A Dörögdi-medence szélén, a Bondoró-hegy oldalában állt az Öreg Tölgy. A völgyből nézve a horizontot kettéhasító koronája messziről mutatta az utat. Vastag, barázdált kérge páncélként borult a törzsére. Árnyéka eltakarta a napot, s mélyre nyúló gyökerei elszívták a vizet az aljnövényzet elől. A hegyoldal apró növényei hozzászoktak a fojtogató védelemhez, s azt hitték, az óriás örökké él.
A tölgy pusztulása mégsem villámmal vagy fejszecsapással kezdődött, hanem odabent, a legbelső magban. A törzs az évtizedek alatt elveszítette tartását. Miközben a lomb kívülről még az érintetlenség képét mutatta, a belselyében megindult a korhadás. Gombafonalak bontották meg a fa szerkezetét, s a törzs lassan odvas, kongó ürességgé vált a belselyében.
A hegy peremén fiatal tölgyek és karcsú nyírfák nevelkedtek. Amikor feltámadt a zivatar, nem feszültek neki az égnek, hanem meghajoltak a szél súlya alatt, majd a vihar elvonultával újra kiegyenesedtek.
A kapolcsi művészeti napok idején áradtak a fiatalok a völgybe. Budapestről érkezett Karcsi és Edit is. A belépőjegyet a szüleiktől kapták ajándékba, de a kempingre és az ételre együtt már nem maradt pénzük. Így hát felkapaszkodtak a Bondoró oldalába, s a hegy fölé magasodó, védelmezőnek tűnő Öreg Tölgy tövében verték fel a sátrukat. A fa árnyéka menedéket nyújtott a nyári hőség elől, vastag ágai alatt biztonságban érezték magukat.
A fesztivál hatodik napján, késő éjjel csendes szél indult meg a hegyoldalban. Nem volt erősebb a korábbiaknál – egy életteli fát meg sem karcolt volna –, de a tölgy üreges belselye nem tartotta többé a gigantikus tömeget.
A belső mag nélkül maradt törzs egyetlen száraz, tompa reccsenéssel önmagába roskadt, s a több tonnás korona maga alá temette a sátorban alvó fiatalokat.