Busójárás

Azonban a sokác népnek a busójárás jelenti az egyetlen, nagy történelmi eseményt, amit népükhöz tudnak kötni, ragaszkodnak hozzá. Valószínűleg a balkáni eredetű sokácok, korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, ami aztán Mohácson újabb elemekkel bővült és nyerte el mai alakját. [2]    A busójárás tulajdonképpen a világon több helyütt megtalálható tél – tavasz fordulóhoz kapcsolódó évezredes szokások maradványa, amelyben a termékenység varázslás elemei is megtalálhatók. Itt is, mint a legtöbb helyen, külföldön, az elmúlt évszázadok, évtizedek egyházi, hatósági tiltása után, csak mesterségesen lehet életben tartani a szokást, s bár ez sok változást, átalakulást okozott a busójárásban.

    A farsang minden esztendőben a január 6-tól, azaz vízkereszt napjától hamvazószerdáig tartó időszakot jelentette. Ilyenkor a nagyobb téli munkák már befejeződtek, a disznóvágás is lezajlott, a lakodalmak is elmúltak, a tavaszi földmunkák ideje még nem jött el. Így ez volt a legalkalmasabb időszak az ünneplésre, vigasságra, táncra.

Kisfarsanggal (farsang utolsó csütörtökje) /mali poklada/ kezdetét vette az ünnep, ekkor csak gyerekek öltöztek be maskarásoknak (tehát famaszkot nem viseltek).

    „A gyerekek bandákba verődve házról házra járnak. Buzogányukkal megveregetik a kaput és bekiáltanak a kerítésen:  Poklada![3] 

Ezzel bejelentik a háziaknak, hogy megérkezett a farsang, vége a télnek s hogy itt van a tavasz. Előbb buzogányukkal vagy botjukkal megveregették a ház sarkát és a kemence száját, majd a háziaknak elmondták jókívánságaikat, majd jutalmul kalácsot, a nyársukra kolbászt, szalonnát kaptak”. 

Farsangi mondóka

    Farsang, farsang, háromnapi farsang,

    Itt is adnak, amit adnak

    Ez is Isten háza,

    Szálljon le rája

    Az Isten áldása,

    Hat lóval, hat ökörrel

    Három borjas tehénnel,

    Egy aranyos ekével.

Maszkarások egy részét azonban szokás jankeléknek is nevezni. Jellemzőjük, hogy korommal bekenik vagy rongy maszkkal fedik el arcukat és színes rongyokat húznak magukra, fegyverként pedig, egy zsákot, harisnyát rongyokkal megtöltenek, és ezzel fejezik ki az ördögi pajkosságukat a nőkkel szemben.  Ehhez az alakhoz is tartozik egy legenda, miszerint, volt egy öreg, kissé púpos zsidó kereskedő - Jan Görl - aki Mohács utcáit járva, nyersbőröket vásárolt. 

A kapott bőröket, pedig az egyik vállára vetve vitte. Ez e kissé vicces kinézetű alakot a gyerekek gyakran csúfolták különböző mondókákkal, „Jánkele gri, jánkele gri, jánkele gri, kell e nokedli?” és ekkor az öregember a vállán lévő bőrökkel feléjük csapot, hogy elijessze őket. Hogy mi az igazság, azt sajnos már nem tudjuk, de az biztos, hogy a zsidók is tartottak jelmezes felvonulást farsang idején. Egyes kutatók hipotézisükben a helyi németekhez kapcsolja ezt az alakot. (Baja történelmében találunk erről a zsidó jelmezes népszokásról írásos feljegyzést.).

    Farsangvasárnapján /velki poklada/, már a felnőttek is csatlakoztak a menethez. Már korán reggel kezdődött a készülődés az ünnepre. Megindult a nagy sütés-főzés: készült a farsangi fánk, és a sokácok jellegzetes étele, a köcsögben főtt babgulyás. A kürtök hívó szavára minden egészséges férfi, házas és legény, ki ötven évesnél fiatalabb volt, indult a busójárásra. A találkozóhely a Leginkánnál[4] volt, ahonnan bandákba /szkupa/ verődve keresték fel ismerőseiket és tréfálták meg egymást.

