Milbacher Róbert: Miért volt féltékeny Jókaira Laborfalvi Róza?

Laborfalvi Róza a reformkor és a világosi bukás utáni magyar színjátszás nagyasszonya volt. A hírek szerint ennek megfelelően is viselkedett a Nemzeti Színházban. Még az unokája, a szintén zabigyerekként született – állítólag a szép Andrássy Gyula ejtette teherbe Laborfalvi Róza Lendvai Mártontól, a kor színész-arszlánjától fogant, és már 24 évesen elhunyt lányát – kis Róza is kénytelen megjegyezni nagymamájáról: „Az is meglehet, hogy a szép és fiatal nőkkel kicsit szigorúbb volt, mint kellett volna; az is meglehet, nem akarta elég hamar belátni, hogy ötven éves művésznek már át kell adni egyes szerepeket a húsz- meg huszonöt éveseknek.” Nem véletlen hát, hogy megaláztatásként élte meg, amikor egy hírlapi tudósításból értesült róla 1859-ben, hogy meg fog válni a Nemzeti Színháztól, még pedig előrehaladott korára (ekkor 52 éves volt) való tekintettel. Minthogy a színház igazgatósága nem cáfolta a hírt, amiből arra is következtethetünk, hogy ők maguk, talán éppen a frissen kinevezett igazgató, Szigligeti Ede próbálta így „finoman” Laborfalvi tudomására hozni, hogy eljárt fölötte az idő, a színésznő büszke daccal visszavonult.

De ebben a büszkeségben nem volt sok köszönet, vagy ahogyan unokája írja: „Ettől az időtől fogva a Jókai-ház nagyon-nagyon szomorú ház lett... És ettől az időtől fogva kezdődnek az én emlékeim. Sötét emlékek... A vénasszonyok most hatalmaskodtak el aztán csak végleg felette!” Ettől fogva Laborfalvi Róza a gasztronómia művészetének élt. Különleges ételeket készített, volt, hogy tizenhat fogásos ebédet főzött, holott sem ő, sem Jókai nem volt nagy evő. A legkülönfélébb ecetet készített és tartott, volt ott tea-, rózsa-, málna-, liliom-, tárkony-, szederecet. Unokája elmondása szerint főzött „mannát, harmatkását, furcsa színű barabolyt (de nagyon jó!), ostyepka-sajtot, tojásgyümölcsöt, jurgita-tököt töltve paradicsommal, lengyel nyelvet cukorral, mazsolával, mandulával. Százféle gombát, rózsalekvárt, csíkot, csigát, töltött malacot visszavarrva a saját bőrébe, török, szerb, zsidó és tudja ördög miféle sok csodát, a francia és délnémet konyha rendes remekeiről nem is beszélve”. De a legemlékezetesebbek kávéi voltak, amelyeket egy hosszú nyakú lombikban, gondosan őrölt, előzetesen itatóson szárított babszemekből készített, és az egész családnak – Jókai kivételével – reggel öttől részt kellett venni az elkészítésében.

A nőiségében és színésznői mivoltában sértett és nehéz korszakát élő, amúgy is uralkodáshoz szokott Laborfalvi Róza ekkortól kezdve pokollá tette Jókai életét is. Az unoka beszámol róla, hogy egy alkalommal Jókai fölugrott az asztaltól, és berohant a szobájába azzal, hogy főbe lövi magát, mert tovább így élni nem lehet. Ráadásul ekkor történt az a kevéssé ismert eset, hogy az akkor 45 éves Jókai beleszeretett egy 18 éves lányba, nevezetesen Lukanics Ottiliába, akiről a szakirodalom szerint Az arany ember Noémiját formálta.

A történetet először Bródy Sándor mesélte el egy cikkében. Bródy egy kortanú, mégpedig a színésznő, Prielle Kornélia (aki nyilván konkurenciát jelentett egykor Laborfalvinak) szóbeli közlésére támaszkodott, de Feszty Árpádné Jókai Róza, az unoka is beszámol az esetről. Később Mikszáth a maga Jókai-életrajzában pontosítja és rögzíti a sztorit.

Az elbeszélések szerint egy honvéd őrnagy (mások szerint ezredes) özvegye azzal kereste meg Jókait, hogy legyen gyámja két árván maradt lányának, akik közül az idősebbik, Ottilia színésznői ábrándokat dédelget. Az özvegy ehhez kérte Jókai segítségét. Az író – felesége ellenzése ellenére – elvállalta a gyámságot, és az anya halála után (sokan Teréza mama alakját látták benne) Balatonfüredre költöztette az akkor már súlyos tüdőbeteg Ottiliát. Állítólag itt rendszeresen látogatta a lányt, és minden elbeszélés szerint plátói szerelem szövődött köztük. Később Jókai Füredről Arácsra, végül a Monarchia üdülővárosába, Meránba (mai Meránó Olaszországban) küldte gyógyulni, de a lány hamarosan elhunyt. Jókai folyamatosan levelezett a lánnyal, mégpedig németül, amit Mikszáthttól tudunk. Mikszáth azt állítja, hogy még látta ezeket az azóta elvesztett vagy kallódó leveleket, amelyek egyértelműen tanúskodnak Jókai szerelmi vonzódásáról a fiatal lány felé. Laborfalvi Róza úgy szerzett tudomást arról, hogy a férje bizony szerelmes (volt) ebbe a lányba, hogy Ottilia halála után az őt Jókai megbízásából ápoló tanítónő összegyűjtötte Jókai a lánynak írt leveleit, és elküldte neki postán. Csakhogy nem az író, hanem a felesége vette át a küldeményt, és persze végigolvasta férje hűtlenségét bizonyító leveleket. Az eset után képzelhetjük, hogy az amúgy is nehezen elviselhető Laborfalvi tombolt, és természetesen válni akart, Jókai térden állva kért bocsánatot tőle, és könyörgött neki, hogy ne váljanak el. Így aztán együtt maradtak egészen Laborfalvi 1886-ban tüdőgyulladás szövődményeként bekövetkező haláláig.

Forrás: Milbacher Róbert Facebook-posztja