Örökség 7

Örökség 7

— Akkor ön szerint senki sem gyanús, aki itt volt?

— Én, nem tudom elképzelni.

— Ugye? Beláthatja, hogy nem tehetek másképpen. Mindenkit ellenőrizni fogunk és nyugodjon meg, ez a lista nem végleges. Ki fogjuk húzni belőle, az ártatlanokat. Küldje be, kérem a házvezetőnőt, vagy szakácsnőt?

— Mindkettő. Beküldöm.

— Köszönöm… ja igen! Melinda kisasszonyt kérje meg, hogy legyen a közelben, őt is meg akarom hallgatni.

— Jó, szólok neki.

— Most már mehetek?

— Menjen csak.

— Furcsa… Egyszer akartak gyilkolni, másodszorra gyilkoltak is. Legalább is úgy néz ki. És indíték sehol, illetve mintha nem lenne. Pedig biztos van. Nem hiszem, hogy egy ámokfutó van a Garbóczi villában, aki minden ok nélkül gyilkol. Biztos van valami indok, és ez az indok a múlttal kell, hogy kapcsolatban legyen. Garbóczi úr biztosan tudott valamit, ez kitűnik a végrendeletből. Igazán csatolhatott volna egy levelet hozzá, amiben leírja, hogy mire gondolt, miért kell megvédeni a kisasszonyt. Kitől, vagy kiktől?

— Elnézést hadnagyúr…

— Jöjjön be őrmester.

— Elvitték a holttestet, az orvos szerint első ránézésre akár természetes halál is lehet, de nem zárja ki a mérgezést sem. Azt mondta, vannak olyan mérgek, hogy nem lehet megállapítani száz százalékig a halál okát boncolás nélkül.

— Köszönöm őrmester… Erős a gyanúm hogy a boncolás nem természetes halált fog megállapítani. De holnapig várnunk kell, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Addig is hallgassuk ki az érintetteket a kisasszony ellen elkövetett gyilkossági kísérlettel kapcsolatban. Az ügyvédurat már kihallgattam, és mondhatom nagyon érdekes dolgokat mesélt, de az egészből semmit nem tud bizonyítani.

— Az hogy létezik, hogy egy ügyvéd mond valamit, és bizonyítani nem tudja?

— Mindent úgy mondott el, hogy csak feltevés, amit egy (most már halott) ember mondott neki.

— A kertész?

— Nem. Garbóczi úr, a villa volt tulajdonosa.

— De akkor miért ölték meg a kertészt? Mert ha ő mondott volna valamit az ügyvédúrnak, akkor elképzelhető lett volna, azért ölték meg, hogy befogják a száját.

— Szerintem Kiss Pál biztosan tudott valamit. Tulajdonképpen itt mindenki tud valamit. Ne felejtsük el, minden alkalmazott itt dolgozik, több mint húsz éve, kivétel az ügyvédúr. Ő csak bő három éve dolgozik a Garbóczi családnak. De még így is sokat tudhat, hisz őt sok mindenbe be kellett avatni, míg a többiek esetleg csak találgattak. De nem biztos, nem tudom milyen volt a viszony az alkalmazottak és Garbóczi úr között. Erről is fogom kérdezni őket.

— Akkor én mennék, hadnagyúr.

— Rendben, menjen, és küldje be a szakácsnőt.

— Hívatott hadnagyúr?

— Igen Gizike, jöjjön be, foglaljon helyet. Kérem, mondja el, amit tud.

— Az ügyvédúr volt bent az előbb?

— Igen ő.

— Akkor ő már mindent elmondott. Én sem tudok többet.

— De én öntől szeretném hallani.

— Nem lehetne úgy, hogy inkább kérdez? – hát persze, nehogy olyat találjon mondani, amit az ügyvédúr esetleg elhallgatott. Mindenki többet tud, mint amennyit elmond. Én csak olyat tudok kérdezni, meg arról, amit már elmondtak nekem.

— Jól van Gizike, akkor kérdezek én…

— Csak, tessék.

— Nem zavarok?

