Németh G. Béla: Jókai regénytípusai

Az anekdotikus életkép

Egyik első s egyben egyik legjelentősebb regénye, az Egy magyar nábob (1853) négy fő regénytípusa közül az anekdotikus-életképszerűt reprezentálja. Pompás életképek s anekdoták füzére, sőt kedvenc műformája; a költészetben Petőfinél érte el csúcsát, s váltotta át az idillből, a tisztán képzeletiből realisztikusba. A prózában ez a váltás az Egy magyar nábobban ment végbe: egy réteg életformájának tablója illeszkedik össze kockáiból. A másik elem, az anekdota a ponyvanépkönyvnek, a paraszti elbeszélésnek s a nemesi társas életnek egyaránt klasszikus eleme. Jókai mindhárom fajtáját fölvette, s az anekdotának azt az ősi funkcióját adta vissza, mit az az európai novella kezdő korában, a reneszánsz idején betöltött: a csattanó villanófényében társadalmi helyzetek s embertípusok lényege mutatkozik meg.

E regény tárgyát a reformkori nemesség életéből vette. Kárpáthy Jánost, a dúsgazdag, agglegény főurat különös udvar veszi körül a vidék kisnemeseiből. Ivócimborák, vadásztársak, ügyintézők, szórakoztatók – remek anekdoták hősei s fabrikálói. Unokaöccse, a párizsi ultrareakciós arisztokrácia majmolója, ki külföldön mindenét elverte, lesi-várja halálát, hogy vagyonát megkaparintsa. János úr megtréfálja: vénségére elvesz egy polgárlányt, s fiúörököst hagy hátra.

Eötvös a nemesség taszító vonásait mutatta meg. Jókai a vonzókat. Ő sem rejti el ugyan hősei műveletlenségét, a közre való haszontalanságát, önzését. De mindig talál bennük olyan vonást, mely biztosíték arra, hogy ha kell, a jó szolgálatába álljanak. Ez a vonás többnyire hősei nemzeti érzéséből s liberalizmusából fakad. Az Egy magyar nábob mellett e típus kiváló alkotása Az új földesúr (1862). Azt mutatja be, mint lesz az elnyomó hatóságok magyarfaló főtisztjéből néhány év alatt lelkes magyar patrióta. Ez jobban szerkesztett s világosabb eszmei célkitűzésű, „ideológiájú” regény.

Heroikus regényei

A 67 utáni évtizedben írja heroikus regényei (vagy mint nevezik, regényeposzai) főbbjeit. Ezek tárgyukat többnyire a nemzet egy-egy függetlenségi harcából veszik. Vélik, ihletésüket abban kell keresni, hogy Jókai ekkor még ellenzékien állt szemben a kiegyezéssel, s hatalmas drámai színezésű regénytablókban akart ideált állítani a jelen és a jövő harcaihoz. Legnevezetesebb közülük A kőszívű ember fiai (1869) című, nagy terjedelmű regény. Ebbe s ezekben az hugói romantika monumentális cselekménykonstruáló készsége, eszményítő hajlama, retorikája, eszmehirdető beállítottsága, ellentételező módszere, éles színezése, fordulatossága érvényesül.

Baradlay Kazimir, az aulikus főúr „kőszívű ember”: azt akarja, hogy minden úgy maradjon, mint azt a feudális hierarchia rendje kívánja. Végrendeletében három fiának e hierarchiát védő posztot jelöl ki. De küszöbön áll már a forradalom, s fiai s felesége megtagadják akaratát, s mindegyik eljut a szabadság szolgálatába, hősi védelmébe. A regény ezt az utat rajzolja, s közben megeleveníti a szabadságharc egész világát.

