Örökség 2

— Mert az apja tudta, hogy az öné pusztul, ön lett szegényebb minden rossz hír hallatán. És ez így is lett volna, de nem így lett, mert Garbóczi úr ugyan eladta az üzemeket, de a pénz nem elúszott, hanem másba forgatta be, és így az apja már nem tudta nyomon követni az útját. Kedves Melinda ez is a titkok egyike. Bele fog telni egy kis időbe mire mindent tisztán fog látni. – mondta az ügyvédúr, olyan ábrázattal, mint az a sakkjátékos, amelyik meg van elégedve a lépésével, ami közelebb viszi a győzelemhez.

— Ezért kellene most túl lenni az egészen. – és hirtelen az elégedett mosolyt felváltotta az ijedség.

— Azt nem lehet! A dolog ettől sokkal bonyolultabb! Olyan lenne önnek, mind egy hirtelen jött zivatar, ami elől nem lehet elmenekülni, amire nem lehet felkészülni.

— Rendben. De ha megengedi, ezt az ügyet itt lezárnám a mai napra, mert még ezt sem fogom tudni megemészteni, amit eddig megtudtam.

— Ahogy gondolja kisasszony, Holnap is nap lesz, nem szalad el senki és semmi.

— Akkor én mennék is, ha megengedik.

— Ahogy gondolja.

— Viszontlátásra, holnap.

— Viszontlátásra, kisasszony. – kikísértek mindannyian és álltak a lépcsőn ameddig csak láttam őket a visszapillantó tükörben. Ahogy hajtottam haza, azon gondolkoztam, hogy most mi van! Mi lesz!

Tehát, elhalasztottam az irodai tárgyalást az ügyvédúrral, mivel a történtek után úgy gondoltam, beszélnem kell anyámmal. Valami azt súgta, nagyon titkol valamit. Adok egy lehetőséget neki, hogy ne mástól keljen mindent megtudnom. Így hát elindultam haza, és ahogy fogyott alattam a kilométer, egyre több kérdés jutott az eszembe. Vajon mi vette rá a nagybátyámat, hogy így becsapja az apámat? Na és, az unokatestvérem autóján az elrontott fék? Ki akarhatta őt, őket megölni? Elég szemét volt mind a kettő, legalábbis az én szememben. Az enyémben. De még kiében? Vagy nem is őket akarták megölni? Valaki mást? De kit? Talán a nagybátyámat? Nem lehet, neki volt saját autója, és ha vele akartak volna végezni, akkor abban ölik meg. Sokkal kisebb lett volna az esély a tévedésre. Nem, szerintem nem őt akarták megölni. De akkor… Vagy mégis az unokabátyám volt a célszemély? De azt nem gondolták, hogy a húga is vele lesz? De mi az ok? Ilyen fiatalon kinek tudott ennyit ártani? Nem jut eszembe semmi. Ha csak, de ezt nem hiszem, nem hiszem, hogy kábítószer ügybe keveredtek volna. Igaz, a feltételek adottak voltak. De még sem. Velem szemetek voltak. Na tessék, a végén kilyukadok oda, csak nekem állt érdekembe megölni őket! De én nem tettem! Akkor meg ki? Nem tudom miért, de félek a jövőtől, félek olyan dolgok, derülnek ki, amit álmomban sem tudtam volna elképzelni. Lehet, hogy minden okot velem kapcsolatban kell keresni? Minden körülöttem zajlik, csak én nem látom. Nem akarom látni… Miért motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a szüleim körül nincs rendben valami? Nagyon félek az igazságtól, sejtem, nekem borzalmas lesz. Nekem apám és anyám a példaképem… De hogy meddig? Legszívesebben eltűnnék, hogy soha az életben ne legyen semmiféle kapcsolatom a nagybátyám hagyatékával. De hajt az is, hogy megtudjam a múlt minden részletét, tudni akarok minden apró mozzanatot, ami kapcsolatban áll a szüleimmel. Mindent tudni akarok! Eldöntöttem, haza megyek, és kérdőre vonom az anyámat. Egészen biztos, először megpróbál majd mellébeszélni. Nem hagyom! De honnét fogom tudni, hogy mikor mond igazat, és mikor nem? Nekem könnyű lesz hazudnia, hiszen semmit sem tudok. De milyen jogon gondolom, hogy hazudni fog? Hisz kiknek a szava áll szemben az anyáméval? A nagybátyám pribékeié. Kik ők, hogy anyámat vádolom hazugsággal? Na mindegy, bizonyíthatnak mindkét oldalon, ha azt akarják, hogy higgyek nekik! Én nyitott leszek rá.

