azt a sárvédőt, azt igen. Zörgött az, mint a fészkes-fene.
A Hadnagy szája sarka rándult egyet – ez volt az ő mosolya. Ismét megszólalt az írógép: csatt-csatt-csatt-csiling.
– Kitűnő – mondta a Hadnagy, miközben a papírt egyetlen határozott rántással tekerte ki a gépből. – Akkor úgy fogalmazunk: „A tanú a hallási észlelések, valamint a mellette ülő tanúkkal való egybehangzó vizuális azonosítás alapján megerősíti, hogy az elkövetés irányába haladó személy Szabó Tamás volt.” Írja csak alá itt, János bácsi. Meg itt, a második oldalt is, égen, mindkét lapon alul is pluszba.
Az öreg keze reszketett, ahogy a golyóstollat a papírhoz érintette. A tinta kék foltja elterült a papíron.
József nem olyan, mint az előző tanúk. Ő nem kuporog, nem izzad, és nem nézeget a padlóra. Huszonöt éve csapol a „Két Korsóban”; látott ő már mindent: kést villanni a pult felett, sírva vigadó apákat és csendben tönkremenő egzisztenciákat. Ő a falu gyóntatópapja, csak neki nem stóla van a nyakában, hanem egy konyharuha.
A Hadnagy most nem az asztal szélén ül. Szemben foglal helyet a kocsmárossal, és egy bontatlan doboz cigarettát tol középre.
– Jóska – kezdi a Hadnagy. – Maga tudja, hogy a rend a barátunk. Ha nincs rend a kocsmában, maga sem érzi jól magát, pont ahogy mi sem, ha itt nem rendesen dolgozunk. Tudjuk és elnézést is kérünk, hogy ennyit várakoztattuk, de most rohamtempóban kell dolgoznunk, még ebben a hónapban le kell zárnunk ezt az aktát.
József lassan bólintott. Nem nyúlt a cigarettához. – Értem, értem. Mit tudok segíteni?
– Azt mondták a fiúk, tanúk a teraszról, hogy maga is látta Tamást. Hogyan történt? Van mikor maga kiviszi a teraszra az italt? Kérem röviden, röviden, de mondja el, mit látott múlt hónap 18- án délután 6, 6:20 között!
József, a kocsmáros, lassan megvakarta a borostás állát, tekintete elidőzött a falon lévő repedésen, mintha ott keresné a pontos emléket.
– Tizennyolcadika... kedd volt. A forgalom gyér, ahogy szokott keddenként. Gézáék már a harmadik körnél tartottak kint. Én meg... – József elhallgatott, ujjai gépiesen morzsolgatták a nadrágja szélét. – Én éppen a pultot töröltem. Ki nem mentem, az biztos. Az italt is ők hordták ki maguknak a tálcán, nem vagyok én pincér, tudja azt jól Hadnagy úr, még maguknak sem szoktam kivinni az italt.
– De az ablakon át látott valamit, ugye? – vágott közbe a Századosnő, aki eddig némán állt a háttérben. – Az ablak pont a teraszra és az útra néz. József felé fordult.
– Látni láttam. De hogy kit... szürkült már, az üveg meg poros, hiába takarítom, karcos. Egy biciklist láttam elsuhanni. Sötét ruha volt rajta, az stimmel. De hogy a Szabó gyerek volt-e? Gézát viszont bentről is hallottam, hogy kiabált: „Nézd már, a mérnök úr jaj de siet valahova!”. Én csak bólintottam magamban. Ha ők mondják, biztos ő az. Ebben a faluban mindenki ismer mindenkit, talán még a szagáról is.
– Szóval maga is megerősíti a tanúk állítását – mondta a Hadnagy, és már nyúlt is az írógép felé. – A biciklista sötét ruhában, Szabó Tamásként azonosítva a törzsvendégek által.
– Várjon egy percet, kérem – emelte fel a kezét József. – Én azt mondom, amit láttam: egy alakot a biciklin. Azt, hogy Tamás volt, csak a többiek ordibálása alapján raktam össze. A szatyor... az stimmel. Meg húzta a kormányt, de rendesen. De ezt nem hiszem el... Tamás nálunk sosem volt balhés. Okoskodott, az igaz, de a légynek sem ártott volna, pont Tamás lehetett? Teljesen apja természet, előbb ártott volna ő magának, mint bárkinek.
A Hadnagy megállt a mozdulatban. A tekintete megkeményedett. – Jóska, ne kezdjen kérem karakterrajzolásba! A lényegre kell koncentrálnunk, tehát, amit mondott a tényekről, leírom, Látta a biciklist a szatyorral, arra nem emlékszik, hogy a jobb vagy a bal oldalon volt a szatyor, és hallotta, hogy Géza azonosította Szabó Tamást.
A füst lassan gomolyog a plafon alatt, megreked az Őrnagy feje felett, mint egy szürke szemfedő. Az irodában nincs zene, nincs felesleges mozdulat. Csak a hamutartóban sercegő csikkek és a kintről beszűrődő folyosói neon zúgása hallatszik.
A Hadnagy az ablaknál áll, ujjai gépiesen dobolnak.
– Megvan a háromszög, uram – mondja a Hadnagy, a hangja száraz, mint a hivatali papír. – Büki, Zádori és a postás aláírta, korcsmáros Jóska meg alátámasztotta, amit mondtak.
