Örökség 5

Örökség 5

— Nem én sem kérek.

— Magát is sikerült leszoktatnia?

— Nem-nem, én azelőtt sem, sőt még cukrot sem kérek.

— Nem elég keserű az élet? Legalább a kávé legyen édes.

— Ezen a kis keserűségen már igazán nem fog múlni a boldogság. De te Melinda tegyél bele, amennyi jólesik.

— Teszek is, miért ne tennék? – és ekkor elbújt a nap, olyan hideg szél kezdett el fújni, amilyet még januárban is ritkán tapasztal az ember. Majdnem felborította az asztalt mindenestől. Gizike meg is jegyezte.

— De hideg szél lett hirtelen, inkább menjünk be. Mit szólnak hozzá? – de választ nem várt, fogta is a kávés kancsót, tudta úgy sem lesz ellenvetés.

— Igaza van Gizike, menjünk, segítek. – mondtam.

— Á, nem kell. Csak mindenki fogja meg a maga csészéjét, a többit viszem én. – mondta Gizike.

— De én már fogtam is a cukortartót, még mellé tettem a tárcára Zoltán csészéjét, de közben lesodortam az enyémet az asztalról. Hoppá! Na eggyel kevesebb csészét kell bevinni, eltörtem az egyiket! De ügyetlen vagyok. – néztem a csésze darabjait a kövön, és tudtam, azért sodortam le, mert Zoltánnal egy csészét találtunk megfogni, és ettől meglepődtem, de nem is meglepődés volt ez, inkább olyan remegésféle. Hogy mi idézhette elő?

— Ugyan hagyja Melinda, majd feltörlöm. – és már indult is be a törlőért.

— Nem kell törődni a takarítással hölgyeim. Alika elvégzi. – mondta Zoltán, mintha az olyan természetes lenne, hogy a kutya takarít, majd hozzátette.

— Legközelebb már cigarettázni fog, és utána a drogozás. Hogy hova fog ez vezetni?

— A sírba! – mondta Gizike, aki közben megérkezett a felmosóval.

— Jaj Gizike ne mondjon már ilyet, szegény kutya, fellefetyel egy kis kávét, mi meg már temetjük is. – rám nézett, majd mondta.

— Menjünk, mielőtt megfagyunk.

— Miért nyüszít ez a kutya? – nézett Zoltán aggodalmasan a kutyára.

— Jönne ő is be a melegre. – mondtam, de a válaszom nem elégítette ki Zoltánt.

— Nem, ennek valami baja van…

— Persze! Látja, hogy megyünk be. Szereti, ha vannak körülötte, ennyi az egész. Biztos megunta már, hogy egész télen kevesebbet volt vele foglalkozva. – mondta Gizike.

— Jöjjön Zoltán, menjünk. – mondtam, de még ő visszanézett a kutyára, és hozzátette.

— Nem szokott így viselkedni…

— Azért még nem a nyaralás évszaka van. – jegyezte meg Gizike, majd megkérdezte tőlem, tölthet e kávét.

— Nem, nem kérek, legalább jobban fogok aludni, mint ma éjjel. – majd Zoltán felé fordultam, mert kérdezni akartam tőle valamit, de ő megelőzött.

— Melinda, most hogy megittuk a kávét, és ha kedve van, kihasználhatnánk azt, hogy itt maradtam, és megnézhetnénk, hogy mi van a Garbóczi úr páncélszekrényébe.

— Miért kell magának mindig elrontani a kedvemet Zoltán?

— Egyáltalán nem a kedvét akarom elrontani, de egyszer ezen is túl kell lenni.

— De nem lehetne várni egy-két napot?

— Lehet. Akár egy hetet is. Én azt hittem minél hamarabb meg akar tudni mindent. Ön nyaggatott folyton hogy mondjam el, amit tudok.

— Igaza van, ne haragudjon. És tulajdonképpen, mi van abban a páncélszekrényben?

— Hogy mi van benne, iratok az örökséggel kapcsolatos iratok.

— Más, semmi?

— Úgy tudom, nincs.