E regényei – eszméiknél, célkitűzéseiknél fogva – változatlanul népszerűek, pedig alig többek ma ifjúsági olvasmánynál. Írói kvalitásainak eredetibb, személyesebb, nagyobb hazai hagyománya reálisabb anyagú fele háttérbe szorul. Az életkép- és anekdotaszerű, az utánozhatatlan hűségű és humorú életforma- és típusrajz, mik fő erősségét jelentették az Egy magyar nábobban, itt alig jutnak szóhoz. S a mérséklő, a valósághoz kötő egyensúly híján tehetségének másik fele, a francia romantikával rokon sem mindig szerencsésen érvényesül. Cselekménye lélektanilag gyengén motivált, szcenírozása mesterkélt, színpadias, eszmehirdetése naiv, patetikus szónoklás, eszményítése angyal-ördögrajz, színezése rikító, fordulatossága kalandregényszerű. S valójában eszmei értékei is igen problematikusak. A kritika, az önvizsgáló elem, amelyre oly szüksége lett volna a közönségének, szinte egészen hiányzik itt. Az életképszerűben optimizmusa, mert egyes típusokban „népmesei” módon jelent meg, a „liberális”-ból, a „nemzeti”-ből az emberibe tevődött át, s varázsának egyik fő eszköze lett. Itt ez az áttétel rendesen hiányzik, s kétség nélküli ideologikus optimizmusa naiv, bosszantó.

A vallomásregény

Harmadik regénytípusába, a vallomásregénybe tartozik legkevesebb műve. De ebben éri el újra az Egy magyar nábob színvonalát, kivált kiteljesült változatában, Az arany emberben (1872). Válságregény ez, mint az ily típusú írásai legtöbbje (például a Mire megvénülünk, 1869). A hetvenes években látnia kellett, hogy a liberalizmus sem gazdasági, sem társadalmi, sem erkölcsi-szellemi síkon nem váltja be reményeit. Nem térhetett ki a válság elől, de tanácstalanul állt vele szemben. Egyéni elemek, köztük egy elkésett szerelem fokozta zavartságát. Az arany emberben első nagy válsága termékeinek: a Csataképek és az Egy bujdosó naplója novelláinak minden hatóeleme jelen van. De hosszú írói gyakorlata hibátlan eszközkezelésével kivitelezve s az életkép sűrű atmoszferikus erejével gazdagítva. Az eszmény és valóság ellentétének, az élet végességének s determináltságának melankóliája eddig is föl-föltűnt, mint humorának színezői. Most központi élményévé emelkedett föl. Az idő most sorsteremtő lényege szerint van jelen. Az 1850-1851-es novellákban a reménytelenség, a kiábrándultság állapotát rajzolta; itt létrejötte folyamatát. Egy regényében sem adott oly reális lélekrajzot, mint e leginkább romantikusban. De a romantika eszközeivel. Nem analizál, mint a korszak realizmusa, hanem líraian megjelenít, belső monológgal, de kivált lírai tájrajzzal. A szimbolizmus és az impresszionizmus közelsége érezhető e regényben. A rousseau-i természetnosztalgia egy művében sem volt ennyire jelen. Az ábrázolt konfliktus is benne nyeri el feloldását.

Egy bátor, tehetséges dunai hajós, Timár Mihály a 19. század elején a török birodalomból menekülő dúsgazdag görög kereskedő kincseihez jut, nem egészen egyenes úton. A kereskedő serdülő lányát, ki mit sem tud a kincsekről, fölnevelteti s feleségül veszi, hogy elégtételt adjon neki, s a maga egyensúlyát is helyreállítsa. Házassága boldogtalan: hiába akar folyvást növekvő gazdagságával mindent megadni az asszonynak, csak a hála s rokonszenv szálai kötik össze őket. Kiábrándul a pénzre, a szerzésre alapozott polgári világból, s az Al-Duna egy dús termékenységű, rejtett szigetén, a „Senki földjén” ismeri meg végre a boldogságot egy nő mellett, aki ugyancsak kiszakította magát a pénzre, vagyonra alapított világból. De nem naiv utópiát, kommersz romantikát ad itt Jókai. Fájó melankóliával rajzolja meg a Senki szigetét, mint mélyen vágyottat, de eleve lehetetlent.

