Pákolitz István:Busó farsang
Pákolitz István: BUSÓ FARSANG
1.
Fényes aranybaltáját villogtatja a Mátyás, megtörvén a jeget, kisöpörte az égi mezőket; naptárbéli szokása szerint megüzente a Télnek, kotródjék szaporán, a hidegből éppen elég volt! Olvad a jégpáncél a Dunán, megroggyan a hó, és készül a böjti szelek vihorászó fürge csapatja; jót nyújtóznak a fák, mocorogva-keringve megindul bennük az áram, a nedv, s forrongva, újra-születvén készül a téli halálban az élet.
Ősi varázslat:
új rátérem tődés, körforgás fákba-füvekben és a szivekben is.
Áldott vagy, szerelem, ki az; ifjú lány s a legény szívét napfénnyel, zsenge virággal összefűzöd, — ahogy egybekötötted szép Maricáét és Matyiét. — megtörve köröttük a gőg s a közönynek rontó téli jegét. Most boldog szép szerelemben lejtik a víg kólót; kipirulva-összeborulva ringnak a tánc ütemén. Ki ne látná tiszta szemükben a szerelem lángját?
Bizony azt meglátta Simó is,
és nem mondhatnám, hogy nagy lett volna nyugalma; bujtogató is akadt: hét ördög súgta fülébe, kérné föl Maricát — oly könnyen hajlik a lányszív; s addig, míg gyűrű nincs, hajjaj, fordulhat a kocka! Sündörög egy darabig, — szemléli a farkas a bárányt — majd odatoppan elébük:
“Jer, kicsi drága virágom, perdüljünk egyet; Matyikáddal járhatod aztán! Nem kaplak be, ne félj Maricám, no nem is harapom le csöpp fitos orrod sem — — "
“Tágulj innét, de azonnal,
szólt Matyi fennhangon — jól vésd az eszedbe, hogy engem választott ez a lány! Hagyd békén, mert kibelezlek!"
Kérve-kérte Simót a leány is: “Mért kavarod föl békénk tiszta vizét iszaposra?"
“No nézd csak a finnyást!
— kezdte Simó — Szégyellni való tán nem vagyok én se?! Sánta, púpos se vagyok! Cifrázott lajbizsebemben pár tallér is akad: dicsekednél bár negyedével, kódis templomegér!"
Mátyás meg visszafelelte:
“Volna, ki két kézzel kapkodna a pénzed után, de én Maricát nem adom! Sietősen menj az utamból, mert bizonyisten, hogy — —"
“Te nyüves, te, te kosz vakarékja!
— vág a szavába Simó — Tetű volt az apád; te se vagy több kandzsi szamárnál, kit tikmonnyal kéne dobálni! Most nagy a szád, nyavalyás, hencegsz is marha-erőddel, ríjtaveszítesz még, tudomisten! Hej, riherongyos!" “Rongyos a vén vakapád, te cihöndér!"
S hogyha a lány nem
áll közibük, hát véribe-fagyva ott leli végét csúffá téve Simó.
Mátyás megfogta marokra,
rongyként dobta odébb a legényt, aki így fenyegette: “Várj csak, várj, te bitang, meglásd, ezt megfizeted még!"
Hajnaltájba Simó maga mellé vette barátját, a janicsár törököt, ki az üdvös moszlimi vallás szertartása szerint Kuga névvel járt a világban; jó sok eső hullt arra, ahol nőtt, mert a Simó csak cingár kisfiúként bucskázott oldala mellett, mintha nyelestől a cséphadaró lendülve kalimpál. Végefelé járt már a mulatság, jöttek a párok, jött Matyi is, Maricát csókolva, meg-megölelve; mit sem sejtve, mi készül a farsang hajnali csendjén; mondom, ahogy jöttek-jövögettek, jókora kővel fejbe ütötte Simó Mátyást; a leányt meg az órjás tartóztatta, hogy el se szaladjon és Matyinak sem nyújthasson menedéket.
Az álnok rajtaütéstől
orrabukott Mátyás, a Simó meg, mint a vadállat, rárontott; de a másik sem volt rest: fölugorva fültőn vágta Simót, majd gánccsal a földre teperte; kókányolta, hol érte, fűszerként szórva szidalmát: “Jösszte, az istenedet, meglékelem a koponyádat! Hátulról támadsz, rohadék?! És még tetejébe rámhozod ezt a Kugát! Ne, bitang, csámpás utonálló, gaz besúgó, most megkapod itt a jutalmad is egyben!" Jajgatván, a Simó biztatta Kugát Matyi ellen: “Aprítsd, vágd a cudart, itt folyjon a vére a sárba! Megfizetem, ne kíméld! Ne maradjon csontja se épen!" lm, Kuga készül már, a sikoltó lányt odahagyva, dobbant és Matyinak ront menten: “Ebhitü kölyke, véled-e, hogy velem is megbírsz? Igyekezz haza inkább szopni anyádhoz, mert apróra taposlak azonnal!" És hogy a féllábát fölemelte, Matyink odasurrant, elkapván a török derekát, billenti legottan; az meg a földre zuhan, belevágva a kőbe kobakját, abba a kőbe, amellyel Mátyást fejbe ütötte orvul a gyáva Simó.
De Kugának hangja se jön már, mennyei-szép muzsikáját hallja a szőke huriknak. “Érted sem nagy kár — így szól Matyi most a halotthoz — bár inkább ez a rongy, a Simó halt volna! De várj csak: végén csattan az ustor!"
A lány sírt. Nem Kuga vesztén: Mátyás élete forgódik most szörnyű veszélyben; tudja is ezt a Simó, bár épp alig áll meg a lábán, mocskos szája ilyen szavakat köpköd:
“Na, te ringyó,
gaz kurafidnak nem lesz többé nappala, éje! Gyilkos vagy, Mátyás, iszonyún bűnhődsz meg a bűnért; ég ne fogadja be lelked, a föld is vesse ki csontod!" “Menj csak a bíróhoz, mondd el hazudozva, mi történt; jó álmod ne legyen: kísértsen a holt Kuga arca, mert te okoztad a vesztét!"
“Kétszer is én veszítettem, harmadszorra a fűbe harapsz! Nem mossa le senki,
senki a vért a kezedről!"
Égve-lihegve a bosszút, elsietett a legény.
Mátyás, a leányt megölelve,
így búcsúzott: “Áldjon meg az Isten, drága szivecském, szép Maricám; őrizzen a csókom. Bárha nehéz most elválnunk, ne feledd, nem tart ez mégse örökké; és várj rám, jövök én, ha lehet. De ha mégse jöhetnék, szökj te is át a szigetbe utánam!"
Napkikeletkor
holt Kuga hűlt tetemét a barátai sírva-siratták,
zordon-marcona harcosok arcán folytak a könnyek;
eljött, lám, a bíró is, részvétét kifejezni,
álnokul ott sírt-rítt a Simó, nyögvén-nyöszörögte:
“Jól tudom én, hol kéne keresni az ördögi latrot!
Add ki parancsba, biró: Maricát hozzák ide tüstént;
értek a nyelvén jól, nékem majd vall a leányzó!
jRettenetes nagy sarcot vet ki reánk a muzulmán,
hogyha ma estélig nem kapjuk kézre a gyilkost!"