Itthon vagyok. Megvárjam, amíg anyám kérdez, vagy én kezdjem a „támadást”. Nem tudom, majd a helyzet adja magát. Beléptem az ajtón és köszöntem.

— Szia anya! – csúnyán néz rám. Nem csodálkozom rajta, eddig még soha nem fordult elő, hogy ellent mondtam neki, legalább is a nagyobb dolgokban. Na majd megbékél. Remélem!

— Szia! Sokáig voltál – szólt sértődött hangon. – már alig hittem hogy haza gyere.

— Lehettem volna tovább is, annyi minden történt, és történhetett volna, de egy napra ez is bőven elég volt. Alig hittem hogy haza érjek, és pihenjek egy kicsit, na meg hogy elgondolkozzak a történteken. Annyi mindennel van tele a fejem, hogy majd szétrobban. – nem tudtam, hogy kérdezzek, vagy várjak? Úgy döntöttem hagyom beszélni.

— Jól tetted hogy ott hagytad őket! Én mondtam neked, hogy ne is menj el! Mondtam, hogy semmi értelme velük foglalkozni, a nagybátyád is, meg az ügyvédje is szemét alakok!

— Erről szó sincs, sőt nagyon kellemesen éreztem magam. Megbeszéltem Zoltánnal hogy holnap az irodájában találkozunk.

— Holnap is elmész? Az ügyvédhez? Nem akarsz mindjárt oda költözni? Mit akarsz még? Hiszen oda voltál több óra hosszáig.

— Nem holnap is, hanem holnap megyek az irodájába, mert ma nem voltam. – láttam rajta, hogy meglepődött, de győzött a kíváncsisága, és megkérdezte.

— Akkor hol voltál három óra hosszáig? – szólt, már-már kiabálva.

— Megnéztem a villát.

— Megnézted, megnézted! Tizenöt perc az út oda, tizenöt perc vissza, azt akarod mondani, hogy két és fél óra hosszáig nézted azt a romhalmazt? Mi olyan érdekeset találtál rajta? Még ha be tudtál volna menni, akkor igen. Mert akkor azt mondom, hogy nosztalgiáztál. Na hiszen, van is miről.

— Igen voltam bent, és nem is egyedül. Ott volt az ügyvéd úr és a személyzet is. – mélyen bele néztem a szemébe, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy fog reagálni a szavaimra?

— Miféle személyzet? Meghibbantál édes lányom? Az öregnek a végén már enni sem volt mit, nemhogy még szolgálókat tartson. És különben is, az irodába indultál, hogy keveredtél a villához? – kérdezte rosszat sejtve.

— Nem olyan bonyolult az, kiteszem az irányjelzőt, elfordítom a kormányt és azon az úton, vagyok, amelyik a villához vezet. Ugyan miért nem mehettem volna oda először? – tudtam, ezt erősnek fogja találni, de nem baj, egy kicsit, muszáj felpörgetni.

— Szoktál te velem így beszélni? Vagy eddig nem figyeltem oda? Mi történt, miért beszélsz velem ilyen hetykén?

— Ne haragudj anya, csak olyan dolgok történtek hogy nem tudom elfelejteni. Cikáznak a fejemben a gondolatok, nem is akár milyenek.

— Mégis mi történt? – kérdezte kíváncsian.

— Mit gondolsz anyukám, engem illet az a villa? – látszott rajta, hogy az első pillanatban, nem is tudja, mit mondjon, de azért halkan, szinte suttogva mondta.

— Tulajdonképpen, téged, de csak a bajod lenne vele. – majd egyre hangosabban, még hozzátette.

— Apád mondta hogy nem sokat ér az már. Inkább semmit. Igen sok pénzének kell lenni annak, aki vissza akarná állítani a régi állapotot.

— Éppen ez az, apám semmit nem tudott az ottani állapotokról. Igaz hogy kívül ramaty, de bent minden a régi. És hidd el nekem szolgálók is, vannak, sőt ugyanazok, akik voltak.