— Várjon egy kicsit őrmester…

— Gizikét nem sokáig tartotta bent a hadnagyúr, nem tudott többet mondani, mint amit már amúgy is tudott.

— Köszönöm Gizike, elmehet.

— Ne haragudjon, de csak ennyit tudok… Ha még valami eszembe jut, majd jelentkezem.

— Rendben van, mondja meg Oszkárnak, hogy ne menjen messzire, mert majd őt is ki akarom hallgatni, de először beszélek az őrmesterúrral.

— Megmondom. Viszontlátásra, hadnagyúr.

— Mondja őrmester, mi újság…

— Találtunk egy búcsúlevelet a kertész szobájában.

— És mi van benne? Adja ide!

— A laborosoknál van, de tudom mi áll benne.

— Akkor mondja!

— A lényeg az, beismeri, hogy ő akarta megölni Garbóczi Melindát, mert a kisasszony apja megölte az ő lányát, Garbóczi Erzsébetet.

— Hogyhogy az ő lányát?

— Azt írja, hogy Garbóczi úr másfél éve mondta meg neki, hogy Erzsike az ő lánya, és azért ölte meg magát, mert szégyellte hogy öregségére a börtönbe kerül. Ja, és hogy megbánta, amit tett. A gyerek nem felel az apja tettéért.

— Ez így túl szép, hogy igaz legyen. Várjuk meg az orvos véleményét. Ma éjszaka ki lesz az őr?

— Én.

— Nappal is, éjszaka is?

— Ha megengedi, haza mennék egy kicsit pihenni.

— Igen, mehet, sőt, utasítom!

— Értettem, akkor megyek is.

— Kopogtak az ajtón, és az egyik munkás lépett be, és kérdezte.

— Bocsánat a zavarásért, a többiek küldtek be, hogy akkor mi menjünk el, vagy lesz valami munka?

— Szerintem nyugodtan elmehetnek, hiszen, nincs aki, irányítsa önöket. – mondtam.

— Iigen… De mi, arra gondoltunk, ha már megtettük ezt a nagy utat, csak dolgoznánk valamit, hogy ne menjünk haza üres kézzel… Gazt tudnánk irtani kertész nélkül is.

— Önök úgy gondolják, hogy ez ilyen egyszerű! Ha nem vették volna észre, meghalt egy ember! Mit gondolnak maguk hova jöttek? Azt gondolják, hogy itt egy emberélet nem számít? – mondtam méregtől fuldokolva.

— Melinda! Melinda… – szólt rám Zoltán. – Ezek az emberek nem tehetnek semmiről. Ilyen a világ, sajnos… Ezt hozta ez a nagy munkanélküliség… Ők ebből élnek. Nekik ez jutott a nagy demokráciából. A szociális segély annyi, mintha egy nagy tábortűzre rádobnánk egy kis gallyacskát. Szerintem nyugodtan irthatják a gazt, kint, senkinek sem fognak ártogatni.

— Igen ez igaz… Ne haragudjanak, de önök nem hibásak, azért ami itt történik. Dolgozzanak nyugodtan. Vagdalják ki a gazt a villa környékéről, és este jöjjenek be a pénzért. Vagy jönni akarnak holnap is?

— Szeretnénk… – mondta a férfi örömmel.

— Önök nem félnek? – kérdeztem.

— Mitől? A faluban minden hónapban meghal egy barát, vagy egy jó ismerős. A kertész urat alig ismertük, talán ha háromszor találkoztunk.

— Kaptak enni Gizikétől?

— Kaptunk, és köszönjük. Négyen bejöttünk, az ötödik társunk nem akart bejönni, arra hivatkozott, hogy tegnap elrontotta a gyomrát, és már az étel látványától is rosszul van. A legtöbb helyen ideadják a bért, azt is úgy mintha a fogukat húznák. Soha nem tudtam megérteni, hogy a sokból miért sajnálják azt a kis pluszt. Hogy tudnak az ilyenek aludni? Na de megyek, megmondom a többieknek a jó hírt. Fognak örülni, az, biztos.

