Örökség 1

Örökség 1

Elmondok egy történetet, ami velem esett meg, és azt, hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket. Úgy tudjuk, hogy ismerjük őket, de tévedünk, és a tévedésünkért hatalmas árat kell fizetnünk. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy jók, és vannak, akikről, azt hogy rosszak, de közben az ellenkezője derül ki róluk. Csalódnom kellett azokban az emberekben, akiket a legjobban szerettem, és kellemesen csalódtam azokban az emberekben, akikről azt hittem, hogy a rossz oldalon állnak. Még szerencse, hogy vannak, mert ha nem lettek volna, nem tudom, hogy viseltem volna el, ami velem megtörtént. Valószínűleg már nem is élnék. A barátaim (azok lettek) az életüket kockáztatták értem. De elmondom a történetet, és majd megtudnak mindent. És ha valamit nem értenek, vagy nem tudnak meg, azt már nem is fogják megtudni, titok is marad, mert azok az emberek, akik tudták, már nem élnek. Így igaz, már nem élnek, mert egy egyszerű örökösödési ügy, (annak látszott) gyilkossággá fajult. De ne vágjunk a dolgok elébe, elmesélem úgy, ahogy történt.

Soha nem gondoltam volna, hogy visszatérek arra a helyre, ahol gyerekkoromban, annyi megaláztatásban volt részem. A megaláztatásokat, a nagybátyámtól és családjától kellett elviselnem. Abban az időben a nagybátyámnál laktunk, mivel a mi lakásunkat valamiért el kellett adnia apámnak. Nem múlt el nap hogy a bácsikám ne veszekedett volna velünk, illetve apámmal. És apám nem szólt vissza… Pedig nem volt félénk alak, sőt ha nem a testvérével állt szemben, soha nem hagyta magát legyűrni se szóban, se erőben. De ez is sok veszekedésre adott okot, mert ha apám megmondta egy illetőről a véleményét, természetesen szemtől-szembe, vagy ha, ne adj isten képen is törölte, az mindjárt a nagybácsihoz ment panaszra. Pedig visszaemlékezve apámnak sokszor igaza volt. Általában azzal piszkálták, ha nem volna a bátyád, már rég a börtönben rohadnál! Persze hogy rosszul esett neki. De hogy miért emlegették a börtönt?

Úgy élt, mint egy átlag polgár, reggel felkelt, elment dolgozni, letudta a munkaidőt és hazajött. Kocsmába nagyon ritkán ment, gondolom, azért mert mindig belekötöttek. Velem és anyámmal szemben sem a nagybácsi, sem a nagynéni nem voltak ellenségesek. Sőt a maguk módján talán még szerettek is minket. Nem úgy, mint a két gyerekük, az unokatestvéreim. Soha nem hagytak békét, nem volt tőlük egy perc nyugtom sem, és ha a nagynéném rájuk szólt, az is csak addig tartott. Látták az apjuk erejét, apám gyengeségét, és ebből kikövetkeztették, azt tesznek velem, amit akarnak. Ketten voltak, idősebbek is voltak, és az egyikük fiú volt, ilyen helyzetben mit tud tenni