Jókai nem az Ada Kalehről mintázta a Senki szigetét

Dunai Szigetek blog, 2016. szeptember 17.

Nem nagyon találni olyan Ada Kalehről szóló beszámolót, amely meg ne említené, hogy erről a helyről mintázta Jókai Mór Az arany ember c. regény Senki-szigetét, ahol Noémi éldegélt. Kedves történet ez, jobban mondva széles körben elterjedt városi legenda. Ami már csak azért is furcsa, mert azok számára, akik esetleg vették a fáradságot és kinyitott Al-Duna térképpel olvasták az idevágó fejezeteket nyilvánvaló, hogy semmi hasonlóság nincs sem elhelyezkedésben, sem pedig geomorfológiájában Ada Kaleh és a Senki-szigete között.

A cikk eredetileg csak az Ada Kaleh - Senki-szigete körüli homályt szerette volna eloszlatni. Azonban tüzetesebben meg kell vizsgálnunk Jókai Mór könyvének első fejezeteit a Duna szempontjából, ugyanis valami nagyon nem stimmel a helyszínekkel.

1. Térugrások az Al-Dunán

A történet a Vaskapu szorosban kezdődik, a szabályozás előtti félelmetes természeti viszonyok költői leírásával, a bóra és a pestis fenyegetésének árnyékában. Nem Ada Kaleh szigetével kezdődik a könyv, amely ekkor még török fennhatóság alatt állott és nem Orsovával, a nézőpont szerint legelső, vagy legutolsó magyarországi várossal. Első azonosítható pontunk a második fejezetben (A Szent Borbála és utasai) bukkan elő, a rózsaszín köntösű, fehér liliomot hordozó Szent Borbála hajóval egyetemben. Ogradena egykor két részből állt (Ó- és Új-O.) előbbi román utóbbi cseh népességű falu volt a Duna magyarországi partján, Orsovától 10 kilométerre nyugatra. Ezt a települést ma már hiába keresnénk, Ada Kaleh szigettel együtt süllyesztették el román-szerb koprodukcióban.

Tímár Mihályék ezután a Tatalia-szorosban bukkannak fel újra a térképen, ahol egy elszabadult hajómalom rohant velük szemben a zúgókon. Ez a földrajzi név egyedül Jókai könyvében fordul elő, a hozzá megtévesztésig hasonlító Tachtalia-sziklapad az Al-Duna legdélibb kanyarulatához közel, a Grében-hegycsúcson fölül volt, melyet csak 1897-ben sikerült a hajózás számára biztonságossá tenni.

...Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

A Tachtalia és Izlás zúgóin nem csak a folyó örvénylik veszélyesen, a regény földrajzi pontjai is elkezdenek összezavarodni:

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

A Perigrada-szirt és a Reszkivál-sziget a Vaskapu-szorosban található, már Magyarországon kívül, Orsova alatt. Semmiképpen sem lehet a Tachtalia-szorosnál, mely a Grében felett van, a Vaskaputól légvonalban 40 kilométerre, folyásirányban felfelé.

A regényben található egy újabb képzavar, ami akár lehetne a szocialista irodalomhamisítás maradványa:

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Mivel történetünk az 1820-as években játszódik, a Románia nevű államalakulat még a könyv kiadása idején (1872) is csak 10 éves volt, és még 48 évet kellett volna várnia, hogy a Krassó-Szörény vármegyében található Tachtalia bal partja hozzá tartozzon, joggal feltételezhetjük, hogy itt valami komoly tévedés lehet.

Az összetört hajómalom a fehér cica halála árán végül segített lerázni a török ágyúnaszádot. Miután túlélték a sziklaszorost, a bórát, lerázták az üldözőiket egy érdekes térugrás után újra a Vaskapu-szorosban találjuk hőseinket, ahogy közelednek Orsova városa felé, amelyet a regény kezdete előtt már el kellett hagyniuk:

S amint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltűnt a magasból. A bóra, amily gyorsan hozta, oly gyorsan tovakorbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány. A Duna megszűnt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret, s a nyugat felé elterülő zafírkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