— Nem félnek, jó nekik. – mondtam.

— Azt hiszik, hogy csak egy haláleset… Lehet, hogy meg kellene mondani nekik, az igazat.

— Azt nem ajánlanám. – mondta az őrmesterúr, ahogy jött az iroda felől.

— Miért őrmesterúr? – kérdeztem csodálkozva.

— Mert akkor beköltözne a kertbe a fél falu. Ezek az emberek elmennének, és egy órán belül a környéken mindenki tudná hogy mi történt itt. Persze jól kiszínezve adnák tovább, és mire visszaérne önökhöz a hír, már nem tudnák megállapítani, hogy ez a történet, vagy egy másikat hallanak. Szóval helyesen döntöttek, amikor hagyták őket dolgozni. Persze úgy is elterjed a hír, de jobb, ha később történik ez meg.

— Lehet, hogy igaza van. Sőt biztos. A város sincs messze, de a falu az még közelebb van.

— Mi újság?

— Dolgozhatunk. A gazt kell kiirtani a környéken.

— Az, jó. Amúgy mi van bent?

— Semmi, ugyan mi volna?

— Valaminek kell lenni, állítólag éjszaka itt volt egy rendőr, most meg az egész őrs itt van.

— Hát az a nő bent elég furcsán viselkedett, mind, ha az apja lett volna a kertész.

— Ha-ha ha, a kertész? Azt gondolod, hogy az ilyeneknek lehet az apja egy kertész?

— No-no, fiatal barátom, úgy teszel, mintha még ilyen elő sem fordult volna. De ha még nem hallottál ilyet, az a fiatal korodnak tudható be, vagy a gyomorrontásodnak. Mert tudd meg, igenis, voltak ilyenek, de még mennyi.

— Bizony elő fordult, már én is hallottam. – szólalt meg egy másik munkás is.

— Dolgozzunk, ezen a házon mindenütt ablak van, mindenfelől látnak. – hozzáfogtak, dolgoztak.

— Hadnagyúr, megkínálhatjuk önöket egy ebéddel? – kérdeztem. Már ha nem félnek attól, hogy valaki megmérgezi önöket.

— Nem hiszem, hogy valaki mindenkit meg akarna ölni. Különben én nem kérek, haza akarok menni, ebédelni, különben sincs egyelőre itt több dolgom ma… Legalább is remélem.

— Hát azt én is remélem, higgye el hadnagyúr. És akkor már nem marad itt senki önök közül?

— Dehogynem. Egy rendőr itt marad, estére, pedig jön vissza az őrmesterúr.

— Akkor az a rendőr, aki itt marad, ő ebédelhet?

— Ha elfogadja felőlem igen.

— Ezt úgy érti, ha elmeri fogadni?

— Higgye el kisasszony ez így, ebben a formában eszembe sem jutott.

— A hadnagyúr elment, mink egész délelőtt a kertész esetét tárgyaltuk, nem sok eredménnyel, majd egy óra körül szólt Gizike, hogy kész az étel, lehet ebédelni. Ebéd közben a téma még mindig a villabeli események voltak. Az egész nap eseménye közül, a csak annyi volt a jó, hogy Zoltán itt volt velem, és az ebéd. Gizike igazán kitett magáért, királyi lakomát készített ebben a zűrzavaros helyzetben. Úgy gondoltam jól fog esni neki, ha valaki megdicséri.

— Nagyszerű volt az ebéd Gizike, köszönjük.

— Ennek igazán örülök, azt hittem, hogy csak ódzkodva fognak enni, igaz ezen nem is csodálkoztam volna.

— Azért Gizike, mert azt hitte, azt fogjuk hinni, hogy megmérgez minket?

— Háát… a tejbe sem én tettem a mérget, és mégis majdnem nagy baj lett belőle. Még szerencse hogy csak a kutya múlt ki.

— Erről a szerencséről megkérdezte Alikát is?

— Tudja hogy értem ügyvédúr, tudja nagyon jól, hogy én szerettem azt a kutyát, de mégis csak az volt a kisebb baj hogy ő ment el, és nem Melinda. Na most mondja, hogy nincs igazam!

