Örökség 10

Örökség 10

— Igen? Ő is a falujukba való?

— Nem.

— Akkor?

— Fogalmunk sincs róla. Nem ismertük azelőtt. Itt találkoztunk először. De meg is gyűlt vele a bajunk, nem hiszem, hogy eddig fizikai munkával kereste a kenyerét.

— Miből gondolja?

— Mert valahogy nem tudott hozzáállni a dologhoz. Ha nem vigyázunk rá, és nem a könnyebb munkát bízzuk rá, képes lett volna magát össze-vissza vagdalni.

— Hogy-hogy könnyebb munkát?

— Úgy, hogy mi vagdaltuk ki, amit ki kellett, ő meg hordta csomóra valamelyikünkkel, mert mi négyen váltottuk egymást, csak ő volt állandó gallyhordó.

— Értem… És, egyáltalán semmit nem tudnak róla?

— Nem, semmit. Illetve a kereszt nevét, azt tudjuk. Andrásnak hívták.

— András, András…

— Jó, menjünk, és nézzük meg azt az ajtót, lehet, hogy nincs is jelentősége, de ha az lesz, amire gondolok, akkor… De majd meglátjuk. Addig nem kombinálok. – kijött a hadnagyúr az emberekkel a konyhából, és indultak a bejárat felé, de Zoltán megállította őket a kérdésével.

— A kulcsot viszi, hadnagyúr?

— Itt van nálam, tegnap eltettem, mert még véletlenül kísértésbe talált volna esni.

— De nyugodtan velünk jöhet, tudom, nagyon kíváncsi rá, hogy hova vezet, azaz ajtó. Nem venném a lelkemre, ha valami baja lenne, mert nem engedtem, hogy velünk jöjjön.

— Én is mehetek?

— Persze, kisasszony jöjjön csak. – a munkások egyenesen oda vezettek, ahol a bokor volt, és rámutatva egy kis vaslemezre mondták.

— Itt van. A bokor közepében volt.

— Talán nyissuk ki. – javasolta izgatottan Zoltán.

— A hadnagyúr odament, lehajolt, beleillesztette a zárba a kulcsot és elfordította, majd mondta.

— Ez nagyon könnyen elfordult, nem úgy néz ki, mint amit nem szoktak nyitogatni. Na, nyissuk fel.

— Egy keskeny járat. Nézzük meg, hova vezet, ha vezet valahova egyáltalán. – a hadnagyúr és Zoltán bepréselték magukat a szűk nyíláson, mentek pár métert, majd a hadnagyúr mondta.

— Itt vége van.

— Szerintem már a villa alatt vagyunk, biztosan nincs vége, máskülönben miértelme lenne? – mondta Zoltán.

— Lehet, hogy valamiért nem építették tovább. – jegyezte meg a hadnagy, de az ügyvéd nem adta fel, és egyszer csak felkiáltott.

— Ez az! Ki nyílt! Mondtam én.

— Tudtam, hogy jó ötlet, ha megengedem, hogy ön is jöjjön, ügyvédúr. Máris hasznossá tette magát, és bizonyosságot szereztem az ártatlanságáról is.

— Tudom, hadnagyúr, mert, ha tudtam volna a bejáratról, bolond lettem volna kinyitni.

— Már nem is vagyok benne biztos, hogy ártatlan. – nézett Zoltánra mosolyogva, és még hozzátette. – mert lehet, hogy ez csel, az ön részéről. – Az ügyvéd, nagy, kerek szemekkel nézett rá.

— Na, ne ijedjen meg, – mondta a hadnagy – láttam én az izgalmat, amit csak egy olyan emberen látni, aki valami újat talál. Menjünk tovább.

— Ez a lépcső szerintem a villába vezet, és ha nem tévedek, abba a szobába, ahonnan Melinda kisasszonyt lelökték az erkélyről. – mondta az ügyvéd, a hadnagy, helyeslően bólintott, majd mondta.