— Akkor igazán rá ér, majd megnézzük később. – azért odáztam el az iratok megtekintését, gondoltam, ha legközelebb megint el akar menni Zoltán, akkor fogom neki mondani, nézzük meg, azokat az iratokat. Ezt jól kitaláltam, de nem kellett megvalósítanom. Ebben a pillanatban, kopogtak az ajtón, majd a szabad, szó után, a kertész lépett be, és szorongva mondta.

— Elnézést, nem akarok zavarni de, van egy kis baj.

— És mi az a kis baj Pál. – kérdeztem mosolyogva, mert örültem, hogy ennyi rossz után, volt egy kis jó is a délelőtt folyamán.

— Hogy is mondjam… – gyűrögette a sapkáját, és olyan ember benyomását keltette, mint aki mondani is akar valamit meg nem is, mint aki már megbánta, hogy egyáltalán ide jött.

— Mondja már Pál, mondja. – noszogatta Zoltán, mert látta, hogy Pál tétovázik, de végül kinyögte.

— Az, hogy Alika kimúlt.

— Hogy-hogy kimúlt? Mi baja lett ilyen hirtelen. Talán elütötte egy autó? – kérdeztem csodálkozva.

— Dolgoztam a kertben, és megtaláltam az egyik bokor alatt. Először azt hittem, oda bújt megenni valamit, de nem, meg volt már dögölve. Arra gondoltam, meg akarják nézni. Vagy eltemethetem?

— De mitől múlhatott ki? – kérdezte Zoltán.

— Hisz az előbb még itt lefetyelte a kávét.

— Ez az Melinda a kávé! Mondtam én, hogy furcsán viselkedik a kutya! – ezzel a kijelentésével, teljesen elrontotta, a kedvünket. Síri csend lett, amit Gizike tört meg.

— A kávé nem lehet, mi is ittunk.

— Ez igaz Gizike, de mi nem ittunk hozzá tejet. Csak egy csészébe volt, csak a Melinda csészéjében volt tej, ami leesett, és azt nyalta fel a kutya.

— Azt akarja ezzel mondani, hogy a tej mérgezett volt?

— Igen Melinda, minden jel arra mutat, hogy a tejben méreg volt.

— Vagy is, úgy gondolja, hogy meg akartak ölni?

— Inkább még nem mondok semmit, de ki kell hívni a rendőrséget. Telefonálok. És Pál, a kutyát hagyja ott, ahol van. Illetve hozza ki a kertből valami ládában, vagy zsákban. De ne nyúljon hozzá, kitudja, mit adtak be neki, ha beadtak egyáltalán. Húzzon kesztyűt.

— Rendben, kihozom. – És Pál megint gondolkodóba esett. Persze, ez csak így utólag visszaemlékezve állapítottam meg. Akkor nem tűnt fel.

Vajon kinek áll még érdekében megölni a bigét? Úgy látom, van, aki megteszi helyettem. De ki? Ki a fene lehet az? Okosabb, mint én, ő már lépett, és ha nem esik le a csésze, akkor a cseppasszony már nem él. Hoppá! És ha kiderül, hogy nekem is érdekemben áll megölni? Mi van, ha az illető tudja ezt, és már tett is lépéseket annak érdekében, hogy rám terelődjön a gyanú. Még a végén azért fogok börtönbe kerülni, amit el sem követtem! Meg kell tudnom, hogy ki akarta megölni a csajszit, mert a börtönből már bajos lesz. Akkor már késő lesz gondolkodni rajta.

— Mind gondolkodóba estünk, Zoltán erőteljes hangjára lettem figyelmes, amint hívta a rendőrséget.

— Halló! Rendőrség? Jó napot. Itt Alföldi Zoltán ügyvéd. Kovács hadnaggyal szeretnék beszélni. – várt egy darabig, majd amikor bejelentkezett a hadnagy úr folytatta. Felügyelő úr, szeretném, ha kijönne a Garbóczi villába. Erős a gyanúm hogy gyilkossági kísérlet történt. Fél óra múlva? Köszönöm! – letette a telefonkagylót, majd felém fordult és mondta.

