Örökség 3

Örökség 3

— Határozott mozdulattal bontotta ki a borítékot a papírvágó késsel, majd minden bevezető nélkül megkezdte a végrendelet ismertetését.

Én Garbóczi István. Cselekedetem teljes tudatában kijelentem, hogy minden vagyonom egyetlen örökösömre hagyom. Aki Garbóczi Melinda, az öcsém, Garbóczi Gábor egyetlen lánya. Bárki, aki ezt a végrendeletet megtámadja, mint rokon, ilyen nincs, nem ismerem el, és ha bármi történne az unokahúgommal, Garbóczi Melindával, gondolok itt egy hirtelen halálesetre, akkor csak az államé lehet minden vagyonom. Azért határoztam így, hogy az unokahúgomat megvédjem minden támadástól.

És ebben az iratban fel van sorolva, hogy mi lesz az öné Melinda. Át is adom, nézze át, nem kell most döntenie. Nyugodtan megnézetheti egy másik ügyvéddel is. Erre a nagybátyja is gondolt, mivel sejtette, hogy nem fog bennem megbízni. És van itt még valami. Olvasom.

Amennyiben az unokahúgom úgy dönt, hogy az örökösöm lesz, és ha beköltözik a villába, ezt egy hónapig csak egyedül teheti meg! A tilalom vonatkozik az anyjára is, az öcsém feleségére, főleg rá!

A felolvasást csend követte, de nem sokáig, mert anyám megtörte azt, hangjában lehetett érezni a keserűséget, hogy egy hónapot várnia kell a „trónfoglalással”

— Látod lányom a bácsikádat. Mit akar azzal az egy hónappal? De eltelik az, majd utána odamegyek.

— Nem biztos, én tudom, mit akar ezzel elérni, gondoltam. Az ügyvéd úr hangjára zökkentem ki a gondolataimból.

— Egyenlőre ennyi lenne – szólt az ügyvédúr, majd rám nézett.

— Majd telefonáljon, ha döntött és megbeszéljük a továbbiakat.

— Akkor most még a lányom nem is kaphatja meg a kulcsokat?

— Megkaphatja, oda is mehet, ön nélkül.

— És maga oda mehet?

— Ameddig Melinda kisasszony jónak látja. Ha nem akarja hogy továbbra is én legyek az ügyvédje, nekem sincs semmi keresni valóm ott. Ha ő lesz a tulajdonos, és ha úgy dönt, hogy beköltözik, fel kell hívnom egy telefonszámot, és csak annyit kell mondanom, teljesítse a feladatát. Ami gondolom annyit jelent, hogy Garbóczi úr megbízott valakit, hogy ellenőrizze, betartják-e a leírtakat. Jól gondolja meg, hogy mit tesz, mert a lánya elveszíthet mindent.

— Rendben van, még a környéket is elkerülöm egy hónapig a villának. – szólt anyám színlelve a beletörődést, mert én megéreztem a hangján, hogy csak színlel, majd megkérdezte.

— De a lányom jöhet hozzám?

— Amikor csak akar.

— Akkor hol itt a probléma, miért kell, azaz egy hónap? Á, az idősebb Garbóczi eszén nem lehetett elmenni soha. – látszott rajta, hogy ez a válasz megnyugtatta valamennyire. Hirtelen felpattant, majd szinte rohant az ajtó felé.

— Mi mennénk is. – Mondtam szégyenkezve.

— Majd jelentkezem, ügyvéd úr.

— Várom a hívását, viszontlátásra hölgyeim.

— Viszontlátásra Zoltán.

— Isten önnel ügyvéd úr! – kiabált anyám a folyosóról, és én tudtam, ez az isten önnel azt jelenti, majd egy hónap múlva találkozunk, majd akkor lerendezlek. És ahogy mentünk le a lépcsőn megkérdezte.

— Szerinted, be lehet foglalni egy végrendeletbe ilyet?

— Milyet? – kérdeztem, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi azaz ilyet.

— Hát tudod, mint ez az egy hónapos dolog. És hogy be kell-e tartani?

— Nem tudom, de mi be fogjuk tartani mindenféleképpen.

— Egy fenéket, majd én utána járok.

— Utána járhatsz, de felesleges. Nem jöhetsz oda és kész! Ezt így vedd tudomásul!