— Biztos át akarnak verni.

— Én is ezt gondoltam, de most már kételkedem.

— Lehet hogy a nagybátyád eladott valamit, hogy ezt a kis színjátékot meg tudja neked rendeztetni az ügyvédjével. Elvégre meddig tart pár napig valakiket szerződtetni, hisz huncut volt az idősebb Garbóczi, nekem elhiheted! – ezt úgy mondta, mintha ott lett volna akkor, amikor ezt a tervet kieszelték a nagybátyámék.

— Éppen ezért akarok elmenni holnap, mert Zoltán megmutat minden iratot, ami csak létezik az üggyel kapcsolatban.

— Rendben van, tiéd lesz a birtok. De ha nem tudod minél hamarabb eladni, miből fogod a költségeket fizetni? Tudod mennyi pénz, kell csak egy hónapi fenntartásra? Annyit nem keresel egész évben. Akkor igen, ha olyan gazdag lett volna az öreg, mint amilyen volt, akkor lenne miből fent tartani. De így?

— Hát akkor jól figyelj! – ismét mélyen a szemébe néztem.

— A nagybátyámnak pénze is volt, nem is kevés. Közölte velem Zoltán hogy semmit nem tékozolt el, csak egyik helyről egy másik helyre fektette be a pénzt, vagyis, eladta, amije volt, és a pénz csendestársként forgatta vissza, hogy senki ne tudja nyomon követni, még apám sem. – láttam rajta a döbbenetet, amitől meg se tudott szólalni, majd erőt vett magán.

— Nem mondod komolyan? Hogy mik sülnek ki. A drága sógorom átvágott mindenkit.

— De, de a legkomolyabban. – mondtam, és élveztem, hogy így meg tudtam lepni, de a meglepetéséből hamar felocsúdott, és mohón kérdezte.

— És, és sok pénz?

— Pontos összeget nem tudok, de Zoltán…

— Zoltán, Zoltán. Talán már tegeződtök is? Vedd tudomásul, ha igaz, amit mondasz, kaphatsz különbet, is mint ez a ficsúr ügyvéd! Akkor te úrinő leszel!

— De anya, egy nő, nem a pénztől úri nő, egy férfi, nem a pénztől úr, hanem a tanult, viselkedéstől. Sok pénzes gazember él a földön, nem gondolod?

— Az most mindegy! Szegény apád, ha ezt megérhette volna. Ha avval a tudattal halt volna, meg hogy nem volt hiábavaló… – és hirtelen a szájára tette a kezét, láttam rajta, hogy majdnem kimondott olyat, amit nagyon megbánt volna.

— Mi anya? – kérdeztem hirtelen.

— Aaaz… Hogy, annyit tűrt a bátyjának.

— Aha… Mond csak anya, te tudtad, hogy az unokatestvérem autóján megbabrálták a féket? – kíváncsian néztem minden rezdülését, De úgy vettem észre, hogy nyugodt maradt, és válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy van-e itthon kenyér.

— Tudtam, persze hogy tudtam. Annak idején a rendőrök sokat foglalkoztak vele. Gyanús volt mindenki nekik. De tulajdonképpen soha nem lett teljesen bebizonyítva, hogy nem baleset volt. Így abba hagyták a nyomozást. Tudtam én, hogy nem csak az örökségről beszélgettetek.

— Nem hagyták abba a nyomozást, még nem évült el az ügy.

— Igen? Jó, de többet nem kérdezősködtek. – egy darabig hallgatott, majd hirtelen megelevenedett és mondta.

— Figyelj csak lányom, holnap elmegyek veled én is az ügyvédhez.

— Minek anya?

— Szeretnék ott lenni, amikor felolvassa a végrendeletet. Szeretném hallani mennyit, örököltél.

— Egy szóval sem mondtam, hogy én leszek az örököse a Garbóczi vagyonnak, csak beszélni fogunk róla. Eddig tiltottál tőlük, most meg te is jönni akarsz? Mi ez a hirtelen változás? – vagyon, a gazdagság. Pedig nem így ismertem az anyámat. De lehet, hogy tévedek, gondoltam és csak meg akar védeni, nehogy valamilyen meggondolatlan lépést tegyek?