“Én megyek érte magam!" — szól és már indul a bíró;
majd Kuga hűlt tetemét bajtársai szép kegyelettel
vállra veszik s könnyezve viszik bús gyászzeneszóval.
lérül-fordul a bíró, máris jő a leánnyal,
nem látszik Maricán, hogy félne, megáll a középen;
“Itt van — szól a biró — hadd látom, hogy mire mész most?"
Gúnnyal nézi Simó, odasündörög és fuvolázva
kezdi enyelgőn: Szép Maricám, gyönyörűm, kicsi szentem,
megremeg árva szivem, hát eljöttél, tubarózsám?!"
— Meg kell hagyni, Simó értette a cifra beszédet,
szószaporításban nem tudtak rálicitálni;
most a leány egy monzdulatán elakadt szava mégis.
“Hagyjad a mézes szót, a szivembe fulánkja, szakad csak;
jól tudom én, mi lakik benned, nem födhet az álarc;
éppen ezért ne kívánd, hogy előtted fájva alázzam
büszke szivem, s térden könyörögvén kérjelek arra — —"
“Nézd, Maricám, neked is jobb lesz, ha nyomára vezetsz, hisz
most már nem sokat ér a makacsság! Megmenekülhetsz, hogyha Matyit... Tanú vagy! S tanúsítom jómagam is, hogy hős Kuga itt halt szörnyű halált. S ki okozta a vesztét? Mátyás! És ezzel nagy bajba sodorta a várost! Törvény-megcsufoló, bűnrészes az is, ki a bűnöst elrejtette!"
“Hová?!"
“Hát épp ezt kérdezem én is!
Szoknyádal takarod, te rifaanc! Hát valld be, nem így van?! “Ocsmány szájú Simó, lám, így is tudsz te beszélni! Mondhatsz rám, amit éppen akarsz, hiszen arra se vagy már méltó, hogy megbánts! Oly törpévé zsugorodtál, annyi se vagy, mint Mátyás körme alatt a piszok!"
“Hé,
csöndessebben a szóval! Más is van közeledben! Ám, ha te így akarod, hát jó. Én nem tehetek mást. Majd a biró ellátja bajod! Gondold meg a dolgot, mert ha reám nem bízod a titkod, majd kibeszéled, hogyha e markos jó katonák meg-megsimogatnak: meglátod, melyikük tud forrón-jobban ölelni! Látod, elért bosszúm: nem akartál férjed-uradnak, most cafrája lehetsz a sok éhes vad janicsárnak, s végül úgyis kibököd, hol tartod rejtve az ipszét! Nem pazaroltad rám a szerelmed, csak Matyi kellett; bezzeg kellene most — noha nászod nélküle szebb lesz!" “lm a kezedbe vagyok, rossz sorsom teljesedik már, nincs más hátra, gyerünk mindketten lássuk a végét: nyomra vezetlek, jöjj!"
“Csuda, hogy megjött az eszecskéd!" “Megjött, vagy nem jött, ne törődj azzal, gyere gyorsan; hívj bírót, katonát, egyedül nem bírsz vele úgysem!" És indult.
A biró a nyomában a négy katonával, majd a Simó, töprengve-zavartan; tán a kelepcét érezhette, nem értvén mégsem, hát ki is érti, mért ilyen uk-muk-fuk döntött, hogy nyomra vezesse? A Dunaparton a lány megtorpant: “Most, aki bátor, indulhat velem át a szigetbe!"
Hiába beszéltek,
hogy nem bírja a jég, beszakad; de a lány nekiindult, senki se merte követni; a bíró megfenyegette; ordítozott a Simó: “Te rohadt dög, mit hazudoztál?!" Visszafelelt a leány: “Jöjj bátran, nyomra vezetlek, nincs más út, csak ezen juthatsz Mátyás közelébe." “Vissza te, vissza, bolond! Nem bír meg a jég, odapusztulsz!" “Féltsd inkább te magad! Menj1 el jó Messze Mohácsról, hogy ne találjak rád, mert hidd el, visszajövök még! Nem pusztulhatok én, jó hírt viszek át a szigetbe: Siklósról eltűnt a török! Hát nem marad itt sem, itt se maradhat örökké!"
Lenge vitorlásként tovaszállt, jó szél segítette; pillangó-libegése nyomán fényt szórt az aranynap, fölvillant s eltűnt, majd könnyeden, őzgidaképpen szökdécselt, hol a kásás jég laskája beroskadt. Lélegzetjük elállt, mindnyájan megrökönyödve bámulták Maricát, s irigyelték, ámde nyomába nem mert lépni Simó; kussoltak a bősz janicsárok, és tehetetlen mérgükben toporogtak a parton: majd a bíró így szólt — a Simónak szánva — epésen: “Az bizonyos, hogy minket szépen nyomra vezettél, íme, üres kézzel mehetünk most vissza, te híres!"
4.
Kunyhóból-kunyhóba cipelték kinn a szigetben Mátyást, és kérték: hogyan is volt, mondja el újra: bólogatott mindenki; pokolba kívánta Simót, és újfent hallgatták, hogyan is történt Kuga veszte. Töprengtek, mi lehet Maricával; nincs aki védje; bosszút is állhatnak, hiszen annyi, de annyi a példa! “Nemcsak szép az a lány, esze is van, mondta merengve egy asszony — kitalálja bizonnyal azt. ami legjobb!" És szidták a bírót, különössen a férfiú-népség. Gyerkőcök tudakolták: hány Kuga él a világon? És váltig tanakodtak azon, mit kellene tenni, nemcsak várni, mi lesz, de a sors elejébe kiállni!
Alkonytájt — a fogyó hold sápadt-sárga karéja föltűnt már keleten, s hunyorogva rendre kigyúlt a csillagmécsesek ezre — a tönkről fölkel a látó agg Tuna, és jobbját háromszor nyútjva magasba, jelt adván a zsibongó-zúgó uszkocsi népnek, ismét szólni akar.
Csönd lett, de csak éppen azért, hogy tisztesség híján ne maradjon a szólni kívánó; mert sokan unták már: a szakállas jós öregember hóról-hóra meséli-beszéli, hogy eljön az ifjú jó táltos paripán, szűzmárjás szép lobogóval; súlyos ezüst kürtjét megfújva elindul a harcba, s véle az uszkocsi nép indul majd vissza Mohácsra; volt, aki megmosolyogta a vént, s könyökét ütögetve adta jelét: ott jön ki a látó álma-meséje.
És belekezd az öreg:
,,Rémalakot láttam közeledni az éj fele táján, még most is remegek, fölidézve szörnyű alakját: ördög volt-e, vagy angyal, sárkánygyík-e, vagy ember, vagy tán mindből volt valamellyes gyúrva beléje? Szólni ugyan nem szólt, mért szólott volna; elég volt látnom a rettenetet: bika-forma fejébó'l a kosszarv kunfcorodott fenyegetve; bozontos szörnyű szemöldje szinte benőtte a vakszeme két odvát; rezes orra embert formázott, de csak éppen átabotából; rettenetes száját föltátva, majd beharapva rám vicsorított;
szőre-bozótja benőtte pofáját; nagy buzogányát meglóbálta felém.
Nem tudtam szólni, se futni — —"
Közbekiáltottak :
“Nahiszen, csak mondja a sorját! Félünk épp eleget, ne tetézze a rémületünket; ebből elég volt már!"