— Azért mert a nagybátyád így akarja?

— Azért mert én így akarom!

— De nagy nő lettél, hé! Érzed a hatalmat! De miért rajtam gyakorlod először! Hisz vannak neked szolgáid is! Én az anyád vagyok!

— Ne kiabálj már! Nem gyakorlok én semmiféle hatalmat, sem rajtad, sem máson! De miről beszélünk, egyelőre még nem fogadtam el az örökséget! És nem is áll szándékomban elfogadni. Nem fogsz uraskodni, se egy hónap múlva, se később. – láttam rajta, hogy ettől megretten, lejjebb vette a hangerőt, és csendesen mondta.

— Jól van, na. Be ne kapjál már. Hamar elmegy, azaz egy hónap majd meglátod. – igen hamar. Rendes körülmények között. De ez most nehéz hónap lesz. És én már tudtam, hogy beköltözöm a villába, de nem a vagyon miatt, hanem mert tisztába akartam lenni mindennel.

— Mikor telefonálsz Zol-tán-nak? – szólt anyám, és én meglepődtem, mert úgy éreztem, hogy olvas a gondolatomban.

— Még nem tudom. – Majd gondolkozni kezdtem azon, vajon mi vár rám a következő hónapban. Minél hamarabb telefonálok, annál hamarabb elkezdődik az igazság megismerése. Hiába húzom, halasztom magától nem fog megoldódni semmi. Pedig jó lenne. Minél hamarabb telefonálok, annál hamarabb túl leszek a dolgon. Jaj, csak nehéz elkezdeni. A szüleimre ismét nem számíthatok, mint annak idején. Számíthatok egyáltalán valakire? Talán azokra az emberekre, akik el fogják mondani az igazságot. Úgy magával ragadtak a gondolataim, hogy anyám hangjára ocsúdtam fel.

— De elgondolkoztál, mit forgatsz a fejedbe?

— Haza érünk, felhívom az ügyvédurat.

— Gyors döntés. Azt hittem egy-két napot vársz. És miért hívod majd, igen, vagy nem?

— Mit igen vagy nem?

— Beköltözöl, vagy nem költözöl?

— Majd megtudod.

— Hazáig már nem beszéltünk semmiről, mindketten magunkban dolgoztuk fel a történteket. A csendet ismét anyám törte meg, tudatva velem azt a tényt, amire magamtól is könnyen rájöttem.

— Végre itthon vagyunk aranyom. Elég kicsike ez a ház. – ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha nekem most sajnálni kellene őt, azért mert neki még egy hosszú hónapig itt kell sínylődnie. Ezért rögtön megpróbáltam emlékeztetni a múltra.

— Annak idején, amikor ideköltöztünk, nagyon örültél ennek a kicsike háznak.

— Az akkor volt, ha a nagybátyáddal kilehetett volna jönni, én szívesen maradtam volna a villában.

— Azt elhiszem. – mondtam, úgy az orrom alatt, inkább csak magamnak, ami biztosan így is lehetett, mert nem válaszolt, tehát nem hallotta meg, majd hozzá tettem, de ezt már hangosan.

— Na, megyek telefonálok.

— Halló, tessék. Alföldi Zoltán.

— Itt Garbóczi Melinda beszél, ön az, ügyvéd úr? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy ő az, mert megismertem a telefonban, azt a kellemesen búgó férfihangot.

— Igen, én vagyok. De kedves Melinda, megegyeztünk, hogy a nevünkön szólítjuk egymást.

— Tudom csak… – nem tudtam, mit mondjak hirtelen, de ő rájött mi az oka annak, hogy hol így, hol úgy szólítom.

— Értem. Vannak olyan pillanatok, amikor ezt nem teheti meg. Tessék hallgatom.

— Szeretném érvényesíteni a nagybátyám akaratát, és ha lehet, szeretnék minél hamarabb túl lenni a dolgon. – remegett a hangom, és úgy tűnt, mintha hosszú percekig mondtam volna ezt az egy mondatot, pedig elhadartam három másodperc alatt.

— A legrövidebb időn belül intézkedem – mondta határozottan.

— Köszönöm. Viszont hallásra.

— Majd értesítem. Viszont hallásra.