— Fél óra múlva itt lesz a rendőrség, addig várnunk kell.

— De vajon ki és miért akart megölni? Nem hiszem én ezt. Szerintem a kutya egyszerűen csak meghalt, és kész. Nekem nincsenek ellenségeim, életem során, megpróbáltam mindenkivel a legjobb viszonyt kialakítani, és úgy érzem, hogy ez sikerült is. Igaz, voltak az iskolában nézeteltérések köztem, és a diáktársaim között, de ez, nem ok a megölésemre. Gondolom, ebben egyetértünk, igazam van, Zoltán.

— Bár úgy lenne Melinda, hogy a kutya, csak egyszerűen kimúlt. Én örülnék a legjobban. – mindannyian elgondolkoztunk, majd pár perc múlva, én törtem meg a csendet.

— De honnan tudta az illető hogy a tejbe kell tenni a mérget? Bárki megihatta volna. – pattant ki belőlem a felismerés, és úgy gondoltam, hogy ez engem igazol, abban, hogy a kutya nem méreg állttal múlt ki. De Zoltán erre is tudott magyarázatot, ki is fejtette a véleményét.

— Valaki nagyon sokat tud és ismerős a házban. A mérget csak közvetlenül a gyilkosság előtt tehette bele a tejbe, és utána mindent el is kellett volna tüntetnie. Lehet hogy túl adagolta a mérget, mert túl hamar múlt ki a kutya. Nem lett volna ideje mindent „rendben” hagyni maga után a gyilkosnak. De nem biztos, mert ha önnel történik a baj, ki figyelt volna másra. Csak arra összpontosítottunk volna, hogy mi baja van, mi történt önnel. Nem hiszem, hogy bárki először arra gondolt volna, hogy gyilkosság történt, és lehet, az emberrel később végez a méreg, mivel nagyobb a súlya, mint egy kutyának. Gondolom én. – a gondolatmenetbe Gizike is beleszólt, és elmondta a véleményét.

— Igen ügyvédúr, de Alika nem egy tacskó volt. Szerintem volt olyan súlyban, mint Melinda.

— Ez is igaz. – mondta az ügyvéd úr, majd kinézett az üvegajtón, és mondta.

— Már jön is egy rendőrautó. Hamar ideértek. – egy negyvenöt év körüli, és egy fiatalabb rendőr lépett be az ajtón, levették a sapkájukat és úgy köszöntöttek minket.

— Jó napot kívánok.

— Jó napot.

— Jó napot. – köszöntünk vissza mi is. Az idősebb odalépett, kezet fogott Zoltánnal, ki megjegyezte.

— Jó napot őrmesterúr, hamar ideértek.

— URH-zott a hadnagyúr, hogy jöjjek ide, és biztosítsam a helyszínt, és hogy senki ne hagyhassa el a villát, mert ha tényleg gyilkossági kísérlet történt, mindenkit ki kell hallgatnunk.

— Állunk rendelkezésükre. – mondta Zoltán. Majd a rendőr urak kihúzták magukat, látszott rajtuk, hogy büszkén viselik az egyenruhát, (azért vannak ilyenek) és mondták.

— Engedjék meg, hogy bemutatkozzunk, Gáspár András őrmester, és a társam. Zsíros Győző, szintén őrmester. – természetesen én is bemutatkoztam.

— Garbóczi Melinda. Hogy is mondjam…

— A tulajdonos, én, pedig Alföldi Zoltán, a kisasszony ügyvédje. – Zoltán még bemutatta a többieket, és csak utána kezdtünk beszélni a történtekről.

— Meg tudná mondani kisasszony, hogy hányan tartózkodnak a házban?

— Nézzük csak… – mondtam határozatlanul, de Zoltán kisegített.

— Talán majd én, válaszolok. – mondta és közben rám nézett.

— A kisasszony csak tegnap költözött ide.

— Csak tegnap, de ahhoz elég hosszú idő, hogy már ártogassak valakinek. – mondtam, kifele nézve az ablakon, és arra gondoltam, milyen jó lenne kimenni, hazamenni, és folytatni azt az életemet, ami pár nappal ezelőtt véget ért.

