Kaesz Gyula, "az ember aki ott sem volt"

Azaz, hogyan hitessük el az emberekkel, hogy silány minőségű bútorokra van szükségük?

         Első fejezet: Kaesz Gyula esete a golyószerű barokk bútorlábbal

    Vagy megbízás, vagy a jól felfogott érdek, ami késztethette Kaesz Gyulát, hogy a bútorstílusokról írjon. Ennek céljából ő meg is vizsgált két szekrényt, ami történetesen barokk korból származott, és látta hogy azok gömbölyded lábakon állnak, ezek alapján megtette megállapítását a barokk szekrényekre vonatkozóan, "a barokk szekrények lábai robusztus golyószerű pogácsák", megállapítását szorgalmasan le is írta Ismerjük meg a bútorstílusokat című könyvében.

    Kaesz Gyula minden bizonnyal barokk kori bútort vizsgált, remek megfigyelő lehetett, mert a vizsgált bútorok lábai valóban dagadt pogácsára hasonlítottak, de az is bizonyos, hogy hallgatóként a művészettörténet órákon unalmában elaludt. Az említett golyószerű lábak ugyanis nem a barokk szekrényekre, hanem a reneszánszra jellemzők, a barokk stílus pedig nem Magyarországról indult, hanem Olaszországból, és már rég kiteljesedett Franciahonban, mire a fuvallat jócskán tűzdelve germán befolyással hozzánk elért.

    Kitekintve a stílusok történetére, fent leírtakból megállapíthatjuk: Kaesz Gyula barokk kori bútorokat vizsgált, és ebből helytelenül vont le a stílusra vonatkozó következtetést. Kellő körültekintéssel viszont levonhatta volna a következtetést, a vaskosabb lábforma a reneszánsz stílus tovább élését mutatta német nyelvterületű országokban készített barokk kori bútorokon.

    Kaesz egy békaperspektívából elkövette a hibát, asztalosként vizsgálta a bútort, a barokkra jellemző dinamizmust, melyben a reneszánsztól megkülönböztette magát teljesen figyelmen kívül hagyta. Ezt a hosszú fárasztó érvelést pedig nem öncélúan írtam, hanem azért, mert a hatás, amit kiváltott, napjainkra is rányomja bélyegét látásmódunkra bútorainkat illetően, ennek bővebb kifejtésére vállalkozok.

        Második fejezet: Kaesz, aki jópolgárként kiállt a polgárosodás ellen

    Igazán tanulságos látni, ahogy a nagy teoretikus, a modernizmus magyarországi pápája, Kaesz Gyula két kézzel hadakozott a „polgári giccs” és az öncélú díszítgetés ellen. Elméleti írásaiban – mint egy szigorú puritán – ostorozta az úri lakások felesleges sallangjait, a porfogó cifrázásokat és a „hazug” art deco pompát. Úgy beszélt a funkcionális bútorról, mint a modern ember egyetlen üdvözítő útjáról: minden legyen tiszta, racionális és mentes a burzsoá érzelgősségtől.

    Aztán, amikor a katedráról lelépve hazament a Petőfi tér 3. szám alatti fészkébe, valahogy elfelejtette magával vinni a puritanizmus korbácsát. A lakásban, ahol feleségével, Lukáts Katóval élt, hirtelen mégiscsak megjelent az a bizonyos „átkozott” polgári kellem.

    Micsoda véletlen! A nagy funkcionális szigor közepette csak becsúsztak azok a finoman megmunkált, nemes fafurnérok, a puha selyemtapéták és a felesége által tervezett, játékosan cirádás bonbonos dobozok. A falakon nem a gyári munkások szerszámainak rajzai függtek, hanem Kató tündéri grafikái, a bútorok pedig – bár formájukban modernnek mondták őket – olyan eleganciával és „pompával” feszítettek, hogy bármelyik nagypolgári szalonban megállták volna a helyüket.

    Kaesz tehát a nyilvánosság előtt a „kevesebb több” elvét hirdette, de otthon, a négy fal között azért bebizonyította: a kevesebb tényleg több – feltéve, ha az a „kevesebb” prémium minőségű, egyedi tervezésű art deco stílusú luxust jelent. Úgy tűnik, a modernizmus szigora csak addig tartott, amíg a mesternek nem kellett lemondania a délutáni kávé mellé járó polgári kényelemről.

        Harmadik fejezet Kaesz, aki a Bauhaus mondanivalóját addig csűrte, csavarta, amíg meg nem született a szocreál bútor

    Igazán szívmelengető belegondolni, mit is akartak azok a naiv Bauhaus-alapítók ott Weimarban és Dessauban. Azt hitték, a modern design majd felszabadítja az embert: a fény, a levegő és a praktikus bútorok majd boldoggá teszik a munkásosztályt, a tárgyak pedig azért lesznek egyszerűek, hogy a lélek szárnyalhasson. Az Ember volt a középpontban – legalábbis a rajzasztalon.