“Még meddig járja bolondját?" “Meddig bújjuk a nádast még, mint holmi toportyán!?"
“Inkább harcra tüzelne, apó, semminthogy az ördög képét fesse nekünk!"
“Veszteglünk itt a szigetben,
s mindent elherdál a pogány, míg fölkopik állunk! Messzi keletre cibálja a láncán árva pulyánkat!" “Szó-fia itt a beszéd, ne locsogjon vén Tuna bátyó, épp elegünk van már! Csak várunk, tatjuk a szánkat, s éhen döglünk itt!"
Nyugalommal mondja a vénség:
“Mondtam, amit mondtam, s hogy féltem, azt se tagadtam; s azt se akarhatom én, hogy félve-remegve lapuljunk! Fogytán van kenyerünk és fogytán már a türelmünk, mégis, jobb, ha az ész megy elöl s nem rögtön a száj szól; így hát jobb lett volna, ha hagyjátok befejezni mondókám, mert most kiviláglik, hogy mit akartam; annyit akartam mondani még, hogy bármi vitéz is megrettenne, ha látna valóban ily csuda-rémet! Ügy vélem, hogy fából kéne faragni a lárfát, olyképpen, ahogy itt az előbb elmondtam az álombéli, riasztón-rémes busó-maszka pofáját! Hogy riadozna a sok janicsár, meg a szpáhi, a topcsi, és esze nélkül futna a kontyos, vissza se nézne, hogyha e maszkával meglepnénk éjszaka őket! S persze nem árt, de nem ám, ha a kard se hiányzik a kézből, vagy tollas buzogány, fölváltva cséphadaróval!"
“így már mindjárt más az egész!" — ezt zúgja a tábor, ott nyomban nekilátnak mind, és futnak a fáért; kérgét hántolják, bütykét-gallyát lefaragják; baltával szabj ák-igazítják: fúrva-faragva játszódnak; nagy a zaj, mikor egy-egy lárfa sikerrel elkészül: riogatják egymást, főleg a nőket; mások a fűzfából hasogatnak kürtre-valónak; vagy bika, kos szarvát formázzák bugyiibicsakkal; szőrével kifelé fordítják mind a subákat, madzaggal kötik át, ráfűzve kong a kolompjuk; zúgva-búg a busók nagy kürtje, amott a kereplők vad recsegésétől visszhangzik messze a tájék,
mintha pokolból támadt volna az ördögi népség, várja az indítást a busó-had.
Hej, de ki adjon
indítást, ha vezér sincs még? És ifjú vezér kell; bölcs az öreg Tuna bár, de bizony nem bírja a kardot. Vállalnák tizen is: nagy tisztesség a vezérség és bizalom, ha a szív, meg az ész mindig a helyén van; így hát régi szokás, hogy e pörben döntsön a próba: birkózás legelébb, azután tüzet ugrani kell majd, s lesz buzogánnyal-ütés. Ki e hármat győzi erővel, főleg ügyességgel, s megelőzi a társait, az lesz majd a vezér, így tartja a törvény és az igazság.
Szól is a síp, kezdődik a verseny. Van kiabálás, biztatják az ügyest: ügyesebben bírja le társát; nógatják, ki a földre kerül s pilledve föladná küzdelmét.
Noha játék ez, s életre-halálra nem megy a versengés: mérkőzvén, jó-erejét nem rejti a véka alá a busó, aki győz, az a másik győztessel próbálja tudását.
“Fogd, ahol éred!
Könnyebb volna menyecskét táncoltatni bizonnyal!" “Ej, mire vársz, mit tatod a szádat? Nyomd le a földre!' “Sajnálod? Nem apád! A fejét csak: hogy ne bicegjen!1'
Birkózik Matyi is, ki-kicsusszan most a fogásból,
megtéveszti a másik igyekvőt játszi cselekkel;
látszik a mozgásán, a fogásán: érti a dolgát,
és aki véle kiáll, hát jól felkösse gatyáját!
Billegve topog és toppantva kivágja a hejhót,
majd lihegő társát — negyedik már — földre teremti.
És miután megvolt a birok, tűz-ugrani kellett bocskorban, lobogósan-lengő hosszigatyában, terpesztett lábbal.
Nem mondom, folyt is a tréfa, főleg az asszonynép heccelte vidáman az ugrót:
...Jóska, vigyázz, ne tojásrántotta legyen vacsorára!" “Hallod-e, ég a gatyád!"
“Odapörköli Gyurka a bajszát!" “Még fölgyújtod utóbb széltén-hosszában az erdőt!" “Ejnye, Balázs, a gatyád odaéghet, senki se bánja, ámde mi benne van, arra vigyázz, be ne kapja a tűzláng: mondd, mi a frászkarikát tennél, ha netán odajutnál? óh, a Dunának menne legott sok barna menyecske, főleg a csintalanabb ja rühellne, hogyha leégnél!" Fölcsap a láng magasan, jóval magasabbra fölugrik Mátyás; még fia-szikra sem éri sehol.
De a verseny
legnehezebbje csak eztán jön; most kell a kurázsi, mert a busó-buzogánnyal kell majd jó nagyot ütni, úgy. hogy a szíjra kötött kóclabda körívbe repüljön, s mennél több a körív, az a jó.
Már várnak a jelre,
harsán a síp, nosza rajt! Nagy erővel pörgeti-vágja a buzogányt a busó; szétrebben a fürge gyerekhad; kapkodják fejüket, kik a kólót lejtik a sorban, hogy zuhogó buzogány ne találja fülön, se lapickán. Biztatják a busót, fölzendül a harci kiáltás, zúg-zeng-bong a baó a kereplők ménkü zajában.
Nem tudom én, kire gondolt Mátyás, tán a Simó járt épp az eszébe, mikor meglódult nagy buzogánya, és a tömött labdát oly erővel vágta, miként ha agykoponyára zuhogna az ütleg.
Mind odatódul,
szájukat eltátják, sose hitték volna, de íme, hétszer, nem kevesebbszer perdül-fordul a labda! Van riogás, nagy öröm, harsanva-harsog az éljen, megfogják Matyit és földobják jól a magasba, elkapják tizen is, majd újfent fölhaj igái jak, és Tuna bácsi elé menetelnek véle vidáman; torkaszakadtából kiabálja, ki győzi a szusszal: “Éljen az ifjú vezér!"
5.
Tuna bátya legott megölelte, szólván: “Ifjú vezér, ki a jobbak közt is a legjobb voltál és a nehéz próbákat sorba letetted, esküdjél, fiam, erre a kardra az eskü szavával; hallván-hallja az ég, meg a föld: úgy áldjon az Isten, és maradékod is úgy részeljen a földi javakból, mint ahogyan gondját viseled te az uszkocsi népnek!"
Esküdvén, Mátyás fönnhangon mondta az esküt: “Hallja az égben az Űr és minden szentjei hallják, s hallja, ki bujdosván, hazavágyik övéi körébe: esküszöm én, hogy méltatlan nem hordom e kardot, míg jártányi erőm s egy csepp vér lesz ei'eimben! íme, futóvadként tengődünk nádban, a sásban. hontalan és árván a tulajdon szent haza földjén! Esküszöm, ifjú fejem nem hajthatom it* nyugovóra. míg odaát a pogány ellenség dúlja Mohácsot!"