egy kislány? Tűr, hallgat és fél. Apámhoz hiába mentem panaszra, azt hajtogatta állandóan, visszafizetem én még egyszer kamatostól! Majd eljön annak is az ideje! Egyszer! De nekem a segítség akkor kellett volna! Gyűlöltem a nagybátyámékat, Mert amikor nagyobb lettem, és rájöttem, hogy engem végül is csak a kölykeik piszkálnak, már mertem gyűlölni és utálni őket. De mit tehet egy gyerek, ha látja, hogy az apját napról napra bántják? Hogy miért tűrte? Ez talán örök rejtély marad a számomra. (Akkor még ezt hittem) Tíz éves voltam, amikor bekövetkezett a várva várt fordulat és elköltöztünk abból az átkozott házból. Nem kellett már tűrnöm a két piszkafának, éltük a magunk életét, apám és anyám dolgozott, én iskolába jártam, és kezdtem egyre jobb eredményeket elérni. Olyannyira hogy feltornáztam magam az osztályelsők közé. Később én lettem a második legjobb tanuló az osztályban. Teltek az évek… Apám sokszor emlegette, mire felnövök, lesz belőlem valaki. És mire odakerül a sor, hogy férjhez megyek, addigra egy kis vagyont is örökölök. Gondoltam jól keres, és mindig rak félre a fizetéséből valamicskét. Nem számítottam én hatalmas összegre, de jólesett, hogy gondol a jövőmre… Úgy öt év múlva kaptuk az értesítést, hogy az unokatestvéreim meghaltak. Az unokabátyám azzal az autóval, amelyiket a tizennyolcadik születésnapjára kapott, nekirohant egy kőfalnak. És hogy milyen az élet, a sors, az unokanővérem is az autóban ült. Rögtön arra gondoltam, hogy a balesetért a bácsikám is felelős. Na nem közvetlenül, hanem mert elhitette csemetéivel, hogy nekik bajuk nem lehet, ők sérthetetlenek és ezért nem féltek senkitől, és semmitől. Ezt a kettős tragédiát a nagynéném csak három hónappal élte túl. Ha életnek lehet nevezni azt, ha valaki ki sem mozdul a szobájából, alig eszik, inni is csak annyit, amivel a gyógyszerét beveszi. A lelke mélyén tudta, hogy felelősek gyerekeik haláláért, de ez így soha nem került szóba. Miután a nagynénémet is örök nyugalomra helyezték, a nagybácsimnak már nem volt olyan fontos a harácsolás, csak éppen arra ügyelt, nehogy egy öregek otthonában kössön ki. Igaz, ezeket a dolgokat én csak hallomásból tudom, mert én amióta elköltöztünk, nem jártam abban a házban. Sőt, még csak nem is beszéltem velük. A temetésekre elmentünk ugyan, de csak apám ment oda az ő drága testvéréhez. De úgy láttam, messziről, mintha vitatkoznának valamin. Még itt sem tudták csitítani az egymás iránti gyűlöletüket. Na, szóval, a nagybácsi a múlt hét kedden halt meg. Egy évvel élte túl apámat. Milyen a sors, az élet, mint mindig a „jó” húzta a rövidebbet. (Gondoltam én). A nagybátyám nem jött el apám temetésére, igaz nem is hiányzott.