— Én is úgy látom, de menjünk fel, és ki fog derülni.

— Itt megint úgy néz ki, mintha vége lenne, de mi már nem dőlünk be az ilyennek. Gondolom, egyetért velem, ügyvédúr?

— Teljes mértékben. Keressük meg, amivel kilehet nyitni valami… Valamibe beleakadt a kezem. Ez lesz az, már csak azt kell megtudni, hogy működik.

— Csak próbálgassa, majdcsak összejön.

— Megvan! Nyílik! – és beléptek abba a szobába, amelyikbe, engem szállásolt el Oszkár bácsi, még az első este, és amelyikben annak idején laktunk a szüleimmel.

— Hát ezért nem vette észre Melinda, hogy valaki a háta mögé lopódzott, mert nagyon halkan működik a rejtekajtó. Így már érthető, miért nem vette észre senki, hogy feljött valaki. Az törzsőrmester hiába őrködött a hallban, hiába figyelt mindenre, erre nem számíthatott. Ki gondolta volna akkor, senki. Ez sok mindenre magyarázatot ad, arra is, hogy került a tejbe a méreg. Persze hogy közöttünk kereste a tettest hadnagyúr, és nem egy kívülállóra, gyanakodott, aki ezen a járaton ki-be mászkálhatott az épületbe.

— És milyen szerencse, hogy a kertész meggyilkolása után, nem küldték el a munkásokat, mint ahogy Melinda kisasszonynak szándékában volt.

— És milyen szerencse, hogy én nem figyeltem oda az események miatt rájuk, mert a Garbócziúr iránti tiszteletből, nem engedtem volna hozzányúlni a bokorhoz. – mondta Gizike a szobaajtóból, mert időközben visszamentünk a villába, mert nagyon hideg volt, és nem vettünk fel semmi meleg ruhát.

— Bizony Gizike, jó hogy el volt foglalva az eseményekkel. Lehet mondani, hogy a szerencsés véletlenek sorozatának lehet köszönni, ezt a felfedezést.

— Igen, hadnagyúr, de az ügy még mindig nincs megoldva, mert nem tudjuk, hogy ki használta ezt a titkos folyosót, és amíg az illető szabadon van, kitalálhat valami más megközelítést, hogy végezzen Melindával. – mondta Zoltán.

— Ez igaz, de bízom benne, hamarosan meglesz a tettes, ugyanis van egy gyanúm.

— Talán tudja, hogy ki az elkövető?

— Még nem, de ha igaz a feltevésem, hamarosan megtudom. – mentünk le a lépcsőn, és a hadnagyúr mondta az őrmesternek.

— Őrmester, hívja be a munkásokat, sőt mindenki jöjjön a hallba. – amikor mindenki bent volt, leültünk, csak a hadnagyúr állt vagy járkált, megkérdezte.

— Mondják csak, tudnak e valakit, aki közelebbi kapcsolatba volt Garbóczi úrral, és Andrásnak hívnak.

— Nem, az üzletfelei között nem szerepel ez a név, de az orvosát Andrásnak hívják. – mondta Zoltán, ezután a hadnagy a munkásokhoz fordult.

— Meg tudnák nekem mondani, hány éves lehetett a kollégájuk?

— Huszonöt, és harminc között, fiatalember volt.

— Akkor a doktorúr nem lehetett, ő jóval öregebb.

— Senki nem emlékszik valakire, akit Andrásnak hívnak?

— Én kettőt is tudok mondani, – szólalt meg Gizike. – egyik a doktorúr…

— Ő nem jó, fiatalabbat mondjon. – mondta a hadnagy.

— És a fia. – tette hozzá Gizike.

— A fia? Ő már jobban érdekel. Hány éves?

— Huszonhét.

— Ő már beleillik a képbe. És esetleg, azt is tudja, hol tartózkodik ez a fiatalember?