Eskü után a vezér föltartja magasba a kardját, s újból zeng a sok éljen; szól a fakürt. a kereplő: kong a kolomp és zúg a baó, cseng-bong a harang is, — őrizték jól rejtve a földben, várva az ünnep napját.
El se csitult az öröm. már új derű vonta fénybe a búsókat, Matyi szívét persze leginkább; úgy megörült, hogy szólni se bírt. nem hitt a szemének; válté, hogy álmot lát, de valóság volt az az álom: csillag-tűz-szeme fénylett szépséges Maricának; megszökkent Mátyás, a leányt fölkapta ölébe, égő csókjával csókolta az ajka pirossát. “Hagyj már szólni, vezér, — kérlelte a lány mosolyogva, és elmondta miként szabadult meg a gyáva Simótól, majd rátért szaporán, hogy jó renden van a széna — nincs a töröknek már Siklóson híre. se hamva! Itt az idő, ne szalasszuk a percet, verjük el a port rajtuk, amíg horkolnak a háremhölgyek ölében!"
ím, a szerelmes Mátyásból most újra vezér lett: “Egy rövid órát még hadd zeng jen-zug jön a farsang. s majd odaát folytatjuk! Biztos lesz nemulass ott!"
Rémmel a Rém ellen! Vad lárfás szörnyű busó had mozdul; búg a fakürt: pokláda-jelére ezer, meg száz skrepetája felel; fölzendül-kondul a zvónó; szőrével kifelé, jó vastag marhakötéllel átkötvén a subát, ki-kibuknak a rémek a ködből; állati álorcák vigyorognak; lárfa-pofájuk foghíjas; fejükön kosszarvak, szarvasagancsok; duzzad a bő gatyászár szalmával jól kitömötten: kócmadzagra kötött két jókora krumpli-heréje közt a vörösrépát billegteti huncutul egyik; kuncog-pusmog a lány, csudajófaru cifra menyecskék följihogatnak; a kürt, a kereplő és a kolomp is fülsiketítőn zúg, recseg és bőmből, — de kihallod vad lármájukból a merengő szép citerát is. Farsang-farka van itt a szigetben, ropja a kólót még az a sánta leány is a körben!
Nagyhasú korsó
csöpp csöcse csókra csúcsul: csókolják egyre serényen; puffan a háton a jánkele-fegyver: a hosszú harisnyát megtömték hamuval s bufogatják sorban a kölykök: jó termést, szaporát, bő áldást mondanak egyre, főleg azoknak, akik pecsenyét tűznek föl a nyársra:
Haj rege hipp-hopp
jánkele farsang,
itt vágták le
tegnap az ártányt;
nem adják a máját,
csak a szalonnáját!
Az is jobb lesz, mint ami volt:
rossz szomszédnál a furkósbot!
Az a gazda nem jó gazda,
amit kértünk azt nem adta;
neki se adjon az Isten
még szarni való erőt sem!
Haj rege busó, jánkele farsang,
itt vágták le tegnap az ártányt!
Adjon az Úristen
ennek a gazdának
négy szép ökröt,
négy jó lovat,
három bikaborgyut,
két szamarat;
aranyostort a kezébe,
aranyekét a fődjébe,
ezüstöt az erszényébe,
szép menyecskét az ölébe!
Jánkele farsang,
levágták az ártányt;
galagonya kettő,
a monyára is kettő!
Adjon az Üristen
a gazdaasszonynak
száz göbe-malacot,
száz tik-alja csibölét!
Legyen annyi tojásuk, mint csillag az égen,
annyi koszos malacuk, mint fűszál a réten;
olyan vastag szalonna,
mint a mestergerenda;
kolbász, hurka hossza-vége
a házukat körülérje!
A kendtek lányának olyan szeme-gombja
legyen, mint az orsó,
csípőié: búbos kemince, csicse: bugyos korsó!
A háziasszonynak
legyen mindig jászává,
mint a malom-rosta, úgy riszáljon a fara!
Kis menyecskéjüknek sose legyen panasza,
mint a földgolyóbis, gömbölödjön a hasa!
Haj rege hipp-hopp, farsang van,
múlassunk a farsangban!
Gazda, ne bújj el, hozz boros iccét,
mert föltörjük rögtön a pincéd;
usgyi, szaladj a padlásra,
friss pecsenyét tűzz a nyársra! Kitty kotty, kitty kotty, galagonya kettő, hipp hopp, hipp hopp,
a mony ám is kettő!
Gazdaasszony, keltsd a Julcsát,
keresse a láda kulcsát;
ha találna ezüst dénárt.
az a dénár pont nekünk jár!
Haj rege hipp hopp, adja az Isten, Vígadjunk mindég jó egészségben; Búzánk, borunk is legyen majd bőven, És békességünk minden időben!
Majd a vezér jelet ad: elhallgat a kürt, a kolomp. és lágy zene sem szól már, megnémul mind a kereplő. nagy-nagy a csönd;
a busók ügyesen ladikokba ugornak, s zajló táblák* közt csáklyákkal és evezőkkel bajlódnak, hogy a túlsó partot bizton elérve, kezdődjék igazán a pogányos, szívbeli farsang! — Frissebb lesz az a tánc! Járhatja a tarfejü kontyos, és — ha akarja, ha nem —táncol majd vad muzsikára!
6.
Ügy is lett, ahogyan jósolta a vén Tuna bácsi: megrémült a török, s esze nélkül futva futott el: rászabadult a pokol: száz ördög ezernyi fiával: vad vicsorítás közt buzogánnyal, cséphadaróval tángálták, aki még sietősre se fogta a dolgot, vagy pedig úgy megijedt, hogy ijedtében nem ügyelt már halmazi állapotára: folyékony lett a szilárdból! Volt, akit álmából keltett föl a kürt, a kolompszó, üngbe-gatyába futott: sarkára ne lépjen az ördög; láncát tépte a ló, gazdáját már be se várta, fölnyeritett s elinalt, menekülve a lángból, a füstből;
volt, kit a szép nász pillanatában leltek a rémek, sikkantó hurikat bugyoláltak gyolcslepedőbe; volt, aki szembe merészelt szállni a lárfa-pofájú búsókkal, de kupán verték, s odahagyta fogát is.
Hát a Simó hova tűnt a bíróval? Volt esze, és meglógott jó idején, nem szottyant kedve a táncra; tudja a jóisten, hol kódorgott ez a gyászos két nagy hős; no de jobb is, hogy nem lelt a nyomára senki; az ily patkány csak fusson, merre szaladhat: mocskos lesz, aki hozzányúl!
Hamarost befejezték
ádáz harcukat, és mákszemnyi török sem akadt már; lángnyelvek nyaldostak a sátrak selymibe; máglyát gyújtottak; hét hízott ökröt nyomba levágtak, nyárson forgatták;
csobolyókban hordtak aj pincék mélyéről jó bort, hogy a szép új párra köszöntsék. Nagy körtáncba fogott a sereg; közepében a körnek szép Maricájával Mátyás is járta huj ázva: győzelemünnepet ült, farsangolt vígan a város.
Szép emlékezetül máig megtartja szokását: tartsa világ végéig akár, vagy még azon is túl!
