Csókolom! Berendez Elek vagyok, lakberendező, a felesleges sallangok és a mentális zaj esküdt ellensége. Bár általában a fizikai világ rendbetételével foglalkozom, most tegyük félre a formákat, és nézzük meg, mi maradt a fejünkben, miután elvonult a tizenhat éves szellemi ostrom.
A 2010-ben kiépített, többrétegű mentális vaskupola hirtelen funkcióját vesztette. Ott rozsdásodik a tudat küszöbén, és a tulajdonosa értetlenül nézi a kihasználatlanul maradt, brutális mennyiségű energiát. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis kifejlődött egy olyan mentális reflex-rendszer, amely gyorsabb volt a fénysebességnél: mire a „Soros” szó elhagyta a köztévé hangszóróját, a belső pajzs már aktiválódott, az elhárító rakéták pedig automatikusan megsemmisítették a beérkező ostobaságot.
A probléma most az, hogy a szervezet továbbra is termeli az adrenalint a „Brüsszel elleni" elleni harchoz, de a csatatér kiürült, el sem tudjuk képzelni, milyen az csak el lenni, szervezetünknek nem kell több csatahormont elleni. Olyan ez, mint amikor egy profi bokszoló a ring közepén állva, ütéseket készen várja, az ellenfelet meglátva, földbe gyökerezik a lába, mert csak egy békésen mosolygó guminőt talál a ringben.
A „Migráns-reflex” üresjárata: Az ember reggel felkel, összeszorítja a fogát, felkészül a napi adag riogatásra, de nem jön semmi. A felszabadult kapacitás miatt hirtelen észreveszi, hogy a madarak csicseregnek, ami gyanús. Biztosan brüsszeli ügynökök.
A háborús fenyegetés elvonási tünetegyüttese: Nincs már mi ellen megvédeni a józan észt. A „háború” szó hallatán már nem rándul görcsbe a gyomor, és ez a hiányérzet szinte fájdalmas. Az ember kénytelen valódi számokkal és tényekkel foglalkozni, ami valljuk be, sokkal unalmasabb, mint a felháborodás.
A nagy kérdés most az, mi legyen azzal a 80%-nyi idővel, energiával, amit eddig az agymosás elleni védekezés kötött le? A válasz az Etikus Minimalizmus szellemében rejlik, de nem a tárgyak, hanem a gondolatok szintjén.
A nyomás megszűnésével a „hárítási reflexet tápáláló energiafelhasználás” is megszűnt. Ez az az energia, amit eddig a túlélésre pazaroltunk.
A szomorú igazság az, hogy a hárítás is egyfajta függőség. A „mi ellen vagyunk” határozta meg a mindennapokat. Most viszont eljött a legnehezebb fejezet: az elengedés művészete. El kell engedni a harcot, a készenléti állapotot, a folyamatos gyanakvást.
A győzelem utáni csend nem üresség, hanem lehetőség. De az ember, aki tizen-évig egy mentális bunkerben élt, fél a naptól. Ott állunk a felszabadult energiánkkal, és reflexből keresünk valami „ökörséget”, amin felhúzhatjuk magunkat, mert a felháborodás adott keretet az életünknek, - valljuk be őszintén, hiányozni fognak még e harcos napok -.
Tessék inkább megpihenni. A szellemi szerkezet most már stabil, nem kell naponta újabb gátakat építeni a migránsozás ellen. A felszabadult energiát pedig tessék elpazarolni valami egészen botrányos dologra: például a saját gondolatokra, amikben végre nincs benne a kormányzati kommunikáció és az ellene való védekezés kényszerű lenyomata sem.
Vége a „Soros-mentesítő” műszaknak. Menjen végre mindenki haza, pihenje már ki ezt a neve: Pszichés „Post-Propaganda” Stressz (PPPSZ). A fene egye meg! Hiába keresem a billentyűzeten a mondat végére a felső csillagot, no mindegy, leírom, felső csillag.
Felső csillag
Amikor a szervezet több mint egy évtizeden át folyamatosan kortizolt és adrenalint termel az önvédelemhez, a rendszer függővé válik a készenléttől. A „Vaskupola” nem csak egy technikai eszköz volt a fejekben, hanem egy életforma. Ha hirtelen elmaradnak a becsapódások, a belső szoftver hibaüzenetet küld: „Hiányzó ellenségkép. A rendszer nem tud mihez kezdeni a rendelkezésre álló védelmi erőforrásokkal.”
Berendez Elek A felesleges zajok és belső huzatok szakértője