„A civilizáció nem más, mint egy bonyolult gépészeti berendezés, amely évszázadok alatt tökéletesítette a módszert, hogy a húsból csendesen, hatékonyan GDP-statisztikát csináljon.”
Üdvözöljük modern ipari konyhánkban! Bemutatjuk legújabb, nagy teljesítményű húsdarálónkat, amely a társadalmi együttműködés és a gazdasági növekedés szolgálatában áll. A kezelési útmutató első kérdése nem az, hogy lenni vagy nem lenni, hanem hogy a kurbli melyik végén állunk: a hajtókarnál, vagy a tölcsérben várakozva.
A társadalom előkelői szívesen hiszik, hogy ők irányítják a gépet. Fényes cipőben állnak az acélváz mellett, öltönyük kifogástalan, kezük a hajtókaron. Ők a döntéshozók, a sorsformálók, a jövő mérnökei. Legalábbis ezt mondják magukról.
Pedig a daráló nem tesz különbséget úr és nyersanyag között. A hajtókart tekerő ember is a szerkezet része, csak egyelőre a gép külső oldalán tartózkodik. Ő darálja a beosztottakat, a szomszédot, a környezetet, és közben nem veszi észre, hogy a gép az ő életét is felőrli.
A karbantartási költség nála magas vérnyomásban, kialvatlanságban és abban a különös kényszerben jelentkezik, hogy mindig nagyobb darálóra van szüksége. Azért dolgozik, hogy megvehesse a következő gépet, amelynek segítségével még hatékonyabban dolgozhat. A folyamat végén ott áll, valamivel gazdagabban, valamivel fáradtabban, és már nem emlékszik, mikor akart utoljára valamit, aminek nem volt ára.
A legkellemetlenebb pillanat akkor következne, ha megállna. Ha elengedné a kart, és megkérdezné magától, ki is ő ezen a munkakörön, bankszámlán és társadalmi rangon kívül. Csakhogy a gép nem szereti az üresjáratot. Aki nem termel, annak előbb-utóbb magyarázkodnia kell.
Így hát a Tekerő tovább dolgozik. Nem feltétlenül azért, mert gonosz, hanem mert megtanulta, hogy az értékét a teljesítménye igazolja. Azt már ritkábban kérdezi meg, hogy ki határozta meg a teljesítmény mértékegységét.
A tölcsérben másféle remények élnek.
Az itt várakozók egy része úgy gondolja, hogy a gép belsejében valójában valami különleges élmény vár rájuk. Látják a csillogó késeket, a krómozott burkolatot, a gondosan megtervezett kezelőfelületet. Azt mondják: milyen korszerű, milyen kényelmes, milyen sok lehetőséget kínál!
A gyártó természetesen gondoskodik a választék bőségéről. Mindenki kiválaszthatja, milyen módon szeretne részt venni saját feldolgozásában. Lehet tudatos fogyasztó, környezettudatos munkavállaló, prémium minőségű alapanyag vagy bioáldozat a globális piacon. A gép nem korlátozza a személyiséget: ellenkezőleg, számtalan címkét kínál hozzá.
Csak azt nem kérdezi meg, hogy a címke alatt ki marad.
A tölcsérben álló ember nem feltétlenül ostoba, és nem is feltétlenül boldogtalan. Dolgozik, vásárol, gondoskodik a családjáról, időnként megpihen. Van, akinek a munkája örömet ad, és van, akinek a kényelmes kanapé jelenti a nap egyetlen békés óráját. Ezek az örömök valóságosak, nem kell őket gyanúsnak tekinteni pusztán azért, mert a civilizáció kínálja őket.
A kérdés másutt van.
Miközben az ember a lehetőségek között válogat, észreveszi-e, hogy a választék határait nem ő jelölte ki? Tudja-e, hogy a gép által felkínált szabadság nem feltétlenül azonos azzal a szabadsággal, amelyben magáról a gépről is dönthetne?
A daráló legnagyobb teljesítménye nem az, hogy húst készít az emberből. Hanem az, hogy időnként eléri: az ember maga kérje a következő adagot, és még meg is köszönje a kiszolgálást.
Aztán a szalag továbbhalad. A statisztikában nő a teljesítmény, a jelentésben javul a hatékonyság, a jelentés végén pedig ott áll egy szám. A szám pontos. Csak az nincs feltüntetve rajta, hogy az egyes emberek mit gondoltak, mielőtt számokká váltak.
A húsdaráló legfontosabb alkatrésze talán nem is a kés, hanem a burkolat.
A csupasz acélszerkezet kevéssé vonzó látvány. Aki elég sokáig nézi, előbb-utóbb felteszi a kérdést, hogy mi történik odabent, és miért kell ennyi mindent átengedni rajta. Ezért a gyártó csillogó díszlécekkel, kényelmes fogantyúkkal és hűségprogrammal látja el a gépet. A használati útmutató külön fejezetben ismerteti a személyre szabás lehetőségeit.
A burkolatnak nem kell hazudnia. Elég, ha eltereli a figyelmet.
A modern ember egyik legkényelmesebb hiedelme, hogy szabadon választhat a gép kezelése és a gépbe való befekvés között. Ha teker, úgy érezheti, ő irányít. Ha pihen, úgy érezheti, végre kiszabadult a kötelességei közül. Mindkét érzés lehet őszinte, és mindkettő elfér ugyanabban a rendszerben.
A gépnek ugyanis nem feltétlenül az a célja, hogy mindenkit egyszerre dolgoztasson. Elég, ha a munkát és a pihenést is úgy rendezi el, hogy másnap újra legyen, aki megfogja a kart.