Az ügyvédje keresett fel minket hat hónappal később. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart, mert sem anyám, sem én nem voltunk kíváncsiak rá. Elküldtük a fenébe, igaz nem a legkulturáltabb módon. De ez az ügyvéd nem, azaz ügyvéd, aki mindent tudott a bácsikám ügyeiről, hanem ez egy fiatal ügyvéd, aki az öregurat csak három éve „szolgálja”. A régi pribéke ugyanis meghalt. Ő sok mindent tudott volna mesélni a régi dolgokról, de ezt az ügyvédet nem hiszem, hogy annyira bizalmába fogadta volna a nagybácsikám. De az értesítést mindenesetre ő küldte a nagybátyám haláláról, és egy találkozót kért az irodájában, az ok, állítólag én örököltem mindent. Mindent, már ami megmaradt a hatalmas vagyonból. Apám mesélte, úgy tett az öreg „úr”, nyugodt lehetsz, mire oda kerül a sor, hogy a lányod örökölni fog, már csak a területnek fogja a hasznát venni! Apám, halála előtt járt a bátyjánál, nem tudom minek, de ő mondta, hogy ramaty állapotban van az épület. Na tessék! Érdemes volt egy életen keresztül gyűjtögetni? Mások életét tönkre tenni? És mostanra mi maradt a nagy vagyonból? Hát érdemes volt évtizedeken át, építeni az egzisztenciát, azért hogy később, legyen mit lerombolni? Kevesebb pénzből is meg lehet élni, és nem kell mindenkit a haragosunkká tenni, a földbe taposni! Pedig nagyon szép volt a villa, és a környéke, de mostanra borzasztóan tönkre ment. Éppen ezért minek nekem? Csak a bajom lenne vele… Többe kerülne az átíratás, mint amennyit az egész ér. Elmegyek az ügyvédúrhoz, de csak azért, közöljem vele, nem tartok igényt az örökségre. De azért kíváncsiságból megnézem a villát, megnézem mennyi gondot akart a nyakamba varrni a bácsikám. Úgy látszik nem volt neki elég, amennyit gyerekkoromban szenvedtem tőle, még halála után is kínozni akar. De ez nem fog menni, már nem egy félénk kislány vagyok, aki még az apjától sem várhatott segítséget! Megoldom a problémáimat egyedül, nem szorulok senki lepusztult házára. Csak a kíváncsiság vezérel, na és az, hogy mit akart az ügyvéd úr hat hónappal ezelőtt. Azért hiába olyan ellenségféle, nem nézem ki belőle a gonoszt. Mert amikor felkeresett minket, azt képzeltük anyámmal, azért jött hogy átadja a bácsikám „jó” kívánságait apám halálával kapcsolatban. Én már akkor sem hittem el, hogy ez az ember képes megbántani minket a nagy gyászunkban. De anyám erősködött, ne beszéljek vele, nem érdemes, úgy is csak üzenetet hozott olyan valakitől, akit nem érdemes meghallgatni. Furcsállottam a dolgot, de hallgattam anyámra, bár, nem tudtam mire vélni, hogy szabályosan eltiltott az ügyvédtől, mint egy rossz udvarlótól. Most is, ahogy megkaptam az értesítést, megtiltotta, hogy találkozzam vele. Azt mondta, egy másik ügyvéddel, rendeztessem le az ügyet. Megtehetném, de én mindenféleképpen beszélni akarok az ügyvéd úrral. Már csak azért is, mert anyám ilyen erőszakosan ellenezte, hogy létre jöjjön ez a találkozó. Biztos vagyok benne, valami lappang a háttérben. Talán fél, megtudok valamit, a múltból? Valamit, amit eltitkoltak előlem? Vagy csak a régi rossz emlékek hagytak benne olyan mély nyomot, és ezért nem akarta, hogy bármiféle kapcsolatom legyen velük? Még azzal, sem aki nap, mint nap letakarította a feneküket? A régi ügyvéd, az igen! De ez? Neki még talán nem volt rá elég ideje. Itt vagyok az elágazásnál… De régen jártam ezen az úton. Még a temetésekkor sem, mert a temető a faluban van, minek jöttünk volna a villába, veszekedni? Semmi értelme nem lett volna. Borzalmas milyen állapotban van ez az út. Valamikor a bejáratot fák és virágok övezték, se egy kátyú, de még a faleveleket is állandóan takarították róla. Annak idején három ember dolgozott a ház körül, és ha nem végezték el a feladatukat, mehettek, amerre láttak. Az ügyvéd úrral két órára beszéltük meg a találkozót az irodájában, és még csak dél van. Meg akartam nézni az „örökségemet”, egyedül. Na nem mintha sokat változtatna az álláspontomon, de mégsem akartam tudatlanul megjelenni, és ha az ügyvédúr elkezdi dicsérni az épületet, a képébe tudjam mondani, hogy hazudik! Már látom a piszkos színű épületet, és egy autót, ki lehet az? Az ügyvéd úr… Mi dolga van itt? Azt gondoltam nyugodtan ebédel valahol. Vajon honnan tudta meg hogy először idejövök? Senki, senki nem tudta a tervemet, még anyám sem… Nem is lehetett erről beszélni vele, olyan ideges lett. Na mindegy, ha itt van, hát itt van. Sok vizet nem zavar, úgy is az lesz, amit én akarok, és nekem nem kell ez a romhalmaz! Az „úr” eddig az autónak támaszkodott, de most elindult felém. Háát jóképű pasi, azt meg kell hagyni. Kár hogy olyan ellenségféle… Egyszerű öltönyt viselt, nem volt rajta semmi flancos, talán nem akart kérkedni előttem. De ebben az egyszerű öltözetben is, egy fess ember benyomását keltette. Szóval jól nézett ki, nagyon jól. Milyen igaz az a bölcs mondás, nem a ruha teszi az embert. Lassan megfontoltan közeledett felém, arra gondoltam, talán attól tart, hogy megint ellenségesen fogok vele viselkedni, mint a múltkor. Nem kellene félnie, és különben is, nem én tőlem kell tartania, anyám nem akart beszélni vele, ő hajtotta el.