    A farsang legmozgalmasabb napja a farsangtemetés, húshagyó kedd[5] /velki poklada/ volt. A kapott élelmeket a máglya /pljenje/ körül a rokonokkal, ismerősökkel, közösen elfogyasztották.[6] S a duda, tambura hangjára kifulladásig járták a kólót, a meleget adó tűz körül. S gyakran lehetet hallani e kis versikét

    „Tiszta szerda de közel vagy hozzánk,

      Éjfél után véget ér a fársáng!”

    /Cisto srido alaj si nam blizo

     Od polnoci poklade ce proci!/

    A népszokásról az első írásos feljegyzés 1783. évi Canonica Visitatio (egyházlátogatás) során keletkezett, amelyben zenés, álarcos felvonulást írtak le Mohács sokácok által lakott utcáiban. – Az egyházi hivatalnok kéri a város vezetésétől, hogy a szokást, amely „utálatos és botrányos” tiltsák be. Az egyház 1868-ban újabb kísérletet tett a betiltásra (sikertelen). Volt olyan időszak - világháborúk idején -, amikor majdnem teljesen a feledés homályába került a népszokás.[7] 

    Az I. Világháború után mesterségesen támasztotta fel és szervezte meg dr. Horváth Kázmér városi aljegyző a karnevált, ahol már a sokácokon kívül a németek is csatlakoztak jellegzetes öltözékűkkel (jankele) a felvonuláshoz.

A II. Világháborút követő időszakban a sokácok farsangi ünnepét Kovácsics Mátyás, a művelődési ház akkori igazgatója Kalkán Mátyással együtt 1959-ben indította el újra.

    A kutatás „mai" állásfoglalása az, hogy „a felvonulós farsangi játékok jellegzetes párhuzamaként említhető meg a busójárás, mely a Mohácson és környékén élő sokácok farsangvégi szokása, s idegenforgalmi látványossággá alakulva napjainkig fennmaradt... . A busójárás - egykori archaikus elemei alapján - az ősi téltemető, tavaszváró hagyománykörbe tartozik. A felvonulás alkalmával végzett cselekvések (bao-bao és poklada kiáltások, a lányok hajának húzgálása stb.) egyrészről a gonosz távol tartására, másrészről a termékenységvarázslásra utalnak. A busók viaskodásában a férfivá avatás emléke maradt fenn..."[8] 

    A 60-as évektől Sarosácz György, aki a Mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója volt, szintén több írásában foglalkozott a busójárással, de részletesen a magyarországi délszláv nemzeti kisebbség, köztük a mohácsi sokácok kultúrájával.

A 90-es évekig elsősorban a busójárás idegenforgalmi látványossággá való változását említik a szerzők. 

    Ferkov Jakab, aki a múzeum jelenlegi igazgatója, 2003-ban a helyi sajtó 100 évét tekinti át, és válogatja ki a busójárás történetét jelentősen befolyásoló helyi eseményeket.[9]

    Füredi Zoltán, aki antropológiai filmeket forgat, évekig járt Mohácsra kutatni, majd 2004-ben megjelent írásában[10] összegzi eredményeit. Ő már élő rítusként definiálja a busójárást, és egy busócsoport bemutatásán keresztül vonja le következtetéseit, de 1998-ig tartó vizsgálata nem terjedt ki a többi csoportra, ezért a busójárás teljes képe homályban maradt.

    Minorics Tünde 2002 óta kezdődő kutatását több írásában is publikálta, antropológiai fotóiból kiállítások nyíltak. Kutatása eredményeként azt állítja:

„…meglátásom szerint a turisztikai attrakció mellett „busójárások” zajlanak. Párhuzamosan több csoportközösség létezik, amelyek egyedi, sajátos, a többitől eltérő jegyeket mutatnak. Olyan szokásaik vannak, amelyek csupán a csoporton belül zajlanak, a közönség számára láthatatlanok maradnak. A napjainkban megvalósuló busójárást nem tekintem csupán kulturális maradványnak, hanem élő népszokásnak. Mivel a két, egymás mellett párhuzamosan létező világ, az élő népszokás és az attrakció nem választható el egymástól, olyan vizsgálatra van szükség, mely a busójárást sokrétegű kulturális és társadalmi jelenségként értelmezi, amelyben egy időben vannak jelen a népszokás hagyományait őrző rítusok, az arra ható külső tényezők, valamint a résztvevők belső világa, amelyet viselkedésük reprezentál.”[11]

    Hipotézisem szerint a mohácsi busók szokásai a sokácok betelepülése óta sokat változtak, de mégis élő népszokásként maradtak fenn. Az egyes busócsoportok önálló közösséget alkotnak. Nem kizárólag a turisztikai attrakció létrejötte érdekében, és nem csak ebben az időszakban alakulnak csoporttá, hanem közösségként követhető kialakulásuk, és fejlődésük. A tagság az egymáshoz való kötődésen és kapcsolatrendszeren alapul, amelyet a busójáráson való közös részvétel, a közösen átélt élmények megerősítenek, és befolyásolnak.  