— Dehogy mondom Gizike, teljesen igazat adok magának.

— Azért jó hogy visszajött Zoltán, nem tudom, mihez kezdtem volna maga nélkül.

— Muszáj volt vissza jönnöm, a hadnagyúr rám parancsolt. Csak úgy engedett el, hogy felhívta a bíróságot, ahol közölték vele, hogy tárgyalásom van.

— Meg sem merem kérdezni, kávét kér valaki?

— Persze hogy kérünk, nem hiszem, hogy még egyszer ugyanúgy akarna a gyilkos végezni velünk, illetve bárkivel, mint tegnap.

— És mi van akkor Zoltán, ha ő pont erre számít?

— Nem hiszem, de különben sem akar mindnyájunkkal végezni. Azért az, túlzás lenne, nem gondolja?

— Mi ezt gondoljuk, de mit gondol ő? Nem tudhatjuk…

— Nem tudhatjuk ez biztos, és éppen ezért azt javaslom, hogy menjünk egy kicsit pihenni. Használjuk ki a nappalt, és legyünk együtt.

— Igaza van, menjünk, de szerintem bemehetünk a szobánkba is. – mondtam. Úgy gondoltam, ha magamra zárom az ajtót, csak nem lehet baj.

— Ahogy gondolja Melinda, de én a hallba leszek.

— Csak nyugodtan pihenjenek a megszokott helyükön, – mondta a rendőr – engem a hadnagyúr azzal bízott, meg hogy vigyázzak önökre, nekem ez kötelesség. Előtte átvizsgáljuk a szobákat, majd leülök a hallban és őrködöm. Senki nem juthat be önökhöz, anélkül hogy én ne látnám. Jó lesz így?

— Természetesen jó, – mondtam, és még hozzátettem – de itt Oszkáron és Gizikén kívül nincs megszokott helye senkinek.

— Nem baj kisasszony, azért csak ott pihenjenek, ahol kedvük tartja. Egy-két órás pihenés csak akkor ér valamit, ha azt kényelmesen teszik.

— Köszönjük, megfogadjuk a tanácsát. – elindultam a lépcsőn, fel az emeletre, és abba a szobába mentem, amelyiket Oszkár bácsi felajánlott, az este, amikor a villába jöttem. Ez volt a szobánk, amikor még a szüleimmel laktunk itt, még kiskoromban. Lefeküdtem az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Tudtam, muszáj aludnom… Éjszaka megint nem fogok ez biztos. Borzasztó ez az egész. Vajon ki akar megölni? És miért? Én nem ártottam senkinek… Csak a múlt köszönhet vissza ilyen ocsmány módon. Eljött az ideje hogy kérdőre vonjam az anyámat. Holnap haza megyek… Haza… hol van az már… Haza… Mindegy akkor is el kell hozzá mennem, még ha nincs is ínyemre. Vajon Zoltán mit csinálhat most? Lehet, hogy éppen rám gondol? Ugyan, van őneki elég baja nélkülem is. A mellettem lévő szobát választotta, vajon véletlenül?