Kalandregényei

Jókai, ha lehet mondani, született optimista. Mihelyt az ország életének s a magáénak zavarai úgy-ahogy elsimultak, sietett optimizmusát restaurálni, s mélyebb okok után nem kutatott. Ám világképe egyre időszerűtlenebbé lett. Bár írói termése jelentősen nem csappant meg, de világa kiüresedett, írói eszközeinek korszerűtlensége kiütközött. Utolsó évtizedeiben vált uralkodóvá negyedik regénytípusa, a kalandregény. Sokféle válfaját művelte, kivált tematika és miliő tekintetében. Az idegen, aki e művei kivonata alapján ítélné meg, könnyen hihetné, hogy az idősebb Dumas párjával van dolga. Vett is át, kivált bonyolítási technikát, ötletet tőle is, mástól is (Sue, Verne, sőt Zola). De néhány vonása itt is érvényesül, s ezek e regénytípusát fölemelik. Kivált a mesélőkedv csodálatos adottsága. Többször ábrázolták karikaturisták úgy, amint egyik kezével lexikont forgat, a másikkal máris írja színes történetté a száraz adatokat. Amit olvasott, halott, anekdotikus, életképszerű vagy kalandos, de kerek történetté lett lelkében, remek epizódokkal, mellékfigurákkal. Vallomása szerint színes, gazdag gyerekkorát élte folyvást újra ez utóbbiakban. Könnyen írt, szinte létezési formája volt az írás. Mégis e regényei, említett vonásaik s alkalomszerűen fölvett, értékes eszméik ellenére (békeszeretet, dogmagyűlölet, faji egyenlőség) munkássága legkevesebbet érő darabjai.

Egyik regénytípusa sem fordul elő persze tiszta képletben, s időhatáraik sem vehetők mereven. Az És mégis mozog a föld (1872) című műve például lényegében heroikus regény a reformkorról, de kezdőlapjain egyik legszebb életképét adja, s a kalandos elem, sőt híres bevezetőjében a vallomásszerű is helyet kap. Kevert típusú az Egy magyar nábob folytatása, a Kárpáthy Zoltán (1854) is, a nábob fiának históriája. A társadalombíráló, antiklerikális Fekete gyémántok (1870) meg nagyobb részében kalandregényszerű.

A tekintetben sem lehet tételszerűen felelni, mikor s mely típusában nyúlt történelmi témához. Történelmi regényeinek száma nagy. Látszólag W. Scott tanítványa s V. Hugóé. De a rájuk valló elemek nála rendesen külsődlegesek. A bensőséges, bár történelmietlen miliőrajz, az életképszerű és anekdotikus elem teszi ezeket vonzóvá. Történelmi cselekményei s jellemei – mondta egy híres bírálója, Péterfy Jenő – az operaszínpadéi. De kivétel itt is akad. A Rab Ráby (1879) elsősorban, melyet József császár hívének s bizalmi emberének emlékírása nyomán alkotott. A fölvilágosodás e különc figuráját, kit a rendi világ kegyetlenül meghurcolt, teljes hűséggel idézte fel; ám az ő történetének szomorú végét is anekdotikus módon harmonikussá oldotta föl.

Az anekdota és életkép dominációja, s ami dominációjukkal együtt járt: az egyénítés hiánya Jókai örökségének hatását is minősítette. A cselekmény – kivált a központi figurák megformálása – gátlóan hatott. Példa lehet rá utódai közül Mikszáth és Móricz. A miliőrajzban, az enteriőrben, a beszéltetésben, az atmoszférateremtésben azonban szinte minden utódjára segítő hatással volt. Azokra kivált, kik, mint Krúdy, első regénytípusának voltak tanítványai. De e tulajdonságaival a novellára hatott igazán jótékonyan.

(1970)