— Nem tiltottam meg, csak mondtam, hogy minek mész oda. De akkor még más volt a helyzet, beláthatod. – mondta határozottan, mikor pár órája ezen vesztünk össze, hogy én menni akartam, ő meg azt akarta elérni, hogy maradjak, ne foglalkozzam velük. De tudtam, miért változott meg így a véleménye, legalább is sejtettem. Ki is mondtam, amit gondoltam.

— Akkor még azt hitted, hogy mindent elveszített a sógorod? – Ezt méregből mondtam, de nem vette fel a kesztyűt, vagy nem vette észre az arcomon és a hangomon a változást, pedig biztos szembetűnő volt, mert azt hittem, hogy leég az arcomról a bőr.

— Igen. De most már kíváncsivá tettél, menni akarok! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és elkezdett a rádióval együtt énekelni, és még ringatta is magát hozzá. Gondoltam, egyelőre elég neki ennyi, hagyom énekelni, táncolni. De rá jöttem, nekem volt elég ennyi, mert anyám kifejezetten boldognak látszott.

— Rendben van, majd megbeszéljük, most lepihenek. Nagyon mozgalmas volt a mai nap. – Már elment a kedvem attól, hogy tovább faggassam, nem láttam semmi értelmét, az egész vitának. Ráadásul, még az is feldühített, amit ezután mondott.

— Pihenj csak pihenj, mostantól annyit pihensz amennyit, csak akarsz. Senki nem parancsolhat neked. – ezt már végképp nem hagyhattam annyiban és kezdtem magyarázni, elmondani, hogy mit is gondolok arról, ha valakinek, csak úgy, az ölébe hull a nagy vagyon, és utána nem csinál semmit, csak herdálja azt a pénzt, amiért a másik, esetleg, megdolgozott.

— Ugyan anya ez hülyeség. Talán a nagybácsi is pihent állandóan, és csak úgy lett, amije volt? Ha nincs, dolgozni kell, hogy legyen, ha van, akkor, meg azért hogy megmaradjon. Semmit nem adnak ingyen.

— Hát ingyen nem, de annak sem lesz semmije, aki munkával tölti a napot. Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. És ezt a szólást nem én találtam ki.

Ezt is meg tudta magyarázni, és tulajdonképpen igazat adtam neki. Bevonultam a szobámba, és belemélyedtem a gondolataimba. Hogy felvillanyozódott, mintha kicserélték volna. Együtt menjünk holnap vagy ne? Tulajdonképpen miért ne? Úgy tisztességes, hogy mind a két fél vegyen részt, ha valami kiderülne a végrendeletből. Én annak örülnék, ha teljesen tiszták, lennének ebben az ügyben, és még csak véletlenül sincs köze se anyámnak, se apámnak a rossz fékhez. Nagyon félek a csalódástól. Igaza volt az ügyvédúrnak, fogok én sírni mire mindent, megtudok. Az igazság az, már ott tartok, már most, sírásra áll a szemem, a szám, pedig még semmit sem tudok. Még csak a gondolataimban raktam össze a dolgokat, de hogy ezek a gondolatok így álltak össze, annak oka van. Érzem nagyon rosszul fog elsülni a kíváncsiságom. Hagyni kellene az egészet a francba! Nem kell semmi csak a nyugalom. De már nem tudom abbahagyni, a kisördög motoszkál bennem. Hallgatni kellett volna anyámra, nem kellett volna elmennem, maradni kellett volna a fenekemen, és elintéztetni mindent egy másik ügyvéddel! Mi a fenének kell nekem mindent tudni, miért érdekel a múlt? Olyan nyugodtan éltem eddig, semmi gondom nem volt. Olvasni kellene egy kicsit, talán az elterelné a gondolataimat. Nem biztos, de megpróbálom…

Sikerült elaludnom, mert mikor felébredtem sötét volt az egész házban, még az én szobámban is. Biztos anyám kapcsolta le a villanyt. Fogalmam sem volt hány óra lehetett, ezért megnéztem. Még csak három óra lesz, még egy fél éjszakát ki kell bírnom. És még hányat? Hány éjszakát fogok még álmatlanul tölteni? Igaz, most sikerült aludnom egy keveset. Hova lett a könyvem? Nem érdekes, úgy sem tudok olvasni, kimegyek az udvarra és sétálok egy kicsit. A fene ebbe az ajtóba, ez ennyire nyikorog, eddig észre sem vettem. Igaz az a szólás hogy az éjszakának füle, a nappalnak meg szeme van.