— Már nem láttam vagy három éve, úgy tudom, hogy Pesten van, ott praktizál. Az apja mondta, nagyon ritkán jár haza a fiam, mert nagyon nélkülözhetetlen a munkahelyén. Ezt mondta az apja, de én tudom, ez nem fedi a valóságot, Garbócziúr mondta nekem, hogy panaszkodott neki az orvosa, hogy összeveszett a fiával. Azt, hogy miért, én nem firtattam, ő meg többet nem mondott.

— De, lehet, hogy időközben kibékültek. Köszönöm, Gizike, sokat segített. De mondja csak, nem ismert fel senkit ezek közül az emberek közül?

— Dehogy nem! Látásból mindegyiket ismerem… Illetve, az ötödik embert csak messziről láttam, vele nem beszéltem soha. Nem jött be, én meg nem mentem ki. Nem ivott az soha semmit, nem fogadott el semmit. A kollégái mondták, ne is foglalkozzam vele, mert egy bumburnyák.

— Én úgy gondolom, csak azt hiszi, Gizike, hogy nem beszélt vele, és hogy nem ismeri.

— De miért állítanék valótlant? Miből gondolja, hogy ismerem azt az embert?

— Nem akarattal, azt hiszem, később rá fog jönni, hogy igazam van.

— Őrmester!

— Hadnagyúr?

— Próbálják megkeresni a fiatal doktorurat, na nem maga, szóljon be URH-n, de csak elegánsan, úriember módjára, hiszen még semmit nem tudunk, lehet, hogy rossz a nyom.

— Intézkedem, hadnagyúr.

— Ön pedig, hogy is hívják?

— Nagy Mihály, uram.

— Mihály, ha megkérhetem, bemenne a rendőrségre, és ott az ön segítségével, készítenének egy fantomképet az ötödik kollégájukról.

— Á, nem volt ő kollégánk. Nem is nagyon emlékszek rá, mindig csak annyit beszéltünk, ami éppen szükséges volt. Tudja, megpróbáltunk viccelni vele, mint melós a melóssal, nem volt vevő rá, és utána már nem sokat foglalkoztunk vele.

— Nem baj, azért csak menjen el. De tudja mit? Menjenek mind a négyen, csak sikerül összehozni egy képet arról az emberről.

— Így telt el körülbelül két óra, azt mondhatnám, hogy a nagy semmittevésbe. A hadnagyúr kérdezett tőlünk pár dolgot, de ez inkább már csak megerősítés volt, és nem tartoztak az új információk közé. Tizenegy-kór jött egy rendőr, és ezt mondta a hadnagyúrnak.

— Hadnagyúr, a doktorurat nem találtuk még meg, de a fantomkép elkészült az ötödik emberről.

— Adja csak ide, és keresse meg Gizikét. – a rendőr kiment, és nemsokára Gizikével tét vissza.

— Hívatott, hadnagyúr?

— Igen. Nézze meg ezt a képet.

— Ez a doktorúr fia, András.

— Ugye mondtam, hogy ismeri az ötödik embert is.

— Itt volt ő is? Itt irtotta a gazt a többiekkel? Szerintem nem azért, mert rá volt szorulva a pénzre. Ő lenne a gyilkos?

— Ezt még nem lehet ilyen határozottan állítani, még nincs bizonyítva, de ha ő volt, be lesz.

— Nem hiszem, hogy csak azért jött ide, mert kikapcsolódás neki a fizikai munka. Azért jött ide, hogy zavartalanul járkálhasson ki-be, lehet, hogy még ki is hallgatott minket, ahogy beszéltünk, látta azt is, hogy éjszakákat virrasztottunk, talán még nevetett is rajtunk.