BUSÓ FARSANG
1.
Fényes aranybaltáját villogtatja a Mátyás, megtörvén a jeget, kisöpörte az égi mezőket; naptárbéli szokása szerint megüzente a Télnek, kotródjék szaporán, a hidegből éppen elég volt! Olvad a jégpáncél a Dunán, megroggyan a hó, és készül a böjti szelek vihorászó fürge csapatja; jót nyújtóznak a fák, mocorogva-keringve megindul bennük az áram, a nedv, s forrongva, újra-születvén készül a téli halálban az élet.
Ősi varázslat:
új rátérem tődés, körforgás fákba-füvekben és a szivekben is.
Áldott vagy, szerelem, ki az; ifjú lány s a legény szívét napfénnyel, zsenge virággal összefűzöd, — ahogy egybekötötted szép Maricáét és Matyiét. — megtörve köröttük a gőg s a közönynek rontó téli jegét. Most boldog szép szerelemben lejtik a víg kólót; kipirulva-összeborulva ringnak a tánc ütemén. Ki ne látná tiszta szemükben a szerelem lángját?
Bizony azt meglátta Simó is,
és nem mondhatnám, hogy nagy lett volna nyugalma; bujtogató is akadt: hét ördög súgta fülébe, kérné föl Maricát — oly könnyen hajlik a lányszív; s addig, míg gyűrű nincs, hajjaj, fordulhat a kocka! Sündörög egy darabig, — szemléli a farkas a bárányt — majd odatoppan elébük:
“Jer, kicsi drága virágom, perdüljünk egyet; Matyikáddal járhatod aztán! Nem kaplak be, ne félj Maricám, no nem is harapom le csöpp fitos orrod sem — — "
“Tágulj innét, de azonnal,
szólt Matyi fennhangon — jól vésd az eszedbe, hogy engem választott ez a lány! Hagyd békén, mert kibelezlek!"
Kérve-kérte Simót a leány is: “Mért kavarod föl békénk tiszta vizét iszaposra?"
“No nézd csak a finnyást!
— kezdte Simó — Szégyellni való tán nem vagyok én se?! Sánta, púpos se vagyok! Cifrázott lajbizsebemben pár tallér is akad: dicsekednél bár negyedével, kódis templomegér!"
Mátyás meg visszafelelte:
“Volna, ki két kézzel kapkodna a pénzed után, de én Maricát nem adom! Sietősen menj az utamból, mert bizonyisten, hogy — —"
“Te nyüves, te, te kosz vakarékja!
— vág a szavába Simó — Tetű volt az apád; te se vagy több kandzsi szamárnál, kit tikmonnyal kéne dobálni! Most nagy a szád, nyavalyás, hencegsz is marha-erőddel, ríjtaveszítesz még, tudomisten! Hej, riherongyos!" “Rongyos a vén vakapád, te cihöndér!"
S hogyha a lány nem
áll közibük, hát véribe-fagyva ott leli végét csúffá téve Simó.
Mátyás megfogta marokra,
rongyként dobta odébb a legényt, aki így fenyegette: “Várj csak, várj, te bitang, meglásd, ezt megfizeted még!"
Hajnaltájba Simó maga mellé vette barátját, a janicsár törököt, ki az üdvös moszlimi vallás szertartása szerint Kuga névvel járt a világban; jó sok eső hullt arra, ahol nőtt, mert a Simó csak cingár kisfiúként bucskázott oldala mellett, mintha nyelestől a cséphadaró lendülve kalimpál. Végefelé járt már a mulatság, jöttek a párok, jött Matyi is, Maricát csókolva, meg-megölelve; mit sem sejtve, mi készül a farsang hajnali csendjén; mondom, ahogy jöttek-jövögettek, jókora kővel fejbe ütötte Simó Mátyást; a leányt meg az órjás tartóztatta, hogy el se szaladjon és Matyinak sem nyújthasson menedéket.
Az álnok rajtaütéstől
orrabukott Mátyás, a Simó meg, mint a vadállat, rárontott; de a másik sem volt rest: fölugorva fültőn vágta Simót, majd gánccsal a földre teperte; kókányolta, hol érte, fűszerként szórva szidalmát: “Jösszte, az istenedet, meglékelem a koponyádat! Hátulról támadsz, rohadék?! És még tetejébe rámhozod ezt a Kugát! Ne, bitang, csámpás utonálló, gaz besúgó, most megkapod itt a jutalmad is egyben!" Jajgatván, a Simó biztatta Kugát Matyi ellen: “Aprítsd, vágd a cudart, itt folyjon a vére a sárba! Megfizetem, ne kíméld! Ne maradjon csontja se épen!" lm, Kuga készül már, a sikoltó lányt odahagyva, dobbant és Matyinak ront menten: “Ebhitü kölyke, véled-e, hogy velem is megbírsz? Igyekezz haza inkább szopni anyádhoz, mert apróra taposlak azonnal!" És hogy a féllábát fölemelte, Matyink odasurrant, elkapván a török derekát, billenti legottan; az meg a földre zuhan, belevágva a kőbe kobakját, abba a kőbe, amellyel Mátyást fejbe ütötte orvul a gyáva Simó.
De Kugának hangja se jön már, mennyei-szép muzsikáját hallja a szőke huriknak. “Érted sem nagy kár — így szól Matyi most a halotthoz — bár inkább ez a rongy, a Simó halt volna! De várj csak: végén csattan az ustor!"
A lány sírt. Nem Kuga vesztén: Mátyás élete forgódik most szörnyű veszélyben; tudja is ezt a Simó, bár épp alig áll meg a lábán, mocskos szája ilyen szavakat köpköd:
“Na, te ringyó,
gaz kurafidnak nem lesz többé nappala, éje! Gyilkos vagy, Mátyás, iszonyún bűnhődsz meg a bűnért; ég ne fogadja be lelked, a föld is vesse ki csontod!" “Menj csak a bíróhoz, mondd el hazudozva, mi történt; jó álmod ne legyen: kísértsen a holt Kuga arca, mert te okoztad a vesztét!"
“Kétszer is én veszítettem, harmadszorra a fűbe harapsz! Nem mossa le senki,
senki a vért a kezedről!"
Égve-lihegve a bosszút, elsietett a legény.
Mátyás, a leányt megölelve,
így búcsúzott: “Áldjon meg az Isten, drága szivecském, szép Maricám; őrizzen a csókom. Bárha nehéz most elválnunk, ne feledd, nem tart ez mégse örökké; és várj rám, jövök én, ha lehet. De ha mégse jöhetnék, szökj te is át a szigetbe utánam!"
Napkikeletkor
holt Kuga hűlt tetemét a barátai sírva-siratták,
zordon-marcona harcosok arcán folytak a könnyek;
eljött, lám, a bíró is, részvétét kifejezni,
álnokul ott sírt-rítt a Simó, nyögvén-nyöszörögte:
“Jól tudom én, hol kéne keresni az ördögi latrot!
Add ki parancsba, biró: Maricát hozzák ide tüstént;
értek a nyelvén jól, nékem majd vall a leányzó!
jRettenetes nagy sarcot vet ki reánk a muzulmán,
hogyha ma estélig nem kapjuk kézre a gyilkost!"