— Hamar megment. – mondta anyám, aki végig ott állt mellettem, hallgatta, mit beszélek, és mivel semmit nem értett, ez őt nagyon zavarta, és csak olaj volt a tűzre a következő mondatom.

— Telefonon elég ennyi is. – Ahogy anyám nyitotta a száját, én már tudtam, hogy tornyosulnak a viharfelhők a fejem felett.

— Majd személyesen, hogy az anyád nehogy meghalljon valamit! Lerendezem én az ügyvédurat, ne félj. Adok én neki olyan titkolódzást, hogy belegebed!

— Nagyon jól tudod, hogy semmit nem tehetsz, mert ha tenni akarsz valamit, most mondd meg, akkor hagyom az egészet a fenébe. Egy hónapig nincs beleszólásod semmibe, mert akkor oda van minden.

— Jó, a közeledbe sem megyek. Nem akarom én, hogy bele tudjanak kötni valamibe most, hogy gyümölcsözni fog amire… – és itt megállt, érezte, hogy már megint majdnem elszólta magát, gyorsan meg is kérdeztem tőle.

— Miért nem folytatod? – egy darabig hallgatott, majd kinyögte.

— Semmi, nem fontos. – nem fontos. Így a legkönnyebb. Pedig egyszer úgy is beszélned kell anyukám, de lehet, hogy akkor már túl késő lesz. Mondtam megint magamnak, csak úgy, az orrom alatt.

— És mit mondott, mikor költözhetsz? – azt hittem lecsillapodott, megnyugodtam, hogy abbahagyja a veszekedést, ezért higgadtan válaszoltam.

— Gondolom, majd értesít, vagy nem is tudom.

— Értesít, értesít! Neki ezt már tudnia kellene!

— Mi olyan sürgős neked? Szerintem egy-két nap igazán nem számít. Különben is holnap fogjuk megbeszélni.

— Most megbeszélitek, vagy értesít? Azt hiszed, nem tudom minek, azaz egy hónap.

— Na, vajon minek?

— Hogy telebeszéljék a fejedet!

— És? Lesz mivel? – a kérdésem letaglózta, ettől ismét megszeppent.

— Nem. Nincs. Legalábbis, ami rám rossz fényt vetne.

— És apámra? – tudtam, hogy ez a kérdés szíven üti, de úgy éreztem, hogy meg kell kockáztatnom.

— Te tudod, mit teszel? – nézett rám, olyan ábrázattal, hogy megsajnáltam.

— Éppen most kezdted el gyalázni apád emlékét! – És úgy láttam, mintha egy könnycsepp jelent volna meg a szemében. Mindig is tudtam, hogy átlagon felül szeretik egymást. Egy kicsit gondolkodóba estem. Az apám emléke. Pár napja még olyan stabil alapokon nyugodott, mint egy erőmű. Csakhogy a műszerek jeleznek egy hatalmas földrengést a környéken, aminek semmi az ilyen alap. Különösen akkor, ha kilopták belőle a cementet. Ismét anyám hangjára tértem vissza a gondolataimból.

— Azért lányom csak okosan, nehogy megbántsd azokat, akik szeretnek, szerettek! – megfordult, és ott hagyott.

— Én is bevonultam a szobámba, de nem tudtam sem olvasni, sem tévét nézni, mindig a gondolataim kerültek előtérbe, és később nem is törekedtem arra, hogy elhessegessem, hagytam, szárnyaljanak szabadon. Megadtam magam. Állandóan anyám mondata motoszkált a fejemben. Akik szeretnek, szerettek? Mit tudom én ebben a pillanatban ki az, aki engem szeret. De legalább azt tudnám ki az, aki nekem most a javamat akarja? Végül is anyám biztos, de nem mindegy hogyan? Nekem nem kell mindenáron a vagyon! Vagy ők arra alapoztak, hogy én is olyan leszek, mint ők? Mindenek felett a vagyon? Mindenkit és mindent eltaposva, a lényeg, az hogy több legyen? És én még a nagybácsit gondoltam ilyennek. Végül is harácsolt, de nem emberéletek árán! Biztos sokat ártott másoknak, amíg a vagyonát szerezte, de nem hiszem hogy ölt, vagy öletett közben!

— Ezen a napon már nem történt semmi különös. Elvoltunk a gondolatainkkal, anyám is, én is. Másnap délelőttig csend uralkodott a házban, de ez a csend, vihar előtti csend volt. A vihar akkor kezdődött, amikor megszólalt a telefon. Engem kerestek.