— Ezek szerint önt akarták megölni? – kérdezte az őrmester úr tőlem.

— Minden jel erre mutat. – mondtam határozatlanul.

— És miből gondolja, hogy meg akarták ölni a kisasszonyt, ügyvédúr?

— Nos, kérem. – gondolkozott Zoltán egy darabig, majd mondta.

— A teraszon ebédeltünk, mert nagyon jó idő volt. Beszélgettünk, még egy kicsit viccelődtünk is, szóval, lehet mondani azt, hogy jól éreztük magunkat. De mire a kávéra került a sor, elbújt a nap, és fújni kezdett a szél, hideg lett. Úgy döntöttünk, hogy bent fogyasztjuk el a kávét, de mivel már Gizike kihozta, így vissza kellett, vinni, a házba mindent. Mindannyian megfogtuk a csészénket, és indultunk be. És ekkor Melinda kisasszony lesodorta a saját csészéjét, így a kávé természetesen kiömlött, amit a kutya felnyalt. Felnyalta, hát felnyalta ez még nem nagydolog, de, én már akkor észre vettem, hogy furcsán viselkedik a kutya. Nyüszített, de szerintem úgy, mint akinek fáj valamije. Gizike szerint csak be akart jönni velünk a házba, de nekem lett igazam, mert nemsokára jött Pál a kertész, és közölte, hogy Alika kimúlt. Így hívták a kutyát, Alika.

— És ezek után önök nem itták meg a kávét? – mondta az őrmester úgy, mint aki már meg is oldotta az ügyet. Mert ugye, gondolta, ha nem ittuk meg a kávét, miből gondoljuk, hogy a kutyát megmérgezték, és azt honnan vesszük, hogy csak engem akartak megölni. De Zoltán elvette az örömét.

— De, megittuk a kávét, Gizike, Oszkár és én. Melinda kisasszony nem kért másikat. Még szerencse… – tette hozzá csendesen.

— Azt akarja mondani, hogy a kutya a kávétól múlt ki, de önöknek semmi bajuk nem lett? Ezt nem értem…

— Ha az ön helyébe lennék én, sem érteném, de mindjárt megmagyarázom. – mondta, és gondolkodni kezdett, hogy tudná a legegyszerűbben megértetni az őrmesterrel a teóriáját, végül egyszerűen csak annyit mondott.

— Mert úgy gondolom, hogy a tejben volt a méreg. – várta az őrmester reakcióját, és nem is csalódott a rendőrben.

— És önök nem kértek tejet a kávéba, de a kisasszony viszont igen.

— Úgy van, és ezért szerencse hogy utána már nem kért kávét. – az őrmesterúr gondolkozott egy darabig, ránk nézett, majd mondta.

— De ezt valakinek tudnia kellett, hogy csak a kisasszony issza majd tejjel a kávéját.

— Biztos, hogy valaki olyan tette, aki ismeri a szokásainkat, legalább is azt, hogy mi nem tejjel fogjuk inni. Ezért én arra gondolok, hogy csak is valamelyik ismerősünk tehette, vagy, ha nem, akkor azt, aki elkövette, felvilágosította a megbízója. – egy perc csend után az őrmester rámutatott az asztalon lévő kancsóra, majd megkérdezte.

— Ez az a tejes edény, amiben a méreg van, ha van benne egyáltalán?

— Igen, ez az. – mondta az ügyvédúr, és még hozzá tette.

— Ha a feltételezésünk igaz, akkor ebben mérgezett a tej, és ez egy bizonyíték, és a kutya is kint van, nem hagytam eltemetni.

— Helyesen tette. – mondta az őrmesterúr, majd hátra fordult, mert háttal ült a kijáratnak, és ő is, és mi is hallottunk egy autót zúgni. Az őrmester jött rá hamarabb, hogy ki jöhetett, igaz neki könnyű volt, mert megismerte az autót.

— Úgy látom megérkezett a hadnagyúr, majd ő folytatja a kihallgatást. – az autó megállt a villa előtt, kiszállt belőle egy negyven év körüli, jól öltözött férfi civil ruhában, és elindult a bejárat felé. Csengetett, majd belépett az ajtón.