— Mész valahová? – szólt anyám, olyan hangon, amiből rögtön rájöttem, hogy ő még annyit sem aludt, mint én. Őt is a gondolataival volt elfoglalva, ugyanazok a dolgok járhattak a fejünkben, csak más megvilágításból.

— Csak ki egy kicsit sétálni. – mondtam nagyon halkan, mint aki nem akarja, hogy bárki meghallja.

— Nem tudsz aludni? Én sem, megyek veled. – a hangja határozott volt, és már kelt fel az ágyból, így gyorsan, és határozottan mondtam.

— Nem, nem szeretném, egyedül akarok lenni.

— Igen a gazdagságról legjobb egyedül álmodozni. De még csak velem sem oszthatod meg az álmaidat?

— Nem olyan álmok, meg gondolatok ezek, hogy bárkivel érdemes lenne megosztani. – azt hitte, hogy a fényről, csillogásról ábrándozom, pedig ha tudná…

— A te gondolataid nem a szép, a jó körül forognak? Tulajdonképpen hol jár a te eszed?

— Nem fontos. – tudná csak, hogy hol kóborolnak az én gondolataim, bele is betegedne.

— Csak aludj nyugodtan, csak az udvarra megyek, nem világgá.

— De vegyél fel valamit, mert hűvös van.

— Nem fázom. – Még ha fáznék, akkor sem vennék fel semmit. Meg akarok fagyni, meg akarok halni! Sikerül, sikerülni fog a bácsikámnak tönkretenni az életem? És az ő élete? Az ő életük? Az ő életüket kinek sikerült tönkretenni? A múlt árnyéka, a sötét múlt ezen túl mindig kísérteni fog? Nem tudom, mit tegyek? Ha nem leszek elég bátor, és nem nézek szembe a múlttal, soha nem lesz egy nyugodt éjszakám. De ha szembe nézek vele, és kutatom az igazságot, akkor sem. Akkor inkább az igazság! Nem akarom bedugni a fejem a homokba. Se így, se úgy nem lesz jó, de legalább tudni fogok mindent. Milyen egyszerű lett volna minden, ha a nagybácsi tényleg elvesztette volna a vagyonát… És ha tényleg olyan rossz lett volna, mint ahogy eddig hittem. Élhetném nyugodtan az eddigi életemet. De biztos, hogy nem így van? Hiszen mit tudok én? Nem sokat, de már többet, mint tegnap…

Öt óra. Nem megy az idő. És milyen távolinak tűnik a tíz óra, a találkozó időpontja az ügyvédúrral. Meg szeretnék tudni mindent. Most már tényleg fázom, bemegyek. Az még sem megoldás, ha beteggé teszem magam. Belebonyolódtam ebbe az ügybe, végig kell csinálnom. Ez a nyikorgás.

— Már éppen ki akartam menni, hogy behívjalak, vagy vigyek valamilyen kabátot rád.

— Ezt magamtól is meg tudom tenni, nem vagyok már gyerek.

— Valami nincs rendben? Miért érzem úgy hogy csappant a tiszteleted irántam? Mi, vagy inkább ki, változtatott meg?

— Jaj, ne vegyél már úgy mindent a szívedre anya, –mondtam. Tisztelet, eddig minden más volt. Minden olyan egyszerű. Kigondolta volna tegnap délelőttig, hogy a szüleim haszonlesők. És… De erre gondolni sem merek. Hogy hová lett a tisztelet? Elfújta a tegnapi szél! Hogy meddig tudom magamba fojtani az efféle gondolatokat, nem tudom. Egyszer úgy is kiborul a bili. Kíváncsi lennék, ha konkrét kérdéseket tennék fel az üggyel kapcsolatban, milyen volna anyám reakciója? Vajon tagadna mindent? Vagy szépen kiszínezve, de válaszolna? Na, mindegy, készítek reggelit. Nem mintha éhes lennék, de telik az idő és most ez a lényeg. Nem bánnám, ha már túl lennék a mai napon, de lehet, ha túl leszek rajta, akkor meg azt fogom kívánni, bárcsak el se kezdődött volna!