— Jó napot kisasszony, ha megengedi, bemutatkoznék. A múltkori találkozásunk nem volt túl sikeres. Olyan gyorsan kellett önöktől távoznom, hogy nem maradt rá időm. Alföldi Zoltán. – láttam, hogy rajtam felejtette a szemét, gondoltam alaposan megnéz magának, mielőtt átverne.

— Garbóczi Melinda. – nyújtottam a kezem, amit ő hosszan két kézzel megfogott, és még a kezem a kezében volt, de én már kérdeztem is.

— Mondja ügyvéd úr? – rátértem mindjárt a lényegre, mivel a legjobb védekezés a támadás. Tulajdonképpen mit keres ön itt? – gondoltam valamilyen mesét csak ki talál, hisz ügyvéd, okos, nem esik nehezére elkábítani egy ilyen halandót, mint amilyen én vagyok.

— Furcsának találja, hogy itt vagyok? Én, pedig nem, hogy ön itt van. Kerestem telefonon, de nem tudtam elérni. Éppen ezt a találkozót akartam megbeszélni. Gondoltam szeretné látni, hogy mit is örökölt.

— Hát, nem vagyok elbűvölve a látványtól. – úgy éreztem hihető, amit mond, meg különben is, miért ne mondana igazat. Úgy sem azért jött, hogy megcsodálja ezt a romot, meg ezt a gisz-gazos kertet.

— Kérem, ne ítéljen első látásra, majd ha bejön velem a villába, ha bejön, de miért ne jönne, hisz ha másért nem, azért, hogy megnézze, mennyit változott gyerekkora óta. És ha majd látja… De majd mindent a maga idejében.

— Még mondani akart valamit, de nem hagytam, mert még mindig az járt a fejemben, miért nem csodálkozik, hogy itt vagyok, mert, ha valaki, ő biztos nem tudhatta, hogy ide jövök.

— Tulajdonképpen miért is nem csodálkozik, hogy itt vagyok? És miből gondolja, hogy én oda bemegyek?

— Mert tudtam hogy maga egy okos nő, és megnézi a villát, belülről is, mielőtt tárgyalni kezd róla.

— Í-gen? És miből gondolja, hogy én egy okos nő vagyok, hiszen nem is ismer? – az jutott eszembe, vajon tényleg okosnak tart vagy csak hízeleg a célja elérésének érdekében? Ugyan, hisz itt van, és itt vagyok én is. És valóban nem tartom magam butának, igaz, zseni sem vagyok. Olyan, átlagos, ahogy mondani szokták. De ez után olyat mondott, hogy szinte a lélegzetem is elállt.

— És ön miből gondolja hogy egy olyan ember, mint amilyen a nagybátyja volt, ilyen piti információkat nem tudott megszerezni? Ne gondolja hogy nem kísérte figyelemmel, azt hogy az ő kis húga milyen sikeresen veszi az akadályokat az iskolában.

— Ez villámcsapásként ért. Biztos elvörösödött a fejem, mert az ügyvédúr hátrált egy lépést. De megpróbáltam visszanyerni az önuralmamat, ami eltartott egy percig, és csak utána kérdeztem.

— Csak nem ön volt, aki szállította a híreket rólam, magyarul, nyomozott utánam? – kérdeztem, és akkor döbbentem rá igazán, hogy éveken át megfigyelés alatt tartottak, „kellemes érzés”, jó hogy akkor nem tudtam róla.

— Erre nem volt semmi szükség! – ezt a mondatot olyan gyorsan hadarta el, hogy az volt az érzésem azért, ne legyen időm kikaparni a szemét.

— Voltak a nagybátyjának olyan kapcsolatai, akár a suliban is, ha ő valamit meg akart tudni, azt ő meg is tudta.

— Hát ennek örülök, legalább ehhez a disznósághoz nem adta a nevét.

— Megtettem volna, ha engem kér meg rá a nagybátyja, higgye el, nem a rossz szándék vezérelte.

— Hát persze, az én bácsikám egy áldott jó lélek volt. Emlékszem rá még gyerekkoromból… Bár soha ne ismertem volna. Semmi jóra nem tudok emlékezni vele kapcsolatban.

— Igen a látszat ez, de majd megváltozik a véleménye egy hónap múlva, de lehet hogy hamarabb.

— Szerintem semmi olyan nem fog történni, sem egy hónapon belül, sem azután, amitől az én véleményem megváltozna. Vagy tud valamit, amit én nem? – gondoltam, valamit csak kiszedek belőle. Igaz, egyelőre azt sem tudom, mit kellene tőle megtudnom.

— Igen. De erre magának kell rájönnie, ha most bármit mondok, azt mondaná, persze hogy védi, hisz még most is a nagybátyám pribéke. – nem akar mondani semmit, gondoltam. Úgy látszik a vén tróger még a halála után is, uralja ezt az embert. Azt hiszi, ha nem úgy tesz mindent, ahogy meghagyta, visszajön, és számon kéri. Majd kinövi a félelmét.

— Ugye most azt gondolja, hogy még mindig a nagybátyja befolyása alatt állok? Igen, így is lehet értelmezni, pedig higgye el, csak arról van szó, valamit megbeszéltünk az öregúrral, és úgy kell lennie. Mert ha nem úgy történne az a veszély, fenyegetne, hogy az ön számára soha nem derülne ki az igazság. Ami rossz lenne, mert élete végéig hazugságban élne. Igaz, ha kiderül az igazság az is rossz lesz önnek, de most elmondani azért nem lehet, mert nem hinne nekem. Magától kell rájönnie mindenre. – ezek után már biztos voltam benne, hogy mégis van valami titok.