Az Őrnagy nem néz fel az aktákból. Egy vastag, kék golyóstollal húz alá egy- egy sort a papíron.
– Lakatos? – kérdezi röviden.
– Lakatos bácsi látása... bizonytalan – szúrja be a Századosnő. Leül az asztal mellé, egyenes háttal, mintha most gyanúsított lenne egy kihallgatáson. – De azt mondta, hogy a többiek látták, ő meg hallotta a sárvédőt, akkor az azonosítás teljes. Aláírták.
– És a gyerek? – Az Őrnagy most végre felnéz. A szeme fáradt, tele harmincévnyi bűnnel.
– Szabó Tamás? Innen rutin az egész, gyerekjáték lesz – feleli a Századosnő. – Ha holnap behozhatom, bedobom neki a bélyeget. Este, ha itt benn nálunk lesz egy olyan álmatlan éjszakája lesz, hogy két, három nap és könyörögni fog a halálos ítéletéért is. A Kékesi féle kettős gyilkosságot sem rontottam el, zsinóron futott az egész! Itt meg sokkal szimplább a történet, ez sem fog kicsúszni a kezeim közül.
– De mi van, ha a Columbo-film, fel vagytok készülve? lehet, szóról szóra tudja, biztosan ez volt az első, hogy láthatta?– kérdezi az Őrnagy, inkább csak a rend kedvéért.
– A televízió nem tanú, uram – vágja rá a Hadnagy. – Ezt tanultuk. A tanú az, aki ott van a helyszínen. Itt van négy emberünk, aki szerint ő kanyarodott be az utcába. A filmet pedig én is néztem, minden képkockája a kisujjamban van. Egyetlen egy félreduma, megfogom vele.
– Jól van no, én nyugodt vagyok, Hadnagy, készítse elő a szállítást. Századosnő, maga meg tegye fel a pontot az i- re, bízok magukban, nem kell több púder!
Tamást a két tiszthelyettes felkíséri az épület harmadik emeletére, ahol rabosítják. A rabosítás (hivatalos nevén bűnügyi nyilvántartásba vétel) egy rituális és technikai folyamat, amelynek célja a gyanúsított egyértelmű azonosítása és az adatainak rögzítése a későbbi bűnügyi azonosításhoz. Ez az a pont, ahol az egyén polgári léte megszűnik, és "ügyszámmá", aktává válik az igazságügy gépezetében.
A folyamat általában a következő lépésekből áll:
Nem egy egyszerű portré készül, hanem három irányból rögzítik az arcot egy speciális magasságmérő előtt, hasonlóan a röntgenfelvételnél, csak ott, mintha egészségedért aggódnának, a rendőrségen pedig, mintha minden pillanatodat kontrollálni kívánnák:
Szembe nézet: Ahol a lencse mélyen a gyanúsított arcába tolja magát.
Profil (oldalnézet): Az arcél és a fül formájának rögzítése (a fül ugyanolyan egyedi, mint az ujjlenyomat).
Félprofil: Egy köztes állapot.
Opcionális megalázó eszköz: Táblát nyomnak a gyanúsított kezébe, amin ügyszám, jobb esetben név szerepel.
Ezt a folyamatot kevesen élik meg kellemesnek. Ma már léteznek digitális szkenneres megoldások, de sok helyen még a hagyományos, fekete nyomdafestékes módszert alkalmazzák:
Mind a tíz ujjat egyenként végiggördítik a festékes lapon vagy az üveglapon.
Rögzítik a tenyér teljes felületét is (élnyomatok).
A cél a bőrlécrendszer rajzolatának rögzítése, ami megismételhetetlen.
A modern bűnüldözés alapköve. Általában egy steril pálcikával (vattás tamponnal) dörzsölik meg a szájnyálkahártya belső felét. Ez a minta bekerül a központi DNS-profil nyilvántartásba, amit összevetnek a tetthelyeken talált maradványokkal.
Mindent dokumentálnak, ami segít az azonosításban a tömegből:
Tetoválások: Lefényképezik és leírják a helyét, jellegét.
Műtéti hegek, forradások.
Testi fogyatékosságok vagy feltűnő anyajegyek.
Testmagasság, testsúly, szem- és hajszín.
A gyanúsítottat most fogdára viszik, ezért mindenét elveszik:
Öv, cipőfűző (hogy ne tehessen kárt magában).
Óra, ékszerek, telefon, pénztárca.
Mindent egy zsákba tesznek, lepecsételnek, és Tamás kap róla egy letéti jegyzőkönyvet.
Kattogás, sűrű, szürke, éles ritmusok Tamás fejében:
Ez nem is velem történik, itt sem vagyok, mi van a csuklómon? Tényleg azt hiszik hogy kiszökök? Miért bilincseltek a radiátorhoz? Nem tudom, kihez szólhatok, de amúgy, jobb, ha nem is szólok senkinek, a titkárnőnek igaza volt, nem szabadott volna olyant mondanom, hogy mindenre képesnek érzem magam. Az LSD hibás? Miért kellett nekem kipróbálnom?