A földrajzos itt vakargatja a fejét; vajon mit akarhatott ezzel a költő mondani? Elképzelhető, hogy Jókai a bevezető szakaszban leírt Ogradenát és a Tachtaliát Szvinicával együtt a Cserna-patak torkolata alá helyezte a tulajdonképpeni Vaskapu-szorosba? Néhány településnév ezzel mindenképpen ellentmond, de például Szkela Gládova falu valóban Turnu Severin mellett található:

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Szvinica azonban a Tachtalia-sziklapadtól délre található. Nagyon nehéz elképzelni, hogy Jókainak ne lett volna egy komolyabb földrajzi atlasza a dolgozószobájában. Éppen ezért kissé érthetetlen a cselekmény térbeli ugráltatása, hiszen nem feltételezhette az olvasóközönségről, hogy ennyire nem ismerik az Al-Dunát és egyikük sem jön rá a turpisságra.

A "szigetre épült" Orsova ugyancsak képzavar. Orsova település a bal parton épült, nem a szigeten, bár ezt a következő fejezetben Jókai maga pontosítja:

Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.[...] A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sáncfalakról.

Ez az Új-Orsova pedig nem más, mint Ada Kaleh, a Senki-szigetének állítólagos ihletője, melyre a szerző ezt a két mondatot vesztegette a regényben összesen.

Aztán szereplőink Orsovát elhagyva ismét Ogradenánál járva böngészik Traianus császár tábláját a Kazán-szoros bejáratánál.

Mikor a nagy Sterbec hegytető a szerb parton eltűnik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bércfolyosó neve a „Kaszán”. Két-háromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezerlábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüstsugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bérc, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú fehér toronnyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Dubova valóban Magyarország volt, Dunatölgyes néven, de már Orsova és Ogradena is, tehát felesleges volt hozzátenni, hogy az ott Magyarország. Hőseink a kazán-szoros után elhagyják a Veteráni-barlangot, a Klisszura-szurdokát, a Babakáj-sziklát, majd Galambóc várát. Galambóc várát valószínűleg csak messziről láthatták, mert a Babakáj-szikla az Ómoldovai-sziget másik mellékágában található.

Az Al-Dunai térgörbületet amúgy egyszerűen ki lehetne egyenesíteni pl. ha Ogradena helyett Turnu Severin, vagy Kladovo szerepelne, ha a Tachtalia-sziklapad helyett szimplán Vaskapu-szorost ír a szerző. De most már valószínűleg örökre így marad. Lépjünk is tovább az Ada Kaleh ihlette Senki-sziget témakörhöz!

2. Miért nem Ada Kaleh?

Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, ahol a Morava a Dunába szakad. A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminchat tornyán is sokszor lobogott majd a Szűz Máriá-s, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé.

Szendrő vára alatt a szél miatt kénytelenek megállni, de kapóra jön egy dunai sziget, melynek déli mellékága szélárnyékot és továbbhaladást biztosíthat főhőseink számára:

A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú, hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant, ős vénségű fűzfákkal benőve. A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, ahol azután a Szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kíváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és „kopaszokkal”.

Ennél a pontnál a földrajzos ismét vakarja a fejét és bajsza alatt mormog: de hát az Osztrovó-sziget, magyar nevén a Temes-sziget mellett hőseinknek már el kellett haladnia Szendrő felé. Felső csúcsa ugyanis Szendrő és a Morava-folyó torkolata alatt található körülbelül 12 kilométerrel. Az alsó csúcsa pedig további 20 kilométerre van, visszafelé, az Al-Duna irányában. Mondjuk úgy, Jókai ennél a fejezetnél nem pillantott a térképre.

Elérkeztünk tehát a legendás Senki-szigetéhez, melyet az író egyértelműen nem a Vaskapu-szorosba, hanem a Magyarországhoz tartozó Temes-sziget és a törökök által megszállt Szerbia közé képzelt el. Ez a mellékág ma már csak nyomokban van meg. Nem is gondolnánk, de ezt is a Vaskapu I. erőmű építése számolta fel. A szigeteket általában elárasztották, de ezt a Temes-szigettel nem lehetett megtenni, mert értékes szántóföldek borították, továbbá volt rajta egy szerb lakosságú település is, mely a szigetről kapta nevét (Osztrovó, magyarul Temessziget). Így hát egy töltést építettek rajta keresztül, hogy a tározó megemelt vizétől biztonságban legyenek az immár jugoszláv javak. Jókai a sziget kialakulásának is szentel egy komolyabb részt, ezt már elemezgettük itt a blogon. A leírásból egyértelműen kiderül, hogy ezt a szigetet egy kanyarogva feltöltő, részben alsószakasz-jellegű vízfolyás építette, nem pedig a Vaskapuban sziklapadok között örvénylő Duna.