— És gondolom bizonyos dolgokra, csak akkor jöhetek rá, ha elfogadom az örökséget? – eközben arra gondoltam, teljesülne a bácsikám minden vágya, sikerülne teljes egészében tönkre tenni a testvérét, és a családját is.

— Csekély az esély hogy másképp megtudhatja, de megtudhatja. De nem biztos, hogy hinné is, amit megtud.

— Úgy néz ki, hogy bután fogok meghalni, mert nekem ez a romhalmaz nem kell. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy a nagybátyám miért akar kitolni velem a halála után? Hisz, úgy sem látja már a kínlódásomat, akkor meg mi öröme van benne? Na de még hogy ő, de önnek ebből mi a haszna? Ha jól meg is fizette, már úgy sem tudja visszavenni. Adja oda az államnak az ingatlant, nem tartozik senkinek számadással, nem kell beszámolnia senkinek, így tudta elintézni és kész! Biztosan tudná ezt az időt hasznosabb dologra is fordítani. – láttam rajta, hogy nagyon elgondolkozott azon, amit mondtam.

— Nem azzal bízott meg a nagybátyja, hogy megpróbáljam tönkre tenni. Amivel megbízott az, ha ön is úgy akarja, nyissam fel a szemét, és már így is többet mondtam a kelleténél. De talán menjünk be a házba. – mondta határozottan.

— Miért? Ön szerint olyan nagy öröm a házasság? Vegyük például a nagynénémet. Gondolja neki olyan nagy örömet okozott? Egy pillanat alatt eltűnt az életéből minden, amiért érdemes volt élnie. Vagy az én szüleim, nekik mi örömük volt a házasságban?

— Sok, csak önre kell nézni. Ami pedig a nagynénjét illeti, ő kifogta. Nem feltétele egy házasságnak a tragédia. És lehet, ha tudja az igazságot, nem meghalni akart volna, hanem bosszút állni. – láttam rajta, olyat mondott, amit nem akart, ezért gyorsan megkérdeztem.

— Ezt hogy érti? – gondolkozott egy darabig, majd csendesen megkérdezte.

— Ön nem tudja?

— Ugyan mit kellene tudnom? – megint merengeni kezdett, mielőtt válaszolt volna. Úgy láttam, azon gondolkozott, vajon elmondhatja-e, de sóhajtott egy nagyot, és válaszolt a kérdésemre.

— Mindegy, lesz, ami lesz, elmondom. Végül is ez egy hivatalos ügy, ez bizonyítható. Arról van szó, hogy az unokatestvére autóján a féket megpiszkálták. – látta rajtam, hogy nagyon megdöbbentett, amit mondott, ezért még hozzá tette.

— Ezek szerint eltitkolták, nem mondták meg önnek?

— Én erről semmit sem tudok! Honnan veszi ezt?

— Pedig így volt, jegyzőkönyv van róla.

— A szüleim ezt soha nem említették. Pedig elég nagy voltam már akkor is, de hogy a mai napig eltitkolták, ez azért furcsa… Mondja ügyvéd úr, nem csak szórakozik velem?

— Na de kérem? Ez attól sokkal komolyabb dolog. Különben van a házban jegyzőkönyv az esetről.

— Akkor az életem kockáztatása árán is bemegyek!

— Csak azért nem kell, van az irodámban is egy példány. De ha bejön velem, biztos vagyok benne, hogy meg fog lepődni.

— Én akkor fogok meglepődni, ha kijövünk.

— Nnna, jó menjünk, a többit meglátjuk menetközben. Megyek a kulcsért, az autóban van. – és addig, amíg a kulcsért ment, arra gondoltam, hogy szalad az idő, kellemes és nagyon jóképű fiatalember. Na de várjuk ki a végét! Lehet, hogy ez csak felületi cukormáz. Elvégre valamit akar, amit én nem.

— Itt vagyok, mehetünk.