Édesanyám, jaj mit fog szólni? Már sír, nem tudja mikor megyek haza. El akart velem jönni. Miért nem engedték? Biztosan itt van ő is, valahogy segíteni fog, talán már készítettek új papírokat, már biztosan készítettek új papírokat. Itt kell már lennie.
Miért ilyen közönyös itt mindenki? Itt senkit nem láttam mosolyogni. Kik kiabálhatnak? Az udvarról jön a kiabálás? Nem voltam még ilyen helyen, nem is velem történt. Hogyan gondolják, hogy elveszik a pénztárcámat? El vehetik egyáltalán?
Sírok, édesanyám, miért nem vagy itt velem? Érzem elájulok, ez egy teljesen más állapotom, nem ilyen vagyok, mindent tudok, precíz, az osztálytársaimnak is segítettem, most pedig ide kerültem, vajon ők, ha ezt megtudják mit fognak rólam gondolni? Mit fog rólam gondolni Jóska bácsi?
Mit akart kérdezni tőlem a rendőr, aki behozott ide? Tudja maga mit csinált? miféle kérdés ez? Mit tudhatott ő, amit én nem? Mit akartak a tisztek, miért engem hallgattak ki. Tanú volt a nevem alatt a délelőtti papírokon, bezárhatnak egy tanút? Biztosan nem jól tanúskodtam. Rá fognak jönni, valami tévedés történt. Az LSD- vel valakik kísérleteztek, tudományos célokra, ezt nem lehet büntetni.
A fiatal tiszthelyettesek a folyosó végén egy nehéz, szürkészöld olajfestékkel mázolt ajtó előtt állnak meg Tamással. A neonfény kíméletlenül vibrál, fémes zúgása rátelepedik Tamás halántékára. Az egyik rendőr, akinek az ingujja alól egy kifakult vasmacska tetoválás kandikál ki, rezzenéstelen arccal nyit be a helyiségbe.
A nehéz vasajtó hangos dörrenéssel csukódik be mögötte. A zár hatalmas csattanása egy végérvényes pecsét. A cella szűk, alig három lépés széles, a levegőben a klór és izzadtság szaga keveredik. Egyetlen keskeny ablak van magasan a falon, amin keresztül csak az udvari lámpák sárgás fénye szűrődik be, rácsos árnyékot vetve a padlóra.
Tamás leül a priccsre. A pokróc durva, szúrja a tenyerét. A csend itt a falakon túli fojtott, folyamatos kiabálás, távoli fémes csattanások és a saját szívverésének ritmusa.
A műanyag ágyon van egy lepedő, és egy nagyon érdekes háromszög alakú fejtámla vagy fejpárna. Barnák, furcsamód barnák, mert minden szín szürke vagy szürkészöld. Az ajtón van kémlelőnyílás.
Tompult fáradt gondolatok Tamás fejében:
Érzem, aludnom kell, mert nem bírom tovább, tudom, hogy aludnom kell ezért visszafelé fogok számolni, 100, 99, 98, 97, 96, 95, 94, nem megy, ezt nem fogom megtenni, miért fűtenek ilyen erősen? Nagyon meleg van. Nem lehet ezen a fűtésen állítani? Ezen a radiátoron nincsen csap. Hogyan lehet, hogy nem raktak rá csapot?
Ki kell pihennem magam, holnap nyugodt fejjel, mindent elmagyarázok, biztosan megértik, biztosan jó emberek, csak ma valami rosszra gondoltak. Tudom, hogy nyomozniuk kell, hiszen meghalt Róza néni, de az nem is gyilkosság volt. Ma nem jött el értem édesanyám, de holnap reggel biztosan itt lesz, nem lehet másként.
Miért járkálnak folyamatosan a folyosón? valami olyasmit mondtak, hogy ma alig vannak a fogdán, de hiszen itt folyamatosan járkálnak. menni lehet az idő? Hogyan vehették el a telefonom? Nem tudok telefonálni. Nem tudom kit hívnék fel. Nem tudom mi értelme lenne.
Pusztadobost reggelre belepte a köd és a bizonyosság. A hírek itt nem az újságpapíron terjednek, hanem a kerítések felett átszálló mozdulatokban, a bolt előtti biciklitámasztók fémes koccanásaiban. Mire a nap áttörte a szürkeséget, Tamás sorsa már el volt döntve a konyhák gőzében.
Helyszín: ABC élelmiszerbolt előtti járdaszakasz.
Résztvevők: Özv. Molnárné (72), Szabó Józsefné – nem rokon (65), és a „Postásné” (58).
Tárgy: A Szabó-gyerek bűnösségének rögzítése.
– Én megmondtam, mikor az anyja elvált attól a pesti embertől, hogy nem lesz jó vége – kezdte Molnárné, és olyan szorosan markolta a hálós szatyrát, mintha Tamás torkát szorongatná. – Túl sokat taníttatták. A sok könyv megzavarja az észt, aztán látják, mi lesz belőle. Megbolondulnak azok, nem bírják a csendet.
– Azt hallottam, drogozott is – hajolt közelebb Szabóné, a hangja suttogóvá, mégis élessé vált. – A fiam látta, hogy mindenféle szíves papírokat nyalogat a kocsma mögött. Azt mondják, olyankor az ember nem tudja, mit csinál. Azt hiszi, ő a Columbo, közben meg... szegény Róza néni. Isten nyugosztalja, de hát minek tartott annyi aranyat a sublótban?
