A kapu vasretesze olyan dühödt csikordulással engedett, mintha maga a rozsda tiltakozna az ellen, hogy a tiszta fa birodalmát idegenek lábak a sárba tiporják. A miskolci Mercedes márkanévre hallgató luxusterepjáró – amelynek tengelyeibe még bele volt kódolva az M3-as autópálya összes kátyújának rezgése – finom, méltóságteljes ropogással gördült be a zúzott kövekre, az 5-12- es murva pedig elég durva. Háromszázötven kilométernyi elit por ült a szélvédőjén, amit a tulajdonos valószínűleg azonnal lemosatott volna, ha nem lett volna elfoglalva valami sokkal izgatóbbal, az inspirációval.
Két figura bontakozott ki a klimatizált utastérből. Az egyik lehetett a főnök, olyan hirtelen, ideges mozdulattal rántotta meg a dizájnerzakóját, mintha az imént kapott volna tőzsdei fülest, ezután elegáns mozdulattal feltűrte inge ujját, hogy a szögletes kivitelű, meseszép fekete gyémánt berakásos karórája funkciójának megfelelően megcsillanhasson a napfényben. Az teljesen valószerű, hogy a Mercedes gyárban hosszan kísérleteztek, hogy a tulaj egyedi kívánsága alapján erre a sokatmondó, mélyfekete színre fényezzék autóját, mert igen, sikerült. A másik, a kísérőnek szerződtetett barát, mélyen zsebre dugott kézzel, a feleslegesen magabiztos emberek flegmaságával lépett a poros udvarra.
Róbert a raktárcsarnok sarkánál állt, mint egy darab megkövesedett tölgyfa. Esze ágában sem volt az autóhoz szaladni. Megvárta, amíg a miskolci delegáció leküzdi a hirtelen sokkot, amit a raktárépületek udvarán megszokott műkő hiánya okozott.
– Öreg gerenda miatt jöttünk, tudja, mi beszéltünk múlt hét kedden, hogy ma jövünk – mutatkozott be a főnök, és olyan sebességgel rántotta elő az iPhone-ját, mintha fegyvert rántana. Megjegyzem, a mobil színe fehér volt, gyöngyházfényezéssel – hogy ez a telefon hogyan illeszkedik a karóra, terepjáró által diktált színharmóniába, azt megítélni nem tudom, viszont a történet szempontjából az égadta egy világon semmi jelentősége nincsen. De a pontosság kedvéért mégis leírom. A képernyőn felvillant a Pinterest – a hely, ahol a természetet már sikeresen négyzetesre vágták és feszültségmentesítették. – Pultfront lesz. Belvárosban, patinás, exkluzív pizzériámba kellene. A lakberendezőm szerint ez most a trend, a dizájnerem, a belsőépítészem is rábólintott. Nézze, itt ez a fotó, valami skandináv pajta, pont ilyen kell.
Róbert ránézett a kijelzőre. Tudta, hogy a digitális fotókon a fa nem vetemedik, nem penészedik, nincsenek benne szúnyomok, és van még egy különös tulajdonsága, nem büdös.
– Van bőven – mondta Róbert, hanghordozását katonatiszteket meghazudtoló határozottság öntötte el, amitől a kiskatonák rögtön tudták hol a helyük. – De az öreg gerenda repedt, kissé vetemedett. Ha a HACCP ez ellen nem emeli fel a szavát magukat sem zavarja, hogy a természet nem olvasta a lakberendező kézikönyvét, akkor találunk.
Elindultak a szentélybe. A következő három óra az emberi civilizáció és a botanika totális háborújává alakult. A Főnök úgy sétált a tölgyek között, mint egy hipochonder a tüdőszanatóriumban. Megérintett egy pallót, de amikor az ujja belecsúszott egy háromszáz éves száradási repedésbe, úgy rántotta vissza a kezét, mintha csak egy keresztes viperát simogatott volna.
– Meseszépek de hát ezek vetemedhetnek! – méltatlankodott a Főnök, és arcára kiült a pánik, hogy a luxusétterem megnyitóján a levesestál legurul a pultról a polgármester ölébe, oszt annak meg mit fog szólni a hárpia felesége, akkor mi lesz. – Én a frontok mögé már megvettem az MDF-et. Az a biztos. Az feszültségmentes. Nem mozdul, nem gondolkodik, nem csinál semmit.
Róbert nézte a férfit, és a szeme előtt felsejlett a Nagy Belvárosi Gasztronómiai Tragédia. Ekkor aztán gondolt egyet és a témába vágó tanácsát, ami hirtelen benne megfogalmazódott, magába fojtotta: „Te szerencsétlen, hagyd a francba ezt a Pinterest-cirkuszt. Építs egy fatüzelésű kemencét az út szélére, a kamionok közé. Gyúrd a tésztát magad, izzadjál a tűz előtt, dobd rá a parazsat, másfél perc, három bazsalikomlevél, ecco! Legyen hol leülni, a bútor le van szarva. Az étterem a kajától lesz étterem, nem a dizájntól.”
Tudta, hogy a Főnöknek hiába mondaná, ő nem tésztát akart gyúrni; ő egy olyan fát akart, ami öreg, rusztikus, patinás, de ha lehet, viselkedjen úgy, mint a műanyag. Steril múltat akart, garanciával.
A hosszú és minden apró részletre kitérő tárgyalás meddő mivolta kínosan kikezdte a karóra, a Mercedes fényezését is, de a monoton farokkergetés ezzel még nem ért véget. A szép, üveges tekintetű csodálkozás fázisába értek, ahol a vevő már azt sem tudta, fiú-e vagy lány, de a katalógushoz még körömszakadtáig ragaszkodott, előrukkolt a sorsdöntő kérdéssel: 3,4 méteres, 20 cm széles, műszárított tölgyfa pallójuk van- e? Róbert előkaparta a telefonját, és tárcsázta az egyetlen embert, aki a valóság utolsó bástyáját tartotta a telepen.
– Laci – Zengte Róbert a kagylóba, olyan hangerővel, hogy a miskolciak is tisztán hallják a diagnózist. – Megvannak még a négyméteres tölgy gerendáink?
A telefonból érkező rekedt morajlásra Róbert lassan a Főnök felé fordult. Arcára az antik görög sztoikusok szoborba öntött vonásai kiültek.
– Megvannak. Laci tudja. Ő még nem itta el teljesen a józan eszét.
A csarnok levegője megfagyott. A Főnök arcán a lakberendezői magabiztosság burka úgy repedt ketté, mint a túlszáradt fűzfa. Először nem értette, hogy jön a tölgyhöz az alkoholizmus, de aztán győzött a reflex: elmosolyodott. A csendes barát mellette viszont nem finomkodott; belőle kibukott a nevetés.
MDF-fronthoz MDF-pult dukál, az meg ezen a nyüves poros telepen aligha terem.
A Főnök Gödöllő és Hatvan között valahol félúton rázza a fejét: – Micsoda egy lecsúszott, vidéki alkoholista... Szerencse, hogy eljöttünk, nem vettünk meg repedt gerendáit.
A gerendák a telepen végre megnyugodtak, estére egy Kozel sör mellett kibeszélték az esetet. Másnap reggel patinaszürke ráncaikon a hajnali nap fénye megcsillant, de emlékében még ott élt az előző napi karóra által elszenvedett mély lelki sérülése.