— Jó napot hölgyeim és uraim. – megvárta, amíg fogadjuk a köszönést, majd folytatta.

— Kovács hadnagy vagyok. Üdvözlöm ügyvédúr. – köszönt külön Zoltánnak, ismerték egymást jól.

— Viszont hadnagyúr. – fogadta az üdvözlést Zoltán. Hellyel kínáltuk, majd megkérdeztük a vendégeinket, fogyasztanának-e valamit.

— Köszönjük, nem kérünk semmit. – válaszolta a hadnagyúr.

— Talán mondják el, miből gondolják hogy gyilkossági kísérlet történt. – kérdezte.

— Az őrmesterúrnak már elmondtuk, de természetesen az ön kíváncsiságát is kielégítjük… – az ügyvédúr elmondta a hadnagyúrnak is a történteket, majd hozzátette.

— Hát, ebből gondolom én, hogy meg akarták ölni a kisasszonyt. – A hadnagyúr elgondolkozott, és rövid idő múlva az őrmester felé fordult, majd mondta.

— Őrmesterúr gondoskodjon róla, hogy a kutyatetem, és a tej az edénnyel együtt a szakértőhöz kerüljön.

— Azonnal intézkedem hadnagyúr. – mondta az őrmester, és hozzálátott a parancs teljesítéséhez.

— Mondják csak, mindenki itt van a házban, aki ide tartozik? – kérdezte tőlünk a hadnagyúr.

— Igen. – válaszoltam én, de már megbántam, mert ugyan honnan tudnám én, hogy itt van-e mindenki. És igazam lett, mert Zoltán rögtön meg is cáfolta az állításomat.

— Nem Melinda, a sofőr három napja elment szabadságra, családi gondokra hivatkozott. Holnap fog vissza jönni, legalábbis eddig még így van.

— És azt tudják, hogy hova ment? – kérdezte a hadnagyúr.

— Szabolcsba, egy kis faluba, a nevét nem tudom. Azt hiszem, nem mondta meg.

— Nem kell megmondani, egy sofőrnek, hogy hol lehet megtalálni, ha szükség lenne rá? – kérdezte a hadnagy.

— Nem, vagyis nem kérdeztük, amióta Garbóczi úr meghalt, már csak Gizikével járt bevásárolni, vagy ha a személyzet valamelyik tagjának akadt valami gondja, és be kellett menni a közeli faluba, vagy a városba. De ez, ritkán fordult elő.

— Értem. Ügyvédúr, ön szerint kinek állhat érdekében megölni a kisasszonyt?

— Senkit nem tudok. – válaszolta rövid gondolkozás után Zoltán.

— Van valaki, aki annyira haragszik önre, hogy meg is tudná ölni, kisasszony? – fordult felém kérdőn a hadnagyúr.

— Nem. Tudtommal senkinek nem ártottam. – mondtam határozottan.

— Tehát se, a kisasszony se ön nem tud senkit ügyvédúr?

— Név szerint nem, de Garbócziúr felhívta a figyelmemet, hogy nagyon vigyázzak a kisasszonyra, lehet, hogy veszélyben lesz, ha ideköltözik. Ő lehet hogy tudta, de ő már nem él.

— A személyzetről mi a véleménye? – kérdezte rövid gondolkozás után a hadnagy.

— Évtizedek óta itt vannak. Egyáltalán nem tudom elképzelni egyikükről sem, hogy bárkinek az életére törjenek. Igaz én csak három éve ismerem őket.

— Értem. Egyelőre várjuk meg az eredményt, hogy mérgezés történt-e, és csak utána kezdjünk el bárkit is gyanúsítani. De az elmondottakból arra lehet következtetni, hogy a kutya nem végelgyengülésben pusztult el, hanem hozzá segítették.

— Én is úgy gondolom hadnagyúr.

— Ez borzasztó. Pár órája vagyok itt, és már meg akarnak ölni. De miért? Nem kell nekem a Garbóczi vagyon. Inkább legyek szegény, de ne keljen rettegnem senkitől. Elmegyek, nem érdekel semmi. – mondtam, magamból kikelve.