A Melinda melletti szoba, ez kell nekem. Így közel leszek hozzá. Nagyon félek, hogy még így sem leszek elég közel, ha bajba kerül. De ha valami furcsa hangot hallok, legalább át tudok rohanni. Úgy döntöttem, hogy nem is fekszem le, majd alszom úgy, mint az éjjel, a kanapén. Lényeg az, hogy a közelében legyek. Valakinek nagyon ártogat ez a lány. De hogy kinek? Garbóczi úr, Garbóczi úr, igazán közölhette volna velem, hogy kitől kell megóvnom az unokahúgát. Na és az, hogy a kertészé volt a lánya? Ezt nem gondoltam volna. Tulajdonképpen ő is elkövethette a gyilkossági kísérletet, miért ne, hiszen ha tudta hogy Melinda apja ölte meg a lányát, bosszúból megtehette. De ha kiderül hogy a kertész nem lett öngyilkos, hanem megölték, akkor még mindig nagy a baj. Úgy néz ki, hogy ügyvéd létemre jól bele keveredtem egy családi perpatvarba. Mindegy, már benne vagyok, sőt sikerült azt is összehoznom, hogy gyanúsított legyek. De még mindig nem jöttem rá, hogy még kinek áll érdekében ez az egész. Valamilyen bosszú, ez tény. Na de, várjunk csak… És… És ha a fiúgyermek sem… Hoppá! És ha a fiú sem volt a Garbóczi úré? Így már érthető lenne, miért nem akarta a börtönbe juttatni az öccsét, és akié a másik gyerek volt, az akarja megölni a lányt, és az ölte meg a kertészt is, és rá fog mindent, és arra számít, hogy lezárják a nyomozást, és utána végez a lánnyal nyugodtan. Ki jöhet még számításba? Oszkár? Nem hiszem… Igaz, tegnap még a kertészről sem hittem volna. Más ki? Ki lehet a fiú gyerek apja, ha esetleg nem Garbócziúr. Garbóczi úr valamelyik üzletfele? A volt ügyvédje? De ő már meghalt. Mindegy, elmondom a hadnagyúrnak mire jutottam, ő talán tovább tud lépni. Mindenféleképpen meg kell tudni, hogy Garbóczi úrnak lehetett e gyereke? Majd a hadnagyúr kideríti. Szerintem ez logikus gondolatmenet. Majd kiderül… Melinda már biztosan elaludt. Nem is csodálom, hisz egész éjjel fel volt, és az előző éjszakája sem volt felhőtlen.

Nem tudok aludni… Ugyan miért tudnék? Már ma el kellett volna menni az anyámhoz. Persze ő honnan tudná, hogy ki akar megölni? De tud valamit ez biztos. Vajon apám és anyám tudta hogy Erzsike nem a nagybátyám lánya? Nem hiszem, az ember ilyet nem szívesen ver nagydobra, és különben sem voltak olyan viszonyban. Kimegyek egy kicsit az erkélyre, nem bírok bent maradni. Félek, nagyon félek… Nagyon félek, hogy még nincs vége. Vajon tényleg a kertész akart megölni? Vagy a gyilkos rá akarja terelni a gyanút, hogy ő szabadon mozoghasson? Csípős az idő, felveszek valamit, fázom. Zoltán már biztos alszik.

— Nagyon sajnálnám, ha ezt a lányt valami baj érné. Vonzódom hozzá, határozottan tetszik nekem. És ő énirántam, mit érezhet? Nem közeledhetek felé, most még nem. Korai lenne addig, amíg ki nem derül, hogy mi folyik itt.

— Mi volt ez? Melinda sikoltott? Tőle jött a hang, átmegyek… – és rohant át a szobámba, csak éppen engem nem látott sehol. Hol lehet? Nincs a szobában… Nyitva van az erkélyajtó. Úristen, leesett!

— Oszkár, rendőr!

— Mi történt ügyvédúr? Miért kiabál ennyire?

— Melinda leesett az erkélyről! Gyorsan, nézzük meg, mi baja van! Gizike hívja a mentőt, az orvost!

— Hívom!

— Egyik pillanatban még álltam az erkélyen, a másikban meg zuhantam is le, és valami olyanra estem, amin ugyan megütöttem magam, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez a valami süllyed alattam. Az után azt láttam, hogy rohannak felém a villából, körbeveszik a gallycsomót, mert már meg tudtam állapítani, hogy arra estem, és Gizike kérdezte.

— Él?

— Igen, él… – felelte Zoltán és még hozzá tette. – Az eszméletét sem vesztette el…

— Mije fáj Melinda? Mi történt? – kérdezte Gizike.

— Valaki lelökött az erkélyről. – nyöszörögtem, és megpróbáltam kikászálódni a gallycsomóból. Nem ment egyedül, mert a lábam mindig beszorult a gallyak közé, de Zoltán és a rendőr segített, így sikerült.