“Én megyek érte magam!" — szól és már indul a bíró;
majd Kuga hűlt tetemét bajtársai szép kegyelettel
vállra veszik s könnyezve viszik bús gyászzeneszóval.
lérül-fordul a bíró, máris jő a leánnyal,
nem látszik Maricán, hogy félne, megáll a középen;
“Itt van — szól a biró — hadd látom, hogy mire mész most?"
Gúnnyal nézi Simó, odasündörög és fuvolázva
kezdi enyelgőn: Szép Maricám, gyönyörűm, kicsi szentem,
megremeg árva szivem, hát eljöttél, tubarózsám?!"
— Meg kell hagyni, Simó értette a cifra beszédet,
szószaporításban nem tudtak rálicitálni;
most a leány egy monzdulatán elakadt szava mégis.
“Hagyjad a mézes szót, a szivembe fulánkja, szakad csak;
jól tudom én, mi lakik benned, nem födhet az álarc;
éppen ezért ne kívánd, hogy előtted fájva alázzam
büszke szivem, s térden könyörögvén kérjelek arra — —"
“Nézd, Maricám, neked is jobb lesz, ha nyomára vezetsz, hisz
most már nem sokat ér a makacsság! Megmenekülhetsz, hogyha Matyit... Tanú vagy! S tanúsítom jómagam is, hogy hős Kuga itt halt szörnyű halált. S ki okozta a vesztét? Mátyás! És ezzel nagy bajba sodorta a várost! Törvény-megcsufoló, bűnrészes az is, ki a bűnöst elrejtette!"
“Hová?!"
“Hát épp ezt kérdezem én is!
Szoknyádal takarod, te rifaanc! Hát valld be, nem így van?! “Ocsmány szájú Simó, lám, így is tudsz te beszélni! Mondhatsz rám, amit éppen akarsz, hiszen arra se vagy már méltó, hogy megbánts! Oly törpévé zsugorodtál, annyi se vagy, mint Mátyás körme alatt a piszok!"
“Hé,
csöndessebben a szóval! Más is van közeledben! Ám, ha te így akarod, hát jó. Én nem tehetek mást. Majd a biró ellátja bajod! Gondold meg a dolgot, mert ha reám nem bízod a titkod, majd kibeszéled, hogyha e markos jó katonák meg-megsimogatnak: meglátod, melyikük tud forrón-jobban ölelni! Látod, elért bosszúm: nem akartál férjed-uradnak, most cafrája lehetsz a sok éhes vad janicsárnak, s végül úgyis kibököd, hol tartod rejtve az ipszét! Nem pazaroltad rám a szerelmed, csak Matyi kellett; bezzeg kellene most — noha nászod nélküle szebb lesz!" “lm a kezedbe vagyok, rossz sorsom teljesedik már, nincs más hátra, gyerünk mindketten lássuk a végét: nyomra vezetlek, jöjj!"
“Csuda, hogy megjött az eszecskéd!" “Megjött, vagy nem jött, ne törődj azzal, gyere gyorsan; hívj bírót, katonát, egyedül nem bírsz vele úgysem!" És indult.
A biró a nyomában a négy katonával, majd a Simó, töprengve-zavartan; tán a kelepcét érezhette, nem értvén mégsem, hát ki is érti, mért ilyen uk-muk-fuk döntött, hogy nyomra vezesse? A Dunaparton a lány megtorpant: “Most, aki bátor, indulhat velem át a szigetbe!"
Hiába beszéltek,
hogy nem bírja a jég, beszakad; de a lány nekiindult, senki se merte követni; a bíró megfenyegette; ordítozott a Simó: “Te rohadt dög, mit hazudoztál?!" Visszafelelt a leány: “Jöjj bátran, nyomra vezetlek, nincs más út, csak ezen juthatsz Mátyás közelébe." “Vissza te, vissza, bolond! Nem bír meg a jég, odapusztulsz!" “Féltsd inkább te magad! Menj1 el jó Messze Mohácsról, hogy ne találjak rád, mert hidd el, visszajövök még! Nem pusztulhatok én, jó hírt viszek át a szigetbe: Siklósról eltűnt a török! Hát nem marad itt sem, itt se maradhat örökké!"
Lenge vitorlásként tovaszállt, jó szél segítette; pillangó-libegése nyomán fényt szórt az aranynap, fölvillant s eltűnt, majd könnyeden, őzgidaképpen szökdécselt, hol a kásás jég laskája beroskadt. Lélegzetjük elállt, mindnyájan megrökönyödve bámulták Maricát, s irigyelték, ámde nyomába nem mert lépni Simó; kussoltak a bősz janicsárok, és tehetetlen mérgükben toporogtak a parton: majd a bíró így szólt — a Simónak szánva — epésen: “Az bizonyos, hogy minket szépen nyomra vezettél, íme, üres kézzel mehetünk most vissza, te híres!"
4.
Kunyhóból-kunyhóba cipelték kinn a szigetben Mátyást, és kérték: hogyan is volt, mondja el újra: bólogatott mindenki; pokolba kívánta Simót, és újfent hallgatták, hogyan is történt Kuga veszte. Töprengtek, mi lehet Maricával; nincs aki védje; bosszút is állhatnak, hiszen annyi, de annyi a példa! “Nemcsak szép az a lány, esze is van, mondta merengve egy asszony — kitalálja bizonnyal azt. ami legjobb!" És szidták a bírót, különössen a férfiú-népség. Gyerkőcök tudakolták: hány Kuga él a világon? És váltig tanakodtak azon, mit kellene tenni, nemcsak várni, mi lesz, de a sors elejébe kiállni!
Alkonytájt — a fogyó hold sápadt-sárga karéja föltűnt már keleten, s hunyorogva rendre kigyúlt a csillagmécsesek ezre — a tönkről fölkel a látó agg Tuna, és jobbját háromszor nyútjva magasba, jelt adván a zsibongó-zúgó uszkocsi népnek, ismét szólni akar.
Csönd lett, de csak éppen azért, hogy tisztesség híján ne maradjon a szólni kívánó; mert sokan unták már: a szakállas jós öregember hóról-hóra meséli-beszéli, hogy eljön az ifjú jó táltos paripán, szűzmárjás szép lobogóval; súlyos ezüst kürtjét megfújva elindul a harcba, s véle az uszkocsi nép indul majd vissza Mohácsra; volt, aki megmosolyogta a vént, s könyökét ütögetve adta jelét: ott jön ki a látó álma-meséje.
És belekezd az öreg:
,,Rémalakot láttam közeledni az éj fele táján, még most is remegek, fölidézve szörnyű alakját: ördög volt-e, vagy angyal, sárkánygyík-e, vagy ember, vagy tán mindből volt valamellyes gyúrva beléje? Szólni ugyan nem szólt, mért szólott volna; elég volt látnom a rettenetet: bika-forma fejébó'l a kosszarv kunfcorodott fenyegetve; bozontos szörnyű szemöldje szinte benőtte a vakszeme két odvát; rezes orra embert formázott, de csak éppen átabotából; rettenetes száját föltátva, majd beharapva rám vicsorított;
szőre-bozótja benőtte pofáját; nagy buzogányát meglóbálta felém.
Nem tudtam szólni, se futni — —"
Közbekiáltottak :
“Nahiszen, csak mondja a sorját! Félünk épp eleget, ne tetézze a rémületünket; ebből elég volt már!"