— Ha ő volt, elkapjuk. Egy biztos, az emberek mondták, hogy mindig külön dolgozott. Valami feladatot mindig kitalált, hogy egyedül maradhasson, ilyenkor megtehette, amivel gyanúsítjuk. Ott van például az „erkélyjelenet”. Az udvarról észrevehette, hogy a kisasszony kint áll az erkélyen, és arra gondolt, itt az alkalom, hiszen tudta, hogy a bokrokat kivágták, így ha lelöki Melindát, meghal, ha beleesik a stipákokba, de nem így történt, és ezért maradt itt. Várt a következő alkalomra, csakhogy, elérhetetlen volt a számára, mert a kisasszony mindig valaki mellett tartózkodott, és ez megmentette az életét. Nem ment a szobájába aludni, nem ment egyedül sehova, így az alkalom váratott magára. És most, hogy az ajtót megtaláltuk, kezdett forrósodni a lába alatt a talaj, úgy érezte, ideje lelépni, de mostanra már annyi nyomot hagyott maga után, hogy már késő volt visszavonulót fújni.

— Mi mindenre képes egy ember… De miért tette?

— Mert az idősebb doktorúré volt a másik Garbóczi csemete, a fiú, így a fiatalabb doktorral, testvérek voltak. A bosszú, az, ami vezérelte.

— De én mit vétettem ennek az embernek? Hisz nem is ismerem!

— Már megbocsásson kisasszony, de a Garbóczi gyerekek mit ártottak az ön szüleinek? Természetesen nem helyeslem az elégtételnek ezt a formáját, de a tény, az attól még tény marad… Ha, kiderül, hogy az ifjabb doktor a bűnös, lényegében meg van oldva az ügy. De, vajon az apja tudott-e a fia terveiről? És vajon a lány tudott-e a bátyja tervéről? Na majd kiderül, remélem.

— Hadnagyúr, megtalálták az állkertészt, azt kérdezik a kollégák, a rendőrségre vigyék, vagy hozzák ide?

— Hozzák ide, itt akarom látni, hogy viselkedik, ha megtudja, hogy le van leplezve. Hátra viszem a titkos bejárathoz, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. Ha azt mondja, hogy nem járt ott, akkor majd döntenek helyette a nyomok. De egy másik rendőrautó menjen el az apjáért is, és, majd ha szólok, akkor hozzák be.

— Kezd szűkülni a kör. Úgy néz ki, ezt az ügyet megoldotta.

— Mit fog tenni ezután kisasszony, ha szabad kérdeznem? Gondolom az épületet, nem tartja meg. Nem hiszem, hogy ezek után lenne kedve itt élni.

— Nem tartom meg, és mást sem. Semmi nem kell ebből a vagyonból. Majd felajánlom valamelyik gyermekintézménynek, hagy szolgáljon valami jót, ez után a sok gonoszság után. Szerintem ez a hely tökéletes lenne valamilyen különleges iskola számára. A pénzből, a részvényekből szépen rendbe lehetne hozni, és berendezni a célnak megfelelően.

— Azt megértem, hogy az épületen túl ad, de valamennyi pénzt megtarthatna, ha valaki, ön megérdemelné, hisz majdnem az életével fizetett érte.

— Nem, nem tartok meg semmit, csak annyival akarok rendelkezni, hogy Gizikét, és Oszkárt tisztességesen útra tudjam bocsátani. Annyi pénzt elveszek az örökségből. Nem szeretném, ha semmi nélkül hagynák el ezt az elátkozott házat.

— Itt vannak a doktorurak, hadnagyúr.

— És a laboreredmények?

— Azok is.

— Jó, a fiatalabbik doktort vezessék hátra az úgynevezett kisajtóhoz, majd meglátjuk, hogy fog reagálni. Ki jön, kisasszony?

— Nem. Nem vagyok rá kíváncsi. A lényeg, hogy most már nyugodtan fogok élni. Már amennyire ezek után lehet. Nem ismerem ezt az embert, és mégis valami sajnálatot érzek iránta. A sors rávitte egy olyan bűn elkövetésére, amire semmi szükség nem volt. Biztos vagyok benne, ha a szüleim nem követik el ezt a szörnyűséget, akkor ezt az embert most nem vádolnák gyilkossággal, és ameddig élne, köztiszteletnek örvendene.

