Dánia a rendbe halt bele, Oroszország az adrenalinba, Amerika viszont egy olyan cukormázas mámorba taszítja polgárait, ahol a depresszió elleni legjobb orvosság nem a gyógyszer, hanem a szélesvásznú, harminckét fogas vigyor.
Amerikában a boldogság nem érzelem, hanem állampolgári kötelesség. Ha valaki megkérdezi tőled az utcán, hogy "How are you?", és te elköveted azt a végzetes hibát, hogy a valóságot mondod (például, hogy fáj a hátad vagy egzisztenciális válságod van), a környezeted úgy néz rád, mintha épp egy bűzlő sajtot rágcsálnál a liftben.
A bájolgás művészete: Mindenki „amazing”, „awesome” és „blessed”. Még akkor is, ha épp kilakoltatják, vagy a harmadik másodállását kezdi a gyorsétteremben.
A „Happy” maszk: Ez a társadalmi Etikus Minimalizmus teljes ellentéte: itt nem a felesleges tárgyakat dobják ki, hanem a negatív érzelmeket söprik a méregdrága perzsaszőnyeg alá, amíg a domborulat már akadályozza a közlekedést.
A munka itt nem tevékenység, hanem vallás. Nem dolgozol, hanem „birodalmat építesz”. Nem ebédelsz, hanem „networkingelsz”. A cél a megcsinálás (the making of it), ami egy misztikus állapot, ahol a bankszámlád egyenlege és az önbecsülésed végre összeér.
Ha pedig megcsináltad, jöhet a veretés. Itt nem elég gazdagnak lenni, annak is kell látszani – lehetőleg az űrből is. A minimalizmus ebben a kontextusban értelmezhetetlen: ha egy házban nincs legalább hét fürdőszoba és egy garázsnyi krómozott aszfaltfaló szörnyeteg, akkor tulajdonképpen nem is létezel. A „több az több” elve alapján a siker mértékegysége a csillogás, ami elvakítja a szomszédot is.
Ezt a gyönyörű, harsány és önellentmondásokkal teli cirkuszt ki más koronázhatná meg, mint maga a megtestesült Amerikai Álom: Donald Trump. Ő az az ember, aki bebizonyította, hogy ha elég hangosan mondod, hogy nyertél, akkor a gravitáció is elgondolkodik a visszavonuláson.
Trump az igazi „értékes aranyember” – és ezt szó szerint kell érteni. Ő a nemzet kabalája, aki mellett nem lehet unatkozni. Míg a dán politikusok szürke öltönyben bicikliznek a parlamentbe, ő úgy vonul be a történelembe, mint egy élő Las Vegas-i kaszinó.
A legkívánatosabb megoldás valóban az lenne, ha Trumpot tetőtől talpig bevonmák huszonnégy karátos színarannyal.
Ez lenne a csúcs:
Vizuális őszinteség: Végre a külseje is pontosan tükrözné azt a belső szerénységet, amit képvisel.
Nemzeti szimbólum: Aranyozott szoborként állhatna a Fehér Ház előtt, jelezve, hogy Amerikában még a levegő is drágább, mint máshol.
A nevetés garanciája: Egy csillogó, aranyozott elnök mellett senki nem érezné az unalmas jólét súlyát. Mindenki tudná: lehet, hogy a világ ég körülöttünk, de legalább a főnökünknek van stílusa, és olyan fényt ver vissza, ami mellett éjszaka is lehet olvasni.
Ebben a ragyogásban végre mindenki elfelejthetné a napi rutint. Mert bármilyen szar is a helyzet, amíg van egy aranyozott emberünk, akin lehet nevetni (vagy vele együtt veretni), addig Amerika marad a világ legzajosabb, legcsillogóbb és legszórakoztatóbb helye.