A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Mivel azonban dolgok önmagukban nem léteznek, így hát semmi sem igaz.

Cecil M. Jeopardy

Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry - 1957, Antananarivo) - [más írásmódban: Joepardy, Jeoperdy] - a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő,  filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.

A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskolában és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apájához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult - és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).

Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.

1928-ban európai körutazást tesz. Párizsban „első kézből” ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Bretonnal barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol Dora Maar fotót készít róluk.

A negyvenes évek második felében néhány hónapot Indonéziában tölt, ahol névleg ugyan csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később megtagadja az irodalomújítók eszméit, amiért is Muhammad Balfas, a mozgalom vezéralakja súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, amiért is a sértődött Jeopardy visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit. Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz.

Tíz évvel később újra hallucinációk kezdik gyötörni. Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja - „madár” - nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.

*

A magyar irodalom számára Jeopardyt Babits, Kosztolányi és Karinthy fedezi fel. Babits esszét ír költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy aforizmákat fordít  tőle. Révükön egy időben a pesti irodalmi szalonok és kávéházak kedvenc témájává válik. Később alakja részben feledésbe merül, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a posztmodern újra felfedezi a maga számára az egzotikus alakot és nagyszerű szellemi hagyományt.

...Élt Madagaszkár közelében, egy kis szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában egy költő; a világtól távol, egyedül. Úgy hívták: Joepardy. Nemzetiségét, származását, múltját homály fedi. Különös, senki mással össze nem téveszthető verseit bengáli nyelven írta: e nyelvet nyolcvanmillió ember ismeri Keleten. Fő művét, egy hosszú lírai elbeszélést Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt) címmel angolra is lefordították.

Művei, ha jobban elterjednek, korszakot jelölnek századunk irodalmában és költészetében. Mondásait idézik majd széltében-hosszában; kivételes példája termékenyítően ha a következő századok gondolkozására. Aki számot tart rá, hogy művelt embernek nevezzék, meg kell ismerkedjék e rendkívüli elme alkotásaival...

Innen: Lukácsy András: Elmés játékok, játékos elmék, 1974

Google-találat: Babits Mihály: Könyvekről (részlet). Megjelent: Nyugat, 1938., 6. szám.

Erről eszembe jut Jeopardy, Cecil M. Jeopardy, a mély és különös ausztráliai író, aki Karinthy lakásán született meg hajdan, egy fiatal, vitákkal izzó téli esten. Ha jól emlékszem, "hárman valának együtt", Karinthy, Kosztolányi és én. Mi adtunk életet a nagy Jeopardynak. Ez már őszintén teremtés volt: három író teremtett egy negyediket, aki mind a háromtól különbözött volna; új alak, új név a literatúrában. Micsoda ösztön viheti az írót hogy kilépjen önmagából és megpróbáljon más íróvá lenni? Talán saját elvetélt lehetőségeit akarja kiélni így: hisz mindannyian többek vagyunk mint amik vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és körülmények kialakulni engedtek. Talán az egész kritikai irodalmat ilyenféle ösztön hozta létre: megsokasodni, mássá lenni, azaz beleélni magunkat más írók lelkébe, megismerni titkaikat, szétszedni s mintegy újból összerakni alkotásaikat. Kritika, utánzás, paródia egyazon lelki szükséglet szüleménye; s a pastiche egyidős az irodalommal. Talán ez szülte már az Ószövetség apokrif könyveit is.

De mindez még nem elégíti ki mindig az író telhetetlenségét. Nem elég neki újraélni magában oly írók lelkét és titkait akik már előtte éltek és írtak e földön. Olykor egészen újat szeretne próbálni: kit nem izgatott már a gondolat, hosszú írói működés után, álnév alatt újrakezdeni, ismeretlenül s egészen más stílban, oly műformákkal és bukfencekkel, amiket saját nevében már önnön múltja sem engedne meg neki? Vagy kimenni külföldre s angol író lenni: aki csak úgy viszonylana a szegény magyarhoz mint pille a hernyóhoz?

S pláne, ausztráliai angol író!

Jeopardyt azonban nem ez az ösztön szülte; legalább akkor senkise gondolt erre. Jeopardy nem akart más lenni mint gunyoros tréfa, áprilisjáratás, hadjárat az irodalmi sznobok ellen. Már előre élveztük azoknak arcát, akik nem merik bevallani, hogy semmitsem olvastak Jeopardytól; akik megesküdnek, hogy látták valamely ritka művét első kiadásban; akik összehasonlították a német fordítást az eredetivel. És az extatikus elragadtatást valamely semmitmondó idézet hallatára amit egyenesen számukra fogunk gyártani; "ön ugyebár ismeri Jeopardynak azt a csodálatosan mély mondását" stb. Rögtön hozzá is láttunk ilyesmik faragásához s kiosztottuk a szerepeket. Én esszét írok Jeopardyról, a Walter Pater Képzelt Arcképeinek műfajában; Kosztolányi verseket fordít tőle, Karinthy paródiákban karikírozza műveit, stílusát.

Elképzeltük a rohamot, némely divatos könyvüzletek ellen, Jeopardy műveiért.