— Már nem is figyelsz rám! – hallottam anyám hangját belezúgni az éjszakába. Kénytelen voltam, alázatosabban szólni hozzá.

— De, hallottam, csak elgondolkoztam. – kimentem a konyhába, és neki álltam reggelit készíteni. De ő utánam jött, és amikor látta, mit csinálok, megkérdezte.

— Mit csinálsz? Hagyd csak majd én, elkészítem a reggelit.

— Nem kell. Nem az éhség miatt, csak hogy teljen az idő. Korán van még a reggelihez.

— Izgulsz ugye?

— Borzasztóan. – de nem, azért amire te gondolsz kedves anyám. Bár fölöslegesnek bizonyulna az izgalmam, odaadnám érte a Garbóczi vagyont villástól, pénzestől, mindenestől. Még valamilyen ráadást is kitalálnék, csak ne bizonyulna igaznak a sejtésem.

— Nem kell izgulni, először furcsa lesz, de majd megszokod. – soha, semmit nem lehet megszokni, csak úgy teszünk mintha. Vannak jobb dolgok, amivel könnyű együtt élni, de azt sem tudjuk megszokni, mert utána kell a még jobb, és nincs idő, arra hogy megszokjuk, vagy jön a rossz… na, nekem a rosszabb jött.

— Ha odaköltözünk, majd én ügyelek a személyzetre, hogy kint is, bent is rend legyen! Meglátod úgy ráncba, szedem őket, ha a vén trotty felkelne, nem ismerne rájuk. De ezt csak úgy mondom, fel ne keljen, jó helyen van ott, ahol van! Igazam van? – nincs, gondoltam, de nem mertem kimondani. Talán azért, nehogy megsértsem, mert ha nem igaz, amire gondolok, hogy tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy meggyanúsítottam az anyámat szemtől szembe ezzel a borzalommal. Mindig tüske lennék a szemébe, hogy nem hittem neki. És ha kiderül, hogy nem igaz az egész, a magam szemében is az leszek, mert ahányszor beszélni fogok vele mindig eszembe fog jutni, hogy nem bíztam benne.

— Te meg nyugodtan foglalkozhatsz a pénzügyekkel. – zökkentett ki megint a gondolataimból.

— Ha el kell utaznod üzleti tárgyalásra, nem mindegy, hogy rendben van minden, mire hazajössz, vagy áll a bál. Ebben is igazam van, ugye? – még szerencse hogy nem fordítva akarod anyukám. Hogy tudná pattogtatni azokat az embereket. Ezt azért már nem hagyhattam szó nélkül.

— Még nem is láttad a házbelieket, és te már szét akarsz közöttük csapni? Mondtam hogy ugyanazok, akik voltak! Mi bajod volt velük, amíg ott laktunk?

— Akármilyen rendesek, akkor is a nagybátyád szolgálói voltak. Szerintem szélnek kell ereszteni őket és kész. – mondta határozottan, majd mind, aki jól végezte a dolgát, leült a fotelbe.

— Ez nem ok. Mondj valami okosabbat. Én nem tartok tőlük. Te igen?

— Itt nem arról van szó, hogy tartok-e tőlük vagy sem, hanem az, hogy az idegeneket könnyebben tudnám rendreutasítani. Ezek tudják kik, vagyunk, honnan jöttünk, így nem lehet parancsolni senkinek.

— Miért, honnan jöttünk? Kik vagyunk mi? Ha új személyzetet vennénk fel, azok nem tudnák meg, hogy kik vagyunk, hogy kik voltunk? Te azt hiszed, hogy egy életen át titokba lehetne tartani, hogy a sógorod esze után van, amink van? – és ezek után higgadtan kérdezte, mint akit nem érdekel, amit mondtam.

— Mond csak, hányra kell menni az „ügyvédkéhez”? – ügyvédkéhez…

— Tízre.

— Akkor még van időm, elmegyek a fodrászomhoz. Elvégre ki kell néznem valahogy. A tárgyalás után elmegyünk a villához?

— Elmehetünk. És kinek a kedvéért akarod magad kiszépíteni?