– Nem is aranyért volt az – vágott közbe a Postásné, aki a férje, Feri révén a „forrásnál” ült. – A Feri látta tegnap a kapitányságon. Tiszta vér volt a dzsekije, még a cipője talpa is! Azt mondják a rendőrök, hogy sátánista rituálét akart csinálni. Azért vitte a szatyrot a biciklin, tele volt az áldozati késekkel.
A falu emlékezete szelektív és kegyetlen. Hirtelen mindenki felidézett egy-egy gyanús pillanatot az elmúlt tíz évből:
A "Különc": Mindig csak köszönt, de sosem állt meg beszélgetni. (Következtetés: Titkolózott.)
A "Számítógépes": Csak ült a sötét szobában a villogó képernyő előtt. (Következtetés: Tervezgetett.)
A "LSD-bélyeg": Aki egyszer kipróbált valamit, az már menthetetlen visszaeső. (Következtetés: Kiszámíthatatlan gyilkos.)
Állítás
Elfogadottság a faluban (%)
Forrás
"Tamás mindig is furcsa volt."
98%
Kollektív emlékezet
"Látták a véres kabátot a szatyorban."
85%
Postás Feri (közvetett)
"A diplomások nem bírják a piát/drogot."
100%
Két Korsó törzsvendégei
"Az anyja is tehet róla."
70%
Szomszédasszonyok
A Pusztadobosi asszonyok operettje nem igényelt próbát. A koreográfia magától ment. Miközben Tamás anyja, Erzsike, a falu másik végén a redőnyt leengedve zokogott a konyhaasztalnál, a falu már a temetésről és a „példás büntetésről” beszélt.
Az algoritmus lefutott: a gyanúsítottból tettes lett, az emberből szörnyeteg. Senki nem kérdezte meg, volt-e tanú, vagy van-e bizonyíték. A tény, hogy Tamás a rács mögött van, elegendő volt ahhoz, hogy a közösség kivesse magából a testidegent.
A Hadnagy a kapitányságon elégedetten gyújthatott volna rá, ha tudta volna: a „háromszög” negyedik, láthatatlan lábát maga a népharag faragta ki és tette a szék alá. Már nem is billeg.
Tamás szétesése a cellában és a falu gyűlölete a kerítések mentén ugyanannak a mechanikus darálónak a két oldala. A gépezet nem tévedhet, mert mindenki ezt akarja.
A kapitányság folyosóján a levegő állott és enyhén húgy szagú. Lakatos János bácsi ott ül a kopott padon, ahol tegnap hagyták. A svájcisapkáját most nem gyűri, hanem szorosan a térdére simítja. Az éjszaka nem hozott neki szép álmot, csak képeket: a kerti csapot, aminek két éve nekiment, és Tamás arcát, ahogy gyerekként segített neki összeszedni a lehullott diót.
János bácsi fejében a tegnapi vallomás úgy feszült, mint egy rosszul méretezett áthidaló. Tudta, hogy amit aláírt, az nem az ő látása volt, hanem a Géza dühe és a Hadnagy sürgetése.
A felülvizsgálat pillanata (Jegyzőkönyv-kiegészítés): A Hadnagy éppen a reggeli kávéját kavargatja, amikor az ajtó résnyire nyílik. János bácsi nem várja meg a hívást, besunnyog. A szemüvege a pára és az izgalom miatt teljesen elhomályosult.
– Hadnagy úr... tetszik tudni... én nem aludtam. – János bácsi? Maga még itt? – A Hadnagy hangja reszelős, a türelme a nulla felé közelít. – Mondtam, hogy hazamehet. A vallomása rendben van. – Nincs rendben, hadnagy úr. Mert én hazudtam. – Az öreg hangja nem remeg már, inkább olyan száraz, mint a tikkadt föld. – Nem a maguk kedvéért, hanem a saját félelmem miatt.
János bácsi lassan leveszi a szódásszifon-vastagságú szemüvegét, és az asztalra teszi. A Hadnagy szeme előtt ott hever a bizonyíték: az üveg karcos, sárgás, és olyan torzítást produkál, ami mellett egy elefánt is csak folt a szürkületben.
A vallomás korrekciója:
Vizuális észlelés: „Nem láttam az arcát. Csak egy foltot láttam a biciklin.”
Hallási észlelés: „A sárvédő zörgött, az igaz. De hát a faluban minden második bicikli sárvédője zörög a kátyúk miatt.”
Befolyásoltság: „A Géza mondta, hogy ő az. Én meg elhittem neki, mert a Géza mindig olyan biztos mindenben. De én... én nem láttam Tamást.”
A Hadnagy arca elvörösödik. A „háromszög” egyik lába éppen most válik porrá a kezei között. – János bácsi, maga tudja, mit beszél? Maga tegnap eskü alatt vallotta! Ez hamis tanúzás, érti? Magát is lecsukhatom! – Csukjanak le, hadnagy úr – mondja az öreg, és visszaveszi a szemüvegét. – De az a gyerek nem volt ott. Vagy ha ott is volt, én nem láttam. És ha én azt mondom, hogy láttam, akkor én is gyilkos vagyok. Olyan gyilkos, aki a szavával öli meg a másikat.