— Tessék, Garbóczi lakás.

— Jó napot Melinda, Zoltán, az ügyvédje vagyok.

— Jó napot.

— Sikerült elintéznem mindent. Amikor óhajt akkor költözik. És alá kell írnia egy-két iratot.

— Ön mikor ér rá Zoltán. Mikor és hol írhatom alá a papírokat?

— Talán a villában, holnap délelőtt. Mondjuk tíz óra, megfelelne önnek? Vagy mondjon maga egy időpontot.

— Jó lesz a tíz óra.

— Akkor találkozunk holnap.

— Viszont hallásra.

— Viszont hallásra.

— Ki volt az? Az ügyvédke?

— Igen, ő.

— Lerendezte?

— Le.

— Éppen ideje volt!

— Mi olyan sürgős neked, gondolom sok az utánjárás ilyen ügyekben. – Nem akartam veszekedni, azért válaszoltam tőmondatokban, de kihozott a sodromból, és amúgy sem voltam a legjobb idegállapotban, így elkerülhetetlen volt az összetűzés, a következő mondatával végképp kihozott a sodromból.

— A tudatlannak. A profinak semmi az egész!

— De ha biztos tudnád, hogy semmit nem tud a múltról, akkor profi volna ő is. De így? Egy tudatlan amatőr. – majd hirtelen váltott, a kérdése meg is lepett. Már-már azt hittem megbékélt a helyzettel, de tévedtem.

— Mikor költözöl?

— Lehet hogy már holnap. Bepakolok egy bőröndbe és kész. Van ott minden, mit vigyek oda? A Dunába öntsem a vizet?

— Akkor már holnap megkezdődik neked az agymosás. Mire legközelebb hazajössz, azt sem fogod tudni, hogy ki vagyok. Ha haza jössz egyáltalán.

— Biztos lehetsz benne, hogy haza jövök, és tudni fogom, hogy ki vagy. És abban is biztos lehetsz, hogy nagyon sok kérdésem lesz hozzád, amire választ várok. Szívem szerint már most is feltenném, de ma még korainak tartom.

— Igen? És mik lennének azok a kérdések?

— Mondtam még korai!

— De ha megvannak a kérdések, akkor miért korai? Talán nem tartasz képesnek rá, hogy tudok válaszolni a kérdéseidre?

— Képesnek tartalak, de teljesen biztos akarok lenni a dolgomban.

— Igen, de a villában töltött idő után már lehet, hogy túl durvák lesznek a kérdéseid. – ebben igazat adtam neki, de csak magamban, nem akartam még jobban szítani a tüzet. Már kezdtem unni ezt az állandó veszekedést, de mégsem hagyhattam magam, tudatni akartam mindenáron, hogy van saját akaratom.

— Ha a kérdéseim durvák lesznek, az nem csak a villa hatása lesz. És, tulajdonképpen, miből gondolod, hogy durvák lesznek a kérdéseim? Látsz rá valami okot?

— Nem is a villáé, hanem akik ott laknak. Na és persze az ügyvéd úré.

— Gondolod, hogy valótlan dolgokkal fogják teletömni a fejemet?

— Biztos vagyok benne. – mondta határozottan, de a hangja nem volt meggyőző.

— Jó neked hogy valamiben biztos tudsz lenni. Irigyellek érte. Különben itt fejezzük be, megyek, lefekszem.

— Aludni akarsz? Egyszerűen itt hagynál?

— Na és ha aludni fogok, akkor mi van?

— Szokd is meg a henyélést, most már megteheted. És akik hozzásegítettek azok le vannak… – megint befejezetlenül hagyta a mondatot, már sokallottam ezt a sok elszólást. De most már nem foglalkoztam vele, untam. Untam mindent, alig hittem, hogy menjek a szobámba, de azért még megkérdeztem.

— Mi van anya? Mi esett ilyen rosszul? Nem rég még te mondtad, hogy szokjam hozzá a henyéléshez, ma meg már nem tetszik?

— Nem, így nem, ha faképnél hagysz ilyen ürüggyel.

— Faképnél hagylak? Máskor is faképnél hagytalak, ha aludni volt kedvem.