— Én, ha megengedi, ki mennék, hadnagyúr.

— Jöjjön ügyvédúr. Ön nélkül már mozdulni sem tudnék.

— Jó napot, doktorúr. Mit szól ehhez a helyhez?

— Úgy látom gazoltak a napokban, rá fért.

— Ön nem is járt itt?

— Nem, minek jöttem volna ide, akkor sem jártam ide sokat, amikor még Garbócziúr élt.

— Szóval, nem járt itt soha?

— Nem.

— Azok az emberek, akik a gazt irtották, mást mondanak. Ők határozottan állítják, hogy a napokban együtt dolgoztak ebben a kertben. Ott állnak abban az ablakban, és most is önt nézik, és a kollégám felemelte a kezét, ami azt jelenti, hogy felismerték önben az ötödik társukat.

— Biztos összetévesztenek valakivel.

— Akkor ezt az ajtót sem látta soha?

— Ha nem jártam itt, nem is láthattam.

— Akkor mivel magyarázza a sáros bakancs nyomokat az ajtó mögötti folyosón, ami attól a bakancstól származik, amit az ön garázsában találtunk?

— Olyan cipőt bárki vehetett ott, ahol én vettem. Új bakancs, egyszer volt a lábamon, az én kertemben.

— De a sármaradvány egyezik az itt található sárral. Ezt mivel magyarázza?

— Nincs oly messze egymástól a két terület, miért ne egyezhetne?

— És ön úgy gondolja, hogy nincs különbség az ön és az itteni föld összetétel között?

— Szerintem, nincs.

— Téved, van. De, ha ez ön szerint nem bizonyíték, akkor mit szól ahhoz, hogy megtaláltuk az újlenyomatát, ezen az ajtón, belülről, és a folyosó végén lévőn is, ami a villába nyílik, egész pontosan, abba a szobába, amelyiket Melinda kisasszony tartózkodott?

— Fogalmam sincs róla, hadnagyúr.

— De nekem van. Majtényi András letartóztatom a kertész meggyilkolásáért, és Garbóczi Melinda elleni kétszeres gyilkossági kísérlet elkövetéséért. Mindent, amit mond, felhasználható ön ellen. – itt a hadnagyúr tartott egy kis lélektani szünetet, majd megkérdezte. – azért egyet még áruljon el nekem, az apja tudott arról, hogy mit tervez?

— Ő nem tudott semmiről… Vagyis én sem tudtam semmiről! Mi semmit nem tudunk! Mi nem is vagyunk a legjobb viszonyban. Különben is, csak akkor vagyok köteles válaszolni, ha az ügyvédem is jelen van!

— Majtényiúr, én figyelmeztettem, hogy minden, amit mond felhasználható ön ellen. Nem volt köteles válaszolni. De egy biztos, csak az apjától tudhatta meg, hogy a Garbóczi fiú az ő gyereke, így önnek testvére volt. Erről az ajtóról is csak az apja tudhatott, mert még a szolgálók sem tudták, hogy mit rejt a bokor. A Tomori ügyvédúr, és az ön apja voltak Garbócziúr főbb bizalmasai, amin nem is csodálkozok, hisz évtizedekig álltak a szolgálatában. Bilincseljék meg, és vigyék el az urat.

— Igenis, hadnagyúr.

Itt ülök a szobámban, és azon gondolkodom, hogy van e még valami, amit meg kellene osztanom önökkel. És most eszembe jutott, hogy van. Még elmondom azt az esetet, amikor a hadnagyúr felkeresett az albérleti szobámban. És, miért voltam albérletben? Azt is leírom.

Csengettek én kinyitottam az ajtót, és ott állt a hadnagyúr.