“Még meddig járja bolondját?" “Meddig bújjuk a nádast még, mint holmi toportyán!?"
“Inkább harcra tüzelne, apó, semminthogy az ördög képét fesse nekünk!"
“Veszteglünk itt a szigetben,
s mindent elherdál a pogány, míg fölkopik állunk! Messzi keletre cibálja a láncán árva pulyánkat!" “Szó-fia itt a beszéd, ne locsogjon vén Tuna bátyó, épp elegünk van már! Csak várunk, tatjuk a szánkat, s éhen döglünk itt!"
Nyugalommal mondja a vénség:
“Mondtam, amit mondtam, s hogy féltem, azt se tagadtam; s azt se akarhatom én, hogy félve-remegve lapuljunk! Fogytán van kenyerünk és fogytán már a türelmünk, mégis, jobb, ha az ész megy elöl s nem rögtön a száj szól; így hát jobb lett volna, ha hagyjátok befejezni mondókám, mert most kiviláglik, hogy mit akartam; annyit akartam mondani még, hogy bármi vitéz is megrettenne, ha látna valóban ily csuda-rémet! Ügy vélem, hogy fából kéne faragni a lárfát, olyképpen, ahogy itt az előbb elmondtam az álombéli, riasztón-rémes busó-maszka pofáját! Hogy riadozna a sok janicsár, meg a szpáhi, a topcsi, és esze nélkül futna a kontyos, vissza se nézne, hogyha e maszkával meglepnénk éjszaka őket! S persze nem árt, de nem ám, ha a kard se hiányzik a kézből, vagy tollas buzogány, fölváltva cséphadaróval!"
“így már mindjárt más az egész!" — ezt zúgja a tábor, ott nyomban nekilátnak mind, és futnak a fáért; kérgét hántolják, bütykét-gallyát lefaragják; baltával szabj ák-igazítják: fúrva-faragva játszódnak; nagy a zaj, mikor egy-egy lárfa sikerrel elkészül: riogatják egymást, főleg a nőket; mások a fűzfából hasogatnak kürtre-valónak; vagy bika, kos szarvát formázzák bugyiibicsakkal; szőrével kifelé fordítják mind a subákat, madzaggal kötik át, ráfűzve kong a kolompjuk; zúgva-búg a busók nagy kürtje, amott a kereplők vad recsegésétől visszhangzik messze a tájék,
mintha pokolból támadt volna az ördögi népség, várja az indítást a busó-had.
Hej, de ki adjon
indítást, ha vezér sincs még? És ifjú vezér kell; bölcs az öreg Tuna bár, de bizony nem bírja a kardot. Vállalnák tizen is: nagy tisztesség a vezérség és bizalom, ha a szív, meg az ész mindig a helyén van; így hát régi szokás, hogy e pörben döntsön a próba: birkózás legelébb, azután tüzet ugrani kell majd, s lesz buzogánnyal-ütés. Ki e hármat győzi erővel, főleg ügyességgel, s megelőzi a társait, az lesz majd a vezér, így tartja a törvény és az igazság.
Szól is a síp, kezdődik a verseny. Van kiabálás, biztatják az ügyest: ügyesebben bírja le társát; nógatják, ki a földre kerül s pilledve föladná küzdelmét.
Noha játék ez, s életre-halálra nem megy a versengés: mérkőzvén, jó-erejét nem rejti a véka alá a busó, aki győz, az a másik győztessel próbálja tudását.
“Fogd, ahol éred!
Könnyebb volna menyecskét táncoltatni bizonnyal!" “Ej, mire vársz, mit tatod a szádat? Nyomd le a földre!' “Sajnálod? Nem apád! A fejét csak: hogy ne bicegjen!1'
Birkózik Matyi is, ki-kicsusszan most a fogásból,
megtéveszti a másik igyekvőt játszi cselekkel;
látszik a mozgásán, a fogásán: érti a dolgát,
és aki véle kiáll, hát jól felkösse gatyáját!
Billegve topog és toppantva kivágja a hejhót,
majd lihegő társát — negyedik már — földre teremti.
És miután megvolt a birok, tűz-ugrani kellett bocskorban, lobogósan-lengő hosszigatyában, terpesztett lábbal.
Nem mondom, folyt is a tréfa, főleg az asszonynép heccelte vidáman az ugrót:
...Jóska, vigyázz, ne tojásrántotta legyen vacsorára!" “Hallod-e, ég a gatyád!"
“Odapörköli Gyurka a bajszát!" “Még fölgyújtod utóbb széltén-hosszában az erdőt!" “Ejnye, Balázs, a gatyád odaéghet, senki se bánja, ámde mi benne van, arra vigyázz, be ne kapja a tűzláng: mondd, mi a frászkarikát tennél, ha netán odajutnál? óh, a Dunának menne legott sok barna menyecske, főleg a csintalanabb ja rühellne, hogyha leégnél!" Fölcsap a láng magasan, jóval magasabbra fölugrik Mátyás; még fia-szikra sem éri sehol.
De a verseny
legnehezebbje csak eztán jön; most kell a kurázsi, mert a busó-buzogánnyal kell majd jó nagyot ütni, úgy. hogy a szíjra kötött kóclabda körívbe repüljön, s mennél több a körív, az a jó.
Már várnak a jelre,
harsán a síp, nosza rajt! Nagy erővel pörgeti-vágja a buzogányt a busó; szétrebben a fürge gyerekhad; kapkodják fejüket, kik a kólót lejtik a sorban, hogy zuhogó buzogány ne találja fülön, se lapickán. Biztatják a busót, fölzendül a harci kiáltás, zúg-zeng-bong a baó a kereplők ménkü zajában.
Nem tudom én, kire gondolt Mátyás, tán a Simó járt épp az eszébe, mikor meglódult nagy buzogánya, és a tömött labdát oly erővel vágta, miként ha agykoponyára zuhogna az ütleg.
Mind odatódul,
szájukat eltátják, sose hitték volna, de íme, hétszer, nem kevesebbszer perdül-fordul a labda! Van riogás, nagy öröm, harsanva-harsog az éljen, megfogják Matyit és földobják jól a magasba, elkapják tizen is, majd újfent fölhaj igái jak, és Tuna bácsi elé menetelnek véle vidáman; torkaszakadtából kiabálja, ki győzi a szusszal: “Éljen az ifjú vezér!"
5.
Tuna bátya legott megölelte, szólván: “Ifjú vezér, ki a jobbak közt is a legjobb voltál és a nehéz próbákat sorba letetted, esküdjél, fiam, erre a kardra az eskü szavával; hallván-hallja az ég, meg a föld: úgy áldjon az Isten, és maradékod is úgy részeljen a földi javakból, mint ahogyan gondját viseled te az uszkocsi népnek!"
Esküdvén, Mátyás fönnhangon mondta az esküt: “Hallja az égben az Űr és minden szentjei hallják, s hallja, ki bujdosván, hazavágyik övéi körébe: esküszöm én, hogy méltatlan nem hordom e kardot, míg jártányi erőm s egy csepp vér lesz ei'eimben! íme, futóvadként tengődünk nádban, a sásban. hontalan és árván a tulajdon szent haza földjén! Esküszöm, ifjú fejem nem hajthatom it* nyugovóra. míg odaát a pogány ellenség dúlja Mohácsot!"