— Az nem lehet, hogy lelökték, senki nem ment fel az emeletre. Csak ön és az ügyvédúr voltak ott. – mondta a rendőr, miközben a lábamat szabadította ki, két gally közül.

— Akkor hogy kerültem fentről le, csak nem azt akarja mondani, hogy leugrottam? Miért tettem volna? – kérdeztem.

— Nem, dehogyis, de a lépcsőn biztos, hogy nem ment fel senki, azt láttam volna.

— Valaki akkor is meg akart ölni. Megint…

— Négy méterről lelökni valakit, nem biztos, hogy meghal. Miért kockáztatott a merénylő? Így kiderült hogy mégsem a kertész akarta megölni Melindát, vagy nem csak ő. – mondta Zoltán.

— A kisasszonynak nagy szerencséje volt ügyvédúr. Gondolom arra számított a gyilkos, hogy beleesik ezekbe a stipákokba, ami attól van, hogy a melósok levágták róla a gallyakat, amikor tisztították a kertet. És ha odébb esik a kisasszony, akkor akár öt ilyen is keresztül szúrhatta volna a testét. Pont oda esett, ahol nem volt felnövés, és még az is szerencse, hogy az összegyűjtött gallyra esett.

— Nemsokára itt lesz a mentő, és az orvos is.

— Köszönjük Gizike.

— Nem megyek kórházba, azt már nem! De, talán ott biztonságba lennék… Biztonságba lennék, nem tudom a rangját?

— Törzsőrmester, de ez most nem számít. – mondta a rendőr – De, visszatérve a kérdésére, sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem, nem lenne nagyobb biztonságban, mint itt. De ha mégis, örökké nem maradhat ott. Egyszer csak haza kell jönnie, nem?

— Haza… Szép kis otthon, ahol lépten-nyomon meg akarnak ölni.

— Igen, ebben igaza van, hívom a hadnagyurat. – és már URH-zott is.

— Az orvos megállapította, hogy az ijedségen, és kisebb horzsolásokon kívül semmi bajom nincs, de azért javasolta, menjek be a korházba a mentővel, hogy vizsgáljanak ki. Ezt én visszautasítottam. A mentő elment, mi bementünk a villába, és vártuk a hadnagyurat, aki nemsokára meg is jött.

— Sajnos, csak vissza kellett jönnöm. Mi történt kérem, mondjanak el mindent. Törzsőrmesterúr, először is öntől akarom hallani a történteket.

— Mondom hadnagyúr.

— Nem-nem, nem itt. Menjünk be egy szobába, külön akarom hallani mindenkitől a történteket. Talán az a szoba megfelel, menjünk oda.

— Nem voltak bent öt percnél tovább, és már jöttek is ki. A hadnagyúr ránézett Zoltánra, és mondta.

— Ügyvédúr, amikor a törzsőrmester elmondta a történteket, úgy döntöttem önt hagyom utoljára, hogy kihallgassam. Azt tudnia kell, e pillanatban ön a leggyanúsabb, hisz csak ön volt az emeleten, a kisasszonyon kívül, hacsak be nem bizonyítja hogy a kisasszony leesett, vagy, leugrott az erkélyről. Az hogy leesett, előfordulhatott, de miért ugrott volna le. Önnek mi erről a véleménye?

— Semmi esetre sem gondolom, hogy a kisasszonynak nincs igaza. Én elhiszem, hogy lelökték, de azt el sem tudom képzelni, ki, és hogy jutott fel az emeletre. De azért valamit mondanék hadnagyúr, ha megengedi.

— Mint mondtam, önre is sor kerül. – És sorba behívott a szobába mindenkit, még a munkások vezetőjét is, majd Zoltánra került a sor.

— Tessék, hallgatom.

— Arról van szó, amikor délután felmentünk pihenni, nem mertem elaludni pont azért, hogy tudjak figyelni, nehogy valami baj történjen Melindának, de mint tudjuk ez nem sikerült. De előtte gondolkoztam, és eszembe jutott az, mi van akkor, ha a fiú gyerek sem Garbóczi úrtól van, és mondjuk, azaz illető, akié a gyerek volt, az akarja megölni a kisasszonyt. Mert ez ugye lehetséges, és az ölte meg a kertészt is.