De először egységes körvonalat kellett adnunk az alaknak, nagyjában megformálni az egyéniséget, megállapítani miliőjét, s életrajzának főbb eseményeit is, nehogy nagyobb ellenmondásokba keveredjünk. (Kisebb ellentmondás a részletekben nem árt, az még inkább előmozdítja a legendaképződést.) Jeopardynak legendává kellett válnia, rejtelmes alakká, akinek titkát csak mi ismertük. Valóságos szenvedéllyel kezdtük festegetni arcképét — nem volt szabad túl-parodisztikussá sikerülnie, nehogy a célzat nagyonis átlátszó legyen. Nevettünk, de titokban élveztük és bámultuk is. Magunk voltunk az első sznobok, mindazok élén, akiket meg akartunk tréfálni. Jeopardy nekünk is imponált; hisz mindent ráköltöttünk ami titokban nekünk is imponált. Versenyt gazdagítottuk alakját. S úgy csúfoltuk, ahogy magunkat csúfoltuk, vagy legtiszteltebb bálványainkat, ebben a hetyke, ifjonti korban. Titokzatos módon mindegyikünk maga volt Jeopardy. Azt hiszem, mindhárman élveztük ezt a misztikus áthasonulást, s később se mondtunk le róla egészen.

Tervünk ugyan (a Jeopardy-név forgalomba hozatalával) nem igen sikerült; aminek főként magunk voltunk az okai, a lustaságunk, nemtörődömségünk. Én nem írtam meg a Jeopardy-esszét, Kosztolányi nem fordított Jeopardy-verseket, csak Karinthy adott ki itt-ott néhány fiktív Jeopardy-aforizmát (mert mondanom se kell, hogy Jeopardy aforisztikus szellem volt, s mint ilyen a legmélyebbek közül való.) Egy-egy írótársunk, aminek volt érzéke humor iránt, belement a tréfába; Heltai például egy kitűnő és mulatságos regényében Jeopardyból vette a mottót valamelyik fejezet elé. Egy másik barátunk vezércikkben idézett egy mély értelmű mondást. Az arany-kulcs alatt — Under the golden Key — című regényből. (Ezt a címet is mi eszeltük ki.) Naiv sznob is akadt, aki fölült a csínynek; Karinthyval nem egyszer mulattunk ezeken. Nekem azonban, bevallom, Jeopardy mást jelentett és ma is mást jelent, mint pusztán holmi becsapást vagy tréfát. A róla szóló tanulmányt nem írtam meg, (talán éppen azért, mert a tárgy komolyabb volt számomra, hogysem csúfot űzzek vele); de a nagy ausztráliai író alakja ma is kísért, olykor szinte mint egy valóság, mellyel egyszer le kellene számolni. Legtöbbször azonban, mint egy vágyálom melybe el kellene menekülni. Vagy egy világ, melyet meg kellene teremteni.

Balla D. Károly: Szembesülés (részlet), 2005.

Karinthy, Kosztolányi és Babits teremtette meg saját korában (főleg a keletimádatnak hódoló sznobok pukkasztásá­ra) Cecil M. Joepardy, a bengáli nyelven alkotó, egzotikus állatok és növények közt, egy Madagaszkár melletti szigeten élő költő és bölcselő alakját. A három játszótárs megírta az aggastyán szigetlakó életrajzát, fordítottak tőle, tanulmány­ban elemezték műveit, idézték magvas megállapításait. Játékukat környezetük sokáig komolyan vette, és társasági körökben egy időre a titkokkal övezett legendás figura közbeszéd tárgya lett.

     Joepardy alakja azóta – és sajnos – nagyjából feledésbe merült, esetleg aforizmái bukkannak még fel olykor-olykor, például ezek: „Minden a túlsó parton van”, „A halak sohasem hazudnak”, „Közelebb van az otthoz a messze, mint az itthez a közel”, „A hegycsúcsok mindig felül vannak”, „Minden túlsó parttal szemben megtalálod az innensőt”, „A ma a tegnap holnapja és a holnap tegnapja”, „Víz alatt nem lehet énekelni”, „Semmiből a kevés is sok”, „Meghalni csak egyszer lehet” stb. Fontosabb műveiről, az Under the Golden Keyről (ez csupán angol fordításban maradt fenn) vagy a Nagy Traktátumról (mely a materialista és az idealista filozófia szintézisét igyekezett megteremteni) szinte teljesen megfeledkezett a hálátlan utókor.

     A magam szerény eszközeivel szerettem volna regényemben megörökíteni a Mester alakját, ezért több helyen is idézek műveiből, hivatkozom megállapításaira. A Szembesülésben természetesen kizárólag a magam-írta Joepardy-aforizmákat idézem, például: „A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert”, „Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon”, „Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint”, „Süketek ritkán botfülűek”, „Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene” stb. Számos egyéb szárnyas gondolatot itt most nem emelek ki, így az eredeti regény az a hely, ahol ezek nem olvashatók. Mint például: „A sötétségnek nincsenek színei”, „A tenger mindig meztelen”, „Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja”, „A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek”.