— Jó napot, hadnagyúr.

— Jó napot kisasszony. Csak azért jöttem, hogy megmondjam, apa, és fia mindent beismertek.

— Akkor már nem fenyeget az a veszély, hogy valaki bosszút akar állni rajtam a szüleim tettéért?

— Meg van a két apa, mármint a két Garbóczi testvér apja, meg vannak a testvérek is.

— Nagyjából értek mindent, csak azt nem értem, hogy a kertészt miért kellett megölni?

— Ifjabb Majtényiúr elmondása szerint, azon az estén elment a kertészhez, hogy vegye fel dolgozni. Közben beszédbe elegyedtek, szó szót követett, és mind a ketten rájöttek egymás titkára. A titkuk egyezett, de nem bíztak meg egymásban. Mindketten attól féltek, hogy a másik rákeni az ő tettét, csakhogy még a kertész gondolkozott, hogy tegye el láb alól a doktort, addig Majtényiúr már cselekedett, bele tette a még nála lévő mérget a kertész italába. Arra a méregre gondolok, amivel önt is meg akarta ölni. És még a doktorúr azt is mondta, hogy a kertésznek is szándékában állt önt megölni, mert ugye tudjuk, Garbóczi Erzsébet, pedig az ő lánya volt.

— De honnan tudta meg a doktor, hogy ki akarom tisztíttatni a kertet, honnan tudta, mivel bíztam meg a kertészt?

— Kisasszony, ez nagyon egyszerű, gondolkozzon csak egy kicsit.

— Hát persze, én balga! Ugyan honnan? A titkos ajtón bejött, és kihallgatott minket. És a nagybátyám is így tudta meg, hogy a szüleim ölték meg a nevelt gyerekeit, hiszen abba a szobába laktunk annak idején, ahova a titkos folyosó vezetett. Van egy olyan érzésem, ha ez az ember nem akart volna ilyen közel lenni hozzám, ha nem jön ide gazt írtan, még most is szabadon kószál.

— Úgy is elkaptuk volna, előbb vagy utóbb.

— Igen, de lehet, hogy addigra a vád ellene kettős gyilkosság lett volna.

— Egyezzünk meg abban, hogy jól van ez így.

— Egyezzünk…

— És mi van a lánnyal, Erzsébettel?

— Emlékszik arra az esetre, amikor a villából olyan hirtelen elrohant?

— Igen, emlékszem.

— Akkor akarta figyelmeztetni magát, hogy veszélyben az élete, ugyanis ki hallgatta az apját és a bátyát, amint beszélnek arról, hogy önt mindenféleképpen úgy kell megbüntetni, ahogy azt az ön szülei tették Garbóczi gyerekekkel. De amikor megtudta, hogy én ki vagyok, elszaladt, mert azt azért nem akarta, hogy az apja, és a bátyja börtönbe kerüljön.

— Értem. Akkor tőle nem kell tartanom.

— Nem, tőle nem.

— Szegény unokatestvéreim… Illetve nem is voltak azok. Azt mondják a vér, nem válik vízzé, azért nem jöttünk ki egymással, mert nem voltunk egy vérből valók. Azért piszkáltak állandóan.

— Ez így nem teljesen igaz, vannak emberek, akik többre becsülnek egy jó barátot, mint egy rossz testvért. Tudja mi a különbség a testvér és a barát közt?

— Gondolom, úgy is megmondja.

— A barátot megválogathatom, a testvért meg odaszüli az anyám, mellém.

— Ez igaz, de nekem nincs testvérem.

— És barátja?

— Ha hiszi, ha nem, ez alatt a pár nap alatt szereztem igazi barátokat, Gizikét, Oszkárt, és az ügyvédurat is a barátomnak tekinthetem. Szinte ismeretlenül mellém álltak a bajban. Még az életüket is kockára tették miattam, ha elmennek, ha ott hagynak, megtehették volna, de nem tették, és ez nekem nagyon jól esik.