— Csakhogy most teljesen más a helyzet! Akkor még visszatértél hozzám. De most holnap elmész, és lehet, hogy soha nem jössz vissza! – hangjában éreztem a kétségbeesést, megsajnáltam, megint eszembe jutott, mi van, ha tévedek.

— Most még nincs mitől tartanod, nyugodt lehetsz, visszajövök. De ha akkor, az után, úgy döntök, hogy nem kívánlak látni, aggódhatsz!

— Pontosan erről van szó! Tele fogják beszélni a fejed! Mindent el fognak követni, hogy bemocskoljanak engem, de ez még nem is zavarna, de apád emlékét sem fogják tisztelni!

— Na jó én megyek. Egyelőre nem akarok vitába bocsátkozni, mint mondtam még korai, lenne. Szia!

— Hát persze korai, velem korai! – kiabálta utánam, de én már nem törődtem vele, gondoltam, ha bemegyek a szobámba, talán megnyugszik. Így is volt, de este bejött a szobámba, hol a tévét nézte, hol pedig engem piszkált, ez így ment késő estig, végül meguntam, mert elegem lett a több órás lelki fröccsből.

— Ha nem hagysz békét, még ma elmegyek! – Ő csak erre várt, és még nagyobb intenzitással támadt rám.

— Menj csak! Menj az ügyvédkéhez! Most már meg is fektethet! A pénzedért már megteheti! Mint mondtam, most már jó parti vagy a számára!

— Na, ebből elég! Legyél magadnak! Nem hallgatom tovább ezt az ocsmány beszédet! Inkább az ügyvéd kurvája leszek, mint veled egy lakásban éljek!

— Erre a mondatomra vérben forgó szemekkel megindult felém, és olyat tett, amire végképp nem számítottam.

— Nesze! Nesze! Majd én megmondom neked, hogy kinek leszel a kurvája! – meglepetésemben egy darabig szóhoz sem jutottam, még ilyennek sohasem láttam, megismertem anyámat egy új oldaláról, sajnos a rosszabbikról is. Végül kinyögtem.

— Ezeket a pofonokat még százszor meg fogod bánni! Nincs jogod engem megütni! Most már értem miért hangsúlyozta ki a nagybácsi, amennyiben velem valami történik, azután csak az államé lehet minden! Semmilyen más rokonról nem tud, és nem ismeri el! – Akkor még azt hittem, hogy az anyámtól akart megvédeni a nagybátyám.

— Szarok a nagybácsidra! – ordította torkaszakadtából.

— Tudod hány embert letaposott, amíg a vagyonát gyarapította? Nem tudod? Legalább tíz családot tett tönkre!

— De legalább vér nem tapad hozzá! – és már én is kiabáltam.

— Az nem! De nagyon sok könny és szomorúság. Rosszabb mintha megölte volna őket. Nekem elhiheted!

— Azért te is elgondolkozhatsz, te, tik jól csináltatok e mindent? Na szia!

— Hová mész! Gyere vissza, mert… – és megint ütésre emelte a kezét, amit már végképp nem engedhettem, megfogtam a kezét, és a fogam között sziszegtem, a méregtől fuldokolva.

— Meg ne merj még egyszer ütni, mert visszaadom!

— Visszaadod? Engedd el a kezem!

— Elengedem, de mondom, ne próbálj megütni, mert megjárod! – éreztem, hogy elerőtlenedik, elengedtem, és otthagytam, de amíg az autóm kinyitásával bajlódtam, hallottam a szavait, igaz, már jóval nyugodtabb volt.

— Megütné a saját anyját! Elfajzott kölyök! Menjél! Ide többet vissza se gyere! Gábor, Gábor. De jó hogy ezt te nem élted meg…

Beültem az autómba, és elindultam. És ekkor villámcsapáskén jött a felismerés, hogy nincs otthonom. Most hova menjek? Kit zavarjak ilyen késő éjszaka? Valamelyik barátnőmhöz menjek? Nem jó… Magyarázkodnom kellene, amihez most végképp nincs kedvem. Így autóztam egy darabig, és ekkor eszembe jutott a villa. De végül is van hova mennem… Miért ne mehetnék a villába? Hiszen most már az enyém… Úgy is be akartam költözni, egy nappal hamarabb vagy később, mit számít… Azt fogom tenni. Felhívjam Zoltánt? És ha már lefeküdt? Nem baj, muszáj, vészhelyzet van. Nem, kell eljönnie, csak tudjon róla, hogy ott vagyok. A fenébe, otthon hagytam a telefont. Nem érdekes majd a villából felhívom… Még ég a villany három ablakban is. De jó hogy nem az ágyból kell kirángatnom Oszkár bácsit. Meg is hallotta az autózúgást és feloltotta a villanyt a bejárat előtt. Ki is jött az ajtó elé, és látszott rajta, azon gondolkodik, hogy ki lehet az ilyen későn, de amint kiszálltam az autómból, már kérdezte is.