— Csak, azért hogy lássák, ki az úr a házban! Máskülönben nem számít, úgy sem marad senki meg, elhajtom mindet! Se az ügyvéd, se a szolgák nem kellenek egy percig sem! Amint hivatalosan is te leszel a tulajdonos, mindnek rákötöm a talpára az útilaput. Csak addig maradnak, amíg nem találok helyettük mást. Főleg az ügyvéd úr helyett, ő, nagyon a begyemben van. – mondta, és már biztosan tudtam, hogy egyáltalán nem figyel rám, de azért tettem még egy kísérletet.

— Akkor most jól figyelj anya! Soha nem leszel annak a háznak az úrnője! Ha erre számítasz, akkor jobb, ha itthon maradsz!

— Nem viszel magaddal?

— Ugyan hova vinnélek, amikor én sem megyek!

— Nem kell a jólét, a pénz? – nézett rám csodálkozva, úgy, mint aki egy bolondot lát.

— Nem! Mert szerintem vér tapad hozzá! Nekem nem kell egy kísértetház.

— Ne gyerekeskedj, az apád forog a sírjában, ha ezt hallja.

— Na jó, itt hagyjuk abba, elkésel a fodrásztól.

— Fél tízre haza jövök, itt ne hagyj!

Ha egy rossz szót szól bárkinek… Gyáva vagyok! Nem mertem kérdezni semmit. Tegnap a hazafelé vezető úton, kérdések sora volt bennem. Semmit nem mertem kérdezni. Féltem a válaszoktól? Igen, féltem. Féltem hogy kiböki, azért tettük hogy neked legyen! Szörnyű, de félek hogy igaz. Mit csináljak egy óra hosszáig? Bekapcsolom a tévét. Csak van benne valami… na tessék! Szappanopera itt, szappanopera ott, szappanopera mindenütt. Ki az, aki pénzt ad az ilyen népbutító filmekért? A tévének tanítani kellene, nem butítani. Fél tíz lesz. Bárcsak ne jönne haza időben a „grófnő”.

— Szia, hogy nézek ki? Jól, akkor mehetünk.

— Kár volt emlegetni.

— Te anya! Nem lenne jobb, ha itthon maradnál?

— Most, amikor megcsináltattam a hajam? Szó sem lehet róla! Ott akarok lenni!

— Jó, de akkor senkinek egy célzást se!

— Hát persze most még korai lenne, még újakat nem találok, szükségünk van rájuk. Csak legyünk ott a villában, elzavarom én őket minél hamarabb. Nem fogják rontani a levegőt, az egyszer biztos! – és már indult is, mit indult viharzott az autó felé, én követtem, mint egy pulikutya.

— Nem indul?

— Indul az, csak kéreti magát egy kicsit.

— Na, majd lecseréled. Szebbre, jobbra. Most már megteheted, olyan autót veszel amilyet, akarsz!

— Jó ez nekem, már brummog is. – védtem meg az autómat, mert nagyon kedves volt nekem, a saját erőmből vettem, úgy tekintettem rá, mintha a gyerekem lenne.

— Elindultunk. Nem beszélgettünk, mindketten el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Nem hajtottam gyorsan, sőt, kifejezetten lassan mentünk, tudtam, hogy odaérünk a megbeszélt időre. De amikor a villához, vezető elágazáshoz értünk, felpörgettem a motort, hogy anyámnak nehogy eszébe jusson bemenni a házhoz. Jól gondoltam, mert meg kérdezte.

— Nem megyünk be először a villához?

— Nincs már rá idő.

— Dehogy nincs! Késünk egy fél órát, na és?

— Miért kellene késni, ha nem, muszáj?

— Mert megteheted.

— Nem a-ka-rok késni!

— Jól van, meg ne egyél.

— És semmi személyeskedés! Nyugodtan végig hallgatod az ügyvédurat, és hagysz engem dönteni. Ha én nem akarom a vagyont, bele nyugszol és kész!

— Úgy lesz minden, ahogy akarod, de azért gondold meg jól. Nehogy eldobd magadtól a szerencsédet. Nem biztos, hogy még egyszer lesz ebben az életben. Az ilyen csak egyszer adódik. Hogy még egyszer összejöjjön, nagyon kicsi az esélye. – és csak mondta, mondta. A hátralévő úton csak a szerencsémről beszélt, amit nekem meg kell két kézzel ragadnom, mert ha nem, azok közé a bolondok közé tartozom, akiknek minden mindegy, ahogy esik, úgy puffan. Örültem, hogy megérkeztünk, mert már nagyon untam a prédikációját. Megálltam, és mondtam. Itt vagyunk.