— De elgondolkozott ügyvédúr. – jegyezte meg a hadnagy.

— Csak azon elmélkedettem hadnagyúr, hogy jó ötlet lenne, ha a kisasszony elmenne, de szerintem, nem jó, sőt, kifejezetten rossz ötletnek tartom.

— Miért Zoltán? – kérdeztem.

— Mert önt nem a vagyon miatt akarják megölni. Emlékezzen csak, ha önt bármi baj éri, az államé minden. Tehát ha meghal, abból anyagi haszna csak az államnak van, és az államot mégsem gyanúsíthatjuk. Tehát, ha valami bosszúról van szó, az illető megkeresi, bárhova is megy.

— Ez így igaz! – mondta a hadnagyúr, és még hozzátette.

— Ne aggódjon kisasszony, ha tényleg így van, mindent megteszünk, hogy megvédjük.

— Köszönöm hadnagyúr, de hogy fognak megvédeni, ha nem tudják kitől?

— Iderendelek egy őrt, majd az vigyáz önre. – mondta határozottan.

— Ugyan hadnagyúr, ha valaki meg akar ölni, húsz rendőr sem tud megvédeni. Állandóan a rendőr sem lehet mellettem. Ha alszom, ha fürdöm, ezeket a dolgokat szeretem egyedül tenni.

— Igaz, de az ön életére nem egy profi gyilkos támadt, ha támadt, mert ugye ez még nem biztos, és egy amatőr gyilkos a rendőr láttán bátortalanabb lesz.

— De mégis, nem lenne jobb, ha elmennék valahova? Egy olyan helyre, ahol senki nem tudja, hogy ki vagyok? – próbáltam meggyőzni őket, és magamat, pedig tudtam, hogy igazuk van.

— Semmi esetre sem. Ha valahol egyedül lesz, és a gyilkosa megtalálja, akkor mi, hogy tudjuk megvédeni? Pillanatnyilag ez a villa az egyetlen hely, ahol meg tudjuk védeni, és a „gyilkost” is el tudjuk kapni.

— Szóval áldozzam fel magam, hogy önök el tudják kapni ezt az ámokfutót?

— Dehogy kell feláldoznia magát, pontosan így tudjuk megszabadítani attól a tehertől, hogy egy életen keresztül bujkálnia keljen, mert ha nem lesz meg ez az „ámokfutó”, akkor mindig rettegnie kell, amíg él soha nem lesz biztonságban.

— Lehet, hogy igaza van…

— Biztos kisasszony, biztos… – mondta megnyugodva a hadnagyúr, mert sikerült meggyőzniük, majd ismét a tárgyra tért.

— Önök négyen voltak itt, amikor az eset történt?

— Igen. Csak mi voltunk itt.

— És ön hölgyem, ön is itt volt? – fordult Gizikéhez.

— Szólítson Gizikének. Igen, itt voltam, de nekem dolgom volt, így én ki-be járkáltam. Felszolgáltam, majd hordtam vissza, ami már nem kellett. Igen. Mindig kellett valamit kihozni. Voltam bent vagy kétszer, háromszor az ebéd alatt.

— Én is voltam bent egyszer az ebéd alatt, azelőtt meg bent tartózkodtam.

— Önt, hogy hívják? – szólalt meg Oszkár is.

— Oszkárnak. Én vagyok az úgynevezett inas.

— Gondolom, nem láttak senkit, aki nem a villához tartozik, vagy ha itt is dolgozik, semmi keresni valója nem volt bent.

— Mindenki bejöhet, amikor csak jónak tartja. – mondta Gizike.

— Pál is be szokott jönni, melegedni, akár a konyhába is, és közben beszélgetünk. Laci a sofőr, ha nincs dolga, sokszor még főzni is segít. Ez így volt akkor is, amikor még Garbóczi úr élt. Mi olyanok vagyunk, mint egy család. – magyarázta el Gizike a hadnagyúrnak azt, amit ő természetesnek tartott.