— Ön az, kisasszony? – láttam rajta, nagyon meg van lepődve, hogy az éjszaka közepén jöttem ide.

— Valami baj van? – mondta az öregúr, és a hangja aggódó volt, de az idegállapotom miatt, akkor ezt én nem vettem észre, csak a magam dolgával törődtem.

— Oszkár bácsi, nagyon megköszönném, ha ma nem kérdezne semmit. – előztem meg a további kérdés sorozatot.

— Bocsánat kisasszony, nem akartam faggatni, csak meglepett hogy ilyenkor jött. Holnapra vártuk.

— De Oszkár bácsi, már ma van az a holnap.

— Igaz, csak az időpont, az hogy is mondjam…

— Tudom Oszkár bácsi, tudom. Az időpont nekem sem a legmegfelelőbb, Nincs egyedül ezzel. Beenged, vagy azt akarja, hogy az autóban töltsem az éjszakát?

— Ó bocsánat, természetesen, fáradjon be. Nem venném a lelkemre, ha miattam, megfázna.

— Köszönöm.

— Én köszönöm hogy nem teremtett le.

— Ugyan miért?

— Mert úgy tettem, mintha az enyém, lenne, a villa.

— Hogy érti? – Hirtelen nem is kapcsoltam, hogy mit akar mondani.

— Megálltam az ajtóban, mint egy szobor, és elfelejtkeztem a jó nevelésről. Először be kellett volna engednem, és csak utána kérdezni. Sőt, még kérdezni sem kellett volna, meg kellett volna várnom, amíg ön beszélni akar róla.

— Á, hagyja csak, én jöttem rosszkor. – és igyekeztem jó képet vágni, mert megsajnáltam az öreget.

— Szeretnék telefonálni.

— Ott a telefon, kisasszony… – láttam rajta, hogy valamit még mondani akar, ezért megkérdeztem.

— Mondani akar még valamit, Oszkár bácsi?

— Bocsásson meg, ha megint neveletlen leszek, kit akar felhívni? – nem várta meg a válaszomat, hanem mintegy védekezésként mondta.

— Csak azért kérdezem, ha az ügyvédurat, ő itt van.

— Itt? Minek?

— Személyesen akart meggyőződni, hogy minden rendben legyen, de közben úgy elment az idő, és úgy döntött, hogy itt marad. Azt mondta, holnapra nem csinált programot, csak az ön ügyével akar foglalkozni, úgy hogy rá ér. De úgy hallom jön is le a lépcsőn.

— Jött valaki Oszkár? – kérdezte az ügyvédúr, de azonnal választ is kapott a kérdésére amint meglátott, és meglepetésében a tőle-megszokottól hangosabban mondta.

— Melinda, kisasszony! – láttam rajta, érzi, tudja, hogy valami baj van. De ugyan miért ne tudná? Hiszen tudja, annyira nem lehet nekem sürgős az ideköltözés, hogy ne tudnék várni holnapig, vagyis ma délig.

— Csak nincs valami baj Melinda?

— Kérdezte Zoltán, őszinte aggodalommal. De ez engem akkor nem érdekelt, csak hajtogattam Zoltánnak is azt a mondatot, amit az imént Oszkár bácsinak is szajkóztam.

— Ne kelljen ma éjszaka megmagyaráznom, ha megkérhetem.

— Ahogy gondolja, kérem.

— Csak le szeretnék feküdni valahol… Lehet?

— Természetesen. Oszkár ágyazzon meg a kisasszonynak!

— Köszönöm, – Mondtam, de úgy éreztem, hogy valamit azért mondanom kell.

— Majd holnap válaszolok a kérdéseikre.

