Végül pedig érkezzünk meg a Kárpát-medencei rögvalóságba, ahol a létezés nem unalom, nem is puszta akciófilm, hanem egy olyan metafizikai rejtvény, amit még Szókratész is csak egy erős pálinka után próbálna megfejteni. Miért is olyan ellenállhatatlan ez a vidék?
Vajon létezik-e mélyebb spirituális élmény, mint amikor a vasárnapi asztalnál a pacalpörkölt gőze fölé hajolunk?
Lehet-e nemzetibb az az étel, amelyet egy dániai konzervgyárban zártak fémbe egy amerikai multi szigorú (és kissé íztelen) felügyelete alatt?
Vajon nem a történelem nagy igazságtétele-e, hogy ezt a globális katyvaszt végül az orosz gáz kék lángja melegíti ehető hőmérsékletűre?
Ez lenne a valódi Etikus Minimalizmus? Minimális hazai alapanyag, maximális világpolitikai összefonódás?
Miért irigyelnénk az amerikaiak művi mosolyát, amikor nekünk itt van a tiszta, őszinte reggeli düh?
Már az első kávé előtt, a híreket pörgetve megtudhatjuk, ki, mennyit és milyen kreatívan emelt el a közösből. Ez nem csupán információ; ez egy ingyen kapott adrenalin-löket, amely azonnal beindítja a keringést. Kell-e ennél jobb ébresztő, mint a kollektív vérnyomásemelkedés? Vajon nem a lopás ténye az, ami valójában összetartja a nemzetet a közös felháborodás melegében?
A munkába menet a közlekedés nem közlekedés, hanem egy népi színmű. Ki ne érezné a törődést, amikor egy embertársunk a városi forgalomban – ahol a 88 km/h csak az alapozó sebesség – az ablakon kihajolva, választékos kézjelekkel emlékeztet minket édesanyánk legszebb éveire?
Ez a gesztus nem agresszió, hanem útmutatás: a dinamizmus és a hagyományőrzés találkozása a záróvonalon. Vajon nem ez a valódi közösségi élmény?
A munkahelyen pedig vár a végső beteljesülés: a főnök, aki szerénységében csak 210%-ot kér tőlünk, cserébe pedig nagyvonalúan felajánlja a fizetés felét. Ez a gazdasági modell nem a kizsákmányolásról szól, hanem a belső erőforrásaink végtelenségének teszteléséről.
És mi adhatna nagyobb szabadságot, mint az a tudat, hogy ha a munkát vért izzadva, határidőre el is készítjük, azt a megrendelő úgyis visszamondja, mielőtt használni kezdenék?
Vajon nem ez a művészet legtisztább formája?
Alkotni valamit, aminek nincs célja, nincs haszna, és végül senkinek sem kell?
Ebben a környezetben a rutin soha nem öli meg az embert. Mert hogyan is unatkozhatnánk egy olyan országban, ahol minden reggel egy rejtvény, minden autóút egy párbaj, és minden elvégzett munka egy csendes főhajtás az Abszurd Istenének oltára előtt? Itt élünk, és néha magunk sem tudjuk: sírjunk-e az örömtől, vagy nevessünk a tragédián. De egy biztos: a vécépapír hiánya nálunk soha nem politikai válság, hanem az ölünkbe pottyant kreatív játék első feladata.