— És kizártnak tartja, hogy ebből a családból valaki alakoskodik? Úgy értem, lehet, hogy valaki nem is olyan családtag, mint amilyennek hiszik. – kérdezte a hadnagyúr, de már sejtette a választ.

— Én teljesen. Nem tudok feltételezni senkiről semmi rosszat. Ez képtelenség.

— Rendben van Gizike, köszönöm. Ezek szerint ott tartunk, hogy senki nem gyanús, és mégis mindenki az. Nos hölgyeim és uraim, holnap már többet fogunk tudni. Egyelőre nekem mennem kell, majd holnap jelentkezem, amint a szakértő megtud valamit. Viszontlátásra. Ja, igen, az őrmesterúr itt marad éjszakára. Ha bármi furcsát észlelnek, szóljanak neki bátran, ő majd tudja, mit kell tenni. – ezzel a hadnagyúr elment, ott hagyva minket, főni a saját levünkben. Egészen sötétedésig beszéltünk az esetről, de nem jutottunk előbbre az ügyben. Nem tudtuk ki, és, hogy egyáltalán, miért akarnak megölni.

— Sötétedik… – mondtam, és közben arra gondoltam, vajon most mit csinálhat az anyám.

— Igen, és az idő is hűvös. Már délután sem volt valami jó idő, de most már kifejezetten rossz. Pláne úgy hogy a szél is fúj. Nem baj Melinda, majd csak eljön a jó idő is. Azért már benne vagyunk a tavaszban. Még egy-két nap rossz idő, és jön a nyár. – jegyezte meg Zoltán.

— Ha megélem a nyarat… – mondtam elkeseredetten, csak úgy, inkább magamnak.

— Meg éli. Miért ne élné meg? – mondta Zoltán.

— Miért, a mostani helyzetben úgy néz ki, hogy minden esélyem meg van rá. Bármikor végezhet velem valaki. Hiába van itt az őrmester, ön szerint meg fog tudni védeni? – és akkor jutott eszembe, hogy az őrmester kint fagyoskodik az autóban.

— Be kellene hívni, megfagy odakint az autóban.

— Nem hiszem, hogy bejöhet, attól függ, milyen parancsot kapott.

— Ha én bent vagyok, és engem kell megvédenie, akkor jobb, ha ő is bent van nem? Szerintem így reális. Megtenné, hogy behívja az őrmesterurat Zoltán?

— Természetesen, megyek és behívom, bár nem szívesen hagyom magára. – mondta ezt olyan ábrázattal, mint aki mindjárt elpityeredik.

— Ugyan, egy perc. És különben, belátni ezen a nagy ablakon. – vigasztaltam. Mert nem volt elég bajom, még Zoltánt is pátyolgatnom kellett.

— Jó, megyek, behívom. – behúzta a fejét a vállai közé, felhajtotta a kabátja gallérját és kiment. Az ablakból láttam, ahogy beszélgetnek, mert az egész villa ki volt világítva. Oszkár bácsi gondoskodott róla.

— Őrmesterúr a kisasszony kéri, hogy jöjjön be a házba, mert meg talál fagyni, és azt nem venné a lelkére. Esetleg megihatna egy kávét.

— De csak tej nélkül. – mondta az őrmester, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, olyan képet vágott, mint akinek a foga fáj.

— Bocsánat ez nem volt ide való. Higgye el nem viccelni akartam, de tényleg csak cukorral iszom. Örömömben, hogy egy kicsit átmelegedhetek, megfelejtkeztem magamról. Még egyszer elnézését kérem ügyvédúr.

— Semmi baj… Ugorjon ki az autóból és jöjjön. Ellehet a hallban egész éjszaka. A kisasszony már úgy sem jön ki ma.

— De nekem kint kell őrködnöm, így kaptam parancsba.

— Nem a kisasszonyt kell megvédenie?

— Dehogynem, azért vagyok itt.

— De ő bent van… Kintről akarja megvédeni?

— Ez logikus ügyvédúr, de először beszélek a felettesemmel.

— Beszélje meg, de mindenféleképpen jöjjön be melegedni, és inni egy tej nélküli kávét.