A Hadnagy dühtől remegő kézzel tépi ki a papírt az írógépből.
Mérnöki megjegyzés: Egy szerkezetnél, ha az egyik tartópillér teherbírása 0-ra csökken, a terhelés átadódik a többire. De Zádori Feri (a postás) és Büki Géza vallomása önmagában már nem alkot stabil síkot. Kellene a negyedik láb: Tamás beismerése.
A másnap reggel nem hozott tiszta lapot, csak ugyanazt a neonfényes félhomályt. Tamás egész éjjel semennyit nem tudott aludni, lefeküdt, aztán, mint az oroszlán a vadasparki ketrecben járkált körbe, nyolcas alakzatban. Az éjszaka a beszúrődő fény rácsait többször figyelmesen átszámolta, egyszer sem hibázott, logikai képességei teljes urává lett hajnalra.
A kapitányság folyosóján a takarítógép monoton zúgása volt az egyetlen ritmus. A Hadnagy és a Századosnő a kávéautomata előtt álltak; mindkettőjük szeme alatt sötét karikák feszültek, a ruhájukon pedig ott száradt az előző napi feszültség és a dohányfüst.
Beültek a 2-esbe. Tamás ott ült a széken, az asztalon Albert Camus Közöny (L’Étranger) című regénye. Olyan volt, mint egy ott felejtett díszlet. Tamás tekintete a padlón lévő linóleum repedését követte, vajon hogyan repedhetett el ez a műanyag padló? Hogyan, mivel tudják kitakarítani? Tudna segíteni a rendőröknek? Ő a kollégiumban sokszor, sokkal többször felmosta a közös folyosót.
– Nézze, Tamás – kezdte a Hadnagy, megvakarta a borostáját. – Maga is tudja, mi is tudjuk. Rabolhatjuk itt egymás idejét, de minek?
– Nem volt kutya – suttogta Tamás. – Nem volt volt... nem volt. Én csak a filmet... a filmet akartam nézni.
A Századosnő (Erzsike) fáradtan sóhajtott, és egy tollat pörgetett az ujjai között.
– Tamás, sajnáljuk, nem az a lényeg, hogy volt- e kutya a filmben, vagy nem volt, hanem az, hogy maga egyszer ezt mond, egyszer mag amazt. Ezzel nem tudunk mit kezdeni, illetve tudnánk, de az is a maga rovására menne. Hamis tanúzásnak hívják, börtönnel büntetendő.
A Hadnagy közben a jegyzőkönyvet lapozgatta, de a gondolatai máshol jártak. – Hallotta, Erzsike? – fordult a nőhöz, teljesen figyelmen kívül hagyva Tamást. – A Jóska a kocsmából azt mondta, a Géza már fogadásokat köt a meccsre. Azt hiszi, a Dobos simán hozza a kettő-nullát. Pedig a múltkor is csak a bíró miatt nyertek.
– A bírót mindig megveszik, Hadnagy úr – vágta rá a nő unottan. – Aztán visszafordult Tamáshoz. – Szóval, a sötétkék dzseki. Miért maga mosta ki, ha különben mindig édesanyja mossa? Ez az, ami minket érdekel, Columbo? Kit érdekel? Ott úgyis mindenki előre tudja ki a gyilkos.
A Hadnagy felnevetett, de a hangjában nem volt vidámság, csak gépies cinizmus. – Amerikaiak! Semmit nem tudnak a nyomozati munkáról! mind félanalfabéta hülye hamburgerzabáló!
A beszélgetés így folytatódott órákon át. Nem volt verés, nem volt ordibálás. Csak fojtogató, unott és szürke.
– Jó – mondta végül Tamás a négy és fél órás kihallgatás után. – Írják le. Amit akarnak. Én mostam ki a kabátom!
A kihallgatószoba falai a múlt éjszaka mintha közelebb húzódtak volna egymáshoz. Furcsa mód az írat-szekrény teteje mintha meghajolt volna a fej magasságában szűkítve a teret. Vette észre Tamás a következő napi kihallgatáson. A neonfény nem is vibrál, hanem egyetlen, magas frekvenciájú, éles hangon sikít, koponyáját belülről üvegszilánkként karcolja. Az asztalon a sötétkék dzseki. A 7. számú bűnjel. A cetli amin a bűntetőügy száma, a dzseki elkobzásának a dátuma, az rendőrök önéletrajza is szerepel egészen nagy, a dzseki méreténél is nagyobb, annak 147 %- a.
– Nézze, Tamás, a tárgyi bizonyítékok begyűjtése során hibáztunk – mondta Erzsike, aki lehetett a korábban megismert titkárnő, de akár Tamás édesanyja is. Az áldozat ruháit egy nagy zsákba tettük, és mellé az önét, hogy a zsák, a postázás költségeit megtakarítsuk, de a vegyelemzők és a DNS mintavevő kollégáink szerint így az áldozat vérének az ön kabátjára kerülésének az időpontja nem bizonyítható. Így sajnos a mi munkánk kudarcot vallott, nem tudjuk bizonyítani az ön bűnösségét, de az ön ártatlanságának a bizonyítása pedig nem a mi feladatunk. Mindenesetre köszönjük az eddigi együttműködését, és látjuk, hogy ön nagyon helyesen segíteni próbál nekünk, ezért felajánlunk önnek egy lehetőséget, ahhoz, hogy az ön ügye az ügyészi hivatal bürokratikus rendszerén gond nélkül átmenjen, majd a bíró szakaszban ítélet születhessen, ezeket az üres lapokat aláírhatja. Így önnek már tovább az üggyel kapcsolatban semmi gondja nem lesz, menni fog minden rendben, mint a karikacsapás.