— Valaki jön, – mondtam – az ügyvédúr.

— Micsoda hatalmas csokor! – nézett rám a hadnagy, majd mondta – ügyvédúr, önnel jól járt a virágárus, nem kell egész nap ott lennie, mehet haza, ma már teljesítette a normát.

— Jó napot hadnagyúr, szerbusz Melinda, ezt neked hoztam, hova tehetem?

— Ide a kezembe, beteszem egy vázába. – és kimentem a konyhába vízért.

— Nocsak, nocsak, ez énszerintem már az udvarlás határát súrolja, vagy tévedek? Már tegeződnek is.

— Nem téved, hadnagyúr, valóban az, aminek látszik. Tudja, addig nem akartam Melindát ezzel traktálni, amíg az ügy le nem zárult, és most, hogy börtönben van, azaz ámokfutó, úgy éreztem, hogy lépnem kell, nem szeretném, ha elmenne a kisasszony, anélkül, hogy tudná, mit érzek iránta.

— Szóval, szereti?

— Igen, és ha biztató választ kapnék, oda mennék, ahova ő megy. Hisz megmondta, hogy mindent itt hagy. Láthatja, még a szülői házba sem volt hajlandó visszamenni, hát még a villába. Inkább kivette ezt a kis házat bérbe, amíg mindent elrendez. Már Gizikének, és Oszkárnak, na és persze a sofőrnek is átutaltatott egy szép összeget.

— És ön intézi az ügyeit továbbra is, gondolok itt az átruházásokra, az ingatlanok, részvények, stb.

— Nem. Egy másik ügyvédet bízott meg ezzel. Talán nem volt megelégedve a szolgáltatásaimmal? Tényleg, miért nem engem bízott meg?

— Azért, mert te jössz velem. Most mondtad. – szóltam közbe a konyhaajtóból.

— De akkor te ezt már előbb tudtad, számítottál rá?

— Legalábbis, bíztam benne. – ránk nézett a hadnagyúr, mosolyogva, majd mondta.

— Nagyszerű, én akkor megyek is. Legyenek nagyon boldogok. Viszont látásra, de ne így, mint most.

— Viszontlátásra hadnagyúr, mindent köszönünk, és ígérjük, ha esküvőre kerül sor, meghívjuk.

Így szereztem én barátokat, majd később egy férjet miközben elvesztettem a szüleimet. Ilyen áron vált be a nagybátyám álma, vagyis, hogy ne tartsam egy életen keresztül, „Vén trógernek” Ma már nem tartom annak, sőt, tisztelem azért a testvéri szeretetért, amit az apám iránt tanúsított. Talán egy kicsit túlzásba is vitte. Még arra is tellett ebből a nagy szeretetből, hogy az öccse lányát segítse, amiben tudja. És ő sokban tudott segíteni nekem, csak én nem tudtam, ezt is elfelejtették közölni a szüleim velem. Igaz, csak úgy tudott segíteni, hogy én vevő voltam rá, gondolok itt arra, hogy tanultam. Mert mit ér a legjobb iskola, ha a diák felelőtlen, nem akarja kihasználni a szerencséjét. Az, hogy apám, vagy anyám volt-e a főbűnös, nem derült ki. Anyám mindent úgy adott elő a bíróságon, hogy tulajdonképpen az apám ellenezte az egészet. Hogy csak védte az apám emlékét, vagy tényleg így volt, nem tudjuk meg, mert anyám két év börtönélet után meghalt. Mindenesetre, abban biztos vagyok, hogy anyám nem értett az autókhoz, csak vezetni tudta. Mi lett Gizikével, Oszkárral, Lacival? Gondtalanul élnek, már ami az anyagiakat illeti, hiszen jól megnyomtam a tollat, amikor kifizettem nekik a végkielégítést. És mindannyian egy kisvárosban lakunk, ugyanabban a városban.