— Menjünk… – ezt úgy mondtam, mint akinek fáj az, ha menni kell valahova. Elindultunk a villa felé, és azon tűnődtem, egész kellemes lenne ez a találkozó, ha nem azért jött volna létre, amiért létre jött. Érdekes most hogy beszélgettem ezzel az emberrel, még az épület is szebbnek tűnik. Kellemes sétálni együtt, elvégre fák között, a természet lágy ölén vagyunk. Igaz, egy elhanyagolt parkban, de az erdőben sincs rendezettség, és mégis jól érezzük magunkat benne. Na, itt álljunk meg! Hova akarok kilyukadni, mik ezek a gondolatok? Azért nehogy elfelejtsem, hogy miért jöttem! Vigyázz Melinda, így fognak csőbe húzni! Oda kell figyelnem a dolgokra. Észre sem veszem, és a nevemen van ez a romhalmaz. Közben megérkeztünk a bejárathoz, és rögtön megjegyeztem:

— Hát ez az ajtó nem úgy néz ki, mint amelyik ránk akar dőlni, stabilnak látszik.

— Nem csak az ajtó, az egész ház az. – vajon mit akar ezzel mondani, mondtam, csak úgy halkan, inkább magamnak.

— Ugyan kérem, nézzen rá. – mutattam rá két kézzel a villára. De ő mosolyogva mondta.

— A látszat csal. Ez a villa Mátyás király áll ruhában.

— Nafene! – ez meg megint mi? Miféle titok fog kiderülni?

— Mátyás király… – kérdeztem csodálkozva.

— Majd minden kiderül amint kinyitottam az ajtót. Ha ki tudom. – láttam, hogy kínlódik a zárral, ezért mondtam.

— Csak a kulccsal nem is fog menni, van egy rejtett zár, itt, ni. Látszik, hogy csak akkor járt itt, amikor kinyitották önnek az ajtót.

— Most is kinyitották volna, ha úgy akarom. – mondta, és úgy vettem észre, hogy megint huncut mosolyt láttam az arcán. Tudtam, valamiben sántikál, de én is mosolyogva kérdeztem.

— Ugyan ki?

— Hát a személyzet. Az inas, a takarítónő, a szakácsnő, és képzelje el, még kertész is van.

— Kertész? – néztem rá csodálkozva és rögtön meg is, kérdeztem.

— És ugyan mit csinál itt? A gazt metszi?

— Gondozza a növényeket. Ha jobban körülnéz, láthatja, hogy van itt minden. A rózsától az egzotikus növényekig. Csak egy kicsit eldugva. Ha ide költözik, a kertész nyolc-tíz nap alatt láthatóvá tesz mindent, négy-öt ember segítségével.

— És eddig miért nem tette? Miért hagyott mindent így elgazosodni? – kérdeztem fölényesen.

— A nagybátyja utasítására.

— Utasítására? Tehát miért? Egy olyan pedáns ember, mint amilyen ő volt, ilyen parancsot ad ki? Ez marhaság. Lusta a kertész és kész. Kihasználta, hogy a nagybátyám már nem állt a helyzet magaslatán.

— Na, ez is egy olyan kérdés, amire most még nem válaszolhatok.

— De miért nem? – hogy mire jó ez a nagy titkolódzás? Azt hiszi, hogy ez engem annyira érdekel? És igaza van, érdekel. De még mennyire hogy érdekel! Minél több megválaszolatlan kérdés merül fel, annál jobban érdekel.

— Mert most még jobb így. – határozottan mondta, nem volt a hangjában semmi sértő, de megpróbáltam a lehetetlent, és belekötöttem.

— És ha ideköltözök és kirúgom, mert nem kell olyan ügyvéd, aki nem tájékoztat mindenről? – és kíváncsian vártam erre mit fog mondani, de ő higgadt maradt, úgy láttam, hogy még csak meg sem lepődik a szemtelenségemen.

— Megteheti, de most még én döntöm el, hogy mit lehet elmondani és mit nem.

— Nem ugrott be a trükkömnek. De mire is számítottam, elvégre ügyvéd, és biztos nem a rosszabbak közül való, mert akkor a nagybátyám nem fogadta volna fel. Azért, folytattam a piszkálódást.

— Nem semmi egy pasi maga. Egyszer azt hiszem, hogy velem van, máskor meg kiderül, hogy még mindig a bácsikámat szolgálja.

— Igen. És pontosan ezzel akarok magának jót. Higgye el, önnel vagyok. Ha mindent kitálalnék most, akkor maga sírva rohanna el innen, és többet a környékre sem jönne.

— Inkább megyek is. Nem akarok sírni. – úgy tettem, mint aki vissza akar fordulni.

— Nyugodtan maradjon. Nem mondok csak annyit, amennyit éppen abban a pillanatban szükséges.

— És akkor nem fogok sírni? – kérdeztem enyelegve. Tetszett a játék, de ő komoly maradt és komolyan mondta.