A járt Duna-ágat elhagyta, ahol legalább ősromok jöttek eléje, ahol találkozott más hajókkal, ahol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s ahelyett kitért a járatlan Duna-ág öblébe, ahol jobbról elfedi egy hosszú, kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami szárazföldet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák.

Tímár Mihály élelemszerző útján rálel egy kis kunyhóra és az őslakos édesanyára és leányára, akik a sziget történetét is elmesélik neki:

Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az Osztrova-sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette - senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától.

És szóba kerül a kényes helyzet is, amely a sziget ismeretlenségéből adódik:

Nem kell tőle egyéb, mint hírüladni vagy Bécsben, vagy Sztambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja fel a Duna-ág kanyarulatát. - Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettyebokrai között. Azután sohasem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, akik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Idehoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. - Uram! - Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanócot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem, s a következő tavasszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten!

Az arany ember könyv alapján tehát Ada Kaleh és a Senki-szigete között párhuzamot vonni nem nagyon lehet. A Senki-szigete egy tipikus alluviális sziget, lassan folydogáló ágakkal, nádassal, sűrű vegetációval, hegyeket legfeljebb a távolban lehetne látni, ha a szerző írna róluk. Lakónépesség nincs rajta, éppen hogy egy fél családot el tud tartani. Ezzel szemben Ada Kaleh egy pezsgő település, amely az egész szigetet elfoglalja, hatalmas erőddel, iparral, mezőgazdasággal, katonasággal, hajójárattal a magyar part irányába. Egyetlen jellemzőjük hasonlít, a nemzetközi jog szerint nem tartoznak semelyik parton lévő államhoz sem. Csak a regény elkészülte után (1878-ban, a berlini kongresszust követően) száll itt partra néhány osztrák-magyar rendfenntartó, de a bekebelezés csak 1913-ban történik meg.

Sokkal valószínűbb, hogy Jókai a szűkebb pátriájából vette az ihletet. Egy olyan Duna menti város, olyan dunai szigetéről, melyen maga is birtokos volt. Ez pedig nem más, mint az a földdarab, ahol Erzsébet királyné lába először érintette a magyar földet; a komáromi Erzsébet-sziget. A gyümölcsösök és zöldségeskertek között megbúvó nyaralók sokkal inkább felidézik a senki-szigeti idillt.

3. De vajon létezett-e a valóságban a Senki-szigete?

A III. katonai felmérés tizenhárom valódi szigetet jelöl a Temes-sziget mellékágában a szerb határ mentén. Közülük tíz Magyarországhoz, három pedig Szerbiához tartozott (ezeket mind a sziget alsó csúcsánál találjuk). További három egykori sziget körvonala is látszik, ezek többé-kevésbé a Temes-szigethez forrtak. Az itt felsorolt szigetek közül ötnek volt neve; Valicka, Sugavica, Mali Spil, Sredo Potniak és Perina. Jókai talán éppen a hely zegzugossága miatt választotta regénye helyszínéül ezt a tájat. Itt nyugodtan el lehetett tüntetni a világ szeme elől Noémit és édesanyját. A közeli szerb part, a később szocialista iparvárossá fejlesztett Kostolac felé egyszerűbb volt a kapcsolattartás. A magyar parton széles ártér és a hatalmas Deliblát homokbuckái akadályozták az emberi megtelepedést.

Ha ma valaki a Temes-sziget mellett keresné a Senki-szigetét és a sziklát, gondban lenne. Folyóágaknak már alig maradt nyoma, egy-egy mélyebb területen felnőtt erdősáv emlékeztet a kanyarulatokra. Az iparosítás is alaposan rányomta a bélyegét a tájra, a kostolaci hőerőmű hűtővízcsatornája középen kettévágta az Osztrovót. Nemhogy mi, még Noémi sem ismerne rá arra a paradicsomra, ahol annak idején felnőtt.

Eredetileg a Dunai Szigetek című blogon: >>>