— Bemegyek. Jól fog esni, köszönöm.

— Miért nem jön be az őrmester? – kérdeztem, amikor láttam, hogy Zoltán egyedül lépett be az ajtón.

— Először megbeszéli a felettesével.

— Mit beszél meg, azt hogy iszik egy kávét?

— Nem, azt hogy bejön a hallban éjszakára. Engedélyt kell kérnie. Az egyenruhásoknál ez már csak így van. De melegedni, és meginni valamit, mindenféleképpen bejön. – a válasza valamennyire megnyugtatott.

— Hány óra van Zoltán? – kérdeztem, nem is azért mintha annyira érdekelt volna, csak, hogy kérdezzek valamit.

— Negyed kilenc. Miért kérdi? Álmos Melinda?

— Dehogy vagyok álmos. Még otthon sem szoktam ilyenkor lefeküdni nyugodt körülmények között, nem még itt, azzal a tudattal, ha lefekszem, lehet, hogy nem kelek fel többé.

— Azért még semmi nem biztos, lehet hogy Alika tényleg csak kimúlt, és csak én fogtam fel a dolgot ilyen gyászosan.

— Lehet, de azért én már ott tartok, hogy elfogadjam a verzióját. Tényleg, és mi van akkor, ha valóban csak a kutyát akarták megmérgezni, és nem engem? Azt hogy fogja megállapítani a szakértő, ha esetleg már előbb megmérgezték? – mondtam némi örömmel a hangomban. De Zoltán hamar elvette a kedvemet.

— Megfelejtkezik a kancsóról, és benne a tejről. Azt is megvizsgálja a szakértő, és ha talál mérget, akkor semmi kétség. De ha nem, akkor fölösleges ijedséget okoztam önnek.

— Örülnék a felesleges ijedségnek, bár úgy lenne.

— Én is megnyugodnék, higgye el Melinda. – Nyílt az ajtó, és az őrmester lépett be.

— Elnézést kérek, nem zavarok?

— Nem zavar őrmesterúr, dehogy zavar. Foglaljon helyet. Oszkár bácsi hozzon az őrmesterúrnak, amit óhajt.

— Mit hozhatok uram?

— Egy kávét kérnék, – felénk fordult, majd mondta. Ha nem zavartam meg önöket a beszélgetésben, mert akkor inkább kimegyek.

— Dehogy zavar, hisz akkor nem hívjuk be. Pontosan a mérgezésről beszélgettünk, és ezt nyugodtan halhatja. És ha olyanról akarunk beszélni, amit nem halhat, van ebbe a villába elég szoba. – közben behozta Oszkár bácsi a kávét.

— Itt a finom kávé. Kér bele… Őőő… – kérdezte volna a jó öreg, hogy kér-e bele tejet az őrmesterúr, de nem merte kimondani. Szerencséjére, a rendőr tudta mit akar kérdezni, és válaszolt.

— Nem kérek köszönöm.

— Nocsak, Oszkár bácsi, – szóltam közbe – hiányzik a szókincséből valamelyik szó, például a tej.

— Tudja Melinda kisasszony, beteg vagyok a gondolattól, ha emlékeztetnem kell a délutáni esetre. – mondta savanyú ábrázattal az öregúr.

— Igen, szegény Alika. – mondtam én.

— Ő is, de ha nem Alika? A nagyobb baj az, lett volna. Baj? Katasztrófa! Alig hittem hogy ide költözzön Melinda kisasszony. Úgy elterveztem, hogy el fogom kényeztetni, mindent megteszek annak érdekében, hogy jól érezze magát. Ez sikerült… Kilehet az a bitang, aki ilyet mer tenni! – kiabált magából kikelve Oszkár bácsi.

— Ne bosszankodjon már annyit Oszkár bácsi, azzal úgy sem lesz jobb. – vigasztaltam őt is. Úgy látszik, hogy nekem kell mindenkit vigasztalni. Oszkár még folytatta a háborgást.

— Nem lesz jobb, nem lesz jobb! Ki tudnám tekerni a nyakát az illetőnek!