Eskü után a vezér föltartja magasba a kardját, s újból zeng a sok éljen; szól a fakürt. a kereplő: kong a kolomp és zúg a baó, cseng-bong a harang is, — őrizték jól rejtve a földben, várva az ünnep napját.
El se csitult az öröm. már új derű vonta fénybe a búsókat, Matyi szívét persze leginkább; úgy megörült, hogy szólni se bírt. nem hitt a szemének; válté, hogy álmot lát, de valóság volt az az álom: csillag-tűz-szeme fénylett szépséges Maricának; megszökkent Mátyás, a leányt fölkapta ölébe, égő csókjával csókolta az ajka pirossát. “Hagyj már szólni, vezér, — kérlelte a lány mosolyogva, és elmondta miként szabadult meg a gyáva Simótól, majd rátért szaporán, hogy jó renden van a széna — nincs a töröknek már Siklóson híre. se hamva! Itt az idő, ne szalasszuk a percet, verjük el a port rajtuk, amíg horkolnak a háremhölgyek ölében!"
ím, a szerelmes Mátyásból most újra vezér lett: “Egy rövid órát még hadd zeng jen-zug jön a farsang. s majd odaát folytatjuk! Biztos lesz nemulass ott!"
Rémmel a Rém ellen! Vad lárfás szörnyű busó had mozdul; búg a fakürt: pokláda-jelére ezer, meg száz skrepetája felel; fölzendül-kondul a zvónó; szőrével kifelé, jó vastag marhakötéllel átkötvén a subát, ki-kibuknak a rémek a ködből; állati álorcák vigyorognak; lárfa-pofájuk foghíjas; fejükön kosszarvak, szarvasagancsok; duzzad a bő gatyászár szalmával jól kitömötten: kócmadzagra kötött két jókora krumpli-heréje közt a vörösrépát billegteti huncutul egyik; kuncog-pusmog a lány, csudajófaru cifra menyecskék följihogatnak; a kürt, a kereplő és a kolomp is fülsiketítőn zúg, recseg és bőmből, — de kihallod vad lármájukból a merengő szép citerát is. Farsang-farka van itt a szigetben, ropja a kólót még az a sánta leány is a körben!
Nagyhasú korsó
csöpp csöcse csókra csúcsul: csókolják egyre serényen; puffan a háton a jánkele-fegyver: a hosszú harisnyát megtömték hamuval s bufogatják sorban a kölykök: jó termést, szaporát, bő áldást mondanak egyre, főleg azoknak, akik pecsenyét tűznek föl a nyársra:
Haj rege hipp-hopp
jánkele farsang,
itt vágták le
tegnap az ártányt;
nem adják a máját,
csak a szalonnáját!
Az is jobb lesz, mint ami volt:
rossz szomszédnál a furkósbot!
Az a gazda nem jó gazda,
amit kértünk azt nem adta;
neki se adjon az Isten
még szarni való erőt sem!
Haj rege busó, jánkele farsang,
itt vágták le tegnap az ártányt!
Adjon az Úristen
ennek a gazdának
négy szép ökröt,
négy jó lovat,
három bikaborgyut,
két szamarat;
aranyostort a kezébe,
aranyekét a fődjébe,
ezüstöt az erszényébe,
szép menyecskét az ölébe!
Jánkele farsang,
levágták az ártányt;
galagonya kettő,
a monyára is kettő!
Adjon az Üristen
a gazdaasszonynak
száz göbe-malacot,
száz tik-alja csibölét!
Legyen annyi tojásuk, mint csillag az égen,
annyi koszos malacuk, mint fűszál a réten;
olyan vastag szalonna,
mint a mestergerenda;
kolbász, hurka hossza-vége
a házukat körülérje!
A kendtek lányának olyan szeme-gombja
legyen, mint az orsó,
csípőié: búbos kemince, csicse: bugyos korsó!
A háziasszonynak
legyen mindig jászává,
mint a malom-rosta, úgy riszáljon a fara!
Kis menyecskéjüknek sose legyen panasza,
mint a földgolyóbis, gömbölödjön a hasa!
Haj rege hipp-hopp, farsang van,
múlassunk a farsangban!
Gazda, ne bújj el, hozz boros iccét,
mert föltörjük rögtön a pincéd;
usgyi, szaladj a padlásra,
friss pecsenyét tűzz a nyársra! Kitty kotty, kitty kotty, galagonya kettő, hipp hopp, hipp hopp,
a mony ám is kettő!
Gazdaasszony, keltsd a Julcsát,
keresse a láda kulcsát;
ha találna ezüst dénárt.
az a dénár pont nekünk jár!
Haj rege hipp hopp, adja az Isten, Vígadjunk mindég jó egészségben; Búzánk, borunk is legyen majd bőven, És békességünk minden időben!
Majd a vezér jelet ad: elhallgat a kürt, a kolomp. és lágy zene sem szól már, megnémul mind a kereplő. nagy-nagy a csönd;
a busók ügyesen ladikokba ugornak, s zajló táblák* közt csáklyákkal és evezőkkel bajlódnak, hogy a túlsó partot bizton elérve, kezdődjék igazán a pogányos, szívbeli farsang! — Frissebb lesz az a tánc! Járhatja a tarfejü kontyos, és — ha akarja, ha nem —táncol majd vad muzsikára!
6.
Ügy is lett, ahogyan jósolta a vén Tuna bácsi: megrémült a török, s esze nélkül futva futott el: rászabadult a pokol: száz ördög ezernyi fiával: vad vicsorítás közt buzogánnyal, cséphadaróval tángálták, aki még sietősre se fogta a dolgot, vagy pedig úgy megijedt, hogy ijedtében nem ügyelt már halmazi állapotára: folyékony lett a szilárdból! Volt, akit álmából keltett föl a kürt, a kolompszó, üngbe-gatyába futott: sarkára ne lépjen az ördög; láncát tépte a ló, gazdáját már be se várta, fölnyeritett s elinalt, menekülve a lángból, a füstből;
volt, kit a szép nász pillanatában leltek a rémek, sikkantó hurikat bugyoláltak gyolcslepedőbe; volt, aki szembe merészelt szállni a lárfa-pofájú búsókkal, de kupán verték, s odahagyta fogát is.
Hát a Simó hova tűnt a bíróval? Volt esze, és meglógott jó idején, nem szottyant kedve a táncra; tudja a jóisten, hol kódorgott ez a gyászos két nagy hős; no de jobb is, hogy nem lelt a nyomára senki; az ily patkány csak fusson, merre szaladhat: mocskos lesz, aki hozzányúl!
Hamarost befejezték
ádáz harcukat, és mákszemnyi török sem akadt már; lángnyelvek nyaldostak a sátrak selymibe; máglyát gyújtottak; hét hízott ökröt nyomba levágtak, nyárson forgatták;
csobolyókban hordtak aj pincék mélyéről jó bort, hogy a szép új párra köszöntsék. Nagy körtáncba fogott a sereg; közepében a körnek szép Maricájával Mátyás is járta huj ázva: győzelemünnepet ült, farsangolt vígan a város.
Szép emlékezetül máig megtartja szokását: tartsa világ végéig akár, vagy még azon is túl!
2016. febr. 4-9.
Hátralévő idő:
Minden jog fenntartva!