— Szerintem sírni azt fog, csak akkor már fogja tudni, hogy miért. Meg fog érteni szép lassan mindent. – Ezen megint elgondolkoztam. Titok, titok… Van egy olyan érzésem, sok minden vár még rám… Sok olyan dolog, ami fel fogja bolygatni az egész életem… Miért vagyok olyan kíváncsi? Egyszerű, mert ilyen a természetem, és ezt közöltem is vele.

— Kíváncsivá tett, menjünk be. És mikor fogok sírni és mindent megérteni?

— Ez öntől függ. Mit mennyire vesz a szívére. Szerintem folyamatosan fog sírni és megérteni mindent.

— Hát ez igazán biztató. Tehát olyan dolgokra számítsak, amit most még el sem bírok képzelni?

— Úgy van, nehéz idők lesznek önnek, és nekem is.

— Önnek? Önnek miért?

— Mert ha bármit elrontok, rosszul, vagy rosszkor mondok valamit, súlyos kárt okozhatok önnek, és a megbízómnak.

— Ó a bácsikám! Szegény. – erre nem reagált, csak ennyit mondott.

— Talán, menjünk be.

— Menjünk. – mondtam kíváncsian.

— Parancsoljon. Vagy menjek én előre?

— Csak nyugodtan, nekem nem sürgős. – mondtam és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha kriptába akarnék bemenni. Tartottam tőle, hogy bután fogok viselkedni bent, és nem tévedtem. A félelmemet megosztottam az ügyvédúrral is.

— Félek egy kicsit. Na nem, attól hogy valami ránk esik, csak olyan régen jártam itt. Na meg a gyerekkori emlékek. Mindenre emlékszem, a legkisebb zugokra is.

— Elhiszem, még a rejtett zárra is a bejárati ajtón. Nos jöjjön, nézze meg mit hagyott magára a nagybátyja.

— És most jött az, amire egyáltalán nem számítottam, biztos tátva maradt a szám a csodálkozástól, amikor kinyílt az ajtó.

— Háát ez? Semmi nem változott. Ez tényleg Mátyás király, még csak Oszkár, az inas is… Gizike hát maga is itt van még? Mindenki, mindenki, itt van… Minden olyan, mint régen… – azt hittem, csodát látok. Oszkár, az inas úgy érezte, hogy neki kell üdvözölni először a ház „úrnőjét”, mivel a házban rajta kívül nagyobb rangú személy nem tartózkodott, illetve az ügyvédúr, de ez most nem számított, mert ő volt a kísérőm.

— Üdvözlöm kisasszony, örülök, hogy megint lesz gazdája a villának. Nagyon szép nő lett önből amióta nem láttam.

— Igen lesz, Oszkár bácsi, és köszönöm a bókot. Csak az nem biztos, hogy én leszek az. – megpróbáltam minél előbb felvilágosítani a helyzetről, hogy nekem ez az egész nincs ínyemre, és pénzem sincs az ilyen tréfára, amibe a nagybátyám akar belevinni, de Oszkár a szavamba vágott mielőtt bár mit is mondhattam volna.

— Ha szabad kérdeznem, miért? Az ügyvéd úr szerint ennek semmi jogi akadálya nincs, mivel ön az egyedüli örökös.

— Hogy jogi akadálya nincs az, lehet, csak éppen én nem akarok ilyen nagy gondot a nyakamba venni.

— Elhiszem. Egy ilyen birtok irányítása nem kis felelősség. De ugyebár itt van az ügyvéd úr, aki mindent tud, és mindenben tud segíteni. És higgye el nem csak a jogi és a törvényes úton, fogja ezt tenni, hanem mint, hogy is mondjam, mint barát.

— Ez nagyon kedves az ügyvédúrtól… – de Oszkár megint a szavamba vágott.

— Bocsánat, és mi, a ház alkalmazottjai is azon leszünk, hogy minél jobban megkönnyítsük a dolgát. Persze csak, úgy ha nem akar minket lecserélni.

— Nem, egyáltalán nem akarom önöket elküldeni, elmennek a nélkül is.

— És miért tennénk?

— Mert ha én lennék a villa „úrnője”, egy fityinget sem tudnék fizetni önöknek. Egyszerűen nincs miből. – gondoltam erre igazán nem tud mondani semmit, és igazat ad nekem, de tévedtem.

— Úgy látom, még nagyon keveset tud. De nem az én reszortom hogy felvilágosítsam, arra itt van az ügyvéd úr.

— Nem értem, mit akar ezzel mondani?