Ezért nem szükséges minden örömöt hazugságnak nevezni, minden munkát rabszolgaságnak, és minden kényelmet kábítószernek. Az efféle túlzás éppoly kényelmes lehet, mint a gép által kínált életforma: az ember felmenti magát a különbségtétel fáradsága alól.
Nem mindenki áldozat, aki dolgozik. Nem mindenki szabad, aki választhat. És nem mindenki menekült meg a géptől, aki egy időre kikapcsolja.
A kérdés az, hogy marad-e olyan pillanat, amikor az ember a burkolat mögé nézhet, és felteheti a legegyszerűbb kérdést: mire való ez a szerkezet, és valóban szükségem van-e rá?
A gyártó szerint a gép mindenféle alapanyagot képes feldolgozni. A használati utasítás azonban apró betűs megjegyzést is tartalmazhatna: a berendezés működése szempontjából különösen előnyös, ha a felhasználó folyamatosan új igényeket támaszt önmagával szemben.
Aki mindig többet akar, könnyen mozgásban tartható. Több pénzt, nagyobb lakást, újabb tárgyakat, jobb státuszt, elismerést. A vágyaknak nincs végállomásuk, ezért a gépnek sem kell megállnia.
De mi történik azzal, aki egyszer csak nem kér többet?
Nem vonul ki feltétlenül a világból. Nem kell erdőbe költöznie, lemondania minden kényelemről, vagy ünnepélyesen hadat üzennie a fogyasztói társadalomnak. Talán csak felismeri, hogy nincs szüksége mindenre, amit szükségletként kínálnak neki. Megelégszik azzal az otthonnal, amelyben jól érzi magát, a tárgyakkal, amelyeket valóban használ, és a munkával, amelynek még érti a célját.
A daráló számára ez kellemetlen fejlemény.
Az ilyen ember nem azért emészthetetlen, mert különlegesnek képzeli magát, hanem mert kevésbé kiszámítható. Nem minden ajánlatra válaszol, nem minden versenybe száll be, és nem feltétlenül akarja a saját életét egyre nagyobb teljesítményű géppé alakítani.
Olyan, mint a tölcsérbe esett gránitdarab: nem állítja meg a világot, de megmutatja, hogy a szerkezet működése nem természeti törvény. Valaki megépítette, valaki működteti, és elvileg valaki le is állíthatja.
A szabad ember talán nem az, aki soha nem tekeri a kart, és nem is az, aki sértetlenül áll a gép mellett. Inkább az, aki képes felismerni, mikor dolgozik valamiért, amit valóban fontosnak tart, és mikor dolgozik csupán azért, hogy a gép ne álljon le.
A használati utasítás erre a kérdésre nem ad választ.
A gyártó nem vállal felelősséget a felhasználó lelkiismeretéért.
Hallgatom itt ezt a sok magasztos sületlenséget a létről meg a húspépről, és megáll az eszem. Kit érdekel, hogy a kurbli melyik végén állsz, ha közben a padló úszik a mocsokban, a gép meg nincs megzsírozva, és úgy nyikorog, hogy a szomszéd utcában is hallani?
Puff!
Ez az asztalra csapás volt. A poharak megremegnek, a korsóban megindul a sör.
Itt álltok a fényesre nyalt okoskodásotokkal, és azt hiszitek, attól már meg is javult a világ, hogy nevet adtatok a bajának. Identitásszorongás, fogyasztói illúzió, emészthetetlen mócsing. Szép szavak. Csak közben a csap csöpög, a vezeték zárlatos, a gép meg mindjárt szétesik.
Tudjátok, mi az igazi tragédia? Hogy amíg ti azon vitatkoztok, vajon a daráló a civilizáció jelképe-e, addig valakinek meg kellene húznia azt a rohadt csavart. A világot nem lehet pusztán gondolatokkal összetartani. Kell hozzá rendes munka is, meg hozzáértés, meg az, hogy az ember ne csak beszéljen a felelősségről, hanem odaálljon, amikor tenni kell valamit.
A beton sem attól köt meg, hogy szépen beszélünk róla. Ha rosszul kevered, megrepedezik. Ha nem tartod be az arányokat, hiába magyarázod utólag, hogy a repedésnek mélyebb filozófiai jelentése van.
Na de azért azt se higgyétek, hogy aki lapátot fog, annak már mindenről igaza van. Láttam én olyan embert, aki harminc éve dolgozott, és még mindig ugyanazt a hibát követte el, mert eszébe sem jutott megkérdezni, nem lehetne-e másképp. A munka becsület, de a megszokás nem mindig bölcsesség.
Szóval ne magyarázzátok túl a darálót, de ne is higgyétek, hogy attól megszűnik, ha nem beszéltek róla. Előbb nézzük meg, miért nyikorog, ki tekeri, ki tisztítja, és ki viszi el a hasznot, amikor végre rendesen működik.
Aztán lehet filozofálni is.
Mert ha a gép forog, attól még nem biztos, hogy jól működik. Ha pedig áll, attól még nem biztos, hogy elromlott. Néha csak valaki végre kihúzta a dugót.
Na, én megyek. Még be kell fejeznem egy villanyszerelést. A vezeték nem fogja magától megtalálni a helyét, és a zárlat sem szűnik meg attól, hogy valaki elnevezi a civilizáció árnyoldalának.
A számlát majd elküldöm.
A filozófiát nem vállalom.
Rádli Róbert