Miért is ne segíthetnék? A makacskodásom, a részleteim, a kutyás jeleneteim – ezek mind csak felesleges sorják a Hivatal tükörsima asztalán. Aláírom, nem birtokolni akarom a szabadságom, hanem önként adom át magam a szabadságnak, pont ahogy Jézus aki jó példával áll most előttem, igen miért ne tudnám vállalni kimért sorsom?
Tamás szó nélkül feláll, a kabátját az asztalról elveszi, gondosan lefejti róla a bűnjel lajstromszámának óriási méretűre nőtt cetlijét, aztán az irodán belüli kézmosóhoz lép, a bal kezébe veszi a szappant, a jobbkezével pedig egyenletes, kimért mozdulatokkal elkezdi súrolni a dzsekit. A kézmosó feletti tükörre néz, és látja a tükörben a dzsekit, ahogyan azt a szappan ide, oda súrolja, talán kezeit is. ahogyan feljebb néz a tükörben arca helyett a kihallgatószoba íróasztalánál látja édesanyját, ahogyan a Hadnaggyal monoton beszélget.
Helyszín: 4. számú kihallgatószoba. Időpont: 10:45 – 11:30. Jelenlévők: A Századosnő, a Hadnagy és Tamás (gyanúsított).
Tamás a kézmosónál áll. A mozdulatai mechanikusak, a szappan lassan kopik a sötétkék szöveten. A hátulról érkező hangok nem visszhangoznak, hanem csak puffannak egyet a tudatban.
A nyomozati koncepció rögzítése
A Századosnő az asztalra könyököl, körmeit maga felé fordítja, francia manikűr stílusú körmeit tekintetével büszkeséggel konstatálja. Hangja, pont, mint egy unott oroszlán ásítása. – Hadnagy úr, egyszerűen nézzük a tényeket! Tamás nem egyszerű elkövető, hanem egy módszeres szélhámos. Azt gondolja, így fogja megúszni, hogy most bolondot játssza? Hát nem, erre ráfázik! Ez egy sima, átlátszó trükk, azt hiszi átlát rajtunk. Módszeresen szimulál.
A Hadnagy komótosan piszkál orrában egy szőrszálat, amelyik nem hajlandó belesimulni a légjárat légáramlási optimális együtthatójába. – Nem tudom, sőt, szerintem bomlott volt az elmélye már akkor is, amikor a kocsmában villogott LSD- s látomásaival. Csak egy őrült vághatta át szegény néni torkát. Amúgy is mindegy, a mi munkánk nem a bűnözők megítélése, hanem, hogy megcsípjük őket, aztán kirázzuk belőlük az igazságot.
A Századosnő felállt, és oda sétált a 7. számú bűnjelhez, a kabáthoz, amiről Tamás már lefejtette az óriási lajstromszámot. – Tamás, magának a viselkedése, a logikai bukfencei a korábbi vallomásaiban, a kutyás történet inkoherenciája... mind ugyanabba az irányba mutatnak. – Valóban, – tette hozzá a Hadnagy, Tamás felé sem nézve. – Látja Tamás, mennyi időt megspórolhattunk volna, hiszen én már az elején megmondtam, felesleges is volt ezt végigjátszmáznia.
A Hadnagy felállt, és az ablakhoz lépett. Megragadta a keretet, és egy dühös rántással megpróbálta behúzni. A fa szárazon sikoltott a fémen, de a szárny félúton megakadt.
– Ez a szerencsétlen Barnabás – mormogta a Hadnagy, miközben mindkét kezével ráfeszült a keretre. – Mondtam neki, hogy a vetemedést kellene gyalulni, nem csak a zsanéron állítani. Úgy hagyta itt, hogy az alsó sarka még mindig felütközik, csoda, hogy nem tudom rendesen bezárni?
– Asztalosnak hívja magát, közben meg egy derékszöget nem tud rendesen megrajzolni, ismerem az ilyen alakokat– felelte Erzsike, miközben módszeresen elrakta a francia manikűrözött körmei mellől a tollat. – Mi lesz vele?
– Semmi. Holnap visszajön és megcsinálja.
A Hadnagy végül egy vállal lökött akkorát az ablakon, hogy az nagy csattanással a helyére ugrott. A retesz azonban továbbra is feszült.
– Na, végre. Ma lesz a vacsora randi? – kérdezte a férfi, miközben a tenyeréről a nadrágjába törölte az ablakkeretről ráragadt port.
– Á, dehogy, már rég elpattant a lovagom – vont vállat a Századosnő. – Van még egy kis rakott krumpli tegnapról. Csak bedobom a mikróba.