    A mohácsi busók napjainkban kb. 600-an vannak, és 20-22 csoportba tömörülnek. „Egymástól részben vagy teljesen függetlenül szerveződve, zárt csoportközösséget alkotva alakítják jellemző rítusaikat. Összetételük, a tagok hierarchiája, motivációi, térhasználati szokásai csoportonként eltérőek. Beleértve a felkészülés időszakát és rendjét, a farsangi útvonalakat, az adott időszak rituális eseményeit, tárgyi kellékeit. ”[12]

    A névadást, és a csoportvezetők megnevezését a szervezők tartották fontosnak, mivel így egyszerűbb volt a busókkal való kapcsolattartás. A név tükrözheti a csoport identitását, származását, lehet humoros, vagy hiedelemre, legendára, vagy jellemző eszközre utaló. 

    Minorics szerint: A klasszikus szociológiai dimenziók értelmében viszonylag heterogén összetételűek a csoportok. A csoportösszetételt választott, illetve beleszületett kapcsolatok alakítják. A gyökerek lehetnek családi, rokoni, baráti, szomszédsági vagy más közös tevékenységhez kötődő szálak. Csak rejtetten lehet fellelni a tagság összetételében a társadalmi státuszok hálóját.      

„Mint tudjuk, 2003-ban az UNESCO elfogadta a Szellemi Kulturális Örökség védelméről szóló nemzetközi konvenciót, melyhez Magyarország 2006-ban csatlakozott. A 2008-as busójáráson látogatást tett az UNESCO szellemi világörökség listaállítására létrehozott magyar szakértő bizottság. Véleményük szerint a busójárás jó eséllyel indulhat a listára kerülésért. Ha ez így lesz, ismertté teheti az országban, a világban, ezzel is felhívva a figyelmet hagyományos értékeinkre. Többek között arra, hogy a busójárás életben tart egy közösségeken belül zajló hagyományt, ugyanakkor növeli a közösségek erejét, identitását. Ráirányíthatja a figyelmet a nemzetiségi kultúrák értékeire, a toleranciára, de az ünneplés örömére is. A fokozott figyelem újabb és újabb energiákat szabadíthat fel, tartást, büszkeséget, és biztonságot adhat nem csupán a busók, de a Mohácson élők számára is.” [13] 

Az UNESCO szellemi-kulturális világörökségi listájára történő felterjesztés előkészítésével 2008 szeptemberében az Európai Folklór Intézetet bízták meg. Magyarország a hazai listán első helyen szerepeltette a busójárást. Az UNESCO a 2009. szeptember 28. és október 2. között tartott kormányközi bizottsági ülésén a világ minden tájáról érkezett 111 jelölésről döntött. Az Egyesült Arab Emirátusok fővárosában, Abu Dhabiban rendezett ülésen 76 elemet vettek föl „Az emberiség szellemi örökségének reprezentatív listájára”, köztük a Magyarország által felterjesztett Mohácsi busójárás című jelölést is.

Az eredmény többek között az UNESCO honlapján lesz olvasható, a busójárásról szóló rövid leírással együtt. A nemzetközi jegyzéken szereplő elemek kihirdetésével a szervezet célja felhívni a figyelmet a kulturális örökség szóban, tudásban, készségben vagy szokásokban élő elemeinek védelmére. A helyi és kis közösségek kultúrájának megőrzése és aktív megélése a közösségi identitás és a kulturális sokszínűség megerősödését segítheti.

    A listára kerülés közvetlen anyagi előnyökkel nem jár, de a cím különleges védjegy, ami óriási reklámértékkel jár. Mohács esetében nem pusztán a busók felvonulása került védettség alá, hanem a népszokáshoz kapcsolódó egyéb elemek, mint a bocskorkészítés, az álarcfaragás, s egyebek mellett a tamburazene és táncok.

    A mára sok mindenben megváltozott népszokás jelenlegi formájában is felejthetetlen, tartalmas élményt nyújt. Mohács legfőbb idegenforgalmi látványosságának számít. 

