Már vagy harminc vagy harmincötéve történt, ki a fene emlékszik pontosan, hogy 1994. augusztus tizenegyedikén – éppen amikor a nyár a legforróbb, leglustább gőzét lehelte a Veszprém megyei aszfaltra – megkaptuk a kulcsot. Az első saját lakásunkat! Ott álltunk az Egry lakótelepen, fiatalon, pénz nélkül, de akkora hittel, hitellel és ambícióval, hogy azzal akár egy gőzmozdonyt is odébb toltunk volna feleségemmel, Judittal. A lakás apró volt, de a miénk, és mielőtt még bedugtuk volna az első zsák krumplit a spejzba meg a dunnákat, elhatároztuk, hogy felújítunk mindent. Pénz? Az nem volt. Tapasztalat? Az meg végképp elkerült minket. De hát fiatal az ember, a remény meg ingyen van.
A nagyszobában pedig ott vigyorgott ránk hatalmas repedéseivel a mozaik parketta. Nem olyan holmi fényes, úri parketta volt az, hanem egy ütött-kopott, sokat látott, felpúposodott csoda, amelynek kicserélésére sem pénzünk, sem erőnk nem lett volna a teremtett világon. De renoválni kellett, mert az ember a szemét sem csukhatja be örökké. Hát ki is választottuk a helyi újságból a magát legolcsóbbnak hirdető mestert: Smirglis Jánost.
János meg is jelent pontosan, mint a halál, de gépi felszerelése, az nem volt. Elmondta, hogy az a szokás, hogy a megrendelő azt bérli. Úgyhogy nekem kellett elrobognom a Budapesti útra, a Gépudvarház nevű kölcsönzőbe, hogy bérbe vegyek egy olyan ipari csiszológépet, amit ezelőtt az eset előtt el sem tudtam képzelni, mi fán terem.
János meg nekiugrott a feladatnak, mint borjú az anyjának. Csiszolt, izzadt, a gép meg fulladozott. János mérgelődött, átkozódott, csiszolt, izzadt, a gép meg lefulladt. Így ment ez egész nap, óráról órára, miközben a kinti hőség bekönyökölt az ablakon. Telefonálnom kellett a Gépudvarházba, hogy figyeljetek csak, fiúk, ezt a fél napos bérletet meg kell hosszabbítanunk még egy fél nappal, mert a szoba mérete a csiszolás hatására növekedésnek indult – vagy inkább János tempója – sokkal nagyobb időt emészt fel a vártnál.
János meg törölte a homlokát a rongyos ingujjával, és panaszolta: – Ez a gép rossz! Olyan mély barázdákat szánt bele a fába, mint amikor a traktor megássa a tarlót. Ezt ma már biztosan nem fejezzük be.
És igaza volt, láttam én két szememmel! Este hat óra lett, és a szoba egyötöde, de mondom, alig egyötöde készült csak el. Olyan volt az egész, mintha egy csapat vaddisznó túrta volna fel az éjszaka közepén.
– János – mondtam én, a fiatalság teljes elszántságával –, hadd próbáljam meg én is!
És akkor megpillantottam a gép tetején azt a kis kézzel tekerhető bizbaszt, amire ráírták, hogy "fogásmélység". Megkérdeztem a mestert, hogy ez meg mire való, János? Ő meg csak bámult rám. Pontosan úgy bámult, pontosan azzal a mély, filozoantrapipikus ürességgel, ahogy a borjú nézi az új kaput, amit most festettek át zöldre.
Én meg odanyúltam. A tizenkét milliméteres, gyilkos állásból áttekertem a tekerentyű-herkenytyűt a két milliméteresbe.
És akkor csoda történt! Olyan csoda, amit csak a mesékben meg a jóféle balatoni borozókban lehet csak látni. A gép nem fulladozott többé; csendesen, egyenletesen, selymesen, mint egy jól olajozott svájci óra, simán felcsiszolta alattam az egész szobát. Húsz perc alatt – érthető? Húsz perc alatt! – végigértem rajta, beleértve a szántóföldszerű barázdákat is, amiket János mester hagyott hátra a maga művészettörténeti korában.
Végeztünk. János megnézte az óráját, az előzetesen kialkudott, kétezer pengős ügyvédi óradíjával felszámolta a szobában eltöltött óráit meg a déli ebédidőt, a pénzt felmarkolta, mint aki jól végezte dolgát, és nagy buzgalommal ajánlotta magát. Mert ő, nemcsak a parkettacsiszoláshoz ért, hanem a tapétázáshoz is!
Néztük a simára csiszolt parkettát, és egy cigarettával megkínáltuk Jánost, mert szegénynek ma nem volt ideje vásárolni.
Rádli Róbert