– Rakott krumpli. Az jó. Tartja az emberben a lelket, nem úgy, mint ezek a gyorséttermi kacatok, amikért a mai fiatalok úgy odavannak! Hogy is néz ki, amikor kézzel tömik a szájukba, mint a majmok. – bólintott a Hadnagy, és az asztalon lévő iratcsomóra nézett. – Én megállok a sarki hentesnél. Veszek egy kis sült császárt, friss kenyérrel. A feleségem elment a lányunkhoz, ma én leszek a saját szakácsom.
Tegyünk pontot az ügy végére, adminisztráljunk!
A Századosnő két üres, vonalas lapot tolt az asztal közepére. – Tamás, fejezze be a mosást, és jöjjön ide. Ezeket a lapokat írja alá. Ez a protokoll.
Tamás elzárta a csapot. A vizes dzseki nehéz volt és hideg. Megfordult, és ránézett az asztalon fekvő üres papírokra. – Értem – mondta Tamás halkan.
A pusztadobosi temetőben a szél álmosan rángatta a kopott koszorúk szalagjait. A gyásznép nem volt nagy, de annál tömöttebb: ott állt a polgárőrség teljes állománya karszalagban, és a focicsapat is megjelent az alkalomhoz illő sötétítő melegítőfelsőkben. Lakatos János bácsi egyszerű, barna koporsója felett a falu plébánosa, tisztelendő úr köszörülte meg a torkát.
A pap hangja kissé monoton volt, hozzászokott már a falu öregjeinek búcsúztatásához, mégis volt benne valami aznapra kirendelt ünnepélyesség.
– Kedves gyászoló egybegyűltek! – kezdte a plébános, és egy pillanatra megigazította a stóláját. – Ismét egy oszlop dőlt ki falunk közösségéből. Lakatos János testvérünk, aki életének nyolcvanadik évében adta vissza lelkét a Teremtőnek, nem volt hangos ember. Csendben élt, csendben dolgozott, és ahogy a Szentírás mondja: az igaz ember hite tetteiben mutatkozik meg. Igen János az igazak életét élte, mégpedig a legigazzabbakét.
A gyásznép soraiban páran felszipogtak. A Hadnagy és a Századosnő a hátsó sorban álltak, napszemüvegben.
– János élete nem volt mentes a súlyos keresztektől – folytatta a pap, és hangja kicsit elmélyült. – Sokan talán már nem is emlékeznek rá, de hordozott ő egy sebet, ami soha nem gyógyult be igazán. Fiatalember volt még, amikor egy tragikus közlekedési balesetben elveszítette imádott feleségét, és vele együtt első, még meg nem született gyermeküket is. Ez a kettős veszteség határozta meg az ő magányos, mégis tiszta életét. És mégis, János nem fordult el a világtól, hanem a fájdalmát szeretetre és alázatra cserélte.
A polgárőrök parancsnoka feszesebben húzta ki magát.
– Jósága és közösségvállalása a halála után is velünk marad. János bácsi ugyanis úgy rendelkezett, hogy szerény vagyonát, amit évtizedek alatt spórolt össze, a falu javára fordítsa. Nemes felajánlásából a helyi focicsapat és a polgárőrség részesül, hogy a fiatalok sportolhassanak, és a falu rendje felett éber szemek őrködhessenek. Ez az igazi örökség, az önzetlenség, ez maga az isten által rendeltetett jóság.
Amikor a koporsót elkezdték leengedni a kötéllel a mélybe, a föld rögjei tompán kopogtak a fán. A hang messzire szállt a csendes délutánban.
A Hadnagy és Erzsike lassan ballagtak vissza a szolgálati autóhoz. A Hadnagy megállt egy pillanatra, és a cipője orrával arrébb pöccintett egy kavicsot.
– Nyolcvan év – mondta szárazon. – Szép kor.
– Jól jön az a pénz a polgárőröknek – válaszolt Erzsike, miközben a kocsikulcsot kereste a táskájában. – Kell az új felszerelés, meg a benzin a járőrözéshez.
– Úgy van. A rendet akkor a legkönnyebb megteremteni, ha azt maga a közösség is igazán akarja – bólintott a Hadnagy.
Beszálltak az autóba, és a motor zúgása lassan elnyomta a temető csendjét.
A pusztadobosi faluház nagyterme a férfiakból kiizzadt sörszagtól és az olcsó kölnitől terhes, amit lányok, asszonyok a piperepolcon még otthon találtak, azt mind e jeles alkalomra magukralocsolták. A mennyezetről lógó díszletek – néhány fakult krepp-papír szalag az előző szüreti bálról – rezeg a basszustól. A színpad szélén egy zenész ül a kétszintes szintetizátora mögött; egy kopott zakós, izzadó homlokú férfi, aki olyan hévvel nyomkodja a hangszer előre programozott ritmusait, mint amit a "sztár keresteteik" tv2 műsoraiban megfigyelhettünk.
A műsor gerincét a „lakodalmas technó” és a felismerhetetlenségig lebutított nyolcvanas évekbeli slágerek alkotják. A „Micsoda nő ez a lány” valami furcsa, gépies kopogássá silányul, de a közönséget ez nem zavarja. Sőt.
A táncparketten a polgárőrök parancsnoka, akinek az új, János bácsi hagyatékából vett sötétkék zubbonya még merev a keményítőtől, éppen a feleségét forgatja. Egy-két fiatalabb focista a terem szélén ritmusra mutogatott a zenész felé, jelezve, hogy „ez az, ez kell nekünk”, miközben a lábukkal verik a taktust a linóleumon.