A busójárás és más farsangi játékok címmel Ernyey József írása.

Ebből szemezgettem részleteket, melyből megismerhetjük a száz évvel ezelőtti szokást:

„Három nap és három éjjel folyik a dáridó utczaszerte a korcsmák, főleg az ideiglenes mozgó-ivók, a kurbica környékén, hol a kürtök, tülkök és kolompok dissonans zajába és az álorczások vad üvöltésébe méltóan vegyül az ugyancsak maskurázott lovak nyerítése, ökörbőgés, dudaszó és hegedű.”

„Minden utcza önti az álarczosokat és a bámész népet….Az ügyes faragó legények ez alkalomra eredeti álarczokat készítenek fából, egyik-másik régi örökölt jószág, kívül rikító kék-vörös színre festik, hogy lehetőleg borzalmas legyen.”

„Jó alak a púpos is. Háta jól kitömve, kezében karikás ostor. No ez a gyermekek öröme! Olyat csapnak a hátára, hogy csak úgy puffan; mire ő megfordul és nagyot durrant feléjök az ostorral.”

„A suszter sem utolsó. Rossz czipő van a kezében. Sorban kapkodja el a lányok, menyecskék lábát, hogy felpróbálja.”

„A busó öltözete térdig érő báránybőr béléses ködmen, mit az öv helyett tehén nyakáról való szíjjal, rajta kolomppal, kötnek össze; a nadrág rossz zsák, lábukon csizma, fejükön egy ködmen-darab szőrével kifordítva s erre varrják rá az általuk fából készült és befestett faálarczot”

A busójárás történeti alapja a leírás szerint:

„A busók mentették meg Mohács városát!- mesélik lelkesedve az öregek. A török háborúk zivatarai közt a mohácsi lakosság az ellenségtől való félelemben a Margitsziget nádasaiban rejtőzött, ott voltak a sokáczok is. Mindenki szívében égett a bosszúvágy, a mit az öregek buzdítása táplált. Sokáig várták az apák által hirdetett égi jeleket a támadásra: a földindulást, égzengést és csodás tüzeket, de a jövendölés csak nem teljesült. Az öregek már a másvilágra költöztek, a gyermekek aggastyánokká lettek, az elrejtett fegyvereket is csaknem megette a rozsda, mikor az égi jelek végre megmutatkozni kezdtek. Megjelent fehér paripáján a várt aranyruhás vitéz és megparancsolta, hogy fegyverkezzenek. Előszedték az ijesztős fasisakokat, fegyverül az ütni alkalmas házi eszközöket, de mindenekfelett a régi fakürtöket és az aranyruhás vitéz áldása által félelmetes, bűvös hangúvá lett kolompokat. A Duna nádasában sorakoztak és hogy a török észre ne vegye mozdulataikat, minden ember nádkévével kötözte körül magát. Így indultak meg éjnek idején a Duna jegén át városuk visszafoglalására. Az álmából felriasztott törökök a támadók láttára azt hitte, hogy rossz szellemek lepték meg a táborát. A rémületet okozó tülköléstől, kolompolástól úgy megijedt, hogy egymást ölve futott ki a városból, otthagyván összeharácsolt gazdagságágát és minden vagyonát.”

[1]  Várady Ferenc

[2] A mohácsi farsanghoz hasonlóan, más sokác településen is megtalálható volt a népszokás, így Dályokon, Szentmártonon, Kásádon is.

[3] Poklada: pokladiti/poslagati rakni, helyezni szóból ered, a böjt előtt a zsíros étkek  elraktározására utal.

[4] Mai nevén Kolo tér.

[5] A negyven napos böjt előtti utolsó nap, ekkor szabad utoljára húst enni.

[6] Manapság ilyenkor égetik el a telet jelképező koporsót.

[7] 1905-ös feljegyzés alapján Mohácson egyetlen egy faálarcos alak volt látható. A háborúk idején a rendezvényt nem tartották meg.  

[8] Lásd.: Ujváry Zoltán: Játék és maszk című könyvét

[9] Ferkov Jakab,: 2003.

[10] Füredi, 2004.

[11] Minorics, 2007. 285. o.

[12] Minorics, 2007. o.

[13] Minorics Tünde: Közösségek szellemi öröksége. In. Tudásmenedzsment. PTE-FEEK. Pécs, 2007. 115p