— Ez az egész épület az ügyvédé?

— Nem. Bérel egy irodát.

— Kár, már azt hittem ilyen jól megy neki.

— Megint úgy éreztem, meg kell védenem az ügyvédurat. De vajon miért? Miért akarom mindenáron megvédeni? Talán, mert érzem a lelkem mélyén, hogy igaza van? Vagy, van más oka is…

— Mert ha jól menne neki, akkor maradhatna? És még talán a férjem is lehetne? Pár napja még egy ilyen csóró ügyvédnek is örültél volna, ha megkéri a kezemet.

— Be kell ismerned, azóta sok minden megváltozott. – ebben igazat kellett neki adnom. Biztos, hogy sok minden megváltozott.

— De, én, én nem változtam, anya!

— Nem, te nem de talán a pénzeddel akarsz egy ilyennek karriert csinálni? – mondta ezt az újgazdagok fölényével, aki azt hiszi, hogyha már pénze van, megteheti azt, hogy lenézi azokat az embereket, akik közé eddig tartozott, mintha a pénz által szebbek, okosabbak lennének. Pedig ezek az emberek, szegényebbek a szegénynél, mert semmivel sincs többjük csak a pénz, sőt a pénz által, elveszítik azokat a barátokat is, akikkel azelőtt tartották a kapcsolatot, a barátságot. De már az új gazdagoknak, nem kellenek a régi barátok, ők lent maradtak, nincs rájuk szükség. A felsőbb kör, pedig lenézi őket, úgy tekintenek rájuk, mint ők az „alattuk lévőkre”. Hirtelen még válaszolni sem tudtam, ráhagyjam, vagy álljak le az utcán vitatkozni vele? Az utóbbit választottam, sajnos.

— Miről beszélsz? Nem kérte meg a kezem!

— Nem, nem. De Zoltán így, Zoltán úgy, ő meg Melinda így, Melinda úgy! Nem sok kell ahhoz, elvégre egy pénzes csaj leszel.

— A csajt azért csak hagyjuk. És pénzes se biztos, hogy leszek. Függ sok mindentől. Na jó, menjünk fel.

— Fel? Lift van?

— Anya! Három emeletes az épület és a másodikra megyünk.

— Igen, mert a földszinten meg az elsőn a jobbak vannak. Mondom én, hogy le kell cserélni az ügyvédurat, majd felveszünk egy olyat, akinek a földszinten van az irodája. Vagy a sajátjában dolgozik, vagy dolgoztat. Egy idősebbet, tapasztaltabbat.

— A sógorodnak megfelelt a tudása, neked miért nem?

— A sógorom még ezen is spórolt, sajnálta a jobbra a pénzt.

— Nem vitatkozom veled, még nincs is miről! Gyerünk!

— Ne lökdöss, még hasra esek!

— Kopogtunk, majd beléptünk az irodába, és érdekes módon, nem vettem észre semmi jelét annak, hogy az ügyvédúr meglepődött volna azon, hogy az anyám is rész akar venni a végrendelet felolvasásán, sőt, nagyon kedvesen fogadta.

— Jó napot hölgyeim, örülök, hogy ön is eljött asszonyom.

— Ez csak természetes, a lányomról van szó. – szinte csak úgy dobta a szavakat az ügyvéd felé, csak egy dolog érdekelte, a végrendelet. Senki, és semmi más.

— Igen anya, de most nem az oviba kísértél, felnőtt nő vagyok. – próbáltam menteni a helyzetet.

— De azért csak legyen melletted valaki, aki tudja, mit tesz. Igazam van ügyvéd úr?

— Ezt önöknek kell eldönteni. Talán foglaljanak helyet.

— Köszönjük.

— Innának valamit?

— Nem, legyünk minél hamarabb túl az egészen, ha megkérhetem. – alig hittem, hogy túl legyünk az egészen, már megbántam, hogy beleegyeztem abba, hogy anyám ide jöjjön. Szégyelltem magam az anyám miatt, és ezt az ügyvédúr is észrevette.

— Megértem, kisasszony. Nos, akkor felolvasnám a végrendeletet.