A fal mellett, ahol a pörköltes tányérok és a félig üres borosüvegek sorakoznak, a falu „véneinek” kórusa tartotta a záróülését.
– Hallgattátok a papot János bácsi temetését? – kérdezi Molnárné, miközben egy darab fehér kenyérrel tunkolja a szaftot. – Szép volt, méltó. De hát meg is érdemelte. Az a sok pénz... legalább jó helyre ment. Megnézték a polgárőrök új lámpáit? Olyan erősek, hogy a sötétben is látni velük.
– Meg is kell az ilyen – bólint rá Büki Géza, aki a harmadik fröccs után már nehezen fókuszált. – Látják, a rendőrség is milyen hamar rövidre zárta a gyilkosságot. A Hadnagy úr meg a Századosnő... profik, na. Megmondták, hogy a gyerek volt az, és tessék. Bíróságon is már készen a határozat. Nincs itt mit ragozni.
– Mondtam én már régen, hogy nem stimmel az a Tamás – szúrja közbe Szabóné, és sokatmondóan körbenézett. – Mindig az a furcsa nézése... ahogy csak köszönt, de nem állt meg. Aki nem beszél az emberrel, annak mindig van takargatnivalója. Meg az a számítógép! Ki tudja, mit nézett azon egész éjjel? Biztos onnan vette az ötletet. Előre lehetett ezt sejteni, csak az ember nem akar rosszat feltételezni a szomszédjáról.
– Be volt az drogozva, tisztára – tette hozzá a Postásné. – A Feri mondta, hogy a vallomásban is benne van: az LSD tette. Az agyára ment a sok tanulás, aztán tessék. Szegény Róza néni meg... hát, legalább nyugodtan pihenhet, megvan a tettes.
A zenész éppen a „Hajmási Péter, Hajmási Pál” szintetizátoros változatába kezd bele. A tempó gyorsul, a polgárőrök és a focisták egyszerre kezdtek tapsolni. A hangzavar elnyomja az ember józan eszét.
A faluház ablaka – amit szintén Barnabás javított meg – ezen az estén is rezgett a keretben. A résen keresztül, amit az asztalos hagyott, kifelé szökött a benti meleg, de befelé már nem hallatszott semmi. Pusztadobos megnyugodott. A bűnöst elvitték, a tanút eltemették, a pénzt elosztották.
A rend visszatért a faluba. A szerkezet stabitása újra hundert procent.
Az igazságszolgáltatás elméletben egy precíziós műszer, amelynek célja az igazság kiderítése és a társadalmi rend helyreállítása. Azonban, ahogy Szabó Tamás fiktív története és a magyar kriminalisztika sötét lapjai mutatják, ez a műszer gyakran torzít. Amikor a „rend” fontosabbá válik az „igazságnál”, a rendszer nem a tettest, hanem a legkisebb ellenállást tanúsító áldozatot kezdi el bedarálni. Ezt a folyamatot nevezhetjük a „szerkezet stabilitásának”, ahol a billegő széket nem a bizonyítékok ereje, hanem a közösségi akarat és a bürokratikus fásultság támasztja ki.
Tamás esete Pusztadoboson nem egyedi anomália, hanem egy jól ismert pszichológiai és szociológiai mechanizmus leképezése. A folyamat a személytelenítéssel kezdődik: a rabosítás során az egyén megszűnik embernek lenni, és „ügyszámmá” válik. Ebben a fázisban a test már csak bűnjel (DNS, ujjnyomat, antropometria), a lélek pedig zavaró tényező. A novellában megjelenő Hadnagy és Századosnő figurája a banalitás arcai: nem gonoszságból, hanem unalomból és hivatali rutinból építik fel a koncepciót. Számukra a „rakott krumpli” vagy a „sült császár” fontosabb, mint a vádlott élete.
Ez a hivatali közöny találkozik a falu, a közösség „népítéletével”. Ahogy a novellában a pletyka algoritmusa lefut, úgy válik a tanult, különc vagy egyszerűen csak „más” ember idegen testté. A közösségnek szüksége van a bűnösre, hogy a saját félelmét és traumáját feloldja. Ebben a présben az ártatlan ember előbb-utóbb megtörik.
A magyar történelem valós alakjai kísértetként vonulnak végig ezen a narratíván. Királyfalvi Miklós tizenegy évnyi kálváriája a martfűi rém árnyékában mementója annak, amikor a politikai nyomás és a nyomozati gőg vakvágányra fut. Pusoma Dénes tragédiája rávilágít, hogy a társadalmi megbélyegzés a börtönnél is súlyosabb ítélet; az ő öngyilkossága a falu némaságának egyenes következménye volt. Burai Árpád esete a kényszerített vallomások léleknyomorító erejét bizonyítja, míg Zantleitner Lajos sorsa a szakmai „csőlátás” veszélyeire figyelmeztet, ahol a koncepció fontosabbá válik a tényeknél.
Tamás emléke remélem hozzájárul, ébren tartani a gyanakvást minden olyan „renddel” szemben, amely az ártatlanság feláldozásából táplálkozik.