— Igen lehetséges, erre már én is gondoltam, de ha így van, hogy jutott fel az emeletre az illető? Kintről mászott fel? De akkor a kisasszony miért nem vette észre? Hiszen nem aludt. Nem olyan nagy az erkély hogy ellehessen bújni.

— Erről fogalmam sincs, de ha lehetséges lenne, Garbóczi úr orvosától meg kellene szerezni a beteglapját, és akkor megtudnánk, hogy igaz-e a feltevésem, mert ha igazam van, sok mindent megmagyarázna. Igaz azt nem, hogy jutott fel bárki is az emeletre.

— Még ma elmegyek a doktorúrhoz, engem is érdekel a dolog. Lehet abban valami, amit mond. Ja igen, ügyvédúr, ha visszajöttem a városból, megnézném Garbóczi úr iratait. Azokat is, amelyek önnél vannak. Menjen el értük az irodájába.

— Rendben van, elmegyek értük. Mikor indulhatok?

— Akár azonnal. Minél hamarabb át akarom nézni őket, talán van valami használható információ bennük.

— Nincsenek, ismerem az egész anyagot.

— Nem baj, azért én átnézném azokat a papírokat.

— Annak semmi akadálya, elhozom.

— Akkor én megyek is. Elintézem, amit kell, majd jövök. Menjen ön is a dolgára ügyvédúr.

— Mire visszajön, itt lesznek az iratok, hadnagyúr.

— Csak nehogy eltűnjön az iratokkal együtt.

— Nem látom értelmét, hisz nem vagyok bűnös.

— Legyen úgy, örülnék neki.

— Nem kellene egy rendőrt rendelni mellé? Minek? Nem hiszem, hogy bűnös lenne, bízom az emberismeretemben. Csak nehogy csalódjak.

— Ezzel a gondolattal indult ki a hadnagyúr az autója felé, köszönt mindenkinek, indított, majd elment. – Gizike látta, hogy Zoltán is készül elmenni, de azért megkérdezte.

— Ön is elmegy ügyvédúr?

— Igen Gizike, megyek bizonyos iratokért, szüksége van rájuk a hadnagyúrnak.

— De ma még visszajön ugye? Csak azért kérdezem, mert nyugodtabb vagyok, ha ön is itt van, meg az ételt is úgy készítettem, szóval bőven.

— Visszajövök Gizike, ne aggódjon. Vacsorára biztosan visszaérek, de ha nem, majd később eszem.

— Nézze, csak ügyvédúr, jön egy autó.

— Látom. Ki lehet az?

— Én úgy látom a Majtényi doktor lánya. Vajon mit akar itt? – kérdezte Gizike, inkább, csak úgy magától, majd hangosan folytatta. – Akkor sem járt ide, amikor még Garbóczi úr élt, most meg csak úgy beállít. Mit akarhat?

— Erre én is kíváncsi vagyok, megvárom. – mondta Zoltán, és neki támaszkodott az ajtófélfának, úgy várta az érkező hölgyet. Az autó megállt a villa előtt, kiszállt belőle egy csinos fiatal lány, és mint aki mindennapos a háznál. Csak ennyit mondott.

— Jó napot. Hogy vannak? – Ezt már Gizike sem hagyta szó nélkül.

— Mi ez a hirtelen kíváncsiság? Eddig nem nagyon vette a fáradságot, hogy meglátogasson minket, sőt amióta Garbóczi úr meghalt, azóta egyszer sem volt itt. Mi ez a változás?

— Csak úgy eszembe jutottak, kíváncsi voltam, hogy telnek a napjaik. – E közben egy másik autó is jött a villa felé, a hadnagy úr jött vissza, mert kíváncsi volt, hogy ki jön vele szembe, az úton. Leparkolt ő is, majd odajött hozzánk.

— Jó napot kisasszony. – köszönt a lánynak, bemutatkozott, majd kérdezte.

— Kovácshadnagy vagyok. Kit tisztelhetek önben?