— Nem kell, nem köteles beszámolni semmiről. Sem nekem, sem pedig a személyzetnek.

— De én el akarom mondani, de nem most. – tudtam, hogy úgy is tud mindent, miért ne mondanám el.

— Rendben van, ha megengedi, felkísérem. – és már indult volna velem a lépcső felé, de én visszatartottam, nem akartam neki lehetőséget adni, hogy kérdezhessen.

— Nem kell! Majd Oszkár bácsi megmutatja, hol fogok aludni, vagy inkább forgolódni.

— A saját ágyában. Jó éjszakát. – ez a jó éjszakát úgy hangzott, mintha megsértődött volna, amiért nem hagytam, hogy felkísérjen, ezért csendesen mondtam;

— Önnek is…

Szó nélkül mentünk fel az emeletre, hallgatott az öregúr, hagyta, hogy a gondolataimba mélyedjek. Kellemetlen helyzet. Ráadásul még Zoltán is itt van. Igaz, úgy is telefonálni akartam neki, de mégis zavar. Szerintem biztos tudja hogy mi történt. Miért ne tudná, hiszen okos ember. Amúgy sem kell hozzá sok ész, még Oszkár bácsi is sejt mindent. Miért ne sejtené? Hisz olyan kézenfekvő az egész. Na mindegy, ez már így van, és ezen változtatni már nem lehet. Gyerekkoromban ez a lépcső olyan hatalmasnak tűnt, amúgy tényleg nagy, de gyerekszemmel óriási volt. Amikor a nagybátyám fent állt a tetején, én meg lent. Úgy néztem fel rá, mint egy uralkodóra. Tulajdonképpen az is volt a maga birodalmában, a környéken nem volt ember, aki parancsolhatott volna neki. Oszkár bácsi hangja zökkentett ki a gondolataimból.

— Itt meg fog felelni kisasszony?

— Ó persze, tökéletes.

— Jó éjszakát kisasszony.

— Magának is, Oszkár bácsi. – mondtam, és már szinte toltam ki az ajtón, minél hamarabb egyedül akartam maradni, azt hittem, így lesz nekem a legjobb, tévedtem. Pár perc múlva már indultam is le a hallba. Társaságra vágytam. A lépcső tetején megálltam egy percre, nem akartam megzavarni az eszmecserét az ügyvédúr, és Oszkár bácsi között. Vagyis, hallgatóztam. Tudom nem illik, de hát…

— Lefeküdt?

— Gondolom le. Ön szerint mi lehet az oka, hogy a kisasszony éjnek idején jött ide.

— Szerintem összeveszett az anyjával. De Oszkár, úgy tesz, mintha nem sejtene semmit. Azt hiszi, nem tudom, hogy ki akar faggatni. Higgye el, hogy nekem is új a dolog, én sem tudok az egészről semmit. Legalábbis nem többet, mint maga.

— Ezek szerint már elindult a lavina?

— Azt hiszem el, csak le ne taposson mindent, mert akkor minden hiábavaló volt, eddig. Nagyon sajnálnám, ha nem sikerülne megismertetni a kisasszonnyal az igazságot.

— Azért már valamit sejt a kisasszony?

— Igen, sejt. De túl gyorsan halad.

— Ezt hogy érti?

— Csak az, hogy ami ma este történt közte és az anyja között, jobb lett volna, ha később kerül rá sor.

— Aha! De lehet, hogy pont így lesz a jó.

— Nem tudom. Ezt majd a végén fogjuk megtudni. Ha lesz egyáltalán vége… Mert akkor nincs vége, ha nem derül ki számára az igazság.

— Miért ne derülne ki? Hiszen itt van!

— Itt. De ha nem bírja idegekkel, bármikor elmehet.

— Erős lány.

— Erős, de erős a nyomás is. Nem egyszerű eset, nem a tizedik szomszédról van szó, hanem a… hiszen tudja.

— Tudom, persze hogy tudom. Még ön sem meri kimondani, akkor ez a lány, hogy fog szembesülni a valósággal?

— Igen, nehéz ügy, szeretnék már előrébb lenni legalább egy hónappal. Olyan jó volna nyugodtan kelni, feküdni. Bizonyos értelemben már megbántam hogy elvállaltam a megbízatást, de úgy érzem, hogy az ilyen ügyek adnak értelmet az ember életének.