I. Jelenet – A felperzselt kikötő
A konyhában a reggeli kávé még gőzölgött, alevegőben már ott lógott a közelgő sorsfordító dráma fojtogató illata. Dóra lányunk kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot, amit a „felszívódom, mint a kámfor” címszó alatt végre is hajtott. Szó sem volt holmi hosszas drámázásról, ajtócsapkodásról vagy családi kupaktanácsról. Nem. Ő a tettek mezejére lépett, méghozzá a totális, megfellebbezhetetlen, szót-sem-érdemlő csend fegyverzetében.
A kökoltözés – vagy nevezzük inkább stratégiai kivonulásnak – úgy zajlott le, mint egy precízen megtervezett katonai hadművelet, amit a svájci órások pontosságával hajtottak végre, csak éppen svájci órák nélkül. Pakolás, dobozolás, majd hirtelen, egyetlen szempillantás alatt: üres szoba.
– Hát elhúzott – mormolta az apa, miközben a konyhaablakból nézte a távolodó autó féklámpáit. – Az is egy bátor lépés, hogy mindezt magadban, kommunikáció nélkül teszed meg, pontosan úgy, mint a kalózok kapitánya, aki ha értékesebb hajót lát a látómezejében, mint a kopott bárkája, felgyújtja a saját hajóját, hogy a legénységben harci tüzet csiholjon. Számomra ez a lépés eléggé kockázatos vállalkozásnak tűnik, de a logikája kikezdhetetlen.
Mert valóban: miért is pazarolna az ember holmi szavakra, érvekre vagy búcsúzkodásra bármiféle energiát, amikor a belső tűz – vagy a soproni albérletpiac hívása – már amúgy is hamuvá égettette a mögötte hagyott hidakat? A családi kötelékek felgyújtása pedig nem más, mint az elköltöző indiánok füstjelzése a világnak: én mostantól önálló entitás vagyok.
Azt, hogy a legénység mit érzett ebben a füstfelhőben, arra mostani történetemben nem kívánok kitérni. Ami fontos: a kalózok kapitánya tudja, mit csinál.
II. Jelenet – A családi flottakezelés bukása
Pontosan egy hét telt el a füstös kivonulás óta. A konyhában a kávé ugyanolyan meleg volt, az élet rendje lassan visszazökkent a megszokott medrébe, amikor pittyent a telefon. A telefon, amely eddig a klán érdekeit szolgálta, és amelynek fenntartása, havidíja és logisztikai háttere a háttérben meghúzódva, csendes olajozottsággal működött, egyszercsak bemondta az unalmast.
A flottakezelő cég visszamondta az előfizetést. Mivel a közös keretből egy példány eddig Dóránál szolgált – elvégre a modern nomádnak is kell a vonal, ha épp hódítani indul –, a szolgáltatás megszűnése hirtelen arcul csapta a szabadság harcosát.
Lássunk csodát!
Dóra, aki egy héttel ezelőtt képes volt egyetlen árva szó, egyetlen büdös kukorékolás nélkül, némán, a felperzselt föld taktikáját alkalmazva hátrahagyni a családi fészket, szóval ugyanez a Dóra most – hirtelen visszanyerve a hangját – elkezdte köszörülni a torkát.
– Lemondtátok?! – villogott a döbbenet, mintha legalábbis a közös birodalmi kincstárat rabolták volna ki fényes nappal. – Hát ez hogy lehet? Ennél nagyobb kibaszást ki sem találhattatok volna!
Az apa a konyhaasztal mellett csendesen bámult a semmibe.
– Nézd csak – mondta halkan a falnak –, a leányzó felgyújtja a hajót, füstbe borítja a horizontot, a kommunikációt hírből sem ismeri, és némán kivonul a történelemből. De amint az öreg igavonó megvonja tőle a havi adatkeretet, mert hát a számlát már nem ő fizeti a háta mögött... na, az már furcsa. Mondhatnánk, felháborító. Bizony a függetlenségi nyilatkozat erre vonatkozó passzusát elfújta a szél.
Kérem, hogy konklúzió nélkül ne maradjunk, összefoglalom. A tény – miszerint az emberlánya független-e vagy éppen nem független a szüleitől – a mobilszolgáltatókat teljes mértékben hidegen hagyja.
Rádli Róbert