— Ééén Majtényi Erzsébet vagyok. – mondta zavarodottan a lány.

— Majtényi, Majtényi. – gondolkozott a hadnagy. Majd mondta.

— A család orvosának a lánya?

— Igen az vagyok. – válaszolta a doktor lánya, és még hozzátette. De már megyek is, nem akarok zavarni, viszont látásra. – ezzel odaszaladt az autóhoz, indított, és már ment is.

— De sürgős lett neki. – jegyezte meg az ügyvéd úr.

— Igen, annyira sürgős, hogy azt sem kérdezte meg, hogy én minek vagyok itt. Én úgy láttam, mintha megijedt volna tőlem. Szerintem, van valami leplezni valója. – mondta a hadnagy úr.

— Ez igaz hadnagyúr, valóban meglepődött, de vajon mit akarhatott?

— Lehet, hogy fogalma sincs hogy mi történt itt, de az is lehet hogy tudta, csak arra nem számított, hogy engem itt talál. – mondta a hadnagy. – És még az is lehet, hogy valaki küldte. Minden esetre furcsán viselkedett. Eljön meglátogatni önöket, és semmit nem kérdez, csak iderohan, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozik is.

— És ehhez hozzá kell tenni, hogy nem volt gyakori vendég a villában, sőt, amióta a Garbóczi úr meghalt egyszer sem volt itt. – jegyezte meg Zoltán.

— Ez biztos? Honnan tudja? – kérdezte a hadnagy.

— Én mondtam az ügyvédúrnak, amikor megláttam, hogy a kisasszony errefelé tart. Az ilyen még nekem is feltűnik. – mondta Gizike.

— Na, majd utána nézünk a kisasszonynak, mert furcsának tartom az esetet. Gyanús, de nem tudom, hogy kössem össze az üggyel.

— De mi van ha… – hagyta félbe a mondatot Zoltán, mert arra gondolt, nem ostobaság-e, amit mondani akart.

— Erre én is gondoltam, hogy a doktorúré volt a Garbóczi fiú, és így a kisasszony akár a testvére is lehetett, ezt, ha valaki tudja, akkor az Majtényi doktor. – mondta a hadnagy úr.

— És ő akar bosszút állni? De őt nem láttuk még eddig, elméletileg nem járt itt rég óta, így nehéz lett volna elkövetni a bűntényeket? – jegyezte meg Zoltán.

— Semmi sem lehetetlen. – mondta a hadnagy úr –Majd utána nézek, hogy hol volt a bűntények időpontjában a lány, és az apja is. De akár meg is bízhatott valakit, ez csak pénzkérdés. Ha nem is ő követte el a bűntényeket, attól még lehetett a felbujtó. Azért mondtam, hogy semmi sem lehetetlen. Este találkozunk, ügyvéd úr, menjen az iratokért. – az utolsó mondatot már az autója mellől mondta, majd beült, és elhajtott. Zoltán is kiment az autójához, ő is elment.

Minden esetre jól össze van kuszálódva minden. – gondolta a hadnagy – Kutatnom kell az összefüggéseket, biztos, hogy a két Garbóczi csemete körül kell keresni a megoldást. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy senki mással nem lehet összefüggésbe hozni az ügyet, csak az elhunytak rokonaival, és ha valóban nem az öreg Garbóczi úré volt a két gyerek, akkor kívülállót kell keresni. Persze azért a villa lakóit sem szabad kihagyni a szórásból, igaz, egyelőre még nem tudom, milyen indokuk lenne, mi lenne a célja bármelyiküknek azzal, ha megölnék az örököst, Melinda kisasszonyt. És még valami, meg kell látogatnom Melinda kisasszony anyját. Ha igaz az, hogy köze van a gyilkosságokhoz, ő is veszélyben van. De hova menjek először? Mi a fontosabb? Kiküldök egyelőre egy kollégát kisasszony anyjához, én pedig, elmegyek Majtényi doktorhoz. De előbb telefonálok neki, megtudom, hogy otthon van-e, nem ment-e el valamelyik betegéhez…