(Egyperces riport a modern magyar természetbúvárról)
Van a világon egy borzalmas tévedés, amit lakberendezésnek neveznek, de a botanikusok valószínűleg Hágában perelnének miatta. Ezt a rémséget hívják biofil designnak.
A dolog nyitja az, hogy vigyük be a természetet a lakásba. Mert a pesti ember ott rontja el, hogy miután egész nap a betonon tapos, este még otthon is betonon akar taposni, ahelyett, hogy a nagymamája szérűskertjében aludna csupasz talppal. Ezért aztán kitalálták, hogy a tizedik emeleti panel szűk, penészes lukát fel kell dobni egy kis zölddel. Hogy érezzük a rögvalóság helyett a rögöt.
Vegyük például az alábbi esetet. A szoba bal oldalán nem egy átlagos, unalmas vakolat van, hanem egy gigantikus, zúgó vízesést ábrázoló fotótapéta. Ez nem holmi olcsó poszter, kérem szépen. Ez egy filozófiai mélységű nyílás a semmibe. Ahol a víz tiszta, a levegő párás, és az ember nem tartozik a közös képviselőnek semmivel. Igaz, a tapéta széle a panelhézagoknál már úgy kunkorodik, mint a katonaköpeny a tűzhely mellett, és a fenséges vízesés hangját a felette lakó klímájának idegölő szuszogása pótolja. Hunyorítva persze majdnem olyan, mintha a Niagara-vízesésnél állnánk – ha a Niagara vizét történetesen töltött káposzta gőze sűrítené.
A szoba jobb sarkában pedig ott trónol a Könnyezőpálma. Ez a Monstera nem egyszerűen növény; ez egy orvosi eset. Úgy néz ki, mintha egy rosszul sikerült gyomomrosztás után most kapcsolnák le a lélegeztetőgépről. Gazdája, egy frottírköntösbe öltözött, meggyötört panel-tarzan nem bízta a véletlenre a locsolást: egy olyan átlátszó műanyag csőrendszert épített ki köré, ami méltán versenyezhetne a Paksi Atomerőmű hűtőkörével. A csövek szörcsögnek, a kis szivattyú morog, a növény pedig napról napra jobban gyanakszik, hogy itt valami tévedés történt. Ez a smart home kertészet magyar módra: okosabb, mint a gazdája, és kétszer annyit fogyaszt a villanyórából.
És akkor még nem beszéltünk a panorámáról. Mert a lakás nem egy békés, idilli erdőre néz. A szemközti panel erkélyén ott könyököl Béla.
Béla atlétatrikóban van, és a maga pőre valójában testesíti meg a bérházi biodiverzitást. Míg te a mesterséges csobogód zen buddhizmusán merengsz, Béla ott van. Béla nemcsak a látótered része, Béla kérdéseket tesz fel. Béla a szemközti ablakból, két slukk között farkasszemet néz veled, miközben te a kanapén ülve a lelküket vesztett tárgyakat bámulod. Ez az igazi, interaktív ökoszisztéma!
Az egész installáció előtt pedig, mintegy oltárképen, egy tányér kovászos uborka árválkodik.
Pontosan ilyen ez a biofil álom: kicsit savanyú, kicsit fonnyadt, de a miénk. Ha elég sokáig nézed a tapéta-vízesést, miközben a gumicsövek halkan hörögnek a sarokban, és Béla átköp a túloldalról... nos, egy pillanatra elhiszed, hogy a természet lágy ölén ülsz.
Aztán megjön a huzat az ablakréseken, megcsap a savanyúság szaga, és az ember rájön: a természet itt van. Csak éppen nem hagyja magát beszerkeszteni a tizedikre.
Rádli Róbert