— Mondja nyugodtan Oszkár, ha már belekezdett, elvégre, ha maga tudja, akkor Melinda kisasszony pláne tudhatja. – szólt az ügyvédúr, és láttam valami huncutkás mosolyt, amit akkor gúnyosnak minősítettem, de nem sokáig, mert hamarosan megértettem, van miért mosolyognia.

— Mit kellene tudnom?

— Azt kisasszony, hogy nem csak a villát hagyta önre a nagybátyja, hanem egy nagyobb pénzösszeget is. – mondta Oszkár bácsi, olyan hangnemben, mint azok az emberek, akik tudják, hogy a mondani valójuknak súlya van.

— Erre mit mondhattam volna? Derült égből villámcsapás. Minden másképpen volt, mint ahogy én elképzeltem. Úgy jöttem, ide hogy mindent csak gucsmolni fogok, és közben nem győztem kapkodni a fejemet. Eltelt egy kis idő, mire meg tudtam szólalni, de végül mégis sikerült egy pár értelmes szót kipréselni magamból.

— Hülyén érzem magam, idejöttem, hogy visszautasítsak egy romos épületet, ami csak látszatra rom, és ez még nem minden, ugyanazokat az arcokat látom itt, mint régen. Én azt hittem mindenki utálja a vénembert, és a halála után mindenki elpucolt, de nem. És még ez sem elég, kiderült hogy a nagybátyám anyagilag is jól állt. Meg voltam győződve arról, hogy az öregúrnak már semmije sincs. Apám mindig azt mondta, ez a részleg is ugrott, az sincs már meg, annak is vége. És most kiderült hogy semmi nem igaz az egészből?

— Azért van, ami igaz, – szólt ismét az ügyvédúr – például, hogy valóban nincsenek meg azok a cégek, amit az apja mondott. Csakhogy nem elvesztek, hanem Garbóczi úr eladta őket, és a pénzt másba forgatta be.

— Nem értem apámat, miért mondta, azt hogy tönkre ment a testvére? Vajon kitől kapta ezeket, az információkat? Kinek állt érdekében így becsapni? De egyáltalán, miért hitte el? Annyira megbízott abban az illetőben? Szegény úgy halt, meg hogy semmit nem tudott. Mindig lehangolt lett, amikor megtudott valamit a nagybátyám „hanyag” üzletkezeléséről. Igen, kifejezetten szomorú lett minden alkalommal. De hogy miért? Az ember azt hihetné amilyen viszonyban voltak, örülnie kellett volna. Ki érti ezt? – de az ügyvédúr, erre is megadta a választ, mint sok minden másra.

— Ostoba, ugye ezt akarta mondani?

— Ne-m, nem, csak tudja olyan merész vállalkozásnak, tűnik. – de én mindjárt arra gondoltam, hogy én egy merész nő vagyok.

— Látszatra igaza van, de csak látszatra. Higgye el, nem fenyeget minket semmi veszély. Ha így lenne, gondolja, hogy mindenáron be akarnék menni? Ennyire ostobának tart?

— De, nem, valóban, csak úgy hirtelen jött.

— Akkor bizonyítsa be! Abban az esetben elhiszem, hogy nem tart bolondnak, ha bejön velem a villába. Nos, bejön? – olyan képet vágtam, mint aki hatalmas áldozathozatalra készül, és beleegyezően mondtam.

— Hát jó… Legyen az államé a Garbóczi vagyon.

— Csak abban az esetben, ha ön nem fogadja el, vagy ha nem lesz önnek utódja, ami ugye nem így lesz?

— Ez is, az is… Lehet, hogy egyedül akarom leélni az életem, se férj, se gyerek. – de, férjhez akarok menni idővel, gondoltam és imádom a gyerekeket. És ez így ment. Gondolatban mindig ellent mondtam annak, amit hangosan kimondtam.

— Ugyan kérem! Azaz élet semmit nem ér! El sem bírnám képzelni magáról, hogy vénlány maradjon. – mondta az ügyvédúr, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Éppen ezért, kötekedtem vele még egy kicsit.

— Csak nem gondolja uram, hogy kockára teszem az életem? Még be sem lépnénk, és máris ránk zuhanna valami, például az ajtó. – úgy tettem mintha nem érdekelne, pedig éppen ezért jöttem. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon hogy néz ki most a villa. Igaz nem gondoltam, amikor ide jöttem, hogy be is fogok jutni.

— Aki oda be akar menni az nagyon bátor, vagy nagyon… – itt megálltam, mert rájöttem, hogy nem érdemli meg az ügyvédúr a jelzőt, amit mondani akartam, de késő volt.