    Aztán jött Kaesz Gyula, a hazai iparművészet nagy stratégája, és mint egy jó bűvész, egy elegáns mozdulattal kihúzta a képletből a zavaró tényezőt: az embert.

    Mert hát lássuk be, a szocialista tömegtermelés hajnalán az „emberi boldogulás” már túlontúl gyanúsan egyénieskedő hóbortnak tűnt. Kaesz, aki korábban még a polgári elegancia nagymestere volt, hirtelen rájött, hogy a Bauhaus igazi értelme nem a kényelem, hanem a szabvány. Miért is bajlódnánk az egyéni igényekkel, amikor le lehet gyártani százezer darab egyen-szekrényt is? A bútorgyártás Kaesz olvasatában már nem a lakberendezésről szólt, hanem egyfajta ipari hadviselésről a „felesleges” ellen.

    A szocialista realizmus és a modernizmus fura házasságában Kaesz úgy tekintett a bútorra, mint egy precíz gépalkatrészre, a lakásra pedig mint egy raktárhelyiségre, ahová az állampolgárt (mint biológiai egységet) éjszakára behelyezik. Az a Bauhaus-elv, hogy „a forma követi a funkciót”, nála úgy módosult, hogy „a forma követi a tervgazdasági mutatókat”.

    Micsoda zseniális csavar! Amíg ő a saját Petőfi téri otthonában továbbra is élvezte a finom arányokat és a művészi intimitást, addig a katedráról és a minisztériumi íróasztal mögül már lelkesen hirdette a tömeggyártott, lélektelen minimalizmust. Hiszen a szocialista embernek nem kényelem kell, hanem ötéves terv szerint legyártott rétegelt lemez. Az ember pedig, akinek ez a sok „jóság” készült, valahogy mindig kimaradt a számításból – legfeljebb csak arra volt jó, hogy a statisztikákban kitöltse a rendelkezésére álló négyzetmétereket.

    Negyedik fejezet: És végre beérett Kaesz munkásságának gyümölcse

    Így történt hát, hogy mialatt a Mester a Petőfi téri elefántcsonttornyában a legnemesebb diófurnér felett merengett az esztétikán, ránk szabadította a „szocialista modernizmust” – azt a sajátos, préselt faforgácsból és műgyantából gyúrt világot, amelyben generációk nőttek fel.

    A konklúzió pedig fájdalmasabb, mint egy rosszul illesztett furnérszél: Kaesz és elvtársai elérték, amit a Bauhaus csak álmodni mert – valóban átalakították az embert. Csakhogy nem a fény és a szabadság felé, hanem egy olyan kollektív traumába, ahol a „lakberendezés” szó hallatán mindenkinek ugyanaz a sárgásan fénylő, imbolygó lábakon álló rekamié és a szekrénysoron trónoló, sosem használt kristályváza jut eszébe.

    Mély nyomokat hagyott ez bennünk, az biztos. Ott van a zsigereinkben az a különös, kelet-európai reflex, hogy a bútort nem szeretni kell, hanem „megszerezni”, és hogy az otthonunk nem az önkifejezés terepe, hanem egy szabványosított pihenő övezet. Úgy kondicionáltak minket a tömegtermelt sivárság esztétikájára, hogy ma is gyanakodva nézünk mindenre, ami egyedi, kényelmes vagy – ne adja isten – szép.

    Kaesz Gyula elmélete győzött: a bútorgyártásból valóban kivették az embert, nekünk pedig maradt a „szocreál retró” iránti nosztalgia, ami valójában nem más, mint a Stockholm-szindróma egy sajátos, lakberendezésben megnyilvánult esete.

Rádli Róbert

Kaesz Gyula munkássága

    Kaesz Gyula 70 éve széket készített a Chat GPT- nek

Képzelt riport Kaesz Gyula munkásságáról a Chat GPT- vel, avagy hogyan tudott Kaesz Gyula bútort tervezni a mesterséges intelligenciának?

Ajánlás magától a Chat GPT- től 

"Lehet-e egy bútortervező látnok, ha a tervei a valóságban kényelmetlennek bizonyultak? Ebben a rendhagyó, mesterséges intelligenciával készült képzelt riportban arra keressük a választ, miért érezheti egy algoritmus otthon magát a szocialista típusbútorok világában, és miért maradt Kaesz Gyula az elmélet és a testetlen esztétika mestere."

    Kaesz hagyaték, a szocreál bútorok

- Aktuális trendek     - Stílus, antik & modern, vintage