Gyerekkoromban jöttem rá, hogy ha baj van, nem mindig a világnak kell megváltoznia. Néha elég, ha én megyek össze.
Ha anyám rajtakapott, hogy ebéd helyett megint baracklekvárral tömöm magam, egyetlen gondolattal a századára zsugorodtam, és elbújtam a kredenc alatti porcicák között. Később, a badacsonylábdihegyi táborban ugyanezzel a módszerrel jutottam át a zuhanyparaván alatti résen. Mások nyújtogatták a nyakukat, én egyszerűen lekicsinyítettem magam.
Ötvenhét éves koromra ez lett az életfilozófiám. Ha kilóg a lábam a paplan alól, összehúzódom, és máris sátorrá tágul körülöttem a lepedő.
A múltkor az adóellenőr csengetett be, mert megint elfelejtettem beadni valami papírt. Ő dörömbölt, én zsugorodtam. Mire a műhely sarkában, a gyaluforgács alatt kényelmesen elfértem, már csak távoli dübörgésnek hallottam a hivatalos életet.
Tíz perc múlva elment.
Azóta tudom: nem kell minden problémát megoldani. Van, amelyik magától távozik, ha az ember elég kicsire húzza össze magát.
Persze egyszer majd valaki észreveszi, hogy eltűntem.
Akkor majd nagyon össze kell húznom magam.